Vajda Sándor utolsó éveit magányosan, súlyos betegen, szinte teljes elszigeteltségben töltötte, méltatlan körülmények
között, a számára az életet jelentő pódiumtól is megfosztva. Szerencsésebb
csillagzat alatt világklasszis lehetett volna.
A legprofibb amatőr volt. Szinte hihetetlen, de hatalmas elméleti és gyakorlati
ismereteire teljesen autodidakta módon tett szert, jóformán semmilyen zenei képzésben
nem részesült. Az ötvenes évek legvégén egy legendás Szemere utcai lakásból
indult el pályája, a három fiát özvegyen nevelő anyja otthonából, melyet Kovács
Gyula jazz-egyetemnek nevezett, és ami a pesti
jazz-zenészek és rajongók valóságos Mekkája volt. Itt mindenki megfordult, aki
számított az 1956 után újraéledő magyar jazzéletben. Itt "kagylózta"
Willis Conover jazzadásait a legkisebb Vajda fiú, és próbálta ellesni a jazz játékfogásait a nagyoktól élőben és az oly ritka lemezek
segitségével. Hihetetlen zenei affinitása és a jazz iránti olthatatlan szerelme
indította el ezen a rögös úton. Patrónusa, Kovács Gyula szerint úgy kellett
belöknie az Egyetemi Szinpad pódiumára első
nyilvános fellépésén a már akkor is túlzottan szerény, visszahúzódó ifjút.
Pedig Vajda számára a jazz volt maga az élet, tulajdonképpen nem kötötte le semmi
más. Ebben viszont oly mértékben mélyedt el, hogy rövid időn belül nemcsak ismert
és a profik által is keresett bőgős lett belőle,
hanem a műfaj minden vonatkozásában abszolút jártasságra tett szert: a jazz
történetétől, szociológiai hátterének megértésétől a társművészetekhez való
viszonyáig.
Tíz évig játszott Kovács Gyulával, három évig Deseő Csabával, ugyancsak három
évig Kovács Andorral, majd a Benkó Dixielandben töltött több mind két évtized
következett. Ezt a 70-es évek elején - elsősorban egzisztenciális okokból - hozott
döntést soha nem heverte ki. Ez nem az ő világa volt, és szükségszerűen szakításhoz
vezetett. Kétségtelen viszont, hogy ez tette szélesebb körben is ismertté, és hozta
el számára a "karriert", amelynek során találkozhatott és felléphetett
sok-sok, általa is bálványozott jazzóriással Milt Jacksontól Freddie Hubbardig.
Ezzel egy időben bontakozott ki az a nagyszerű pálya,
amely a modern jazz hazai történetében is jelentős fejezetet képvisel. Saját neve
alatt is működtetett különböző sikeres formációkat, de gyakran két-három
együttesben is dolgozott párhuzamosan. Partnerei sorában találjuk a korszak jelentős modern zenészeit: Ráduly Misit,
Kimmel Apót, Friedrich Károlyt, Réti Jánost, Dresch Mihályt és Lakatos Tónit.
Külön kell kiemelni Szabados György különböző együtteseiben nyújtott
teljesitményét, az Esküvő és az Adyton cimű nagylemezek elkészítését. Boldog volt, hogy részt vehetett ebben -
magyar kultúrában és szellemiségben gyökerező - öntörvényű művészet
létrehozásában és bemutatásában.
Vajda Sándor - talán a körülmények kényszerítő hatására - a magyar jazz
stílusakrobatája volt. Olyan biztonsággal vándorolt az egymástól mégoly távoleső
jazzirányzatok között is, akár egy vérbeli szinész, aki egyik este még királyként
tündököl, míg másnap már rongyos szolgát alakít hitelesen. Igazi all-round zenész
volt, aki minden poszton helytállt, és a maximumot
nyújtotta. Nem sokan mondhatják el magukról, ami neki sikerült, hogy az 1972-es San
Sebastian-i Jazzfesztiválon mind a Benkó-, mind pedig a Szabados-együttes tagjaként
óriási sikerrel játszott, és díjat nyert. Soha nem rutinból bőgőzött, játéka a
közönséggel való kommunikálás gyötrő vágyát tükrözte. Partnerei pedig mindig
nagyra értékelték kivételes zenei intelligenciáját, kitünő
alkalmazkodóképességét, magával ragadó, robusztus játékát.
Ars poeticáját ő maga így fogalmazta meg: "Ha igazi alázattal közelít a
bőgős a zenéhez, akkor vállalnia kell, hogy a háttérben marad. Kétségtelen, hogy
létezik bőgőszóló, de erre csak ritkán kerülhet sor, mert nem ez e hangszer
funkciója. A jó bőgős nem tolakszik, szinte észre sem venni, hogy ott penget a
háttérben, és mégis, nélküle megsántulna, elszürkülne a produkció, lyukas
maradna a zene."
Ez a már-már "életveszélyes" szerénység,
önfeladás, szakmai alázat és igényesség jellemezték őt. Számára a jazz a
szabadság szinonimája volt, kulcs az egyet emes rendhez, életforma, nem csupán
zene. Megélte, és belehalt.
Gramofon, 1999. május
|