2020-02-17    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1999-04-01 • Bürger Miklós
TALÁLKOZÁSOK VAJDA SÁNDORRAL

Huszonéves voltam, amikor először hozott össze a jazz iránti rajongás a Vajda-testvérpárral. Abban az időben a Nebuló zenekar egyes tagjaival – elsősorban Publik Bandival, de esetenként Sasvári Attilával, Lakatos “Öcsivel" és Szilárdi Bélával – és zenész barátaikkal, mint Jinda “Sam" Györggyel, Latzin Norberttal, Tihanyi Péterrel kerültem közelebbi kapcsolatba. A találkozásból már csak arra emlékszem, hogy felmentünk Vajdáék V. kerületi lakásába, ahol egy gyűjteménynek beillő mennyiségű lemezről válogatva csodálatos amerikai jazzt hallgattunk.

Utána csak a jazzhírekből értesülhettem Sanyi sikereiről Szabados Györggyel, a Benkó zenekarral és más formációkkal.

Amikor a Jákó Jazz Combo megjelent a magyar jazzéletben, annak tagjaként többször találkoztam Vajda Sándorral, elsősorban a Simon Géza Gábor közreműködésével szervezett és működtetett ELTE ÁJTK Jazz Fórum klubban. Itt Sanyi saját kvartettjével lépett fel rendszeresen, az általa annyira kedvelt Elvin Jones formációnak megfelelő két fúvós, bőgős és dobos felállásban. Mindig igényes és elkötelezett zenét játszottak, nagy sikerrel. Ezzel egyidőben a szakmában kiemelkedő elismerésnek örvendő Kovács Gyula dobos együttesének is oszlopos tagja volt Sanyi - a hozzám különösen közel álló fuvolás-gitáros Borissza Géza társaságában.

A Benkó zenekar páratlan hazai és külföldi sikerei és az ebből adódó elfoglaltság lassan egyértelművé tették, hogy Vajda vagy szakít a zenekarral, vagy feladja az önálló zenekarra és eltérő stílusú zenélésre vonatkozó elképzeléseit. A biztosabb Benkó-zenekari tagság mellett döntött az a művész, aki egy percig sem tagadta meg lelkesedését a dixielandnél modernebb stílusok iránt.

Szerencsére a Benkó-együttes repertoárja megengedte Neki, hogy a sikerek mellett a kedvelt stílust is művelhesse.

Ezekben az időkben Halmos Vilmos zongoraművész barátsága révén közelebb kerültem a Benkó-együttes tagjaihoz, rendszeresebben látogattam a fellépéseiket. Úgy gondolom, hogy volt valami megnevezhetetlen, de közös tulajdonságunk a jazz iránti érdeklődésünkben, ami fokozatosan közelebb hozott minket egymáshoz. Nagyon tiszteltem a nagy tudású és elkötelezett zenészt és Ő is mindig nagyon kedvesen és közvetlenül beszélgetett velem.

Halmos Vilmos több ízben “elháríthatatlanul" lehetővé tette, hogy a Benkó-együttes stilusilag hozzám közelálló számaiban beüljek helyette zongorázni. Ilyenkor Vajda a bőgőzésével és egész lényével igyekezett segíteni, hogy elfogadható teljesítményt nyújtsak. Nem lehet elmondani azt az érzést, amit ilyenkor éreztem. Ez az érzés egyszerű szavakkal leírva a következő volt: “Ez hihetetlen, hogy így is tudok zongorázni és olyan nyugodtan játszom korábban elképzelhetetlen dolgokat, hogy belülről csodálkozva nézem saját magam." Skizofrénnek tűnnek az előbb leírt szavak, de valósak.

Nemsokára, Szigeti Árpád népművelő ötlete nyomán rendszeresen felléptünk bőgő-zongora duóban, abban a Rolling Stones klubban, ami minden volt, csak nem jazz-klub. Az első alkalommal meglátva a közönséget – bevallom azonban, hogy felületesen ítéltem – semmiben sem hittem, nemhogy sikerben. Az a kisugárzás azonban, ami Sanyiból áradt, nemcsak engem változtatott meg, hanem a közönséget is. Pedig a zenének, amit játszottunk, nemhogy a Rolling Stones együtteshez, de a hasonló gitáregyüttesek által játszott blues-zenéhez sem volt köze. Azt csak szakmabeli tudja igazán, hogy milyen nehéz általában dob nélkül, csupán bőgővel jazzt zongorázni. Vajda Sanyival ebből a nehézségből semmit sem éreztem.

Legutolsó közös fellépésünk Földessy Csongor dobos társaságában 1993-ban volt a Simon Géza Gábor által szervezett nagysikerű Tatai Jazztáborban. Ezt követően beszélgettünk még egy közös CD elkészítésének tervéről, de ennek kivitelezésére már nem kerülhetett sor.

Egy visszaemlékezés kapcsán csak a szép élményekről szabad beszélni. Meg kell azonban mondani, hogy ha Vajda Sándor ugyanazon a színvonalon tudta volna megszervezni az érvényesülését, mint ahogy szerette és művelte a jazzt, művészi pályája még magasabbra ívelt volna és itt lenne közöttünk.

Vajda Sándor, a kiváló jazz-zenész azonban 1999. március 22-én – ugyanolyan szelíden és csendben, ahogy élt – örökre eltávozott.

 

Budapest, 1999. április