2020-02-26    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-04-30 • SGG -- Thuróczy Gergely
„Dzsessz te még az én utcámba!”

A ragtime-, illetve jazz-előtörténethez sorolható művek Bécsben, majd Magyarországon is igen korán, már a századforduló előtt megjelentek. Az afro-amerikai zene és tánc kifejezési formái a Millenniumi Ünnepségek idején már nem voltak ismeretlenek a Monarchiában, hisz a két iker-főváros előkelő szórakozóhelyein számos amerikai, olykor neves színesbőrű művész is föllépett. Az ún. „néger zene” ekkor még egyértelműen az egzotikumot képviselte, akárcsak a különféle artisták föllépései, az utazótársulatok és vándorcirkuszok, a mozgókép térhódítása előtt az idegen népeket bemutató vetítések stb. A minden újra fogékony közönség tódult az attraktív előadásokra – az ekkoriban még elsősorban látványosság-számba menő újmódi tánc, a cake-walk (kalácstánc) furcsa mozdulatai azonban gyorsan divatba jöttek, s számos „kékvók” zenedarab nemsokára kottában is megjelent.

A kor szóhasználatában a „néger” (humorosabb formában: „szerecseny”) kifejezés különösebb értékítélettel nem bírt, egész egyszerűen így jelölték az afrikai származású vagy Amerikába került színesbőrűeket – a magas irodalom művelői ugyanúgy, mint a kuplék szerzői, szerte Európában. A Monarchia idején a „néger” elnevezést egyformán értették az Afrikai különböző országaiból származó őslakosságra csakúgy, mint a demokratikus USA sötétbőrű állampolgáraira. A „néger” Európában a XIX. század végéig kuriózumnak számított, a XX. század elejére pedig divatjelenséggé vált. Az egyes népek kultúráját, zenéiket és táncaikat Európában egybemosták, a divatot követők lelkesen utánozták őket, a szórakoztatóipar pedig kiváló jövedelemforrásnak tekintette az afro-amerikai művészek és alkalmazottak szerződtetését.

Az eredetét tekintve többféleképpen magyarázott rag-time etimológiailag „szaggatott időt” jelent, e zene ritmikai jellemzője valaminő „fésületlen”, megbicsakló ritmus, így a szinkópált ritmusokat is használó cigányzenészeknek nem esett nehezükre átvenni előadását. A ragtime kifejezéssel ugyanakkor mind Amerikában, mind Európában sokszor visszaéltek. Tipikus napi slágerekre üzleti fogásból került rá a „ragtime” titulus. Ugyanakkor a „two step”, „one step”, „foxtrott” stb. megjelölésű tánczenei darabok egyértelműen a „népszerű ragtime”-ok (popular ragtime) közé sorolandók. Elmondhatjuk tehát, hogy nem mind ragtime, ami néger...

Az új zenei anyag helyi zeneszerzők és előadók, ún. szalonzenészek általi adaptálása hamar bekövetkezett, s ez a folyamat az akkor népszerű zene bizonyos fokú amerikanizálódásához vezetett. Így a századfordulós operettekben fölbukkantak olyan elemek is, melyek a hagyományos és a „progresszív” szórakoztatózenei irányzatok között közvetítettek: pl. cake-walk született Josef Strauss zenéjének motívumaiból, Liszt Ferenc pedig számos amerikai komponistára, így ragtime-szerzőkre is jelentős hatást gyakorolt, II. Magyar Rapszódiájának motívumai több korabeli zeneműben megjelentek.

Az új zenei anyag népszerűsítésében jelentős szerepe volt a fúvós- illetve katonazenének is. A XIX. század utolsó békés harmadában a fúvószenekari hangszerelésben, illetve idővel lemezfelvételekben is hallható ragtime-ok magától értetődő természetességgel kerültek be a cs. és kir. sorgyalogezredek zenekarainak repertoárjába. Az I. világháború kitörésével azonban általában a szórakozást, és így a szórakoztató zenét is rossz szemmel néző államhatalom különféle adók kivetésével igyekezett korlátozni azt, vagy legalábbis extra hasznot húzni a mulatni szerető közönségből, és a szórakoztatását szolgáló intézményekből.

Folklorisztikus együttesek, Magyarországon elsősorban cigánybandák is fölvállalták az újmódi zene előadását és terjesztését. A korabeli neves prímások vezette zenekarok hangfelvételeit hallgatva döbbenhetünk rá arra, hogy a cigányzene nem mindig volt egyenlő a sírva-vigadós, magyarnótás kávéházi muzsikával. A hangszerelés ugyan még teljesen cigányzenés, ám a dallam és a ritmus merőben más. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ezek a muzsikusok egész Európában, esetenként pedig a tengerentúlon is kelendőek voltak, jobbára tudtak kottát olvasni, de akár hallás után is hamar megtanulták-lejátszották az akkori sikerdarabokat. Így aztán a 20. század első évtizedében nálunk is divatba jött ragtime gramofonlemezre felvett előadói között ott találjuk a fővárosi cigánymuzsikusokat is.

Számos magyar operettkomponista haladt a korral és alkalmilag ragtime-zenét is írt, pl. Szirmai Albert vagy Barta Lajos. Bécsben született, de magyarnak tartotta magát Hetényi-Heidlberg Albert (1875-1951), az egyik legtermékenyebb magyar ragtime-szerző. A magyar korai „rag” koronázatlan királya kétségkívül a jeles ragtime-zongorista, Székely Aladár (1890-1927): „a magyar Scott Joplin” volt. Jó pár zenedarabja méltán állítható egy sorba a legjelentősebb amerikai komponisták szerzeményeivel.

A XIX. században még döntően német nyelvű, németes kultúrájú Pest-Buda a Kiegyezés után kezdett el igazán elmagyarosodni. Ebben fontos szerepet játszottak a (mindeddig kellően nem kutatott) szórakoztatóművészeti „termékek”, például a köznép által fogyasztott dalszövegek, és mivel a publikum egyre kevésbé tudott németül, a népszerűség feltétele egyre inkább a magyar nyelvűség lett. E folyamat szép példái a ragtime-kuplék szövegei, amelyekben a német szófordulatok olykor határozottan komikus színezettel szerepelnek. A Monarchia politikai-gazdasági egységének okán azonban még sokáig nem lehetett egészen „leszámolni” a német nyelvvel, s mivel ez a műfaj egyértelműen a piacról élt és dotáció nélkül is eltartotta magát, a kiadók kétnyelvű kottákkal is kedveskedtek a közönségnek. Az esetenként suta, naiv, csipkelődő, többnyire szellemes, olykor szándékosan blőd, gyakran sikamlós kuplék rohamosan terjedtek, igazi slágerek lettek a maguk korában. A kiállításunkon is gyakran megjelenő korabeli sztárok pedig egyforma „kíméletlenséggel” énekelték meg a pesti flaszter pletykáit, jellegzetes figuráit és örök témáit, úgymint: házasság, szerelem, fogyókúra stb. Természetesen a kor kupléinak többsége nem sorolható a ragtime műfajába, a hagyományos szórakoztatás keretében „fogyasztott” rövid zenés darabok továbbra is túlsúlyban maradtak: műdalok, cigánymuzsikusok repertoárjának nagy részét képező magyarnóták, kabarédalok stb. – ezek többszörösét teszik ki az amerikai hatást tükröző (tánc)zenének és kuplészövegeknek.

A kuplé alapvetően refrénes szerkezetű, rendszerint a korabeli jelenségeken élcelődő, sok esetben ma már érthetetlen célzásokat tartalmazó kabarédal, melyben a pesti flaszter szlengje is visszaköszön. A műfaj annyira alkalmi jellegű volt, hogy mai kiadásokkal ellentétben a kották többségén feltüntették a darab előadóit és azokat a helyszíneket is (Fővárosi Orfeum stb.), ahová kizárólagos szerződés kötötte őket. A gyorsan változó divat logikája szerint óriási mennyiségben jelentek meg egyedi és gyűjteményes kották (kabaré-albumok), a kuplék többsége azonban olyan gyorsan „elavult”, hogy akár már egy-két év múlva is érdektelenné váltak, elfelejtődtek.

A kétértelmű, kikacsintásokkal teli dalszövegek szervesen összefüggtek az űzés-hajtás-nyomulás jelentésköréből eredeztethető JAZZ kifejezéssel és a magyar szlengtörténetből ismert „jassz”-szal rokon: külvárosi, alvilági, kalandor, nem tiszta stb. szavakkal. Ez a jassz-ság nagyon is a műfaj sajátja. Ám a korszak dalszövegei, sajátos „bájzamatukon” túl irodalomtörténeti vonatkozással is bírnak, hiszen szerzőik közt jelentős írókat-költőket is találhatunk (elég csak Ady Endrét, Gábor Andort, Heltai Jenőt, Szép Ernőt vagy Somlyó Zoltánt említeni). Az írók ezt az „irodalmon kívüli” műfajt sem szégyellték, sőt: álnevek mellőzésével (vö. négerként…), vállalták e szövegek szerzőségét, amelyek a népszerűségen túl nem kevés anyagi hasznot is hoztak számukra. Ezek a szöveges kották ugyanis nem csupán a magas irodalom kedvelőinek szűk rétege által olvasott művek voltak, hanem népszerű – a kiadók részéről üzleti alapon –, nagy példányszámban megjelentetett és széles körben terjesztett kiadványok.

Ugyanakkor, mint kiállításunkban is látható, a ragtime gyűjtőfogalommal illetett jelenség számos szépirodalmi műben is fölbukkan. A századelő és különösképp a Nyugat első nemzedékének íróinál motívumként vagy utalás szinten többször is megjelenik. A pesti szórakozási formák az írókat is vonzották: sokan nem csak ezekkel, de ezekből is éltek, s az effajta populáris irodalom művelését összekapcsolták a „mulató-zás” gyakorlatával – a kabaré és az orfeum jobban fizetett.

A magyar századelő ragtime-kupléi azonban – néhány kivételtől eltekintve – amilyen hamar jöttek, olyan hamar el is felejtődtek. Már a kották címlapján és belsejében föllelhető reklámok is a jelenség szezonális jellegéről árulkodnak. A gyorsan avuló aktualitások gyors fogyasztásra buzdítottak: az egzotikum lázában égő főváros „mulatóasztalán” akkoriban a ragtime-kuplék jelentették a pikáns fűszert. Szerencsére a kották mellett – a gramofon elterjedésével – hangfelvételek is fönnmaradtak a jazztörténet hőskorából, mivel ekkortájt külföldi és magyar vállalatok részvételével már egész iparág épült a lemezkiadásra.

Mint minden divatjelenség, az Amerika-mánia és a ragtime is mulandónak bizonyult. Nincs mit csodálkoznunk tehát, hogy például a kor legnevesebb cigányprímása, több tucatnyi ragtime-felvétel készítője, ifj. Berkes Béla „udvari tánczenész” évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseiben egy szóval sem említi, hogy bandája ragtime-ot is játszott valaha. A ragtime avagy előjazz, amely szervesen foglalta el a Monarchia, s azon belül Magyarország népszerű zenei színtereit: kávéházakat, mulatókat, orfeumokat, revüszínházakat és magánlakások házibáljait, a sötétbőrű mórhoz hasonlóan „megtette kötelességét”. De mégsem ment el nyomtalanul: a ragtime készítette elő az igazi jazzt, amely a ’20-as években idehaza is beköszöntött dixieland-, swing-, bigband- stb. korszakaival.

Az itt szereplő szövegek jobbára a szépirodalom határterületén mozognak: egyes, ma már kevésbé ismert szerzők életművének nagyobb részét teszik ki, viszont akadnak jelentős íróink is, kiknek a kabaréval, kuplékkal stb. való kapcsolata életművük periférikus rétegét villantja föl. Kiállításunk egy elfeledett, de valaha oly pezsgő világot, a magyar ragtime-érát szeretné megidézni korabeli mulatóhelyek rekvizítumaival, a pestiesch néger-egzotikum megmosolyogtató (de soha nem bántó) emlékeivel, irodalmi dokumentumaival, illusztrált kottákkal és kuplészövegekkel, és nem utolsó sorban archív zenefelvételekkel.