2020-02-16    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2004-12-16 • Marton László Távolodó
KUTYKURUTTY-KOR (GADÓ GÁBOR DZSESSZGITÁROS)

"Szeretném bejárni a Földet..." Emlékeznek még erre a Harangozó Teri-dalra? Hát igen. Modern Dances For The Advanced In Age címû albumával Gadó Gábor is a hatvanas évek felé fordult, ugyan az alábbiakban azt sem hallgatja el, ami most van.

Magyar Narancs: Miért vált fontossá, hogy egyszer csak hátrafordulj?

Gadó Gábor: Gondolom, azért, mert kezd a helyzet nagyon gázossá válni, Magyarországon és Franciaországban is. A kapitalizmusnak ez a steril karantén jellege egy kalap szart sem ér. Más, régi dolgok meg olyan tempóban kezdenek eltûnni, hogy muszáj visszagondolni rájuk, elvégre az ember ilyen emlékezõ lény. Ráadásul én már ötven felé járok. Szóval egyszer csak rám köszönt az igény, és mindaz, ami abban az áthazudott rendszerben a felszínen mozgott, visszatért.

MN: Mit vált ki belõled a visszafordulás? Indulatot, ringatózást?

GG: Inkább indulatot, ringatózást semmiképp. De ez az indulat nem politikai jellegû; végül is én a szerencsésebbek közé tartozom, már a gulyáskommunizmusba születtem bele. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az a korszak felmenthetõ, csak azt, hogy az én indulatom inkább alkati. Mindig a dühös dolgokat szerettem, és mindig fontosnak tartottam, ha építeni lehetett rájuk a mûvészetben.

MN: Egyébként szereted az emlékeidet?

GG: Igen. Ez a lemez gyakorlatilag a vendéglátós éveimet öleli fel, és nagyon jólesik azokra a csetlõ-botló emberekre gondolnom, akikkel együtt dolgoztam. Korán kezdtem, tizenöt sem voltam, teljesen véletlenül kerültem egy ilyen zenekarba Pécsen. Az anyám kolléganõjének a férje, egy földmérõ mérnök vezette, és a vasutas mûvelõdési házban játszottunk. Royal együttes, nagyon menõ volt az egész megyében. Az a földmérõ, aztán egy cukorbeteg, aki szétitta magát, egy hentes és egy orgonista autószerelõ - ez volt a felállás. Elképesztõ, hrabali figurák. Szombatonként össztánc, amúgy meg rengeteg lakodalom a környéken. Anyámmal egy borzalmas helyen laktunk, és nem nagyon volt lóvénk, úgyhogy baromi jól jött ez a meló. A kajánk is megvolt egy hétre, mert az erõsítõm belsejét minden hét végén telepakoltam rántott húsokkal. Huszonhárom évesen kerültem a pesti dzsessztanszakra, addig ez ment folyamatosan, sõt gyakorlatilag Pesten is, csak jobb körülmények között, az ORI-mûsorokban. Az a Harangozó-szám, amivel a lemez indul, benne volt egy évemben. Az elsõ ilyen mûsor Tessék minket választani! címmel futott, na sejtheted. Benne volt mindenki. Borzasztó. A teljes felhozatal.

MN: Kínlódást jelentett ez, amikor már a dzsessz izgatott?

GG: Kezdetben nem. Amikor fiatal voltam, maga a színpad varázsa - persze most röhöghetünk, hogy milyen színpadok lehettek azok - nagy élmény volt. Pár év múlva viszont már olyan hányingerem volt, hogy a hangszerre sem tudtam nézni. Közvetlenül azelõtt, hogy Pestre jöttem, zenekarvezetõ lettem, és a dzsessz felé kezdtünk mozdulni, de ebbõl óriási botrányok támadtak. Fegyelmi tárgyalásokra jártam állandóan, de különben nem bírtuk volna ki. Addigra valami polgárpukkasztásba fordult a dolog. Az utolsó évben a siklósi várban játszottunk, ahol télen egy lélek nem járt, legfeljebb a helyi téesznek voltak rendezvényei. Holtrészegen nyomtuk a kreatív csár-dásokat. A totális alkoholizmus, és a vége mindennek. Nem is tudom, mi lett volna Pest nélkül.

MN: De most jó rá visszagondolni.

GG: Hát persze. Mert mára ki-veszett az emberek hétköznapjai-ból minden olyan érzés, ami nem meghatározott. Mára minden szervezetté vált. Szervezett a termelés és szervezett a szabad idõ, minden le van térképezve, és minden manipulált.

MN: Hát nem tudom. Én úgy láttam, hogy Párizsban, ahol élsz, egy csomó helyen lehet játszani, mûködik az éjszaka, az emberek kávéházakba járnak, te pedig sikeres vagy. Miért jelent mindez ekkora gondot neked?

GG: Hát azért, mert nem tudom lestoppolni magam a saját életemre, nincs olyan, hogy vagyok én, aztán vannak a többiek. Az én mûködési területem az egész élet, az egész világ; és hihetetlenül bánt, hogy látom, mennyi matéria veszik el. Párizs egyébként csak látszólag mûködik. Mindössze arról szól, hogy az ember valahogy el tudja bliccelni az idejét. Hogy menjen az élet egy kicsit tovább.

MN: Ezzel szemben az a Harangozó-szöveg, ha kissé bugyuta is, mélységes megrendülést kelthe-tett nálunk egy presszóban. Akkor most miért kell ironizálni ezen?

GG: Magán a dalon nem ironizálnék, az (Majláth Júlia és ifj. Kalmár Tibor szerzeménye - a szerk.) van olyan jó, mint bármelyik Broadway-szám. Én azon ironizálok, hogy ebben pontosan el lett kapva az életérzésünk. Millió embert ismerek, aki így gondolkodott. A hatvanas évek közepén, amikor ez a dal futott, a kulturális minisztérium határozatba foglalta, hogy a szórakoztatóipar pozitív életérzéseket közvetítsen. És olyan dolgok születtek, mint a "kutykurutty, csicsi-csicsi-csicsi, kutykurutty", nem tudom, emlékszel-e rá. Egy békafiú és egy békalány szerelmét meséli el, míg a háttérben a békakórus szurkol, hogy "kutykurutty".

MN: Kurva jó. Világvége.

GG: Ja. Innentõl nincs tovább. S ezeken a helyeken ez volt nap mint nap.

MN: Viszont "igazabb" közönséggel, mint amilyennek ma Párizsban játszol...

GG: Igen, valóban ezt kell mondanom. Mert akkor minden pillanatnak súlya volt, olyan mélyen élték át. Most meg a szar sem mozdul meg azokban, akiknek játszom. Ha valami a színpadra kerül, a francia közönség már hurrázik, ilyen sznobista beidegzõdése van. De nem lát különbséget a gyönyör és a szemét között, annyira rátelepedett már a mûvészeti sajtó. Az átlagember ott azt gondolja jónak, amit az úgynevezett szaklapok esztétái jónak gondoltatnak vele. És ennek iszonyú trendje van. Magamon érzem. Hiába játszottam többé-kevésbé ugyanezt, amikor kimentem, az elsõ években tökmindegy volt. Aztán amikor írni kezdtek rólam az újságok, és díjakat adtak, egyik pillanatról a másikra csodálatos lettem. Ennél szörnyebbet nem tudok elképzelni a világon.

Magyar Narancs, 2004. 12. 16.