2020-01-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-10-06 • ei
Jonny, a mai ember

A Jonny spielt auf! nem számít a zeneirodalom gyakran értelmezett operájának, különösen nem a magyar szakirodalomban; ezért is becsülendők azok az elemző sorok, amelyek nem politika-, hanem zenetörténeti helyének megtalálására tesznek kísérletet.

A Gombosi Ottó szerkesztésében 1926-28-ban megjelent Crescendo c. zeneművészeti és zenetudományi folyóirat ugyan rövid ideig, de rangos-értő szerzőket (Jemnitz Sándor, Seiber Mátyás, Szelényi István stb.) közölve, nagy hozzáértéssel elemezte a 20. század új zenei törekvéseit. Jemnitz a lap 1928. január-februári számában Az opera mai helyzete c. írásában a romantikus korszakot követően kialakuló tendenciákat három operával példázza: Alban Berg Wozzeckje, Paul Hindemith Cardillacje mellett Ernst Krenek Jonny spielt auf! című darabját mint kora ritmusának megérzékítőjét mutatja be; az opera tárgya a „mai ember”, akit Krenek teljes hátterével jelenít meg: „A Húzd rá, Jonny!-ban egymást kergetik a legmodernebb civilizáció vívmányai, a köznap kerekét egyre lázasabban forgató technikai találmányok, az életritmusunk ősképleteit módosító zajongó gépek: a zakatoló expresszvonat, a berregő telefon, a távirda, a rádió, a tülkölő autó és a mechanizálódás zenei visszhangja, -- a jazz. S a nagyváros filmre vett szimfóniájának emberei ugyancsak pompásan megfigyelt és találóan jellemzett, élesen körülhatárolt alakok, akik azonban nem olvadnak bele a zenébe, mint Bergnél, hanem eszmebeli ellenfordulattal magukba olvasztják a zenét... Mindaz, amit a romantikus operáról elmondottunk, mintegy iskolapéldába sűrítve, hatványozódik és torlódik ebben a vitalitásra törekvő és lüktető irammal lepergő műben.”

Ami a technikai találmányokat illeti, a budapesti bemutató jó példát mutatott. Ugyan az előadás épphogy 30 évvel történt a rádió feltalálása (1894), és három évvel a rádiókészülékek magyarországi megjelenését követően, a színpadon megszólalt egy rádió; sőt, a rádióval, illetve az abból hallható női hanggal az előadás főszereplője duettet énekelt. Mégis, hiába a rádió, az autókürt hangja, a pályaudvar képe mint nóvum, a jegyet vásárló közönséget és a közönséget megvásárló politikát – nem csak Budapesten – az a kérdés foglalkoztatta: hogy kerül egy „néger” az operaszínpadra?