2020-09-22    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1939-12-01 • Oldal Gábor
NEGYEDSZÁZADOS A JAZZ

Európa az elmult évtizedekben hatalmas átalakuláson ment keresztül. Korunk szellemiségének vezetői szakítottak a mult hagyományaival és egy új világ alapjainak lerakására szentelték életüket. A jövő szellemi alapjainak lerakása természetesen nem mehetett kísérletezések nélkül. A tisztánlátáshoz szükséges, hogy a próbálkozások eredményeit vizsgálat alá vegyük és az értékes vívmányokat a téves és meddő kísérletektől különválasszuk. Az elmult negyedszázad termelte ki a jazzbandet is. Mostani jubileuma kitűnő alkalom arra, hogy az elmult huszonöt esztendejéről mérleget készítsünk a zenekultúra szempontjából.

A jazzband eredetileg egyénien összeállított fúvószenekar tánczene céljaira. (Molnár) Tágabb értelemben napjainkban is divatozó komponáló és előadóstílust jelent. A jazz, bár alapjában néger eredetű, nem nyugszik közvetlenül az afrikai folkloron, hanem kiindulópontját az európai és afrikai zene elemeinek összeolvasztása révén kialakult északamerikai négerzene alkotja. A rabszolgaként Amerikába került négerek ősi zenekincse a fehér telepesek és misszionáriusok által hozzájuk juttatott európai zeneművek hatására átformálódott. A számukra idegen zenéből, fantáziájukat megragadó elemeket átvették. A létrejött keverékstílus azután lassan népzenéjévé vált Amerika féligcivilizált feketéinek. A plantations-songok és negro-spirituálék a négerzenének idegen hármashangzat hatását mutatják és melódikájuk az angolszász népi és vallásos dalok befolyását tükrözi. A kétféle zenekultúra összeolvadása különösen ott szemléletes ahol primitív rokonelemek találkoztak (pentatonika, feltűnő ritmusfigurák stb.). A ritmus iránt sokkal fogékonyabb négerek könnyen tették például magukévá a szinkópát. A szinkópa az angol nép-, sőt műzenében is sűrűn előfordul és lényegileg az angol beszédritmussal van összefüggésben. A mult század angol telepesei dalaikban magukkal hozták népzenéjük ősi jegyét a szinkópát. A négerek a dalokkal megismerkedve a ritmusfigurát magukévá tették. A néha igazán szép néger-spirituálék szövegében a hittérítők tanítása, melódikájában az angolok vallásos dallamainak hatása él. E dalokból fájó lirizmus hangja csendül ki: rabszolganép sóvárgása az isteni szeretet és béke után.

A kétféle muzsika keveredése még érdekesebbé vált, mikor a négerek hangszerekkel is megismerkedtek. A fúvós- és ütőhangszerek valószínűleg a katonazene, a pengetős és egyes exotikus hangszerek egyes bevándorló csoportok vagy őslakók révén kerültek a négerek közelébe. (Pl. a banjo Hornbostel szerint portugál eredetű.) A primitív lelkű feketék az európai hangszereket játékos örömmel fogadták be szórakozásaik közé. Melódiáik eljátszásánál előszeretettel alkalmazták a sikítóan magas és tompa mély regisztereket s a nazálissá, korgóvá, hápogóvá tompított hangszertechnikát a groteszk virtuozitásig fejlesztették. Az így kialakult amerikai négerzene ismeretlen maradt volna a fehérek előtt ha lábra nem kap Amerikában a folklore.

A néger lebujok zenekartechnikáját jó üzleti érzékkel megáldott zenészek kamatoztatni kezdték oly módon, hogy azok sajátos tört ritmikáját használták fel a divatos táncdalok új színnel való felruházására. Az új műfajt »Rag-Time« néven bocsájtották világgá. E stílus dalai nem mások, mint a néger ritmika vázába szorított korabeli sanzonmelódiák. A legelső ilyen táncdal az Alexander’s Rag-Time (szerzője Irving Berlin), melynek negyedszázados jubileumára filmet készítettek Amerikában. A dalok nagy sikert arattak. A hatás kimélyítésére csakhamar eredeti négerzenekarokat szerződtettek a táncdalok előadására. Az eredeti négerzene így hol újabb európai, hol ismét néger átformálódáson esett át. A nagydobbal, klarinéttal, pisztonnal felszerelt négerzenekarok 1914–15 táján tűnnek fel New-Orleans és Chicago mulatóiban. A négerek sajátos orgiasztikusan ritmikus játékmodorának sikere arra ösztökélte a fehér muzsikusokat, hogy ezt az előadásmódot átvegyék, sőt egészen a ritmikus lármáig fokozzák. Az örjöngő ritmus letompítása, a négerzenekarok improvizáló játékmodorának kikapcsolása, és az európai szimfónikus zenéből vett (főleg impresszionista) elemek, hangszerelési fogások felhasználása által egyes amerikai karmesterek (mindenekelőtt Paul Whitemann) a magasabb műzene szintjéhez próbálták felemelni a jazzt. Munkájuk nyomán fellelkesülő komponisták a jazzt az amerikai nemzeti zene alapjává kívánják tenni. Ezek közül legismertebb George Gershwin szerzeményei (Rhapsody in Blue, Concerto in F. zongorára. An American in Paris, jazzszimfónia. Porgy and Bessy, jazzopera) az amerikai négerzenéből és a jazz ritmus és hangszerstílusából táplálkozó műzene megteremtésére irányuló kísérletek. E művek azonban nélkülözik a táncformáknak magasabb szempontból való kiértékelését, melyhez viszont hiányzik Amerikában a tradiciókkal bíró kultúra.

A Rag-Time 1915-ben, a négerzenekarok 1928-ban kerülnek át Európába. Az exotikumra éhes háborús idegállapotú közönség gyorsan behódol a tengerentúli táncmuzsikának. Keresnivágyó zeneszerzők itt is kihasználják az érdeklődést és a jazzbandet a könnyűzene egész területén csaknem egyeduralkodóvá teszik. A négerzene egész Európában elterjedt. 1928 januárjában a frankfurti konzervatóriumon jazz-tanfolyamot nyitnak. Az élet trivialitásai iránt érzékkel bíró vagy mindenáron feltűnni vágyó zeneszerzők az európai műzenében is felhasználják a jazzbandet.

A jazz rohamos elterjedését több körülmény összejátszása teszi érthetővé. Az európai zenekultúra a századfordulón válságba jutott. A romantikus világfelfogás csődje érezhetővé vált a zeneművészetben is. Johann Strauss óta a tánczene is rohamos pusztulásnak indult. A háború előtti években már szentimentális kávéházi giccskultúrává züllött, melyet tizedrangú zeneszerzők iparszerűen gyártottak. A sablonná merevedett, elhasznált ritmuskészlete kimerült a romantikus tánczenének is. Az új klasszicizmus felé törekvőknek így legelső feladatává az új zenei nyelvezet megalapozása lett. A szimfónikus muzsika az eddig érintetlen keleti népzenéktől kapta az új nyersanyagot s a kezdeti tapogatódzások után ma már rátalált a helyes útra. A lepusztult tánczene megújulása ezzel szemben csak a kezdeti lépésekig jutott el. A romantika szentimentális dallamvilágát bepréselték a néger ritmika vázába. A folyamat itt megrekedt és a tulajdonképen csak átmeneti kísérleteknek tekinthető formák sablonná merevedtek. A romantikus szórakoztató és társasági tánczenének a jazz ritmus és táncformáival történt összeolvasztására számos példát találunk az európaszerte gyártott jazzszerzeményekben (nálunk is tömegével készültek a magyaros és cigányos »csárdás foxtrottok«). A jazzszerzők azonban nem voltak válogatósak. Nyugodtan kölcsönözték a populáris szimfónikus és operamelódiák sorából is dallamszükségletüket. Így készültek Liszt-jazzfantáziák és Wagner-foxtrottok. A jazz uralomrajutásának további magyarázatát adja a század társadalmi átalakulása. A romantikus világnézetet képviselő réteg pusztulásával oly néprétegek nyomultak előtérbe, melyekből hiányzott a kellő kultúráltság a magasabb műformák felvételéhez. A tömeg zenei igényeinek kielégítésére a jazz igen alkalmas eszköznek bizonyult. A századvégi romantikus műkultúra dekadens levegőjében élők számára idegizgató narkotikum kellett. A jazz a legtökéletesebben anyagiasított zene, melyből a szellemi tartalomnak még a nyoma is hiányzik. Kikapcsolódást ígér, nem elmélyülést. Narkotikumnak tehát szintén kitűnően bevált.

Mindezen ma már túlvagyunk. A jazz a romantikus és klasszikus kultúrperiódus zavaros átmeneti időszakának szülötte, betöltötte hivatását. Siettette a csődbejutott romantikus világ lerombolását és ritmuskészlete elősegítette az európai zene népmuzsikából táplálkozó ritmikus felfrissülését. Néhány hangszer játéktechnikájában hozott újításokkal járult hozzá az új zene fegyvertárának növeléséhez. Eszközeinek nagyrésze a műzenében használhatatlan. Az erre irányuló kísérletek vagy trivialitásba vagy ásító ürességbe torkollottak (Krenek, Weill stb.). Az új tömegzene, mely a műzene magasabb rendű formáinak felvételére készíti elő közönségét, már alakulóban van a számos kitűnő népdalkórus formájában. Hiányok a hangszeres muzsika terén mutatkoznak főleg (pl. a katonazene multkor felvetett kérdése). Időszerű, hogy a tánczene reformmunkáját is befejezzük és az üzleti vállalkozások világából a művészet világába helyezzük vissza.

A Zene, 1939. XX. évf. 12. sz. 220-222.