2019-04-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2004-01-01 • Matisz László
HOZTUK MAGUNKKAL, OTT VAN A GÉNJEINKBEN

Előző számunkban Létezik-e roma dzsessz? címmel megjelent cikkemet vitaindítónak szántam. Most még nem tudni, milyen reflexiókat váltott ki az írás; az sem kizárt, hogy semmiféle egyetértő vagy ellenvélemény nem érkezik rá. Viszont a témát változatlanul izgalmasnak tartom, ezért úgy gondoltam, kikérem a véleményét egy olyan személyiségnek, aki talán több is, mint avatott romadzsessz-ügyben. Szakcsi Lakatos Bélával hatvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk erről a kérdésről.



Létezik-e szerinted roma dzsessz?
Igen, létezik, méghozzá kétféle értelmezésben, már amennyiben dzsessznek nevezhetjük azt, amit például most csinálok. Éppen most vesszük fel a lemezt…

Akkor mielőtt belevágnánk a témába, maradjunk ennél egy kicsit. Kikkel készül a legújabb Szakcsi-produkció? Úgy tudni, igen jelentős új formációról van szó.
A Rostás testvérek, Csaba és Mónika énekelnek – bár mivel szöveg nélkül teszik ezt, inkább azt mondanám, a hangulatot, a színt adják hozzá a produkcióhoz –, Orbán György bőgőzik és Lakatos Pecek András dobol. Jó ideje kísérletezünk ezzel a zenével különböző kis dzsesszklubokban. Olyan ritmusokat, zenei elemeket próbálunk a klasszikus felállású dzsessztrióval összehozni, amelyek a magyar cigányzeneként jól ismert műfajból származnak; én például egyebek mellett olyan zongorázási módot is alkalmazok, amely a cimbalom jellegzetességeit tükrözi. A két énekes gyakorlatilag a cigány folklórt, pontosabban az oláh cigány éneklési stílust szövi bele a zenébe. Valójában abból az eredeti magyar cigányzenéből szeretnék valamit átmenteni, amely valaha világhírű volt, s amelyet az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag teljesen tönkretettek. Pedig nem kisebb mesterek használták ezeket a zenei elemeket, mint Liszt, Brahms, sőt még Beethoven is. Tehát ez a valaha nagyon híres zenekultúra, továbbá a modern dzsessz és kortárszenei elemek képezik a produkció főbb összetevőit. Ebben a megközelítésben szinte megkerülhetetlen Bartók, valamint a közép- és kelet-európai, sőt a távol-keleti, például indiai népzenék hatása is.
Ugyanis én azt az etnozenét szeretem, amelyben a világ zenéi egyesülnek. Nem tartom különösebben izgalmasnak, ha egyetlen etnikum zenéje oldódik bele a dzsesszbe. Az attól még nem világzene; ilyenkor legfeljebb arról van szó, hogy egyik-másik népzene divatba jött, amelyeket különböző modern csomagolásban, például dzsesszközegben adnak elő. Alapjában véve ez nem rossz dolog, csak engem nem vonz. Számomra akkor válik izgalmassá egy ilyen próbálkozás, ha minél több zenei elemet használnak benne; ha a szó szoros értelmében is olyan világzenét játszunk, amely valóban áthidalja a legnagyobb távolságokat és korszakokat is. Ha abból indulunk ki, hogy négy alapvető műfaj van: a népzene, a klasszikus zene, a dzsessz és a pop, és ha arra gondolunk, hogy ezeken az alapműfajokon belül hányféle kultúra, stílus, irányzat létezik, óriási, szinte kimeríthetetlen lehetőség kínálkozik. Bizonyos keveredések, átfedések persze mindig is voltak, ilyen például a dzsessz és a latin zenék, vagy a pop és a blues gyakori fúziója, de nincs olyan, hogy a négy alapműfaj közel azonos arányban legyen együtt a zenében. Ha csak kettő felismerhető egy zenén belül, már világzenéről beszélnek, én viszont valamennyi alapműfajból szeretnék meríteni – nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy sikerülni fog.
Úgy érzem, ezzel a formációval képesek leszünk egy új cigánydzsesszstílust kialakítani. Azért mondom, hogy új, mert volt már a műfajon belül olyan irányzat, amit cigány dzsessznek neveztek: Django Reinhardt zenéjére mondták ezt először. Ráadásul egy olyan korszakban, amikor az amerikai feketék – egészen addig – semmi mást nem ismertek el dzsesszként, csakis a saját zenéjüket. Nos, Django Reinhardt volt az első, akit dzsesszmuzsikusként tartottak számon; igaz azzal a kitétellel, hogy amit ő játszik, az ugyan dzsessz, de cigány dzsessz. Egyébként az amerikai feketék azóta is csak mosolyognak azon a zenén, amit az európai fehérek dzsesszként aposztrofálnak.

Én a helyedben megkérdeztem volna tőlük – mondjuk a legutóbbi, néhány hónappal ezelőtti koncertturné alkalmával –, hogy vajon miért települ át Európába olyan sok világhírű fekete amerikai dzsesszmuzsikus.
Lehet, hogy azt mondták volna, hogy itt több a pénz; valójában azért, mert az európai zenekultúra – főleg Bartók Béla hatása – alaposan beépült a dzsesszbe. Ezt Hancocktól Coreáig szinte mindenki elismeri. És még nem beszéltünk az itteni fogékonyabb közönségről…
A lényeg, hogy egyedül a Django-féle zenét ismerték el, mint dzsesszt; annak dacára, hogy az nem tőlük, Amerikából ered. Vagyis az ottani turné alkalmával már úgy reklámoztuk a produkciónkat, mint "gipsy-jazz”, amely a Django Reinhardt által megkezdett út folytatása. Így az érdeklődők nagyjából sejthették, hogy milyen zenére számíthatnak.
Ha igazán kialakul ez a stílus, mi, cigányemberek, illetve reményeim szerint valamelyik fiam még tovább fogjuk vinni.

Van még egy jó példa a magyarországi roma dzsessz vonatkozásában: Babos Gyula Project Romani formációja.
Igen, az is roma dzsessz, amit ő játszik, de az egy kicsit eklektikusabb; talán ???roma fusionnek” nevezhetnénk.
A másik aspektusa annak, hogy létezik-e roma dzsessz, kicsit sikamlós kérdés. Nem is szeretek erről túl részletesen beszélni, de elismerem, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Részemről nem helyes az etnikai megkülönböztetés a mindennapi életben; ott minden ember egyforma. Ha például azt kérdeznéd tőlem, hogy én mi vagyok, azt válaszolnám, hogy mindenekelőtt keresztény ember – és nemcsak névlegesen, hanem ténylegesen. De kétségtelen tény, hogy Magyarországon vannak cigányok, akik dzsesszt játszanak. Ha csak egy-két ilyen zenész lenne, akkor fel sem merülne ilyen kérdés, hogy roma dzsessz. Csakhogy – főleg manapság – nem kevés cigány muzsikus tartozik ehhez a műfajhoz, és a tendencia azt mutatja, hogy a jövőben még több lesz. Mert a cigány zenészek eltávolodtak a régi, híres magyar cigányzenétől. Azt a műfajt – ahogy említettem – tönkretették az elmúlt évtizedek viharai; a társadalmi, életmódbeli, ilyen-olyan divathullámok okozta változások. Egyébként más, valaha szintén becses zenei kultúrák is jártak így, például a flamenco. Viszont a tradicionális zenészcsaládok tagjai továbbra is zenészek akarnak lenni. Ennek van egy olyan következménye is, hogy a konzervatóriumok, sőt a Zeneakadémia is tele van cigányokkal. Mivel a romák cigányzenét nem tanulhatnak, klasszikus tanulmányokba kezdenek.
És ez csak az egyik része a dolognak, mert úgy teljes a kép, ha arról az új stílusról is beszélünk, amelynek egyik kitalálója Roby Lakatos volt. Ehhez kapcsolódik egy kis történet. A három Lakatos, Tóni, Robi és én egy vacsora alkalmával épp erről beszélgettünk. Robi jegyezte meg, hogy milyen szomorú is ez, hogy ennyire eltűnt az eredeti magyar cigányzene. Mire én megszólaltam: Te voltál az egyik, aki tönkretette. Robi először nem kapott levegőt, aztán csak annyit mondott: tényleg; erre nem is gondoltam.
Persze ez csak baráti beszélgetés keretein belül, félig-meddig ugratásként hangzott el, de tény, hogy azok az új, kevert stílusok, amelyekkel Robi is előrukkolt, valóban hozzájárultak a cigányzene elmúlásához. Később egyre több zenekar alakult, amelyben kicsit a cigány folklór, kicsit a Balkán, vagy éppenséggel kicsit a hot-dzsesszes Django hatásai keveredtek – vagyis olyanok voltak ezek a zenék, amilyet Robi csinált először. A roma zenészek emiatt is, de más, talán a képzettségükből adódó okokból is egyre többen jönnek a dzsessz felé. Ugyanis a klasszikus előképzettség is leggyakrabban dzsessz- vagy popzenészi pályát eredményez a cigányok körében.

Nincs ebben semmi különös, hiszen rendkívül muzikális etnikumról van szó. Viszont mióta vonzza a roma muzsikosokat a dzsessz?
Régebben – úgy ötven-hatvan éve – még csak néhány roma dzsesszzenészről mondhattuk, hogy az élvonalat képviselik: Bacsik Elek nagyszerű gitáros volt, Piroska Zoli szaxofonozott, vagy Kathy Horváth Lajos nagybátyja, akit Patkánynak becéztek, szintén remek gitáros volt, még a háború előtt. Illetve a Lali apja is kitűnő dzsesszhegedűs volt, sőt, a legjobb. Az én időmben pedig Pege, Ablakos, Duka Norbert, Balogh Jenci… Voltunk úgy öten-hatan, akik dzsesszt játszottunk.
Ma viszont nagyon sok cigány származású dzsesszzenész van; és ha már többen vannak, az már jelenség. Tehát, ha nem is választjuk szét műfajon belül a különböző nemzetiségű zenészeket, és ha nem is tehetünk ilyen alapon semmiféle stílusbeli vagy minőségi különbséget, egyszerűen a nagy számuk miatt az általuk játszott zenére akár mondhatjuk is, hogy roma dzsessz.
Azért továbbra is azt mondom, hogy sikamlós a téma. És azért beszélhetünk jelenségről, mert azon túl, hogy sok a cigány származású dzsesszmuzsikus, ráadásul még borzalmasan jók is. Az pedig természetes dolog, hogy a muzsikus származása benne van a zenéjében is; nemcsak etnikai, hanem családi, kulturális és sok más vonatkozásban. De talán a legfontosabb, ami a génekben van. A magyar cigányzene háromszáz éves. Ennyi idő alatt rengeteg készség halmozódott fel, épült be, öröklődött át egy népben, sok-sok generáción keresztül. Tehát akár a virtuozitást, akár az érzést nézzük a zenében, mindezt hoztuk magunkkal, ott van a génjeinkben.
Egy sajátos okfejtés szerint a feketék, a zsidók és a cigányok azért olyan tehetségesek a művészetben, mert a történelem során sokszor voltak üldözöttek. Ebben én nem hiszek…
Egyébként mosolygok magamban, amikor a magyarok cigányoznak; mert valójában a magyarok sem tudják pontosan, hogy honnan is jöttek, de ha nagyon utánanézünk, kiderül, hogy ők is Ázsiából – aztán ugyanúgy keveredtek, mint mi. Viszont a magyarok is valami hasonló okból lehetnek annyira tehetségesek…

Vitaindító cikkemben írtam egy megfigyelésemről, amely szerint a roma dzsesszzenészek egészen mostanáig nem tudtak elszakadni az amerikai bebop vagy swing alapú mainstream dzsessztől. Te hogyan vélekedsz erről?
Azért más is volt, mint a bebop, de ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Elég korán, tizenéves fejjel már dzsesszt játszottam, az akkori legjobb zenészek partnereként. Gyakran mondták rám akkoriban, nem éppen dicsérő felhanggal, szinte ítéletként, hogy "őstehetség”. Aztán megfigyeltem, hogy ezt elég könnyen kimondták a cigányokra.

Ez azt is jelentheti, hogy ösztönös.
Igen, de ebben van valami más is: a származással összefüggő kivételes érzéket próbálták így finoman kifejezni. Egy kicsit az is benne van ebben a kifejezésben, hogy buta, úgyse lesz belőle semmi, vagy ha mégis, az csak valamiféle ösztönnel magyarázható. Nos, üzenem azoknak, akik még így gondolkodnak, hogy minden kimagasló teljesítményt az ösztön előz meg, az készít elő, továbbá az ikszedik diplomával sem megy senki semmire, ha az a bizonyos ösztön eltűnik. Ha pedig valaki nem képes a tanulás után is újra ösztönös lenni, nem lehet belőle se költő, se zenész, és egyáltalán semmiféle művész; de talán még tudós sem.

Úgy tudom, készül egy nagyobb formátumú zenedarab…
Dolgozom egy Cigány Szimfónián, amelyet, ha minden jól megy, jövőre a Tavaszi Fesztiválon fognak bemutatni.

www.amarodrom. hu 2004. január