2020-08-15    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1926-05-01 • Dr. Vadász Miklós
JAZZ-BANDÁK PÁRISBAN (1926)

Ha valaki jobban elmélyed az élvezetekben tobzódó párisi élet tanulmányozásában, csakhamar tisztába jön azzal, hogy a választékos francia zenei kultúra mellett milyen uralkodó szerepre jutott a jazz-zene a tömegek fölött. Ma már nemcsak a nagy szállodák halljában és vendéglők alagsori- és erkélyhelyiségeiben, hanem a legtöbb dalcsarnokban is vagy jazz-band szolgáltatja a zenét, vagy a rendes szalonzenekaron kívül külön, többnyire négy színes jazz ad elő néhány programmszámot. Óriási reklámmal dolgoznak, még a legkevesebb zenészből összeállított bandát is a „valódi, páratlan, egyetlen, eredeti” és más fantasztikus jelzőkkel dícséri a plakát. És a közönség, még az is, amelyik egyébként hallani sem akar róla, tömegesen látogatja ezeket a jazz-bandes helyiségeket, hogy a jazzről keletkezett vitákban résztvehessenek és azt szakszerűen támadhassák.

Mert ma már nagy vita folyik a jazzről nemcsak a műkedvelők, a hivatásos zenészek és zeneszerzők, hanem a zeneírók és zenetudósok körében is. Több zeneesztétikus cikksorozatban foglalkozik az afro-amerikaiak zenéjéről és annak lényegét nemcsak tisztán zeneművészeti, hanem etnográfiai, folklorisztikus és lélektani nézőpontokból iparkodnak a legaprólékosabb részletességgel megvilágítani. Többen azt állítják, hogy a jazz-zenét nem lehet fölényesen lekicsinyelni és kimondani rá a szentenciát: hogy ez nem zene. Zene ez épúgy, amint a legborzalmasabb torzkép is – kép. Mint a párisi „Le Menestrel” c. lap munkatársa, maga is kénytelen voltam „tanulmányútra” menni s valamelyik este elmentem egy nem éppen elsőrangú lokálba, amelyről tudtam, hogy Páris művészeinek színe-java jár oda különösen operai és más zenei körökből. A jazz-band, amelyben az egyik zenész fűrészen játszott, éppen tánczenével szórakoztatta a közönséget. Egyszerre csak leküzdhetetlen táncvágy vett rajtam erőt. Valami különös érzés lopódzott belém, noha sohasem voltam táncos, most táncolnom kellett. És táncolt ott egyik barátom is, aki mellesleg két világrészben ünnepelt zongoraművész és ennek felesége és nővére is, ugyancsak elismert képviselői a francia zene- és énekművészetnek. Végül mindenki táncolt. Talán azért, mert a jazzbanda nem azt a durva tánczenét játszotta, amelyet mi itt Budapesten hallunk lépten-nyomon. Valami egészen különleges, mondhatnám „kitenyésztett” tánczene volt ez, amely nemcsak ritmikus, hanem plasztikus és … nem tehetek róla, dallamos is volt. Meg kellett tehát állapítanom, hogy ha a jazz-zene elsősorban tánczene, mint ilyen határozottan jó.

Ám ha szeretem is az ilyen zenét a tánchoz és ha el is fogadom – ha nem túlságosan rikító – mint egyes minstrel-produkciók aláfestését, határozottan berzenkednem kell minden „szinfónikus” jazz-zenétől. Két ilyen önmagát szinfónikusnak nevező jazz-bandet „hallottam” és „láttam” játszani Párizsban. Az egyikben csupa szerecsen játszott, karmesterük: Irving Aaronson is az volt és az „Ambassadeurs”-ben produkálták magukat. A másik a csupa fehér zenészből álló híres Paul Whitemann-féle „zenekar”. Ez nem használja a jazz nevet. Mindkettőjükhoz csak úgy ömlik a tömeg, különösen a Whitemann-féle zenekarhoz. Érdemes felemlíteni, hogy ez utóbbi a Théâtre des Champs Élysées színházban, Párisnak színpadtechnikai, akusztikai és nézőtérberendezési szempontból legjobb és speciel zenésművek előadására épült színházában mutatkozott be. Megfigyeltem mind a két zenekar produkciójánál úgy a zenekart, mint a közönséget. A közönség nagyobb része a második darab után menekült, mert mint említettem, itt nem tánc-zenét, hanem speciálisan jazz-band részére komponált szimfónikus zenét játszottak. Akik ott maradtak, fejbekólintva, révedező szemmel és kényszeredett mosollyal támolyogtak ki a gyönyörű színházból. Viszont mások tombolva tapsoltak.

A szerecsen-banda 11 zenészből állott: egy zongorásból (egyúttal a karmester), egy dobosból, egy banjo- és három pisztonjátékosból, azután egy puzónistából, egy kövér helikonistából, végül három fafúvós zenészből. Vonós nem játszott ebben a bandában. Whitemannál két zongora van, két banjo, több fúvó és ütő, mint az előbbinél, továbbá hat hegedű, két brácsa és két cselló. Összesen harmincan vannak, a karmester nem játszik, hanem csak dirigál.

Ennél a zenei látványosságnál legérdekesebbek a fafúvók. Hol rendes klarinéton játszanak, hol rendes méretű szaxofónon. Egyikük aprócska á-klarinéton folytatja a sípolást, a másik otromba, két méternél is magasabb szaxofónt bőget, mialatt a többi különféle fagóton búg tovább. A legkülönfélébb alakú és nagyságú hangszer mégis a szaxofón. Ezeket, mint általában a fafúvóhangszereket zenészeik állandóan és a legkülönbözőbb csoportosítással változtatják; két-három taktusnál tovább egy fafúvós sem marad hangszere mellett. Csak a trombitások és puzónisták tartanak ki kitűnő hangszereik mellett, de majd mindig tompítva fujják hangszereiket. Hogy azonban ők is magukra tereljék a „nézőközönség” figyelmét, mindenféle fogással iparkodnak csodálatba ejteni a publikumot: például félkézzel játszott glisszandókkal, mialatt a másik kézzel glisszandó közben változtatják a tompító-dugót. Ezek a tompítók fából, fémből, parafából, bőrből vagy nemezből vannak, de némelykor zsebkendőjüket gyömöszölik a hangszer tölcsérébe, vagy kalapjukat teszik erre.

Azt hinné az ember, hogy a fúvóhangszereknek és tompítóiknak állandó és mindig más és csoportban történő változtatásával a jazz-band a hangszínezetnek gazdag és eddig el nem képzelt változatosságát és a szonorítás meglepő hatásait éri el. Szó sincs róla. Egyenesen meglepő, hogy a jazz-band zenéje a legraffináltabb hangszercsoportosítás és változtatás dacára egyhangú, kietlen és fülsiketítő marad. Az igaz, hogy hallottam Paul Whitemannél néhány igen gondosan kidolgozott tréfás dinamikai hatást (egészen leheletszerű lehalkításokból átmenetnélküli orkánszerű tombolásokba), továbbá szép ritmikai finomságokat, különösen a rallentandók megfelelő alkalmazását, de ezek éppen az ő zenekarában játszó vonósoknak köszönhetők. A fúvóknak a búgást felváltó időnkénti feljajdulása úgy hatott rám, mint valamely mocsaras vidéken a fényszóró fényétől megriadt éjjeli vízimadarak rikácsolása.

A legegyszerűbb hangszerelésű zenekarból különb hang- és színhatásokat lehet kihozni, mint a legraffináltabb jazz-bandből. Elfogadom tehát a jazz-bandet, ha tánczenét játszik, vagyis olyan zenét, amilyent a jazz-band öt speciális hangszerének sajátszerű alkalmazásával, mesterkedés nélkül juttat érvényre, de a jazz-bandnek szinfónikus zenéjétől idegenkedem, nem értem, nem fogom fel; néhány – részben klasszikus, részben modern – zenedarabnak jazz-átiratban való előadását hallottam és a legnagyobb koncentráció dacára sem sikerült ezeket a különben közismert darabokat felismernem.

A Zene, 1926. VIII. évf. 5. sz. 88-90.