2020-09-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2004-06-01 • Iván Csaba
A HANGOK ÉS A CSEND (SZABÓ SÁNDOR)

„Ha egyszer az embereknek megmutatsz valami jót, arról nagyon nehéz lebeszélni őket”
Szabados György

- Kezdjük el a történetedet azzal, hogy a zenéhez való kapcsolódásodat megpróbáljuk nyomon követni. Hol és milyen élmények orientáltak téged erre a pályára?

- Szóval egy regresszív hipnózishoz következik? A legkorábbi zenei élményem 4-5 évesen az emberi ének lehetett, nagymamám és anyukám dalai. Városba költözve apukám megvette az első telepes rádiót a családnak, addig olyan helyen laktunk, ahol nem volt áram. Az akkor hallott első zenék fontosak, máig is itt vannak a zsigereimben. Valamit ma hallgatva is beindítanak bennem. A hatvanas évek legelején olyan instrumentális gitárzenéket hallgattunk, mint a Ventures, az Astronauts és az amerikai surf rock, Európában pedig az angol Shadows, a Tornados. A svéd Spotnicks stílusa és hangzása állt hozzám a legközelebb, ők tekinthetők az első space-rock együttesnek. Mindig érdekelt a repülés, ők pedig az űrkutatást, a mindenség felé kitekintést, a nyitottságot demonstrálták zenéjükkel. Néhány évvel később az unokabátyám elkezdte a számaikat játszani. Majd megkaptam életem első gitárját nagynénémtől. „Sanyika gyere át, mutatok valamit, ami tetszeni fog neked. Nézz föl a falra!” A húrok megrezdültek a csendben a hangjára. Úgy éreztem magam, mint aki hirtelen meglát egy földönkívülit. Misztikus élményként hatott rám a falra akasztott klasszikus gitár. Kevés ilyen pillanat akad az ember életében. Lekucorodtam a fal mellett, és mint egy oltárra, úgy emeltem tekintetem a Gitárra. Ekkor dőlt el az életem. Csányi Berci bácsinál tanultunk unokabátyámmal klasszikus gitárt, ő hamar abbahagyta, áttért a „tábortűzi” gitártechnikára követve a Beatles, a Rolling Stones vonalát.

- Ezzel lehetett a lányokat csábítani.

- Ma sem az önkifejezés miatt játszanak heavy metalt, vagy rockot a gyerekek. A buli, a csajok, a haverok kedvéért, és sör mellett jókat lehet beszélgetni. A gitár akkor hovatartozást demonstrált. Ez fiatalon fontos. Engem a zene érdekelt, a hangszer technikai lehetőségei. Szüleim szerint a zenélés nem garantálhat tisztességes egzisztenciát, ezért nem is erőltettek a zeneiskolai tanulmányokat. Egy városi magántanárhoz járattak. Nem érdekelt a Beatles meg a Stones, az instrumentális gitárzenék bűvöletében éltem. Imádtam az akkordokat, a harmóniákat, minél bonyolultabbak, árnyaltabbak, annál jobban tetszettek. Szerettem az énekórákat az iskolában, főleg a zenehallgatásokat. Érdekelt, amit Bartókról és Kodályról hallottam. Azokban a muzsikákban teljes komplexicitásában és pompájában megtaláltam mindazt, amire titkon vágytam.

- Legalább sikerélménye volt a tanítónőnek.

- Férfi tanított. Az iskola énekkarában énekelve éreztem meg a levegőben először a polifóniát, aminek magam is része lehettem. A későbbi metafizikai élmény előlegződött ekkor: a pillanatnyi valóságban része lehettem az egésznek. Aztán jött Jimi Hendrix. Gitározása nem polifonikus, de eltért minden elődtől, új perspektívát vetett föl. Ezért abbahagytam a klasszikus gitározást. Kerestem a továbblépés lehetőségét. Törökszentmiklóson, ahol laktam, sok amatőr együttes játszott. Még nem rockzenét, inkább beatnek lehetett nevezni. Szombaton vagy vasárnap mentünk az ötórai teára, ott játszottak ezek a csapatok. Azt figyeltem, hogy ki, mit, hogyan játszik a gitáron. A ’70-es évek elejére rockzenész lettem, ott az Alföldön az egyik legjelentősebb amatőr csapatnak, a ZRY-ben gitároztam.

- Letelepedtél a Szabad Európa mellé zenéket hallgatni?

- Akkor nem kellett már hozzá Szabad Európa, mert kezdett terjedni a magnó. Igazi zenei forradalom bontakozott ki, egyfajta földalatti mozgalom. Kézen- közön terjedtek a zenék. Abban az időben a rockzenét terjesztők sokkal szervezettebbek voltak, mint most egy-egy hírhedett terrorszervezet. Ráadásul ők spirituálisan robbantottak, alkottak nagyot és nem fizikailag romboltak. 3 évig játszottam a zenekarban, improvizációs készségemet próbára tehettem. A legtöbb gyerek a magnóról leszedte a szólókat, és azt játszotta hangról hangra. Nekem nem volt magnóm, arra kényszerültem, hogy magam alkossam meg a szólókat.

- A szükségből erényt faragni mindig hasznos.

- Ellestem dolgokat. A rock volt akkoriban a népzene. Nem létezett doktrína, lejegyzés, ott voltál te, mint médium és média egy személyben. Átvehetted és átadhattad másoknak, amit hallottál. Ehhez először egy belső szintézist kellett teremtened. Ezért tud élő maradni. A jazz is ilyen! Mikor elkezdték iskolákban tanítani, kezdett akadémikussá válni, onnantól kezdve megmerevedett. Ma már csak nyomokban hasonlít az eredeti jazzhez.

- A polifónikusabb gitárjátékhoz a klasszikus zenén át vitt az út?

- A klasszikus gitározással nem próbálkoztam. Ahhoz végig kell játszanod több ezer darabot tanár felügyelete mellett, gyakorolni kell naponta 6-8 órát. Ráadásul egy olyan családba, vagy környezetbe kell születned, ahol van precedens, aki fertőz, és üt, vág téged állandóan, hogy dolgozz. Másként nem lehetsz klasszikus gitáros. Viszont nem is akartam az lenni. Ott ugyanis nagyon kemény doktrina uralkodik: ami le van írva, azt játszd el, se többet, se kevesebbet. Tökéletesen hiteles interpretációval.

- A klasszikus gitározásban a rögtönzés főbenjáró bűn!

- Minden hangot tökéletesen meg kell formálni. Számomra, ha nem improvizálhatok, akkor nincs értelme a zenének, hiszen a legizgalmasabb épp az, hogy ott a kezem alól bújnak elő a hangok. Ott, akkor és megismételhetetlenül. A klasszikus gitározást akkoriban unalmasnak tartottam, nem kínált zenei perspektívát. Ma már nem tartom annak, sőt újra nagy kihívásnak vélem. Mára a jazzgitáros zenék váltak unalmassá. Izgalmasabb számomra a Bach darabok jól előadott átiratait hallgatni egy kiváló gitárostól vagy lantostól. Nap, mint nap gyakorlok elég komoly, izmos Bach darabokat a saját örömömre, hogy az agyamat és a kezemet kondícióban tartsam. Bár valószínűleg nem fogok színpadon klasszikus zenét játszani hagyományos módon. Tudnék, de az egy más szekta, azzal tisztelgek a műfaj előtt, hogy nem piszkolok bele. De majd felveszek egy olyan albumot, amin újra értelmezem Bach lant szvitjeit. Előadom őket 16 húros gitáron. Nálunk ez még szentségtörés lenne. Tavaly meghívtak Amerikába a Georgian Contemporary Unitba. Ott két klasszikus gitáros is részt vett az együttesben és remekül improvizáltak. A zene és így a gitárzene fejlődésének mindig két óriási akadálya volt: egyik a közönség, amely mindig ugyanazokat az ezerszer hallott egyszerű, áttekinthető könnyen felfogható dolgokat akarja hallani, a másik a gitáros maga, aki megretten a zene végtelenségét megtapasztalva és nem meri használni a szárnyait, sőt behódol a közönségnek és innentől rabszolgaként szolgálhatja a showbusinesst.

- Érdekes megfogalmazás, hogy a rock olyan, mint a népzene. A klasszikus zene pedig ezek szerint a maga alkotta szabályok fogságában létezik. Aki viszont a szárnyait is használni akarja, az merre mehetett tovább?

- Ráéreztél a legnagyobb problémára! Játszottam az egy-két-három akkordos rockzenéket. Akkortájt kezdett följönni az amerikai Grand Funk Railroad, ők még játszottak akkordokat. Mikor belépett a képbe az angol Black Sabbath, a heavy metal szölőapjai, ott már nem létezett akkord, csupán annak funkciós hangnemi fokai. Megpróbálkoztam az új hangzással, de nem lett az én zeném, mert kipucolták belőle az akkordot. A torzított gitárnak van egy olyan tulajdonsága, hogy nem polifonikus. Az agresszív, mindent beterítő hangzás ugyan újfajta érzések kifejezését tette lehetővé, de cserében fel kellett áldozni a zene hangulati kifejezőit, a harmóniákat. Elkezdtem hallgatni az Emerson, Lake and Palmer-t, a Yest, a Jethro Tullt, majd valaki egy nap mutatott nekem egy fúziós zenét. A Mahavishnu a ’70-es évek első felének nagy zenei élményét jelentette számomra, akkor magam mögött hagytam a Spotnicksot, a Shadows-t, a Jimmy Hendrixet. A rockzene számomra kimerült. A Mahavishnun keresztül bejött a képbe a jazz. Ezek sűrű zenék, magas szintű improvizáció, strukturáltság, harmonizáció jellemezte. A belső zenei igényemet kielégíthettem Bartók mellett a Mahavishnuval is. A mai fúziós zene hallgathatatlan. Tornamutatvánnyá züllesztették. Nincs benne energia, kimerítették, szétcsépelték, ma legfeljebb iskolai tanításra alkalmas. Nincs benne egyetlen hangnyi kockázat, mindig tudom, hogy mi lesz a következő hang. Ha ma fölteszem a Between Nothingness and Eternity című koncert albumot, még mindig találok benne új részleteket, bár vagy 1300-szor hallgattam meg életemben. Egy magnó tönkre is ment bele. Végig tudnám dúdolni neked hangról-hangra, sőt egyik-másik témáját meg is tanultam. Eljátszhatod, csak sokat kell gyakorolni. Igazán nagy kihívás azonban alkotni ilyet.

- Megérkeztél a jazz forrásaihoz?

- Kerestem az irányt, ahol a belső kreativitás, az ellenállhatatlan teremtésvágy kifejezésre juthat. Visszanyúltam a gyökerekhez. Kovács Gyula, a legendás jazzdobos nyaranta tanított valakit a városban, tőle hallottam először igazi jazz sztárokról. Gyula egy két lábon járó bohém jazztörténet volt. Visszamentünk a swing végére, a be bop meg a hard bopnak a kezdeteire, olyen neveket ismertem meg, mint West Montgomery, Charlie Cristian, Joe Pass, Jim Hall. Közben behívtak katonának, jó egy hónapig szívattak, de utána békén hagytak, és gyakorolhattam. Két évig olvastam meg gyakoroltam. A pokolba kívántam akkor, de utólag látom a fontosságát. Gyula a leszerelés után rengeteg segített, zenéket küldött, bíztatott. Figyelmembe ajánlotta John Abercrombie-t, és Ralph Townert a modernek közül. Ebben az időben mentek az aktuális Ki Mit Tud sorozatai a TV-ben. A vidéki döntőket mind sorra megnyertem egy szál gitárral. A baj mindig akkor kezdődött, amikor bejutottam az országos selejtezőkbe. A második országos KI Mit Tud selejtező azért volt emlékezetes, mert Pernye András volt a zsűri elnöke. Odahívatott a tolószéke mellé és megkérdezte, hogy hol tanultam ezeket, és hogy jutott eszembe ilyesmiket játszani. A zsűri tagjai tanácstalan pillantásokat vetettek egymásra, gyűrögették papírjaikat, iszogatták a kávéjukat. Végül Pernye megköszörülte torkát és akadémikusan azt mondta: „Kedves ifjú barátom, a zsűrit nagyon kellemetlen helyzetbe hozta a zenéjével, mivel ilyen zene, amit ma játszott nekünk, nem is létezik. Sajnos önnel nem tudunk mit kezdeni.” Persze kirúgtak. Elkeseredtem, és az elszigeteltségemben láttam az összes problémát. Persze ma ezt is már másként gondolom.

- Néha az életben előfordul, hogy amit rossznak vélünk, az valójában a szerencsénket hordozza.

- Igazad van. De akkor egy kis 25000 fős városban az, hogy egy fickó jazzt hallgat és gitározik, szinte paranormális jelenség. Kovács Gyula együttesében játszott Borissza Géza, az első jazzgitáros, akit élőben láttam és hallottam színpadon. Elkezdtünk levelezni, elküldte Joe Pass Virtuoso című lemezét. Ilyen polifóniát a jazzben tőle hallottam először. Megmérgezett végzetesen.

- Mi az ördögtől lehet, az hogy a Mahavishnu ma is él, laikusok és a zenészek is imádják. Más albumokra meg ráununk?

- Akkor a showbusiness még nem létezett a fúzióban. Nem lepték el a műfajt a pénzhajhász menedzserek, lemezkiadók és nem volt kiszolgáltatva a fogyasztói társadalom kereskedelmi paramétereinek. Spirituálisan nőtt ki, manifesztálódott a fizikai világba. Organikus volt, mint ahogy egy fa kinő a földből. Mahavishnu azaz maga John McLaughlin félig tudatosan, öntudatlanul írta a dolgait, sokat improvizált. Ettől nagyon energiadús. A fúzióban a különféle kultúrák ötvöződése egy mélyebb, nem fizikai szinten játszódott le. Mikor rájöttek, hogy ez az ember valamit tud, elkezdtek vele foglalkozni, kompromisszumokra kényszerítették, könnyítésekre bírták, kevesebb akkord, kevesebb szóló, összességében kevesebb zene. Ha túl sok a kompromisszum zenében, az elveszti az erejét, organikusságát, és meg lehet unni. Olyan a különbség, analógiás hasonlattal élve, mint az igazi biológiai étel és a szintetikusan szerves anyagokból összeállított mesterséges táplálék között. A ráunás persze pszichés dolog. Az emberek ma nem hallgatják a zenét, hanem fogyasztják. Akkor is szól és akkor is hallgatniuk kell, amikor nem akarják. Nem szólhat egész nap gitárzene és jazz. Szörnyű lenne. Csak akkor hallgatok zenét, ha belső igényem van rá. Nem félek a csendtől, sőt szeretem.

- Most már tudtad, hogy milyen zenét szeretnél teremteni?

- Két lemez segített ebben végleg. Pár hónappal később kaptam egy másik John McLaughlin-zenét, a Shaktit. Kovács Gyula meg írt egy levelet, hogy nekem szán egy zenét, amitől nagyon ki fogok akadni. Fölmentem hozzá. A felvételeken Jack de Johnette dobolt, Eddie Gomez bőgőzött és Ralph Towner gitározott. Ez volt a Batik című lemez. Számomra még ma is a legmeghatározóbb modern jazzlemez. Légies könnyedségű improvizáció, a polifonikus gitárkezelés gyönyörű hangjai, a kompozíció hihetetlen harmóniaváltásai. Nem lekopírozni akartam, azt az utat kerestem, ami oda vezet, hogy belőlem is így áramoljon a zene. Elkezdtem nyomozni, hogy milyen egyéb zenéket adott ki az ECM. Az európai modern jazznek az egyik nagyon fontos kiadója tanított meg arra, hogy a fekete blues alapú jazz mellett létezik egy klasszikus európai alapú improvizatív nyelvezet is. Úgy éreztem, ehhez több közöm van, a lelki gyökereim közelebb állnak ehhez a hangzáshoz és zeneiséghez. A Batik és a Shakti idején kezdődött a nyitás, a távoli kultúrák kezdtek beolvadni a mi nyugati kultúránkba a zenében.

- Mikor sikerült közönség elé lépned az új muzsikával?

- Csináltam magamról pár hangfelvételt, és elküldtem Borissza Gézának. Meghallgatta és megígérte, hogy összehoz Simon Géza Gábornak, aki Pesten az egyik legnagyobb jazzklubot vezette a BMK-ban. Figyelmeztetett, hogy várnom kell esetleg egy fél évet is, mert sorban állnak a fellépők. Miközben én mégis csak zenész pályára készültem, 1980-ban elmentem ORI vizsgát tenni. A másik szervezet az OSZK lehetett volna, ahol gyakorlatilag zenei segéd-, és szakmunkásokat tenyésztettek, nem sok helyet hagyva az improvizálásnak.

- Fogalmazz csak nyíltabban! Rögtönözni ott bűnnek számított.

- Ott az számított rangnak, ha tudtál ötezer számot. Az sem baj, ha rosszul, de tudd. Ebbe a felülről szabályozott zenélhetési megkülönböztetésbe minden tehetséges és tehetségtelen zenész belekényszerült. Ma is létezik modernebb megfelelője. Az ORI vizsgán Gonda János elnökölt. Előttem vizsgázott egy heavy metal zenekar, utánuk következtem. Emlékszem, Gonda tanár úr még rázta a fülét a hangerőtől, amikor bemondták, most egy szál gitáros következik szólóban a világ végéről. Erre felkapta a fejét. Ideges lettem, Pesten fontos emberek előtt zenével vizsgázni, kicsit olyan érzés, mintha meztelen lettem volna. Eljátszottam néhány jazzstandardet. A számok után meghajoltam és gyorsan elmenekültem. Vittem minden cuccomat magammal, hogy mielőbb kijussak az épületből. Úgy éreztem, nem kellett volna odamennem. Egyszer csak lihegve rohan valaki utánam, a Gonda tanár úr volt. ”Sándor, ne rohanjon annyira, itt egy névjegykártya a telefonszámommal, hívjon föl! Sikerült a vizsgája, szeretném, ha az iskolánkba járna.” Most én ráztam meg a fejemet, hogy jól hallok- e. Nem hittem el. Még fel sem hívtam Gonda Jánost, amikor jött egy levél a Borissza Gézától, hogy megvan az időpont, amikor játszhatok egy órát a BMK Jazzpressóban. Ez olyan ünnep volt nekem, mint amikor az ember házasságot köt. Nagyon készültem, és próbáltam mindent, amit tudtam, nagyon virtuózan és lélekkel megmutatni.

- Előtte nem egyeztettetek műsort?

- Simon Géza Gábor abszolút megbízott Borissza Géza véleményében. Ő meg bennem. Mindössze annyit kötöttek ki, hogy hatvan percen át játszanom kell. Nem is találkoztam Simon Géza Gáborral. Az előttem játszókat nagyon-nagyon megtapsolták. Végigjátszottam az egy órát egy szál akusztikus gitáron, nem tapsoltak az emberek. Néma csöndben végighallgatták, a végére kezdtem magam nagyon kellemetlenül érezni, de férfiasan végigcsináltam. Úgy éreztem, hogy baj van, gyorsan meghajoltam, fogtam a gitáromat és eltűztem megkeresve a hátsó kijáratot.

- Te kényszeresen menekülsz a siker elöl?

- Gondoltam megszököm oldalt. A folyosón szökésben közben hallottam, hogy még mindig tapsolnak! Nem akarják abbahagyni az emberek. A kijáratnál nekimentem egy magas szakállas embernek. „Nana! Nem megyünk sehova, tessék csak visszajönni. Simon Géza Gábor vagyok! Egy ilyen közönség elől nem lehet csak úgy meglógni! Tudod, mi történt itt ma? Nyomás vissza a színpadra!” Nem volt ráadás, mindent eljátszottam, amit tudtam. Meghívott két hónap múlva játszani, de akkor megmondja, hogy kivel játsszak. Már akkor kezdte a lapokat úgy keverni, hogy lassan bevitt a mélyvízbe. Előbb Grencsó Pistával hozott össze, utána már azzal játszhattam, akivel akartam. Felléptünk Lantos Zoltánnal, Borisszával trióban. Érdekes a hagyományos jazzvonaltól és hangzástól eltérő hangzású zenét játszottunk. Továbbra sem akartam a gitározásból megélni, mert úgy láttam, hogy ahhoz kompromittálódni kell. Ezt nem tűrtem el. Mindig föl voltam készülve arra, hogy ha nem játszhatom azt és úgy, ami bennem van, akkor inkább nem csinálom. Annyi más létezik a világon! Imádom a mai napig a repülést, hiszen az is egyfajta lebegés. Megtaláltam a megoldást! Választanom kellett tisztes polgári foglalkozást, ami biztosítja a megélhetésemet, szabad időmben pedig zenélhetek. A magyar jazzmiliőbe soha nem is tudtam beleférni, mert „outsider” maradtam, az amatőr, a vidéki, aki nem tudja azt játszani, amit ők játszanak. Ez mind igaz. Jellemző a hozzáállásukra az eset, amikor megjelent itthon egy új jazzmagazin és az első számában rólam írtak. Az egyik legnevesebb akkori jazz-zongoristánk felháborodott, hogy miféle világ ez, vele kellene kezdődni az újságnak és ehelyett mindenféle ismeretlen senkikről írnak portrét. Kár volt annyira felháborodnia, mert mára övéké lett az egész jazzszakma. Több családi dinasztia is található ezen a szűk körön belül. Jól van ez így, maradjon övéké ez a önmagába zárult, mások utánzására épült világ. Nekem az ismeretlenség, a vonzástalanság mindig is a lételemem, sőt inspirál. Képzeld el, hogy nézed a földgolyót kozmikus távlatból! Kis sürgő-forgó embereket látsz, akik beleragadtak valamibe, ki se látnak ki belőle. De őket látják fentről. Ragaszkodtam ehhez a nézőponthoz, mert sokkal értékesebbnek tartottam, mint beragadva küzdeni és bezárulni. A zenében többre becsültem a kognitív tudást, mint a csak gyakorlással megszerzettet.

- A jazztanszak akkor, ahova Gonda hívott, holtvágánynak bizonyult?

- Nagyon fontos, hogy vendéghallgatóként bekerültem a jazztanszakra. Ott megismerkedtem Babos Gyulával, az óráin rengeteget tanultam. Nem is gitározni, inkább zenei látásmódot. A sejtéseim körvonalazódtak, kikristályosodtak, tudatosultak. Gitáron nem akartam tanulni semmit, mert láttam, hogy amikor a végzősök kijönnek az iskolából, mindenki ugyanúgy játszott. Egy függöny mögött játszva nem tudtam őket megkülönböztetni.

- Vigyáztál az eredetiségedre?

- Féltettem. Mikor elmentem egy-két zenekari gyakorlatra, éreztem, ha megcsinálom, amit kérnek, ugyanolyan leszek, mint a többiek. Szép lassan kihátráltam az iskolából, jártam oda évekig, és sokat tanultam, talán a legfontosabbat is: mi az, amit nem szeretnék.

- A beszélgetés során az az érzésem, hogy neked a zene egy panteisztikus élmény. Elfogadod az állításomat, vagy messze járok az igazságtól?

- Valójában ráérzel a dolog lényegére. Metafizikusan közelítek meg mindent; a barátságot, a cukrot a tea mellett. Természetesen a zenét is. Az a valóság, amit mi megélünk és megtapasztalunk, az egy nagyon-nagyon töredéknyi része annak a sokkal hatalmasabb valóságnak, ami valójában körül vesz bennünket. Az, amit te valóságnak tekintesz, az egy álcarendszerre és egyfajta szükségszerűségre lekorlátozott élménytudat. Mi volna, ha a szemeddel az összes hullámhosszúságú fényt látnád, vagy érzékelnél minden elektromágneses történést? Akkor nem tudnád értelmezni belőle azt, ami fontos. Mi volna, ha az összes hangot hallanád, ami körülvesz? Akkor a lényeget nem tudnád! A muzsika valójában nem emberi alkotmány, mint ahogy nem emberi alkotmány a gravitáció, nem emberi alkotmány a fa, a növények. Már Bartók fölfedezte, micsoda törvényszerűségek rejlenek egy fa formai építkezésében, a matematika és a zene belső szabályszerűségeiben, vagy éppen az összhangzattan szabályaiban. Mindezeket tudatosan alkalmazva építette fel a saját univerzumát, mikrokozmoszát. Ezt fejtette ki Lendvai Ernő a könyveiben. Az ember az csak egy médium, egy átviteli eszköz, egy köztes pont a zene és annak megjelenése között. A muzsikus valójában csak hagyja magát, fogja a rezgéseket, átmegy rajta és megjeleníti a lehetőségeinek tehetségének és körülményeinek megfelelően hallhatóvá teszi azt. Áthoz onnan dolgokat, mint egy antenna. A nagy valóságnak egy átszűrt, átköltött, áttranszformált változatát. Ezt teszi minden nagy zeneszerző, ráhangolódik a nagy egészre és áthoz, megmutat kis fragmentumokat. Ez az ihlet. Átmos bennünket valami, és megszólal. A valóságunknak akusztikus dimenzióban lévő élet a zene. Alig van különbség egy jó zeneszerző kompozíciója és egy jazzmuzsikus improvizációja között. Beavatottak. Legfeljebb a kész kompozíciót megalkotó zenész sok tanult sablonba merevítve mutatja be a formát, az egésznek egyetlen megmerevített aspektusát. A jazzmuzsikus öntudatlanul kijátssza magából azt, amit éppen elkapott az aktuális valóságból. Megismételhetetlenül. Nem gondolkozik formai szabályok, esztétikai kategóriák, hagyományok szerint. Nem becsülöm le a reprodukáló művészt! A teljességet a kétféle attitűd képes értelmezni. A muzsika számomra egy mélyebb valóság, sokkal alázatosabban kellene bánnunk vele. Nem szabd elpocsékolni magunk körül.

- Az iskola döntheti el, hogy mit akar tanítani. Hogy mit hallunk, az rajtunk és a modern médiumokon múlik!

- Pontosan. Az iskolában mindent meg lehet tanítani és tanulni, ami leírtak, rögzítettek valaha. De a jazz nem pedagógiai, hanem lélektani, sőt metafizikai kérdés. A legtöbb iskolában jazzt tanuló növendékből általában akkor lesz valamirevaló improvizátor, ha már az iskolába kerülés előtt is képes rögtönözni. A másik aspektus nehezebb dió! A ’80-as évektől kezdve igazán nagy gitáros nevek nem jöttek föl. Mindent felülről manipulálnak, a jazzt is, így maguktól nem tudnak följönni nagy tehetségek, csupán spirituális indíttatásból. Az utolsó Pat Metheny volt, akinek ez sikerült, utána már nem lesznek ilyenek. A showbusiness fogja kitenyészteni és ismertté tenni őket. Ma sikk Amerikában hatalmas pénzekért a Berklee Schoolban tanulni. Azt elvégezve lesz belőlük egy kitenyésztett minden szituációban alkalmazható zenei munkás, de nem művész. A művész születik, a munkát meg lehet tanulni. Leutánozni valamit, az nem művészet, de alkotni olyat, ami rámutat a valóság mélyebb összefüggéseire, újrakölteni a valóságot, az már művészet. Olyan zenéket preferál a mai világ, amit minden kockázat vállalása nélkül meg kell tanulni tökéletesen, és azt bármilyen időpontban reprodukálni lehet. Ezt az úgynevezett profi képes bármely nap bármely órájában megismételni ugyanazon a színvonalon. Ebből a profizmusból nem kértem soha, ha nekem a TV-ben kellene ilyen zenét játszanom minden héten, akkor inkább lennék portás egy gyárban és olvasnék egész éjszaka. Az egyik legjobb szakma portásnak lenni. Hamvas Béla is raktárosként dolgozott Tiszapalkonyán. Képzeld el, amint a kiadópult alatt kínai nyelvű szentkönyveket és metafizikai tárgyú könyveket fordít le, közbe kiad egy-egy gumicsizmát a raktárból a segédmunkásoknak!

- Említettél egy biztos egzisztenciát biztosító polgári foglalkozást!

- Nekem gyerekkorom óta az volt vágyam, hogy legyen egy stúdióm. Mára már van egy komoly digitális stúdióm. Kísérletezem, kontrollálom magam, és hangmérnök vagyok párhuzamosan a zenéléssel. Itt készítek megbízásra hangrestaurálást például. A stúdió egy fontos része az életemnek és gyakorlatilag nem választható külön a gitározástól. Amikor van egy ötletem, akkor sokkal egyszerűbb bekapcsolni a magnót és fölvenni, mint lekottázni. Amit lekottázok, az megmerevedik.

- Meghallgatod a régi felvételeket?

- A nyolcvanas évek óta folyamatosan készülnek a zenéimről jobbára amatőr felvételek. A sikondai táborban fiatal kísérletező zenészek jöttek össze annak idején. Ott ismerkedtem meg Grencsó Pistával is. Az ottani koncertemre mindig egy egész repertoárt vittem, ott mutattam be először. Életem első lemeze is egy ilyen sikondai összeállítás lett, csak nem Magyarországon jelent meg, hanem a Leo Records-nál Angliában. Szemző Tiborral mi voltunk az első kettő ilyen vasfüggöny mögüli produkció, nem tudom, melyikünk lemeze jelent meg először Magyarországról nyugaton, de mi voltunk az elsők abban biztos vagyok.

- Hogy talált rád a Leo Records?

- Külföldi barátaim javasolták, hogy küldjek demokazettákat klubokba. Szereztem ilyen listákat, klubok címeivel, felvettem a kazettát, írtam hozzá nagyon kedves leveleket. Elment a 60 kazetta, nem nagyon jött vissza válasz sehonnan. Talán egy évre rá kaptam Angliából egy levelet, egy Leo Records nevű cégtől: „Kedves Sándor, találtam egy kazettát a zenéddel meg a címeddel az utcán”. (Kinn az utcán a kuka tetején, mint később kiderült) „Végighallgattam, és érdekelne ez az zene jó minőségben fölvéve. Kiadnánk.”

- Mint egy mesében!

- Ekkor pályám új szakasza kezdődött. Nem volt pénzem egy komoly stúdiófelvételre, de Kishonti István, a Multimédia Intézet igazgatója, a hazai hangmérnökképzés megalapítója és kiváló hangmérnök, elkészítette nekem az első felvételt. Megjelent az első lemez. Bekerültem lassan a nemzetközi akusztikus gitárzene mozgalmának kellős közepébe. Ma már nem akarok sehová sem tartozni az itthon. Ha nincs itt az akkori elszigeteltség, akkor nincs mögöttem az a hajtó-taszító erő, ami végül is eljuttatott oda, ahol most vagyok. Nem ismernek persze úgy, mint aki a TV képernyőjén játszik valakinek a showjában.

- A véletlen a te életedben is fontos szerepet játszik, persze, ha van ilyesmi!

- Egy komplett szalagot kaptam vissza a Hungarotontól, mert nem fért bele a kiadási terveikbe. A szalaggal együtt elindultam és megkerestem az első telefonfülkét, ahol nemzetközi hívást lehet kezdeményezni. Fölhívtam Angliában az HWYL kiadónál Steve Perryt, itt jelent meg a Gilbert Isbinnel felvett albumunk. Elmondtam neki, hogy egy éve készen van egy anyagom, de itthon nem kell senkinek. „ Azonnal küldd el!”- kérte. Három hét múlva kaptam egy levelet Angliából, annyi állt rajta: „tape arrived” (a szalag megérkezett). Egy hét múlva pedig egy nagy méretű doboz a lemez pár példányával. Ennek lett a címe: Sanctified Land.

- A rendszerváltás új utakat nyithatott ezek szerint.

- Ettől kezdve nem voltunk érdekesek a Nyugat számára. Leomlott a vasfüggöny, ugyanolyan gyarmat lettünk, mint bármely más szegény ország. Már nincs titok, nincs izgalom, nem érdekes semmi. Ezután a mi kulturális értékeink többé nem érdekelték őket. Ment a maga útján a show business. A kis cégek, akik kimondottan a mi elszigetelt kultúránkból éltek csődbe mentek.

- Tudtuk már, senki nem dokumentálja helyettünk a mi munkánkat. Nem gazdagunk meg vele vele, legfeljebb, ha mázlink lesz. Akkor már működött a SzaMaBa Trió. Egyik tanítványom, Bagi Lászlót mellett egy Kovács Gyula-növendék, Major Balázs ütőhangszeres lett a triónak a harmadik alapító tagja. A ’90-es évek közepéig létező együttes szerintem jelentős az akkori magyar jazzben, és az életemben. A Makám mellett mi forszíroztuk progresszívebben a más forrásokból származó zenei elemek fúzióját.

- A ma worldmusic-nak nevezett jelenség gyökereinél járunk?

- Mi nem divatos nyelvezetek szerint tettük, koncepciónk mindig a belső utat követte. Az volt az igazi világzene. Pár évvel később a worldmusic név alatt kezdtek olyan híg butaságok beszivárogni a zenekultúrába, amitől elhatároljuk magunkat. A worldmusic ma egy cikis műfaj. Az első albumunk, a Hypnos a mi spirituális zenénk hűséges dokumentuma Massimo de Mattia, egy kiváló olasz fuvolista játszott a fölvételeken. Valójában az első hazai igazi audiophil album. Aztán jött az Anima, majd az Opus Magnum. Három albumon sok vendégzenész játszott: Lajkó Félixtől a Grencsóig. A zene néha talán közelebb állt a Szabados-féle vonalhoz. Ezt egy kicsit fájlaltam is, mert mikor végül csinálhattunk egy tisztán SzaMaBa Trió fölvételt, addigra minden megváltozott az országban, jött a Bokros-csomag, kultúrházak bezártak.

- A SzaMaBa a rendszerváltás gazdasági válságának áldozata lett?

- Gyakorlatilag ellehetetlenültünk, nem lehetett koncertezni. Egy együttest, ahol minden tag más városban lakik, lehetetlen fenntartani. Ráadásul utálom a konfrontációt. Nincsenek ellenségeim, nem veszekszem senkivel, nem haragszom, a veszekedést pszichikailag nem bírom.

- A mai világban nem a legideálisabb alapállás.

- Viszont akkor már Pesthez közel laktam, egy hangtechnikai cégnél dolgoztam, kicsit jobban belefolytam a hangmérnökségbe, a hangtechnikába. Nem voltam profi zenész, aki minden este ebből él. Közelebb kerültem a nemzetközi lehetőségekhez.

- Talányos. Megkerestek?

- Egyik alkalommal fölhívott Németországból, Peter Finger úr az Acoustic Music Recordstól. Tudta valakitől, hogy akusztikus gitáron játszom. Mivel kifejezetten akusztikus gitárzenére alapította a kiadóját, szeretne velem együtt dolgozni. Küldött a kérésemre néhányat a kiadó CD-iből, hogy az arculatot lássam. Csupa olyan zenét, amit soha nem hallottam.

- Úgy jártál, mint a Pernye hajdanán.

- Ez volt az a fingerstyle, a modern akusztikus gitárzene stílusa. Nemsokára találkoztunk személyesen Franfurtban a zenei vásáron. Vittem neki a CD-imből, de azokat már jól ismerte. A korábbi lemezeimen hallott szóló darabok érdekelték. Olyant akart, de újakat, amik máshol nem jelentek meg. Pályám új szakasza kezdődött ekkor. Ebben a miliőben találtam igazán magamra. Az otthoni kis kezdetleges digitális stúdiómban fölvettem éjszakánként ezeket az anyagokat. Ebből lett az Alexandria című album. Elküldtem, egy hónapon belül megjelent. Meghívtak egy tizenegy koncertes hosszú turnéra. Világszínvonalú akusztikus gitárosokkal játszhattam, olyanokkal, mint Tim Sparks, Peppino D’Agostino és Peter Fingerrel. Iszonyú erős mezőny, ezek a fickók elképesztően eredeti és intenzív polifonikus gitárosok, amit a médiától agymosott közönség itthon el sem tud képzelni. Valójában senki sem jazz zenész közöttük, de mindannyian úgy improvizáltak, ahogyan a jazzesek nem igazán szoktak. Azóta ezen az úton járok. Elkészítettem velük még két albumot: a Gaia and Aries után megjelent a Dreams Within Dreams, ez több magyar népdalfeldolgozást tartalmaz modern, feszes ritmikusban. Minden évben Olaszországban, Amerikában megjelentetnek egy válogatást, amire egy-egy kompozícióval felkerülök. Itt mindent megvalósíthatok, amit a jazzben már nem sikerült. A jazz egy nyelv, ha a nyelvezetnek követed az esztétikai szabályait, adott akkordokat használsz, adott módon felépítve. Bizonyos kiejtéssel mondod ki a szavakat. Ez keretet ad, de korlát is. Megpróbálhattam létezni korlátok nélkül ebben az új közegben, nem veszthettem, és rengeteg zenei ötletem volt. A jazztől nem távolodtam el, csupán nem minden az improvizáció körül forog. Nem a jól bevált nyelvjárásokban fogalmazódnak meg a dolgaim. Szabad vagyok. Ez a lényeg. Újabban nagyon szeretek komponálni és megírt darabokat előadni. A hangtechnikába elmélyedve kísérletezni kezdtem elektromos gitárzenékkel. Kiadtam az Echolocation I. című albumot, kész a második is, de reményem sincs arra, hogy valaha kiadjam. A Földközelség című akusztikus szólóalbum az első finger-style album Magyarországon. Ezután elkészítettem életem nagyon fontos művét, a Fa lelke című album hangzásában és a zenéjében is úttörő. Bartók összhangzattanán alapul. Bartók meghalt, és már nem tudta tovább gondolni, tovább vinni mindazt, amit felfedezett az összhangzattanban. Lendvait is halála akadályozta meg abban, hogy tovább fejthesse a titkot. Ezt a zenei rendszert ami adott volt általuk, megpróbáltam gitárra adaptálni. A gitáron a hangszer természeténél fogva nehéz alfa, gamma, béta akkordokat játszani. Két éves kutatómunka, komponálás és gyakorlás után elkészült a Fa lelke című album, Bármit csinálok manapság, még mindig élek azokból a dolgokból, amit arra az albumra tartogattam.

- Itt mosódtak el végleg a határok jazz és klasszikus zene között?

- Kaptam egy meghívást Amerikába, Georgia Államba. Ott van egy kortárszenei szövetség, egy valódi alkotó közösség. Amerikában három nagy free jazz központ van: egy Chicagóban, egy New Yorkban és a harmadik Atlantában. Az atlantai társaság hívott meg, nekik van egy együttesük Georgian Contemporary Unit a neve. Ebbe mindig beválasztanak újabb külföldi tagokat. Ennek az együttesnek lettem tagja. Ma már negyven lehetünk azóta, mindig egy-egy magja játszik a csapatnak. 2002 áprilisában voltam ott és készült egy album is. Néhány szóló darabom is hallható rajta, és az egész lemezen a három gitáros egyike lehettem. Képzelj el egy csellóst, egy ütőhangszerest, egy elektromos gitárost, két klasszikus gitárost a Georgian Guitar Quartetből és engem 16 húros gitáron. Ez egy nagyon izgalmas szövet volt, abszolút szabadon zenéltünk, de koncepciók mentén.

- A Zoller Attila emlékére szánt lemez ennek jegyeit mutatja?

- A jazz persze sokszor visszaköszön az életemben. Simon Géza kérésére elkészítettem a modern finger-style polifonikus gitározás stílusában a Zoller-albumot. Nem annyira az improvizáció érdekelt, hanem egy nagyszerű improvizátor zeneiségének felidézése. A polifónikus gondolkodást alkalmazva újraépítettem a Zoller darabokat. Egyik másik úgy szól, mint egy modern klasszikus gitárdarab. Néhol viszont a téma úgy kívánta meg, hogy sokat kellett benne improvizálni. Itthon senki meg sem rezzent a lemez megjelenésére, egy héttel később viszont Woody Mann New York-i gitárostól, Zoller jó barátjától gratuláló levelet kaptam, amiért akadt valaki, aki ilyen módon meg tudta fogalmazni Zoller zeneiségét. Szerinte a végeredmény Zoller Attilának is tetszett volna. Ez jól esett. Igazolódott, hogy a zenei másságom mentén kell járnom az utamat. Számomra a jazz nem oltalmazó menedék, egy végső cél. Valójában nincsenek célok, számomra út van. Szörnyű lenne, hogy a kitűzött célt elérve széttárnám a kezem: akkor most mi van? Kell cél, de nem az a fontos hogy oda eljussak, hanem, hogy az ehhez vezető utat minél zeg-zugosabban, minél részletesebben, felfedezéseket téve, kalandozva közben végigjárjam. Az ezoterikusok erre azt mondják, azért van cél, hogy oda út vezethessen. Az egész életünk egy út, a cél sokszor változhat, de az út az megy és megy, és kanyarog tovább végtelenül.

- Itthon hogyan fogadták a Zoller albumot?

- Nem vettek róla tudomást. Nem szerepelek a jazz scené-ben, csak az akusztikus gitáros scené-ben tevékenykedem. Egymás számára tökéletesen láthatatlanok vagyunk. Tipikus ökológiai eset. Képzeld csak el: van két madárfaj. Ugyanazon a fán élnek, ott a fészkük, azonban a legnagyobb békességben élnek egymással. Mert sosem látják egymást. Az egyik nappal vadászik, és éjjel alszik, a másik meg fordítva. Így sohasem találkoznak, egymás számára láthatatlanok.

- Azért ezen az úton is léteznek fontos találkozások!

- Kovács Gyulát és Borissza Gézát már említettem. Ha Gonda János nem rohan utánam akkor az ORI vizsgán, akkor nem tanulok a jazztanszakon. Érdekes, hogy amikor a tanszakra jártam, kemény vitáink voltak Babos Gyulával. Ma már értem, miért. Mindig megmutattam a legtitkosabb tanulmányaimat neki, ő biztatott, hogy csináljam. De hozzátette, nem tud segíteni, mert az én utam másfelől jön és másfelé visz. Azt is mondta, hogyha sokat segítene nekem, akkor maga ellen nevelné az ellenséget. Arra célzott, hogy kollégák és konkurensek vagyunk egymás számára. Megtisztelt. Akkor nem esett jól, de becsülöm ezért az egyenességéért. 10-12 évvel később, mikor találkoztunk, ő köszönt rám. Gyula ma is egyenes, néha kegyetlenül egyenes ember. Mikor a SzaMaBa album készült és találkoztunk, előkaptam a gitárt és mutattam neki néhány aktuális dolgot, amin éppen dolgoztam és törtem a fejem. Felvonta a szemöldökét: „Sanyika, éppen ezek az akkordok hiányoznak az én zenei szótáramból, amiket te is játszol.”

- A gyakori hivatkozásokból jól érzem, hogy Szabados György fontos szerepet játszik a gondolkodásodban?

- Nem is a zenei hatását érzem a legfontosabbnak. A zenei elmélyülésemet és a szellemi felemelkedésemet Szabados Györgynek köszönhetem. Azt, hogy a valóság mélyebb rétegeit közel engedtem magamhoz, hogy meg tudtam tartani az éberségemet, a tisztánlátásomat. Több koncerten játszottunk együtt, beszélgettünk, néha leveleztünk egymással. Időnként mostanában is találkozunk. Bár kissé a háttérbe szorult, Szabados jobb, mint valaha, hihetetlenül letisztult. Még játszhattam a Kassák Klubban, amit ő vezetett. Ismerem minden szavát, ami publikált. Szabados nem csupán zseniális zenész, hanem gondolkodó, metafizikus. A kozmikus szemléletem tőle ered és persze Hamvastól. Egyik interjúban, talán 15 éve is lehetett, egy olyan élményéről beszélt, hogy csinált valami nagyon szokatlant, és a közönség nagy rajongásban tört ki. Akkor fogalmozott így: „ha egyszer az embereknek megmutatsz valami jót, valami igazat, arról többé nem lehet őket lebeszélni”. Ebben hiszek a mai napig, mert az akusztikus gitár fesztiválokon magam is megtapasztaltam az igazságát. Nagyon fontos mondat, isten áldja meg érte!

Műhely, 2004/6