A magyar dzsesszrajongók
legnagyobb örömére egyre gyakrabban látogat haza Joe Muranyi, aki a hatvanas
években Louis Arm-strong zenekarának klarinétosaként alapozta meg nemzetközi
hírnevét. A New York, Berlin, Oslo és Budapest között ingázó, hetvennégy
esztendős muzsikus mindent tud a szvingről, a bebopról és a dixielandről
- egyszóval a dzsessz aranykoráról.
Joe Muranyi édesapja Mezőkövesdről, édesanyja egy Győr
melletti kis faluból vándorolt ki Amerikába, s Joe már kint született.
"Gyerekkoromban otthon mindig magyarul beszéltünk, így elég jól megtanultam
a nyelvet" - meséli. - "Az évtizedek során persze sokat felejtettem,
de amióta Magyarországra járok, úgy érzem, fejlődtem, s most már megint
egészen jól beszélek. Magyarul olvasni csak nagyon lassan tudok, de mégis
átrágtam magam egy monográfián Erdély történetéről, illetve a Habsburg-családról.
A kinti zenész kollégák is tudják rólam, hogy magyar származású vagyok:
gyakran emlegetnek Hungarian Joe-ként" - mondja.
Ohióban nőtt fel, s a gyerekkori zenei élmények közül erősen hatottak
rá Bing Crosby dalai, de a countryt is megszerette, akárcsak a kinti magyar
kolónia tagjai által énekelt népies műdalokat, nótákat. A negyvenes évek
elején édesapja New Yorkban kapott házmesteri állást, s az egész család
Manhattanbe költözött. Joe Muranyi ekkor került a szving bűvöletébe: tizenévesen
törzsvendég lett a dzsesszklubokban, naponta öt-hat órát klarinétozott,
és ekkor már tudatosan muzsikusnak készült. Játszott a gimnáziumi fúvószenekarban,
és zenélt akkor is, amikor érettségi után felvették a Columbia Egyetemre.
Rövid ideig különböző hanglemezkiadóknál dolgozott menedzserként, de aztán
főállású zenész lett: tizenhét évet töltött Roy Aldridge zenekarában.
"Aldridge és big bandje hosszú időn át, stabilan tartotta a második
helyet Armstrong mögött. Rengeteget tanultam mellette, kitűnő iskola volt
ez az Armstronggal töltött évekhez."
1967-ben aztán Louis Armstrong - akit a dzsesszvilágban Satchmóként ismernek,
Joe Muranyi viszont egyszerűen csak "Lajosként" emlegeti - klarinétost
keresett, s választása a harmincas évei végén járó Joe-ra esett: ő lett
Satchmo zenekarának egyetlen fehér muzsikusa, s ez mindmáig élete meghatározó
élménye. Régóta tervezi, hogy könyvet ír Armstrongról, sokat dolgozik
is rajta, de úgy érzi, sohasem jut a végére. "Talán a személyes érintettség
miatt megy ilyen nehezen az írás. Amikor elolvasom, amit előző nap írtam,
általában elégedetlen vagyok bizonyos részletekkel, elkezdem kijavítani,
s ezért nem haladok. Persze a folytonos utazás, koncertezés sem tesz jót
írói munkásságomnak" - mondja félig tréfásan Muranyi. - "A másik
ok, amiért nehezen haladok a könyvvel - folytatja -, hogy végül úgy döntöttem,
nemcsak személyes élményeimet vetem papírra, hanem megpróbálok egy átfogó
monográfiát írni Armstrong személyiségéről. Össze is állítottam egy huszonkilenc
fejezetből álló tartalomjegyzéket, ami olyan témákat foglal magába, mint
Armstrong politikai meggyőződése, megítélése a fekete és fehér muzsikusok
körében, a kollégákhoz vagy éppen a nőkhöz fűződő kapcsolata."
Joe Muranyi éppen hatvanéves volt, amikor - a rendszerváltás idején -
életében először Magyarországra jött. Benkó Sándor volt az, aki - Cserey
Erzsi, a New York-i magyar színház vezetője közvetítésével - elsőként
hívta meg saját együttesének koncertjére. Joe azt mondja, Amerikában sohasem
dolgozott együtt magyarokkal, bár Zoller Attilát, Szabó Gábort, Vig Tommyt
és Szakcsi Lakatos Bélát többször is hallotta játszani. Amikor Budapestre
jött, először nagyon meglepődött, hogy egy kis országban ilyen fantasztikus
zenekar működik, mint a Benkó Dixieland Band, de ma már tudja, hogy Magyarországon
is nagyon sokan művelik a dzsesszt kimagasló színvonalon. A legjobban
fiatalokkal szeret muzsikálni: új "kedvence" a jórészt huszonévesekből
álló, Finok Zoltán vezette Jazz Steps, amely a harmincas-negyvenes évek
New Orleans-i és chicagói örökzöldjeit játssza.
Joe Muranyi másik nagy terve - az Armstrongról szóló könyv mellett -,
hogy készítsen egy magyar tematikájú dzsesszlemezt. "Szeretném megismertetni
a világgal az olyan hagyományos hangszereket, mint a cimbalom vagy a tárogató,
illetve azokat a dallamokat, amiket gyerekkoromban, szüleimtől hallottam.
Mindezt persze jellegzetes dzsesszritmikával és -hangszerelésben."
Színház, 2003. június
|