2020-11-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-03-30 • Marton László Távolodó
TÚLÉLŐTÁBOR -- OLÁH CUMÓ ÁRPÁD DZSESSZZONGORISTA

Március 21-én a Roma Parlamentben lépett fel Oláh Cumó Árpád, előbb egy szál akusztikus zongorán improvizálva, majd az új együttesével. Hogy mi van a lelke mélyén, az inkább szólóban jött át, a második menet főleg arról tanúskodott, hogy milyen mélyen hatott rá a hetvenes évek fúziós dzsesszének a forradalma. De most nem is ez a lényeg. Hanem hogy kiderült: a huszonhat éves Cumó korántsem véletlenül halmozta a díjakat, s miután túlesett a bostoni Berklee Zeneintézet kétéves ösztöndíján, a Los Angeles-i Thelonious Monk Intézetbe nem véletlenül egyedül őt vette fel Herbie Hancock a jelentkező zongoristák közül.

*

Magyar Narancs: Míg édesapád Garai Gábor együttesében dobolt, te a Weiner Leó Konzervatóriumban tanultál klasszikus zongorát. Aztán, mire tizenhét éves lettél, dzsesszzongoristaként mutatkoztál be a Bartók rádióban. Mi döntött végül?

Oláh Cumó Árpád: Dzsesszlemezeket gyerekkorom óta hallgattam, és a hatásukra magam is próbálgattam improvizálni. Főleg a Weather Reportot szerettem, az teljesen elbűvölt, persze nem igazán tudtam feldolgozni. Úgy ejtett rabul, mint valami misztikum - mi ez az egész, honnan jön, ki az a Jaco Pastorius, Wayne Shorter, Joe Zawinul? Aztán az édesanyám azt mondta, hogy kezdjek klasszikus zenét tanulni, mert mindennek az az alapja. Akkor a dzsessz megakadt egy időre, mivel a konzervatóriumban egyre mélyebben kellett bonyolódnom a klasszikusokba, míg sor nem került arra a rádiós tehetségkutatóra, amelyet Füsti Balogh Gábor emlékére szerveztek dzsesszzongoristák számára.

Úgy éreztem, szeretnék elindulni rajta. A tanárom persze nem rajongott azért, hogy dzsesszzongorista legyek, de ez fakadt belőlem tizenhat éves koromban. Akkor már nagyon izgatott a dzsessz, kezdtem játszogatni, beiratkoztam Márkus Tiborhoz dzsesszelméletet tanulni, s végül a versenyen megosztott első helyezést értem el.

MN: Az otthon hallgatott lemezek nyilván az édesapádéi voltak. Mitől volt olyan misztikus az élmény? Nem beszélgettél róla az édesapáddal?

OCÁ: Édesapám nagyon sokat dolgozott külföldön, valójában az édesanyám nevelt, s ő azt akarta, hogy majd menjek a Zeneakadémiára. Én pedig másképp gondoltam. Lejárkáltam a klubokba, s volt egy csomó zenész barátom, például a bőgős Barcza Horváth József, aki szintén Jaco-őrült volt. Meg Miles Davis, Weather Report, Chick Corea Electric Band. Följárogattunk egymáshoz, hallgattuk a lemezeket, aztán összeültünk gyakorolni, egy nyáron éjjel-nappal jam sessionökben próbálkoztunk.

MN: A Füsti Balogh-verseny I. helyezettjeként vehettél részt egy öthetes Berklee-kurzuson, ahol aztán kétéves ösztöndíjat kaptál. Tizennyolc évesen aligha lehettél kiforrott dzsesszzongorista. Mit mondtak, mi tetszett a játékodban?

OCÁ: Azon a kurzuson egyből kiderült számomra, hogy ott szeretnék a Berklee-n tanulni. Az összes tanuló azzal foglalkozhat, ami izgatja, magas szintű képzésben részesül, s ugye mégiscsak Amerika a dzsessz hazája. Szóval engem nagyon megfogott, és a tanárok is bátorítottak, hogy felvételizzek - így kerültem vissza 2001-ben. Nem indokolták meg, hogy miért vettek fel, annyit hallottam csak, hogy "más vagyok, mint a többi".

MN: Ebben a másságban benne lehet, hogy kelet-európai vagy hogy roma vagy?

OCÁ: A Berklee-n rengeteg nemzetiség tanul, tele van oroszokkal, lengyelekkel, franciákkal, olaszokkal; annak önmagában nem lehetett súlya, hogy magyar vagyok. A cigányzene pedig inkább a franciákat jellemezte, náluk erős a Django Reinhardt-féle hagyomány. Én nyitottabb vagyok annál, hogy egyféle stílus érdekeljen. Aztán majd kiderül, hogy mi jön ki mindebből.

MN: Azért gondoltam erre, mert mostanában mintha felértékelődött volna Európa a dzsesszben.

OCÁ: Igen, de főleg a klasszikusoknak, Bartóknak, Sztravinszkijnak, Debussynek köszönhetően. Ők a mai napig meghatározók a dzsesszzenészek számára. Charlie Parker csak Bartókot hallgatott. Bill Evans pedig olyan stílust teremtett a zongorázásban, amivel megnyitotta a kaput a klasszikus zene és a dzsessz között. A klasszikus zene akkora falat, annyi mindenből lehet meríteni, és ezek az emberek annyi "borzasztó" dolgot írtak meg, hogy azóta is kiapadhatatlan források. A dzsessz pedig a legszabadabb zene a világon, bármit be tud fogadni, és bármikor képes újjászületni. Nézd meg Miles Davist. Folyton valami újat hozott. Ötévente más hang, más hangszín, más zenészek - ez a lehető legnagyobb dolog.

MN: Azzal a címmel, hogy "Herbie Hancock tanítványa voltam", nyilván könyvet lehetne írni. Most csak egy kérdés erejéig: mit jelent egy ilyen mester művészileg, szakmailag, emberileg?

OCÁ: Hancock azzal tűnt ki, hogy a zenének mindent alárendelt, ugyanakkor rendkívül fogékony volt mindenféle értékre. Wayne Shorter és Terence Blanshard, akikkel még szorosabb kapcsolatba kerültem, azt mondták mindig: az életet játsszuk. Ezek az emberek nagyon bölcsek; Wayne úgy tudott matematikáról beszélni, hogy csak lestem. Hatvanéves korukra jottányit sem vesztettek az aktivitásukból és a nyitottságukból. Ez nekem akkora élményt jelentett, ami az életem végéig kísér.

Maga a felvételi öt perc alatt lement. Azt mondta Hancock, játsszunk egy kör sztenderdet, egy kör bluest - szinte pár másodperc az egész. Összenéztünk a többiekkel: "Hú, ez baromi kihívás!" Ott lenni a zene mögött egyből.

Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy kik vagyunk. Volt, akit még behívott Hancock, érdeklődött, milyen az élete, a családi háttere - engem nem hívtak vissza. Persze betojtam: "Akkor most ki vagyok rúgva?" Mire mondták: "Nem, rólad minden kiderült a játékodból."

Összesen hat jelentkezőt vettek fel: egy zongoristát, egy bőgőst, egy dobost, egy szaxofonost, egy trombitást és egy hegedűst, akit két hónap után egy vibrafonos váltott fel. Csináltak belőlünk egy zenekart, két évig azzal turnéztunk.

MN: S amikor nem voltatok úton?

OCÁ: Kemény lecke volt, minden percben figyeltek ránk. A zenekari gyakorlat mellett az volt a döntő, hogy ismerjük meg magunkat, s úgy írjunk zenét. Olyan dolgokra jöttem rá, amik a gyerekkoromig nyúltak vissza, mintha egy önismereti csoportba jártam volna. Volt, hogy nem is zenéltünk, csak beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk. Időnként olyan fejfájást kaptunk, hogy már alig bírtuk, teljesen kipurcantunk a nyomástól. Ha zenét írtunk, Wayne mindig megkérdezte, hogy miről szól. És ha nem tudtuk elmondani, dobhattuk a kukába három-négy nap munka után. "Akkor az semmit sem mond." "Van barátnőd?" - kérdezte az egyik sráctól. "Épp most szakítottunk." "Akkor ezt írd meg!" De olyan is volt, hogy tíz perc után cserélni kellett valakivel, és folytatni, amit írt. Bevonulni az agyába - ez volt a feladat.

MN: A Monk Intézet után hogyan látod a 2001-es lemezedet?

OCÁ: Akkor éppen versenylázban voltunk, s kettőt is megnyertünk Németországban és Belgiumban. Amikor hazajöttünk, az EMI-tól lehetőséget kaptunk egy lemezre, úgyhogy felvettük azokat a számokat, amelyeket a versenyen játszottunk. Nagyon sokat dolgoztunk rajta, és belementünk merész vállalkozásokba is, de ma már nem vagyok elégedett vele. Mindig újra tudnám írni a darabjaimat, ilyen értelemben ez a lemez sincs kész. Meg hát emberként is sokat változtam. Vannak dolgok, amikről mélyebben tudok beszélni és zongorázni. 2001 óta szinte teljesen átalakultam. Egy dzsesszzenésznek harmincéves kora előtt nem forrhat ki a stílusa, hiszen a dzsessz élettapasztalat. Ha napi tizenöt órát gyakorolsz, technikailag fejlődhetsz, de unalmas lesz, amit játszol. Ahhoz, hogy "felfedező" legyél, nem elég a négy fal.

Engem a Biblia fűzött szorosabban a zenéhez. Persze el kellett telnie egy időnek, amíg a kezembe vettem. Az az idő a Berklee-n jött el. Nagyon nehéz körülmények között éltem, és rengeteget segített közben. Ha édesanyámék nem cserélik kisebbre a lakásukat, ki sem jutottam volna. Amerika nem a mi pénztárcánkra volt szabva.

MN: Egyébként könnyen befogadtak?

OCÁ: Igen, a zenészek nagyon befogadóak. Azt se kérdezték, hogy hívnak. Mindegy, honnan jöttél, lássuk, hogy mit tudsz.

MN: Tanultál korábban angolul?

OCÁ: Egy hamburgert sem tudtam kérni. Kint kellett megtanulnom. Kemény menet volt; akár egy túlélőtábor.

MN: Ha jól tudom, most újra Amerikába készülsz. Mi lebeg a szemed előtt?

OCÁ: Egy saját lemezt szeretnék felvenni a kinti barátaimmal. Aztán itthon is szeretnék egyet, a mostani zenekarommal. Már jó ideje nem csináltam lemezt, úgyhogy összegyűlt vagy háromra való anyag a fejemben.

MN: Ezek szerint ingázni fogsz Magyarország és Amerika között.

OCÁ: Pontosan. Ehhez az országhoz nagyon ragaszkodom. Itt nőttem fel, bárhol járok, én a magyar kultúrát képviselem. Nekem nagyon fontos az itteni lélek és a családom. Ha hat hónapot kint töltök, vissza kell jönnöm, hogy beszívjam ezt a levegőt.

(Cumó 2001-es lemeze My Time címmel jelent meg az EMI-nél. Zenekarában ma Papesch Péter basszusgitározik, Borlai Gergő dobol, ifj. Födő Sándor perkázik és DJ Bootsie szkreccsel.)

Magyar Narancs, 2006. 03. 30.