A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

A magyar dzsesszrajongók legnagyobb örömére egyre gyakrabban látogat haza Joe Muranyi, aki a hatvanas években Louis Arm-strong zenekarának klarinétosaként alapozta meg nemzetközi hírnevét. A New York, Berlin, Oslo és Budapest között ingázó, hetvennégy esztendős muzsikus mindent tud a szvingről, a bebopról és a dixielandről - egyszóval a dzsessz aranykoráról.

Joe Muranyi édesapja Mezőkövesdről, édesanyja egy Győr melletti kis faluból vándorolt ki Amerikába, s Joe már kint született. "Gyerekkoromban otthon mindig magyarul beszéltünk, így elég jól megtanultam a nyelvet" - meséli. - "Az évtizedek során persze sokat felejtettem, de amióta Magyarországra járok, úgy érzem, fejlődtem, s most már megint egészen jól beszélek. Magyarul olvasni csak nagyon lassan tudok, de mégis átrágtam magam egy monográfián Erdély történetéről, illetve a Habsburg-családról. A kinti zenész kollégák is tudják rólam, hogy magyar származású vagyok: gyakran emlegetnek Hungarian Joe-ként" - mondja.

Ohióban nőtt fel, s a gyerekkori zenei élmények közül erősen hatottak rá Bing Crosby dalai, de a countryt is megszerette, akárcsak a kinti magyar kolónia tagjai által énekelt népies műdalokat, nótákat. A negyvenes évek elején édesapja New Yorkban kapott házmesteri állást, s az egész család Manhattanbe költözött. Joe Muranyi ekkor került a szving bűvöletébe: tizenévesen törzsvendég lett a dzsesszklubokban, naponta öt-hat órát klarinétozott, és ekkor már tudatosan muzsikusnak készült. Játszott a gimnáziumi fúvószenekarban, és zenélt akkor is, amikor érettségi után felvették a Columbia Egyetemre. Rövid ideig különböző hanglemezkiadóknál dolgozott menedzserként, de aztán főállású zenész lett: tizenhét évet töltött Roy Aldridge zenekarában. "Aldridge és big bandje hosszú időn át, stabilan tartotta a második helyet Armstrong mögött. Rengeteget tanultam mellette, kitűnő iskola volt ez az Armstronggal töltött évekhez."

1967-ben aztán Louis Armstrong - akit a dzsesszvilágban Satchmóként ismernek, Joe Muranyi viszont egyszerűen csak "Lajosként" emlegeti - klarinétost keresett, s választása a harmincas évei végén járó Joe-ra esett: ő lett Satchmo zenekarának egyetlen fehér muzsikusa, s ez mindmáig élete meghatározó élménye. Régóta tervezi, hogy könyvet ír Armstrongról, sokat dolgozik is rajta, de úgy érzi, sohasem jut a végére. "Talán a személyes érintettség miatt megy ilyen nehezen az írás. Amikor elolvasom, amit előző nap írtam, általában elégedetlen vagyok bizonyos részletekkel, elkezdem kijavítani, s ezért nem haladok. Persze a folytonos utazás, koncertezés sem tesz jót írói munkásságomnak" - mondja félig tréfásan Muranyi. - "A másik ok, amiért nehezen haladok a könyvvel - folytatja -, hogy végül úgy döntöttem, nemcsak személyes élményeimet vetem papírra, hanem megpróbálok egy átfogó monográfiát írni Armstrong személyiségéről. Össze is állítottam egy huszonkilenc fejezetből álló tartalomjegyzéket, ami olyan témákat foglal magába, mint Armstrong politikai meggyőződése, megítélése a fekete és fehér muzsikusok körében, a kollégákhoz vagy éppen a nőkhöz fűződő kapcsolata."

Joe Muranyi éppen hatvanéves volt, amikor - a rendszerváltás idején - életében először Magyarországra jött. Benkó Sándor volt az, aki - Cserey Erzsi, a New York-i magyar színház vezetője közvetítésével - elsőként hívta meg saját együttesének koncertjére. Joe azt mondja, Amerikában sohasem dolgozott együtt magyarokkal, bár Zoller Attilát, Szabó Gábort, Vig Tommyt és Szakcsi Lakatos Bélát többször is hallotta játszani. Amikor Budapestre jött, először nagyon meglepődött, hogy egy kis országban ilyen fantasztikus zenekar működik, mint a Benkó Dixieland Band, de ma már tudja, hogy Magyarországon is nagyon sokan művelik a dzsesszt kimagasló színvonalon. A legjobban fiatalokkal szeret muzsikálni: új "kedvence" a jórészt huszonévesekből álló, Finok Zoltán vezette Jazz Steps, amely a harmincas-negyvenes évek New Orleans-i és chicagói örökzöldjeit játssza.

Joe Muranyi másik nagy terve - az Armstrongról szóló könyv mellett -, hogy készítsen egy magyar tematikájú dzsesszlemezt. "Szeretném megismertetni a világgal az olyan hagyományos hangszereket, mint a cimbalom vagy a tárogató, illetve azokat a dallamokat, amiket gyerekkoromban, szüleimtől hallottam. Mindezt persze jellegzetes dzsesszritmikával és -hangszerelésben."

Színház, 2003. június