2020-11-30    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-05-12 • Simon Géza Gábor
RAGTIME AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIÁBAN

Az elsõ színesbõrû mûvészek Magyarországon

A XIX. században a magyar zenei élet mind nyitottabb, mind nyilvánosabb lett. A zenetanítás elterjedése, színvonalának emelkedése, a házi zeneestek, majd a nyilvános hangversenyek szinte ugrásszerû emelkedése és népszerûsége, a zenei intézmények kialakulása, a legkülönbözõbb színvonalon és mûfajokban komponáló zeneszerzõk megjelenése, mind azt mutatja, hogy a polgárosodott mûveltebb réteg sok és változatos zenét kínált. Nemcsak hallgatta, mûvelte is, a század elsõ felében még nem volt éles határ az amatõr és a profi elõadó között. Pest és Buda melett érdemes megemlítenünk Eger, Gyõr, Gyula, Kassa, Keszthely, Kolozsvár, Kõszeg, Pécs, Pozsony, Sopron, Székesfehérvár, Tata, Veszprém városát: magánoktatók és zeneegyleti iskolák, színházi és katonai zenekarok, hangász egyletek, a templomi és zeneegyleti kórusokból kinõtt dalármozgalmak várták az érdeklõdõket. Elsõsorban úgynevezett mûzenét, operákat, versenymûveket, kórusokat, rekviemeket adtak elõ. A század második felében mind több szólista tûnt ki. Reményi Ede hegedû- és Liszt Ferenc zongorakoncertjei a világ minden részén nagy érdeklõdést váltottak ki.

Külön kell foglalkoznunk a népies zenével, amely elsõsorban a középnemesi (kisbirtokos, katona, tisztviselõ), majd a kialakuló értelmiségi rétegnek lett kedvelt mûfaja. A magyar nóta kultusza a mulatozások ("cigányozás"), a népszínmûbetétek révén jelentõsen megnõtt. Mind a lassú darabok, az úgynevezett hallgatók, mind a verbunkosokból kialakult csárdások hatása egészen napjainkig tart. Legfrissebb hajtása a lakodalmas rock volt.

A magyar nóta elõadói között kiemelt szerepük volt a cigányzenészeknek. Sorsuk jelentõs mértékben hasonlítható amerikai színes bõrû társaikéhoz. A szegény sorból való kiemelkedés lehetõségét számukra szinte kizárólag a zenélés jelentette.

A XVIII-XIX. században Magyarországon számos olyan cigányzenekar mûködött, amely a hagyományos hangszerek (hegedû, brácsa [mélyhegedû], kisbõgõ [cselló], bõgõ, klarinétok) mellett rézfúvósokat (trombita, harsona stb.) is alkalmazott. Mind a hagyományos összetételû, mind a rézfúvósokkal kiegészített bandák számos esetben nemcsak a népi (még inkább: népies, népieskedõ) zenét játszották, hanem például keringõket és polkákat is.

Sok cigánybanda katonazenekarként is mûködött. Ez valószínûsíthetõen összefügg a katonaállítás akkori módszereivel, amikor a vármegyék elõszeretttel fogták be a cigányokat. Az viszont természetes, hogy a jó zenei érzékkel megáldott, a kora kisgyermekkortól zenei gyakorlatot is szerzett cigányok igyekeztek a könnyebb szolgálatot és a jó (mellék)kereseti lehetõséget nyújtó ezredzenéhez kerülni.

Ezek a katonai cigányzenekarok a csatatéren rohamra buzdították a csapatokat, számos példa van erre az 1848-49-es szabadságharcból. Az e korból származó metszeteken szárnykürtök és tenorkürtök (mélyszárnykürtök) is láthatók, használatuk ekkoriban igen elterjedt volt. Egy ilyen korabeli metszeten Bunkó Feri (gömörösgyáni Bunkó Ferenc, 1813-1891) bandájában például a hegedûs prímás, a szintén hegedûs segédprímás, a brácsás (kontrás), a csellista (kisbõgõs) és a nagybõgõs mellett három rézfúvós, pontosabban három különbözõ nagyságú szárnykürtön játszó zenész látható.

Ezek a cigányzenekarok a csendesebb idõkben a "marsot", azaz az indulókat fújták. Emellett nem elhanyagolható a szerepük a tisztek, illetve a garnizon (a helyõrség) szórakoztató- és tánczenéjének megteremtésében sem.

Alaptényként kell elfogadnunk, hogy Európában, ha úgy tetszik, akkor az úgynevezett civilizált Európában a XIX. században a színesbõrû emberek feltûnése már önmagában is szenzációnak számított. Sok tekintetben még a jelentõs gyarmatbirodalmakkal rendelkezõ Nagy Britanniában és Hollandiában is szenzációnak számítottak. Holott ezekben az országokban a felsõbb, a gazdagabb körökben a színesbõrû inas vagy szobalány tartása bevett szokás volt. Emellett zenéltek, tanultak és - nem utolsósorban - harcoltak is, például a brit birodalomért. Kiterjedt, elsõsorban nagy-britanniai tevékenységükrõl az Under The Imperial Carpet címû kötetben olvashatunk, amely korrekt, jól dokumentált 18 tanulmányával példakép lehet egy késõbbi magyarországi kötet számára, amely - mondjuk - a magyar szórakoztatózene történetével foglalkozna a XIX. század közepétõl a XX. század közepéig. Hasonlóan kiemelkedõ jelentõségû Rainer E. Lotz legújabb kötete, a Black People, amelyhez egy 21 felvételt tartalmazó CD is társul, igazi világritkaság felvételekkel. Mindkét kötet számos támpontot, adatot tartalmaz a magyarországi jazzelõtörténethez.

A vaudeville, azaz "a város hangja" a francia sanzonnal azonos gyökérbõl ered. Több mint háromszáz éves múltja alatt számos változáson ment át. A XIX. században francia hatásra terjedt el az angol music hallokban és az amerikai vándor színtársulatoknál. Elõadásában a tánc, az akrobatika, a daléneklés (angol balladák, francia sanzonok és kuplék, amerikai utcadalok stb.) akár egyetlen kompozición belüli tarka szövevénye) és a minstrel, mint a néger környezet karikatúrája, egyaránt fontos szerepet játszik. A vaudeville az amerikai elõadómûvészet legrégebbi formája, amely a mai napig él. Számos bluesénekes és korai jazzmuzsikus a vaudeville társulatokkal járta be Amerikát. A vaudeville-ból nõtt ki a burleszk és a szkeccs, amelyek különösen a némafilm idején voltak népszerûek. Ezek zenei kíséretében ragtime-zongoristák és korai jazzbandek egyaránt részt vettek.

Az egyik legihletettebb korai vaudeville elõadó, a szenegáli születésû Ira Aldridge (Jókai:Ira Aldridge) az 1850-es években nagy sikerrel mutatkozott be Magyarországon. Õ az elsõ, Magyarországon rendszeresen fellépett színesbõrû színész, akinek tevékenységérõl megbízható dokumentáció áll rendelkezésünkre. Pályafutását, úgy érezzük, hogy - hasonlóan más európai jazztörténetekhez - érdemes érintenünk.

Aldridge kisgyermekként került Londonba, ahol Kean, a híres Shakespeare-színész inasa lett. A színházi környezetben hamar feltûnt színészi tehetsége. Kiképeztetése után elõbb az Amerikai Egyesült Államokban, majd Londonban és ezt követõleg számtalan európai városban lépett fel. A pesti Nemzeti Színházban elõször Othello, majd Macbeth szerepét és A velencei kalmárból Shylockot játszotta. Fellépett Kassán, Székesfehérvárott és Gyõrben is. Ira Aldridge alapvetõen nem zenés színész volt, de ragaszkodott ahhoz, hogy a Shakespeare-elõadások után egy-egy este - még mintegy ráadásként - egy rövid vaudeville-t is bemutassanak. 1851. március 31-tõl Othello, Machbeth és Shylock mellett így saját társulatával Isaac Bickerstaffe A lakat (The Padlock) címû vaudeville-jének Mungóját is játszotta és énekelte.

A színész Ira Aldridge után, más országokhoz hasonlóan, Magyarországot, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiát is felkeresték a fehér, a kreol és a fekete vándortársulatok. Akiket ez a fajta elõadás különösen érdekelt, azoknak szinte minden lehetõségük megvolt arra, hogy Magyarorország, illetve a monarchia bármely városában megtekintsék a produkciókat.

Történeti szempontból így egyaránt fontos, hogy mely mûvészek léptek fel ebben az idõszakban a császárvárosban, azaz Bécsben, vagy hogy kik szerepeltek Pesten, Budán, majd az egyesített Budapesten, vagy Gyõrben, Kassán stb. Fontos tudnunk, mit láthatott-hallhatott az a fizetõképes réteg, amelyet az olyan egzotikumok érdekeltek, mint egy minstrel vándortársulat, s amely szórakozás címén nemcsak sírva akart vigadni a "nemzeti"-nek kikiáltott cigányzenekarok zenéjére.

1886-tól Budapesten is nyomon követhetjük az afro-amerikai szórakoztatómûvészek fellépéseit. A legtöbben az Orpheumban (késõbbi nevén az Elsõ Fõvárosi Orpheumban, majd a tulajnonos nevének felvétele után a Somossy Mulatóban) léptek fel. A többség varietészámokat adott elõ: bohócok, egyensúlyozó mûvészek, kerékpárakrobaták stb. voltak. Nagyon fontos közös vonásuk volt, hogy az amerikai elõadómûvészek a kísérõzenéjük kottáját magukkal hozták és hacsak ezt külön ki nem kötötték és a színpadon nem jelezték, akkor ezek a zenék nagyon sokszor nem az elcsépelt európai mûzenei darabok voltak, hanem az amerikai kottakiadás minstrel-, majd késõbb cake walk-, ragtime- és jazzdarabjai voltak és ezeket a helyi zenekarnak blattolva (lapról olvasva), legfeljebb egy próbával kellett elõadnia. A táncosok, komikusok, bohócok stb. sikerének egyik mozgatórugója ez a másfajta zene volt. Ezek az akkor még meglehetõsen szokatlan darabok sok karmestert és zenészt megizzasztottak.

Sok-sok hasonló, szóló-, duó-, trió-, kvartett-, kvintett - stb. produkció után mind több az igazi jazz felé mutató elõadás/elõadó jutott el Budapestre. Ebbõl a szempontból mérföldkõnek kell tekintenünk az 1896-os milleniumi kiállítást. Valamennyi szórakozóhely világszínvonalú produkciókat akart szerzõdtetni, és mivel meg is tudta fizetni, szerzõdtethette is az elképzelt sztárokat.

1896. május elsejétõl a már említett Somossy Orfeuban lépett fel a Kreol Trio. Produkciójuk nyilván rendkívül sikeres lehetett, mert a május 10-i számban a német nyelvû Internationale Artisten Revue többek között így ír fellépésükrõl:

" Effektusokban gazdag a Kreol Trio fellépése, amelyben a három hölgy egyedülálló szépséggel amerikai dalokat énekel."

A június 1-jei számban a lap újra recenzálja a triót:

"Pierre Krone Kreol Triója eredeti tercett, amelyben Miss Royah, a kreol szépség és két társnõje amerikai énekeket és táncokat adnak elõ."

Ugyanebben a számban recenzálja elõszõr a lap Miss Texarkansast, aki ekkor néhány hete már szintén a Somossy Orfeumban szerepelt:

"Miss Texarkansas ügyes táncosnõ, aki az amerikai táncokat zenei kísérettel vagy anélkül mutatja be."

Õs-Budavára egyik szenzációja Az élõ fényképek mûsora (Kinematoskop) volt. Ez az õsmozi 1896. júniusában egyik legelsõ programjaként mutatta be A táncoló néger címû filmet.

A korabeli európai zenei élet szenzációját jelentõ The 5 Sisters Barrison (eredeti néven: Lona Barrison and Her 4 Boadway Girls) különösen nagy sikert aratott az amerikai dalok és táncok elõadásával. Cake walk programjukat valamennyi helyen olyan kitörõ lelkesedéssel fogadták, hogy nem gyõzték újra és újra elõadni.

A Barrison lányok elsöprõ sikerét mi sem mutatja jobban, hogy alig pár nappal budapesti bemutatkozásuk után a nagy rivális Herzmann’s Orfeumban már bemutatták Anton Groiss The Five Sisters Barrisons címû vaudeville-paródiáját. Ennek zeneszerzõje a Herzmann’s Orfeum karmestere, Josef Schindler. A darabot augusztus végéig Budapesten játszották, majd szeptember elsejétõl a tátrafüredi Orfeum és a nagybecskeri Casinogarten is mûsorára tûzte. Ezt követõleg a produkció 1896. szeptember 20-tól egészen 1897.március végéig a budapesti Imperial Mulatóban szerepelt. Feltehetõ, hogy a kor más sikereihez hasonlóan a produkció kottáit valamelyik hazai cég kiadta, de ennek sajnálatos módon eddig nem sikerült nyomára bukkanni.

A milleniumi kiállítás csillogása-villogása után csak látszólagos az a pár esztendõnyi csend, amely most idõrendünkben az amerikai elõadókat illetõen bekövetkezik. Ugyanis az amerikai és más színes- és fehérbõrû szórakoztatózenészek jöttek és mentek. Ki két hétig, ki fél évig maradt Magyarországon, attól függõen, hogy mennyire sikerült eltalálnia az itteni közönség aznapi ízlését. Ittlétük és vendészereplésük - bár folyamatos volt - jelen pillanatban nem tûnik olyan fontosnak, hogy nevüket, a fellépések helyét és idõpontját hosszú-hosszú oldalakon keresztül felsoroljuk. Ezek egy jelentõs része egyébként megtalálható Rainer E. Lotz 1997-ben megjelent alapmûvében, a Black People-ben.

Mint ahogyan azt már korábban is érzékelhettük, az amerikai indulóknak jelentõs szerepük volt mind az amerikai mind az európai elõjazztörténetben. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonazenekarai, ha lassan is, de átvettek ezekbõl az indulókból, mindenekelõtt Sousa indulóiból, különösen annak európai turnéi után. Ebbõl a szempontból különlegesen figyelemreméltó, hogy a Zenélõ Magyarország címû hangjegyfolyóiart már 1898. április 1-jei számban közölte Sousa The Washington Post címû indulójának zongoraletétjét. A filológiai pontosság kedvéért megjegyezzük, hogy szerzõként Sousa János Fülöp (!) szerepel a kiadványon. Azaz magyarosították az amerikai zeneszerzõ és zenekarvezetõ nevét. A gyakorlat még sok évtizedig (!) azonos a zenében és az irodalomban, illetve más mûvészeti ágakban.

Ezekben az esztendõkben kevés olyan mûvész járt Magyarországon - legyen bármilyen jelentõs sztár is - akire még évtizedek múlva is emlékeztek mint különleges attrakcióra. A kevés kivétel közé tartozik a 5 Sisters Lorrisons vagy másnéven The Five Lorrisons. Az idõsebb francia együttesmendedzser, Madame Lorrison nevét viselõ ének - és táncegyüttes a 90-es évektõl mintegy két évtizedig járta a világot. Az öt "nõvér" állandóan változott, sikerük azonban állandó volt. 1899 és 1913 között fõ attrakciójuk a cake walk volt, amelyet emlékezetes sikerrel mutattak be Budapesten is. Fellépéseikre három turné során került sor.

Amerikai, európai és nem utolsósorban magyar forrásmûvek alkalmanként nem véletlenül hivatkoznak vadnyugati showmûsorokra, cirkuszi produkciókra. Ezek betétmûsorában egy lasszós nõrablás és egy elképesztõ késdobáló produkció között betétként szerepeltek a vaudeville színházak. Ezek programjában alkalmanként a kor legnagyobb világsztárjai is felléptek.

Vaudeville betét volt az amerikai Barnum & Bailey cirkusz mûsorában is, amely 1901. áprilisában mutatkozott be Budapesten. A korabeli kritika kiemelte a "nigger quartette"-t és Miss Beatrice-t, az ifjú szopránszaxofonost. Utóbbi hangszert a legtöbben ekkor hallották elõször és összevethették a tõsgyökeres magyar hangszernek tartott tárogatóval, amely itt-ott szintén felhangzott egy-egy show-mûsorban. Ekkor ízlelgethették az elõadók is a hasonló hangzásbeli lehetõségeket. De addig még sok víz lefolyt a Dunán és a Mississippin, amíg Lew Tabachin 1969-ben New Yorkban egy Zoller Attila lemezen a lemezfelvételhez Amerikába kijuttatott hangszeren tárogatószólókat játszott...

A milleniumi ünnepségekre elkészült Õs-Budavár mulató, ahol a Lorrison-nõvérek is szerepeltek, egyike volt azon szórakoztató intézményeknek, amelyek elõszeretettel léptették fel az amerikai életet, az amerikai zenét bemutató eredeti produkciókat. Az Õs-Budavár programjainak tanulmányozása sok érdekes, figyelemreméltó olvasmánnyal szolgál a korszak jazz-elõtörténetéhez. A más forrásokkal való összevetés után pedig már megállapíthatjuk, hogy tényleg gyöngyszemre bukkantunk-e, vagy nagyon is talmi a "zsákmány".

1901. augusztusában az Õs-Budavárban lépett fel egy New Yorkban szervezett vaudeville társulat. Mind mûsoruk, mind egyik-másik együttestag fontos szerepet kapott az európai jazz-elõtörténetben. A korabeli leírások a kosztümöket, a színpadi elõadást éppúgy dicsérik, mint a zenét. A hét szinesbõrû hölgybõl álló The Louisiana Amazon Guards programjának fõ részei a következõk voltak:

Élet a gyapotültetvényen (ültetvényes nóták és az ezekhez közelálló népies dalok, a coon song-ok elõadásával. Utóbbi felbukkan az archaikus jazzben is.)

Bendzsó-szerenád (A korai jazzben ill. a ragtime zenében fontos szerep jut a bendzsónak)

Cake Walk (A korabeli kritikusok szerint az elõadás igazi csúcspontja)

Magyarországon a The Louisiana Amazon Guards-ot Edgar Jones néger bendzsóvirtuóz követte és ezzel Budapestet is elérte a szólóbendszó-láz. Fõleg cake walk-okat játszott, és ezzel annak a táncõrületnek készítette elõ a talajt, amely Párizs, London és Berlin után 1903-ban Budapesten is kitört. Floridai, kaliforniai, New York-i vándortársulatok énekelték-zenélték-táncolták a cake walk-ot. A kor házibulijain a bolondos huszonévesek és az éltes matrónáknak és öreg piperkõcöknek számító 30-asok és 40-esek egyaránt a bohókás, a hagyományoknak fittyet hányó cake walk-ot tanulták és járták. Hasonló táncjárvány azután egészen az 50-es évekig nem terjedt el. Ez volt a rock and roll-láz õse.

Ebbõl a cake walk-õrületbõl nem maradhatott ki Fedák Sári (1879-1955) sem, aki 1929-ben megjelent önéletrajzában így írt elsõ színpadi cake-walk táncáról:

"1902. október 14-én már el is ugrottam a Vígszínházba a Csókon szerzett võlegényt játszani. Átalakították a számomra, felfrissítették és új énekszámokat irattak bele, új szövegekkel. Csináltatta pedig ezt a Vígszínház – ha jól tévedek – egy nagyon tehetséges fiatal íróval, akit úgy hívtak, hogy: Molnár Ferenc. Nagyon ügyesen megcsinálta és a darabnak elég nagy sikere is volt. Akkor táncoltam elõször ‘cake-walk-ot’, mindenki rettenetes megbotránkozására..

Az újságírók alig gyõzték figyelni és jegyezni azt, hogy mikor, merre, hogyan tûnik fel Fedák Sári, márpedig feltûnt: "Érdekes volt, amint ez a fiús fejû lány odadobta a gyeplõt a kocsisának. …Úgy száguldott végig fogatán a pesti utcákon, akár a forgószél."

1903. május 8-án az akkor 24 esztendõs mûvésznõ a Vígszínházban újabb, még inkább a testére szabott, hírnevéhez méltó szerepben mutatkozhatott be a Forgószél kisasszony címû énekes bohózatban, a "francia szósszal felhigított német vígjátékot, amelyet Beõthy László igazított meg a számomra."

Fedák nagy száma Hughie Cannon amerikai zeneszerzõ Bennem pezsg a vér címû cake walk-ja volt. A Bill Bailey Won’t You Please Come Home magyarítása, Fedák éneke és tánca egyaránt telitalálat volt. Csoda-e, hogy a kottagyártók alig gyõzték szállítani az üzletekbe a zongorakivonatokat, a cimbalomátiratokat?!

A lábbal vert ritmus, az egyes testrészek hangszerként való ütögetése számos nép hagyományaiban megtalálható. A szudáni négerektõl eredeztetett "juba" és a "jig" (dzsiggelés) törzsi szertartásokból származnak. A "giouba" nevû tánc azt a természetfeletti állapotot, azt a tisztulási folyamatot tárja a nézõk elé, amikor a táncos azért táncol (és esik transzba), hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön istenével. A tap dance, magyarul a sztepptánc gyökerei megtalálhatók a holland, a német, valamint a skót facipõtáncokban éppúgy, mint a csárdásban. A verbunkos, a toborzó pedig leheletnyi távolságban áll csak ezektõl a hagyományoktól.

Nem véletlen, hogy Európában éppen a magyar cigányzenészek voltak a jazz elõdei, a cake walk, a ragtime és társaik egyik legjelentõsebb terjesztõi. A korai táncos formák meg éppen jól jöttek az egyébként is sok talpalávalót húzó cigány muzsikusoknak. Az eredeti cigányfolklórtól már szinte az elsõ pillanatban eltávolódó, a gyorscsárdást (friss) is saját népzenéjükként elõadó cigányzenekarok (a kreol zenészek társasági zenekaraihoz, a society zenekarokhoz hasonlóan) összekötõ szerepet töltöttek be Magyarországon csakúgy, mint számos európai országban és az Orosz Birodalomban is.

Lavotta Rezsõ (Lavotta Rudolf, 1876-1962), a Párizsban nyolc évig Vincent d’Indy zeneszerzõ iskolájában tanult karmester, zeneszerzõ, zenei szakíró ezekre az összefüggésekre már 1912-ben rámutatott. "Természetesen" ezt az egyszerûnek tûnõ tényt itthon a mai napig nem nagyon vették figyelembe, mint azt a használati zenei jelleget sem, amelyet a jazz és annak elõformái az amerikai vöröslámpás házakban éppúgy szolgáltak, mint a jelesebb magyar mûintézményekben. A selyembe, bársonyba bújtatott szép nõi testek éppoly magától értetõdõek, természetesek voltak, mint a zongorista jazzes elemeket felhasználó játéka. A kevésbé elõkelõ szobákban átutazó vendégeket szállásoltak el, ahol hölgyeket is lehetett fogadni. A ház falán mindössze ennyi állt egy kis szerény táblácskán: "Zongoratanárnõ leckéket ad.". Hát igen, hol ebbõl, hol abból... A légyotthoz zenét is lehetett rendelni. A szomszéd szobában pedig a Párizsból hozott divattáncok, a cake walk, a ragtime zenéje szólt.

Ezeknek a zenékhez a kiadásához, terjesztéséhez sok amerikai zenemûkiadónak komoly üzleti érdeke fûzödött. Ezek a kiadók természetesen nem azok, amelyek a mára elõtérbe került amerikai ragtime komponisták mûveit kiadták. Scott Joplin és néhány más, ma magasan értékelt - helyenként talán túl is értékelt - ragtime-zongorista és kompoziciói még az amerikai nagyközönség számára sem voltak általában hozzáférhetõk. Ezt a korszak európai ragtime zenéjének és elõjazztörténetének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk. E tekintetben rendkívül fontos Rainer E. Lotz tanulmánya, a Foolishness Rag, amely számos magyar vonatkozású anyagot is feldolgozott.

Johnson & Dean

Az elõjazz és a korai jazz korszakának legismertebb és legelismertebb vaudeville kettõse Johnson & Dean volt. Dora Dean (eredeti nevén: Dora Dean Babbige) az 1870-es években született Kentucky államban. Az Oriental America énekegyüttesben kezdett Belle Davis, Ollie Burgoye és Mattie Wilkes társaságában. Késõbb a St. Louis-ban mûködõ The Creole Show tagja.

Chas Johnson (eredeti néven: Charles J. Johnson) 1870 körül született Minneapolisban. 1889-tõl a helyi amatõr showban szerepelt. Innen került a St. Louis-i The Creol Show tánckarába. Megismerkedett Dora Deannel, akivel meglakították a Johnson & Dean duót. 1893-ban összeházasodtak s együtt járták a világot. 1897-ben duettjük már a színesbõrû amerikai elõadómûvészek legkiválóbbja, amit többek között mutat az is, hogy ettõl kezdve õk a "King & Queen of Colored Aristocracy" kitüntetõ cím viselõi. Dora Dean minden amerikai - és nem amerikai ! - nõ példaképe lett. Kosztümjeit még a kor feledhetetlen színésznõje, Sarah Bernhardt is utánozta.

A Johnson & Dean kettõs öt hosszabb európai turnét bonyolított le. Az általuk elõadott táncszámok zenéje erõteljesen a jazz irányába mutatott. Befolyásuk a kialakulóban levõ európai jazzközönségre döntõnek tekinthetõ. Az öt turnén hat alkalommal összesen mintegy esztendõnyi (!!) idõt Budapesten töltöttek a már többször említett Õs-Budavár elsõszámú attrakciójaként.

Repertoárjukon számtalan olyan friss amerikai kompozició szerepelt, amelyek Budapesten is slágerré váltak. Bob Cole, a fekete bõrû zeneszerzõ több darabját is õk mutatták a rendkívül igényes és ugyanakkor igencsak vastag bukszával is rendelkezõ közönségnek. Az Under The Bamboo Tree címû Cole-kompoziciót a hazai zenekedvelõk Molly, Molly címmel számos kottakiadásban használhatták. Legismertebb változatát a Budapesten bejegyzett Gerõ-féle Zenemûtár 14. számaként jelentették meg, mégpedig az amerikai tánckettõs nevének megemlítésével:Molly

"Molly Molly! Amerikai táncz-kuplé. Elõadják: Johnson és Dean."

Repertoárjuk egy további darabját szintén a Gerõ cég adta ki a sorozat 85. darabjaként:

"Egy szõke nõ az ideálom! Johnson and Dean mûsorából"

A Gerõ-féle Zenemûtár fent említett példájával messzemenõen nem merítettük ki az amerikai darabok kiadásának ismertetését. A cake walk, a ragtime és társaik iránti monarchiabeli igényt jelzi, hogy a magyar (vagy magyar érdekeltségû) zenemûkiadók meglehetõsen sok amerikai darabot hoztak ki, egyes szerzemények több kiadónál tucatnyi vagy még több kiadásban is megjelentek. Ezek között nem kevés olyan darabot is találunk, amelyek mai szemmel nézve is tisztes kompoziciók. Ugyanez áll a magyar szerzõk ragtime és ragtime-szerû szerzeményeire is.

Az úgynevezett második ragtime generáció komponistái, George Botsford, Charles Neil Daniels, Kerry Mills és társaik munkássága igen fontos. Nélkülük a ragtime sohasem vált volna igazán ismertté és népszerûvé Európában. Kompozicióik ugyanakkor tûntek fel Magyarországon, mint más európai országokban. Magyar elõadókkal lemezre vett szerzeményeik azt a sajátságos állapotot mutatják be, amikor a mûfajt még kizárólag kottából ismerték az elõadók.

Az 1900-as évek elején már jó néhány magyar szórakozóhelyen feltûnt néhány olyan zongorista (Hetényi-Heidlberg Albert [1875-1951], Székely Aladár, majd késõbb Rozsnyai Sándor [1896-1944]), szalonzenekar (mindenekelõtt a Geiger-fivérek "Geigerbuben" zenekara), cigányzenekar (ifj. Berkes Béla, császári és királyi udvari tánczenész [1888-1950], ifj. Csóka Ödön [Edy von Csóka, 1897-19..], dabasi Farkas Pali [1873, Alsó-Dabas-1913, Budapest], gyõri Farkas Vincze 1879, Gyõr-19 ], váci ifj. Banda Marci 1883, Vác-19..] stb.), katonazenekar (a magyar királyi I. honvéd gyalogezred zenekara, továbbá a k.u.k. 6., 8., 11., 15., 22., 23, 51, 52., 99., 101., 102. sorgyalogezred zenekara, stb.), akik illetve amelyek cake walk-okat, majd késõbb ragtime-okat, two step-eket, foxtrottokat játszottak.

A "ragtime" szóval ugyanakkor az üzleti gyakorlatban mind Amerikában, mind Európában sokszor visszaéltek. Tipikus napi slágerekbe üzleti fogásból került rá a "ragtime" szó. Ugyanakkor számos "two step", "one step", "foxtrott", "jazz", "indián intermezzo" megjelölésû darab egyértelmûen a "népszerû ragtime"-ok (popular ragtime) közé sorolandó. Ezek egyik legjelentõsebb mestere a fõleg Neil Moret álnéven publikáló kansasi zeneszerzõ és zenemûkiadó, Charles Neil Daniels (Charlie N. Daniels) volt. Daniels hangszerelte Scott Joplin 1899-ben kiadott Original Rags címû darabját is, amely Joplin elsõ kottában megjelent szerzeménye volt

A kottában és gramofonlemezen kiadott darabok számát tekintve (Budapesten legalábbis) a Neil Moret néven kiadott darabjaival a kansasi zeneszerzõ vezet. A világsikert meghozó, Amerikában 1901-ben kiadott Hiawatha címû mûve vezeti a sort. Ez gramofonlemezrõl több változatban is hallható volt. Megbízható tényként kezelhetjük, hogy a Grammophon cég Budapesten árusította például a H. M. Coldstream Guards Hiawatha felvételét.

A mindmáig népszerû Hiawatha egy további lemeze már autentikusabb számunkra. A felvétel 1906. augusztusában készült az Osztrák-Magyar Monarchia császári székhelyén, Bécsben. Az 51. "Probst báró" császári és királyi gyalogezred zenekarát Anton Kutschera cseh karmester vezényelte A rendkívül magával ragadóan szóló Hiawatha Odeon kiadású gramofonlemeze a jelenleg ismert egyik legkorábbi hangfelvétel, amelyet egy amerikai szerzeménybõl a monarchiában annak valamelyik katonazenekarával készítettek. Az "Indián szerenád"-ként aposztrofált Hiawatha után a Gerõ cég további, jazz-szempontból kevésbé jelentõs Neil Moret darabokat is kiadott. Közölül egyet még szeretnénk kiemelni. A Gerõ-féle Zenemûtár 65. számaként megjelent The New York Bummler címû "Amerikai tánc-induló"-nak ugyanis kutatómunkánk során nemcsak a magyar változata került elõ. Kottáját Jámbor Simon hangjegymetszõ intézete készítette, amelynek önálló kiadója volt - Moszkvában! És a Moszkvában megjelent sorozat cirillbetûs címlapján a kiadó a Hiawatha-ra, mint Moret korábbi darabjára hivatkozik. Az azonos sorszámból következik, hogy más kiadványokhoz hasonlóan a Hiawatha magyar közvetítéssel jutott el az akkori Orosz Birodalomba.

Arabella Fields a Monarchiában, különös tekintettel Magyarországra

Anekdotába illõ, hogy a Philadelphiából származó színesbõrû amerikai énekesnõt, Arabella Fields-et különleges szépségû és tudású énekesnõt az európai országok szórakozóhelyei hol kreolként, hol afrikaiként, hol indiánként, hol vörös indiánként, hol ausztrálként, hol amerikaiként, hol dél-amerikaiként, hol német afrikaiként hirdették - melyik városban melyik hangzott egzotikusabban, közönségcsalogatóbban.

Legelsõ, kéthetes európai fellépésére 1899. november 1. és 15. között az akkori Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Prágában, az Etablissement Sykorában került sor. 1906. júliusában két hétig a csehországi, szintén a Monarchiához tartozó divatos fürdõhelyen, Karlsbadban [ma: Karlovy Vary] lépett fel. 1906-07-ben a szintén csehországi Teplitzben, Reichenbergben és Prágában szerepelt. Az efajta produkciókat is figyelemmel kísérõ potenciális magyar érdeklõdõk nagy valószínûséggel már ezen alkalmakkor is találkozhattak Arabella Fields produkcióival.

1909. július1 és 15 között Fields a szabadkai Hotel Hillingerben immár egy, a magyar koronához tartozó területen is fellépett. Ugyanezen év októberében a gramofonlemezek után végre személyesen is megismerkedhett mûvészetével a fõváros, Budapest közönsége. Az Etablissement Tátra Belle Fields, a Creole Patti néven hirdette. Ezt követõleg 1910. szeptember második felében két hétig a budapesti Royal Cabaret Arabella, illetve Arabella Fields néven szerepeltette. Budapesten azokat a darabokat adta elõ, amelyeket a gramofonlemez tulajdonosok már ismerhettek tõle. Énekelte a Swanee Rivert, az Old Folks At Home-ot, a Home Sweet Home-ot, a Down On The Farm-ot, azaz mindazokat a darabokat, amiket a közönség már a XIX. század óta amerikai darabokként ismert itt Európában, amelyek kottái különbözõ kiadásokban kaphatók is voltak és a darabokat rendszeresen klimpírozták is a szende házikisasszonyok.

Nem utolsósorban az Arabella Fields-szel Berlinben készült Anker márkájú lemezfelvételek németországi importként beszerezhetõk voltak Magyarországon. Két kompozició, a Swanee River és a Down On The Farm 1997-ben újra hozzáférhetõvé vált, amikor azok a Black People címû kötet CD mellékleteként megjelentek.

E lemezekkel kapcsolatban 1908-ban írott soraival idézzük Max Chop urat, aki a világ egyik legelsõ lemezrecenzense volt a berlini Phonographische Zeitschrift alkalmazásában:

"Miss Belle Fields philadelphiai születésû színesbõrû kontraalt… hangjának hallgatásakor arra a néger minstrels társulatra gondoltam, amely a Barnum és Bailey cirkusz mûsorában 1900-ban Berlinben szerepelt; hasonló hangi élmények ugrottak be, az énekszólam, a hang, a szövegmondás azonos kezelése. Ezekután arra a lehetséges következtetésre jutottam, hogy ez a nõi basszusszemélyiség ‘Down On The Swanee River [a Swanee folyó partján]’ születhetett. … A Down On The Farm (16053) tipikusan amerikaian szentimentális. A népi hangot itt jól az elõtérbe állították, a szöveget példaértékûen kezeli és a ritmikus skandálás sem hagy maga után semmilyen kivetni valót. … Végül még a ‘Swanee River-dal’ (16055). Ezt nagy lelkesedéssel énekli és olyan sajátságos akcentusok vannak a darabban, hogy úgy hiszem, Belle Fields kisasszony egy alabamai, vagy louisianai, fekete emberek által lakott gyapotültetvényen született. Itt a hangzásteli pianóban egy egészen kíváló, énektechnikailag is figyelemre méltóan sikerült fejhangszólam van. Ez a darab az énekesnõt igen figyelemreméltóan profinak mutatja."

Aalbach

Magyar blackface (feketére festett arccal elõadott) produkció az évtizedek során igen sok volt. Állítólag a csínytevõ színész palántáknak mindig négernek kellett maszkírozniuk magukat. Volt idejük gyakorolni tehát. Aalbach Jacques (?-1920) hosszú évtizedeken keresztül a magyar szórakoztató (artista) ipar vezetõ egyénisége volt, hol sziniigazgatóként, hol táncoskomikusként, hol parodistaként, hol meg a Magyarországi Artista Egyesület (a korabeli zenészszakszervezet) elnökeként szerzett érdemeket. Három évig volt elnök, ami akkoriban egy ilyen pozicióban rendkívül hosszú idõtartamnak számított...

Aalbach jól csengõ mûvésznév volt 1910-ben is, amikor a Fõvárosi Orfeumhoz szerzõdött. Itt mutatta be mintegy három hónapon keresztül A néger Don Juan és Egy zsidó néger címû címû blackface darabjait, amelyek zenéjét Wollner Béla (18..-19..), a házizenekar karmestere szerezte.

Néger férfi és fehér nõ! Ez a "faji keveredés" Amerikájában maga volt a Sátán megjelenése, amit a századelõn enyhén szólva rossz szemmel néztek az Óceán túlfelén. A dolog az öreg kontinensen is szenzációszámba ment, pláne ha a néger táncos "veszett jól" táncolt, a partnernõje meg csupa báj és csupa kecs volt - és a tetejébe még orosznak is született. Ez a klasszikus "black & white" kettõs, John A. Bacchus ébenfekete néger táncos "uralkodásával" mûködött. Hatvan (!) budapesti elõadásukat minden egyes alkalommal "õrült cake walk"-kal fejezték be. Kár, hogy akkor még nem volt videokamera...

Maga a "jazz" szó igencsak sok formában terjedt el Magyarországon. A különbözõ amerikai elõadók saját tájszólásuknak megfelelõen ejtették a szót. Ennek megfelelõen a kottákra igencsak változatos formában került az eredetileg egy táncfajtát jelölõ szó valamelyik magyar változata: "dzessz", "jass", "dzsössz" és az egyik legkatasztrofálisabb a "dzsessz", amelyet a hetvenes években a Magyar Tudományos Akadémia még hitelesített is.

A Medvetánc gyors karrierje Magyarországon

A magyarországi jazz elõtörténet egyik kétségkívül legizgalmasabb fejezete kezdõdött 1912. áprilisában Budapesten. A Király Színház vezetõsége a szezon végén egy 15 esztendõvel korábban, 1897-ben Budapesten már bemutatott operett színrevételét határozta el. A Gésák (The Geisha) szövegét Owen Hall írta, Fái J. Béla és Makai Emil magyarították. A zeneszerzõ Sidney Jones volt, akinek anyagát Marton Géza (1880-19..), a színház vezetõ karmestere hangszerelte. A fõszereplõ - akárcsak 1897-ben - Fedák Sári lett. A férfi fõszerepet Rátkai Márton (1881-1951) játszotta, énekelte, táncolta. A kor körberajongott bonvivánja és az istennõ fergeteges sikert arattak. Ebben nem kis szerepe volt a friss betétszámnak, amelyet Medvetánc címmel adtak elõ. Ezt a friss amerikai (jazz)slágert talán Marton Géza választotta ki, amely mintegy jutalomjátékul kellett, hogy szolgáljon a darab fõszereplõinek. Elképzelhetõ az is, hogy mint az a késõbbi években is megtörtént, ezúttal is a férfi fõszereplõ választotta ki a számot. Akárhogy is történt, minden bizonnyal maguk a kiválasztók is meglepõdtek az elsöprõ sikeren.

A bemutatót 1912. április 12-én tartották. Hat nappal késõbb (!) pedig megjelent a Magyar Színpad címû mûsorlapban egy hirdetés:

"A Gésák operette összes felvételei most jelentek meg!

The Gramophone Comp. Limited."

Az ajánlatban nem szerepelt az a szám, amelyrõl a lap elsõ oldalán azt írja a korabeli recenzens, hogy "Rátkai a Fedák Sárival elõadott medvetáncát a közönség tapsaira nagyon sokszor kénytelen megismételni."

Rátkairól így írtak késõbb is:

"A magyar zenés színpad minden idõk legsokoldalúbb, legmarkánsabb egyénisége. Alacsony, kissé filigrán alakja, rekedtesen furcsa hangja, utolérhetetlenül ügyes, akrobatikus mozgása, szívós fizikuma csupa olyan tulajdonságok, amelyre Beöthy [László, a Király Színház igazgatója] - késõbb - a zenés darabok tucatjaiban építhetett."

"Legendás tánctudását, színpadi mozgékonyságát - amelynek fedezetéül állandóan és többféle sportágban keményen és intenzíven edzette magát - is szívesen kamatoztatta a színpadon."

"Roppant vonzerõ rejlett táncos tudományában."

Különös a szituáció: a színpadon a kor körberajongott bonvivánja, Rátkai Márton és az istennõ, Fedák Sári sikert-sikerre halmoznak egy számmal, amely nem jelenik meg az operett számait tartalmazó lemezeken. Talán azt hitték, hogy a szám sikere kizárólag Rátkai és Fedák tánctudományának, személyes vonzerejének szól?

A háttérben azonban nagy valószínûséggel a kottaipari érdekek, illetve az ehhez kapcsolódó gramofonlemez kiadási érdekek álltak. A berlini Bote & Bock zenemûkiadó cég kétfüzetes anyagát, összesen nyolc eredeti Sidney Jones kompoziciót "Egyedüli elõadási jog Magyarországon" megjegyzéssel, egy gésa rajzával a borítón jelentette meg az Andrássy út 4-ben levõ Zipser és König Kiadó. Nekik az volt a szigorú gazdasági érdekük, hogy ez az eredeti anyag fogyjon, kerüljön belõle minél több a fõleg kispolgári családok zongoráira és nem utolsósorban a szórakozóhelyek zenekaraihoz. Hogy a frissen beiktatott (jazzes) sláger, ennyire népszerû lesz, azt aligha gondolták, hacsak nem rémálmaikban. A korai, nem igazán vérbõ angol (!) darabot hamar elfeledték, míg az Alexander’s Ragtime Band a mai napig nagy sláger. Merthogy az amerikai sláger nem volt más, mint Irving Berlin elõzõ évben megjelent, popular ragtime stílusú, azóta is hódító darabja, és amelyrõl az átlag magyar zenehallgató sok-sok évtizedig nem tudta, hogy nem magyar kompozíció. Kottáján ugyan szerepelt az amerikai zeneszerzõ neve, de jóval kisebb betûkkel szedve, mint a magyar szövegíróé. A hamarosan megjelenõ lemezkiadások többségén pedig nemes egyszerûséggel csak Weiner István nevét tüntették fel. Viszont ez a sláger nagyban elõsegítette a színpadi sikert is, tehát végsõ soron ez a kompozíció, ha áttételesen is, de külön bevételhez juttatta a színpadi elõadás jogtulajdonosát.

A nyolcvanas évek második felében Rátkai Mártonról illetve Fedák Sáriról megjelent alaposnak tûnõ életrajzok az egész szereplést említetlenül hagyták...., holott a mai íróknak legalább a darab fotóira fel kellett volna figyelniük: Fedák Sári ugyanis japán kimonóban látható. Ebben táncolt ragtime-ot!

Meg kell még említenünk, hogy Rátkai egy késõbbi idõpontban Somogyi Nusival duettben Cserebogár címmel a Magyar Rádióban végül lemezre énekelte a darabot.

Úgy tûnik,hogy a bemutatókor az Elsõ Magyar Hanglemezgyár Rt. kapcsolt a leghamarabb. Körülbelül nyolc héttel a bemutató után Solti Herminnel (1889-1966), a jazzes hangzások iránt fogékony, kíváló kupléénekessel és frissen szerzett férjével, Király Ernõvel (1884-1953), (aki tipikus magyarnóta és operetténekes volt) Special Record lemezmárkájuk részére elkészítették a Medvetánc elsõ magyar változatát. A viharos sikert aratott betétszám szövegét Weiner István (St.Nerwey, Verista, 18..-19..) írta, aki az újtípusú amerikai zenére rendkívül érzékenyen reagáló zeneszerzõ-szövegíró volt és akinek jelentõs szerepe volt a korai jazzjellegû darabok népszerûsítésében. Maga is sokat komponált. Fõleg kuplékat, amelyeket jelentõs részben Solti Hermin vitt sikerre. 1912-ben papírra vetett Medvebocs-tánczából, amelyet a nagy amerikai példaképekhez hasonlóan szöveg nélkül, szóló zongorára álmodott meg, sajnos nem került elõ felvétel.

A Király-Solti kettõs felvételén az Elsõ Magyar Hanglemezgyár zenekara mûködött közre. A karmester az ekkor már erõsen feljövõben levõ Márkus Alfréd volt, aki igen korán felismerte az újfajta amerikai zenében rejlõ lehetõségeket s maga is számtalan darabbal gyarapította a jazzes tánczene, a hot dance repertoárját.

A nagy sikerre való tekintettel az Elsõ Magyar Hanglemezgyár nemcsak saját Special Record lemezmárkáján adta ki a Medvetáncot, hanem licencként, bérpréseléssel átengedte a Lyrophon és a Diadal Record részére is. Legújabb kiadása 1989-ben jelent meg a pécsi Pannonton lemezkiadónál.

A fantasztikus sikeren felbuzdulva a Király-Solti kettõs (mai ismereteink szerint) még további két felvételt készített. Egyet a Király Színház zenekarával, egyet pedig ifj. Berkes Béla császári és királyi udvari tánczenész zenekarával. Elõbbi a Metafon Record kiadásában ismert, de miután a Metafon saját felvételekkel nem dolgozott, feltehetõ, hogy a lemez eredetije még lappang valahol. Az utóbbi, 1913. januárjában készült felvételt eredetileg a magyar Odeon Jumbola adta ki.

A Berkes-féle zenekar egyébként 1912. júliusa és 1913. januárja között összesen nem kevesebb mint négy felvételt készített a darabból. Ezek közül a Bä rentanz a legismertebb a nemzetközi körökben, amely megjelenésekor három lemezmárka, a Beka Grand, a Bella és az Union repertoárjában is szerepelt. Éppen ezért ez a változat került kiadásra 1985-ben az angol Harlequin labelnél, majd a hazai Pannon Jazz is feltette 1997-ben megjelentetett cigányzenekari ragtime CD-jére.

A Medvetánc, eredeti címén az Alexander’s Ragtime Band ezzel az elsöprõ sikerrel bevonult a magyar jazz történetébe. Egyetlen esztendõ alatt 16 különbözõ felvétele került az üzletekbe. Ezeken az õsfelvételeken a színházi, a katonai, a szalon- és a cigányzenekarok jobbára ugyanazt az alaphangszerelést használták. Miért is változtattak volna a jól bevált sémán?

Ifjabb Berkes Béla, aki "császári és királyi udvari tánczenész" címmel büszkélkedhetett nevéhez fûzödik a Hitchy Koo 1912-es felvétele, amelyet az angol és az amerikai piac részére készítettek. Magyarországon ez a darab csak 1989-ben a Pannonton már említett magyar jazztörténeti antológiájában jelent meg.

Az Alexander’s Ragtime Band, azaz a "medvetánc" korai magyarországi karrierje ezzel azonban még korántsem teljes. Egy további énekes változatát Parlagi Kornélia és Pintér Imre énekelte lemezre a Dacapo cégnél. Ez a matrica késõbb a Szabadi Record tulajdonába került, amely természetesen nem hagyta ki az üzleti lehetõséget.

Csak katalógusból ismert egy további felvétel, amely a Grammophon studiózenekarával és ismeretlen énekessel készült. Szintén nem sikerült még rátalálni arra a kétoldalas, feltehetõen közel 10 perces, egy 30 cm-es gramofonlemez mindkét oldalát betöltõ Alexander’s Original Rag-Time címû felvételre, amelyet a Columbia bocsátott forgalomba 1912 karácsonyára.

Hunyaczek Richárd magyar katonakarmester a 99. Gyalogezred zenekarának élén, egy ismeretlen, a lemezcímként meg nem nevezett magyar katonakarmester pedig a 6. Gyalogezred zenekarának élén dirigálta a Medvetáncot. Az utóbbi egyébként nagy valószínûséggel a morva származású, de Magyarországon letelepedett és magát magyarnak valló, nevét is magyarosító Pécsi József (Josef Prichystal) volt, aki az ekkor Budapesten állomásozó zenekar vezetõ karmestere volt.

Azt hiszem, hogy ezzel a nem is túl rövid felsorolással sikerült érzékeltetnünk az olvasókkal, hogy már 1912-ben is milyen jelentõs érdeklõdés volt a másfajta, azaz a nem a megszokott sémák szerinti zenélésre illetve annak hallgatására. Hiszen míg az élõzenei események legtöbbje Budapesten zajlott, addig vidéken elsõsorban a gramofonlemezek jelentették az újdonságot. Ráadásul újra és újra fel lehetett tenni a lemezt és még csak külön fizetni sem kellett a zenekarnak, ha valaki ugyanazt a számot többször is meg szerette volna hallgatni.

Régi jazz Magyarországon - avagy jazz a régi Magyarországon

A 10-es, 20-as, 30-as évek korai magyar (magyarországi) cake walk-, ragtime- és jazz-zenéje csak igen kis mértékben maradt meg hangfelvételeken. Annak az összesen több mint kétszáz gramofonlemez felvételnek, amelyek a monarchia ragtime bibliográfiájába bekerültek egy része sajnos, úgy tûnik, örökre elveszett, mert nem sikerült fennmaradt lemezpéldányt találni. A meglévõk folyamatosan restaurálásra kerülnek és az idõnkénti kiadványokból módunk van tájékozódni a korszak eredeti ragtime és/vagy ragtimejellegû felvételekrõl. E tekintetben úttörõ jellegû volt a Wolfgang Hirschenberger osztrák kutató által publikált Ragtime unter dem Doppeladler 1901-1928 címû LP, amelyen a kommerszebb ragtimeformák számos felvétele megtalálható. Az amerikai katonazenekarok, mindenekelõtt a Sousa zenekar nyomán a monarchia katonazenekarai is átvették a századelõ divatos, amerikai ízû zenéjét. Korábban elsõsorban a keringõk, a polkák, az operettrészletek szerepeltek a katonazenekari szórakoztató repertoárban. 1903-tól kezdve nem kevesebb mint tízenegy császári és királyi (k.u.k.) sorgyalogezred zenekarával összesen huszonegy alkalommal huszonkilenc gramofonlemez felvétel készült a ragtime repertoárba tartozó darabokból: indián dalokból, ragtime songokból, popular ragtime-okból és Sousa kissé raggelõ indulóiból. Ezekbõl a Meine Lilly (1903), a Hiawatha (1906) és az Alexander’s Ragtime Band (1912) az említett LP-n is meghallgatható. Az utóbbit a 99. sorgyalogezred zenekara Hunyaczek Richárd (1877-1917) vezényletével játssza. A budapesti születésû Hunyaczek már korábbi zenekarával, a Cs. és kir. "Probszt báró" 51. sorgyalogezred zenekarával is több olyan felvételt készített (Washington Post March, Sternbanner Marsch [mindkettõ John Philip Sousa], Mohnblumen [Charles Neil Daniels]) amelyek a korai ragtime magyarországi katonazenekari vonulatához tartoznak. Az 51-eseknél Hunyaczek karmester elõde egyébként a cseh Anton Kutschera volt, aki már 1906-tól hanglemezre vezényelt hasonló darabokat. A monarchia sok nemzetiségû lakossága rendkívül jól tökrözõdik ezekben a katonazenekarokban, hiszen nincsen olyan fennmaradt zenekari tagnévsor, amelyben ne egymás mellett szerepelnének a magyar, az osztrák, a cseh, a morva és más nemzetiségekbõl származó muzsikusok nevei. A felvételek többsége ugyanakkor nagy valószínûséggel a monarchia fõvárosában, Bécsben készült, de tudunk budapesti és prágai felvételekrõl is. A lemezcímkék szövege döntõ mértékben hol magyarul, hol németül olvasható, de elõfordul cseh és lengyel nyelvû címke is.

A magyarországi popular ragtime felvételek legérdekesebbjeit kétségkívül a századelõ cigányzenekarai készítették. A Pannon Jazz által 1997-ben kiadott, 17 felvételt tartalmazó Hungarian Gypsy Ragtime 1905-1919 címû CD bõ választékot kínál a korszak felvételeibõl.