2019-08-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1999-05-01 • Márton Attila
VAJDA SÁNDOR EMLÉKÉRE

Vajda Sándor utolsó éveit magányosan, súlyos betegen, szinte teljes elszigeteltségben töltötte, méltatlan körülmények között, a számára az életet jelentő pódiumtól is megfosztva. Szerencsésebb csillagzat alatt világklasszis lehetett volna.

A legprofibb amatőr volt. Szinte hihetetlen, de hatalmas elméleti és gyakorlati ismereteire teljesen autodidakta módon tett szert, jóformán semmilyen zenei képzésben nem részesült. Az ötvenes évek legvégén egy legendás Szemere utcai lakásból indult el pályája, a három fiát özvegyen nevelő anyja otthonából, melyet Kovács Gyula jazz-egyetemnek nevezett, és ami a pesti jazz-zenészek és rajongók valóságos Mekkája volt. Itt mindenki megfordult, aki számított az 1956 után újraéledő magyar jazzéletben. Itt "kagylózta" Willis Conover jazzadásait a legkisebb Vajda fiú, és próbálta ellesni a jazz játékfogásait a nagyoktól élőben és az oly ritka lemezek segitségével. Hihetetlen zenei affinitása és a jazz iránti olthatatlan szerelme indította el ezen a rögös úton. Patrónusa, Kovács Gyula szerint úgy kellett belöknie az Egyetemi Szinpad pódiumára első nyilvános fellépésén a már akkor is túlzottan szerény, visszahúzódó ifjút. Pedig Vajda számára a jazz volt maga az élet, tulajdonképpen nem kötötte le semmi más. Ebben viszont oly mértékben mélyedt el, hogy rövid időn belül nemcsak ismert és a profik által is keresett bőgős lett belőle, hanem a műfaj minden vonatkozásában abszolút jártasságra tett szert: a jazz történetétől, szociológiai hátterének megértésétől a társművészetekhez való viszonyáig.

Tíz évig játszott Kovács Gyulával, három évig Deseő Csabával, ugyancsak három évig Kovács Andorral, majd a Benkó Dixielandben töltött több mind két évtized következett. Ezt a 70-es évek elején - elsősorban egzisztenciális okokból - hozott döntést soha nem heverte ki. Ez nem az ő világa volt, és szükségszerűen szakításhoz vezetett. Kétségtelen viszont, hogy ez tette szélesebb körben is ismertté, és hozta el számára a "karriert", amelynek során találkozhatott és felléphetett sok-sok, általa is bálványozott jazzóriással Milt Jacksontól Freddie Hubbardig. Ezzel egy időben bontakozott ki az a nagyszerű pálya, amely a modern jazz hazai történetében is jelentős fejezetet képvisel. Saját neve alatt is működtetett különböző sikeres formációkat, de gyakran két-három együttesben is dolgozott párhuzamosan. Partnerei sorában találjuk a korszak jelentős modern zenészeit: Ráduly Misit, Kimmel Apót, Friedrich Károlyt, Réti Jánost, Dresch Mihályt és Lakatos Tónit. Külön kell kiemelni Szabados György különböző együtteseiben nyújtott teljesitményét, az Esküvő és az Adyton cimű nagylemezek elkészítését. Boldog volt, hogy részt vehetett ebben - magyar kultúrában és szellemiségben gyökerező - öntörvényű művészet létrehozásában és bemutatásában.

Vajda Sándor - talán a körülmények kényszerítő hatására - a magyar jazz stílusakrobatája volt. Olyan biztonsággal vándorolt az egymástól mégoly távoleső jazzirányzatok között is, akár egy vérbeli szinész, aki egyik este még királyként tündököl, míg másnap már rongyos szolgát alakít hitelesen. Igazi all-round zenész volt, aki minden poszton helytállt, és a maximumot nyújtotta. Nem sokan mondhatják el magukról, ami neki sikerült, hogy az 1972-es San Sebastian-i Jazzfesztiválon mind a Benkó-, mind pedig a Szabados-együttes tagjaként óriási sikerrel játszott, és díjat nyert. Soha nem rutinból bőgőzött, játéka a közönséggel való kommunikálás gyötrő vágyát tükrözte. Partnerei pedig mindig nagyra értékelték kivételes zenei intelligenciáját, kitünő alkalmazkodóképességét, magával ragadó, robusztus játékát.

Ars poeticáját ő maga így fogalmazta meg: "Ha igazi alázattal közelít a bőgős a zenéhez, akkor vállalnia kell, hogy a háttérben marad. Kétségtelen, hogy létezik bőgőszóló, de erre csak ritkán kerülhet sor, mert nem ez e hangszer funkciója. A jó bőgős nem tolakszik, szinte észre sem venni, hogy ott penget a háttérben, és mégis, nélküle megsántulna, elszürkülne a produkció, lyukas maradna a zene."

Ez a már-már "életveszélyes" szerénység, önfeladás, szakmai alázat és igényesség jellemezték őt. Számára a jazz a szabadság szinonimája volt, kulcs az egyetemes rendhez, életforma, nem csupán zene. Megélte, és belehalt.

Gramofon, 1999. május