2020-04-08    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-10-25 • Breuer János
PERNYE ANDRÁS ÉLETMŰVE (1928. XI. 19–1980. IV. 4.)

Tóth Aladár válogatott zenekritikáit bevezető tanulmányában Lukács György kijelentette: „…az igazi marxizmus magyarországi fejlődésében a zenetudomány messze előtte jár mind az irodalomtudománynak, mind a képzőművészet tudományos feldolgozásának.” Név szerint négy kutatót említ itt Lukács; közülük az egyik: Pernye András. Folytatom az idézést „…témáik objektív és elmélyült történelmi és művészi igazságra törekvő tárgyalásmódjában, a marxizmus megértésében és alkalmazásában messze előtte járnak a rokonszakmák képviselőinek”.

E tudományos fokozatnál, bárminemű hivatalos rangnál értékesebb „bizonyítvány” kiállításának kelte: 1968. Különleges értéke pedig – amire aligha szükséges a figyelmet külön is felhívni – abban rejlik, hogy korunk legnagyobb gondolkodóinak egyike csakis a munkásság alapján, annak ismeretében jutott erre a következtetésre.

Az életmű utolsó – publikussá vált – építő kockái: kritika a Népszínház operatársulatának legújabb bemutatójáról (Magyar Nemzet, 1980. április eleje); publicisztika a zenei ismeretterjesztés helyzetéről (Kritika, 1980. március); tanulmánysorozat Girolamo Diruta Il Transilvanójáról (utolsó – nem befejező – közlemény a Magyar Zene 1979/2. számában); a Musica per la tastiera egyszerre tudományos és gyakorlatias célú kottafüzetei; végül: posztumusz közreműködés a Televízió április 5-én sugárzott Bárdos-köszöntőjében.

E látszatra négy-ötféle aktivitás valójában egyazon – történeti, esztétikai és zenepolitikai – tevékenység csupán formájában eltérő elágazása. S ez visszamenőleg érvényes Pernye András munkásságának több mint két évtizedére. Igazolná ezt az állításomat Magyar Nemzet-beli kritikai rovata (amelyben 1959–1974 között szombatonként jelent meg az „Egy hét Budapest hangversenytermeiben”), a lap, amelyben országjáró útjának megannyi tapasztalatáról, zenei versenyeinkről hírt adott. De a napilap híradása, amennyire kiterjedt hatású, éppoly rövid életű is. A MUZSIKA, s más folyóiratok régebbi évjáratait felütve üzenetének maradandóbb formájával találkozunk. Mindjárt a MUZSIKA 1960/8. számában, az első évadvégi Mérleg: „Zenei életünk »mindenese«, a MÁV zenekar a legritkább esetben nyerte el a kritika jóindulatát. Holott az ő szerepléseiknek kultúrpolitikai jelentősége van: a zenei ismeretterjesztés terén, a néptömegek zenei nevelésében hervadhatatlan érdemeket szereztek.” (3. lap) Ugyanitt olvasom: „A húszas-harmincas években keletkezett nagyszámú alkotás vár még bemutatásra, illetve felújításra, mindenekelőtt Bartók, Schönberg, Prokofjev és Sztravinszkij művei. Legfőbb ideje volna bemutatni Alban Berg Kamarakoncertjét és műsorra tűzni Hegedűversenyét. Szivesen hallanánk valamit a mai francia szerzőktől is.” Milyen fontos figyelmeztetés 1960-ban!

A legfontosabb, mert központi gondolat – bár publicisztikába rejtve – a MÁV zenekarra vonatkozó megjegyzés, a néptömegek zenei nevelése abszolút prioritásának felismerése. S két évtizeden át egyáltalán a néptömegek zenekultúrájának vizsgálata. A zenekritika szubjektív műfajában ez a gondolat sokféle variációban válik Pernye András írásainak objektív magjává. A „miért, hogyan, kiknek muzsikálunk” esztétikai-történeti-szociológiai kérdése. S ez utóbbi viszi egyfelől a Ki mit tud? vetélkedők, rádiós Dupla vagy semmik zsűrijébe, hogy a jellegzetes „kérem szépen…” kezdetű mondatok után zongorista-palántának, politikai dalszerzőnek mondjon valami hasznos útravalót, vagy bíztatót a zenetörténeti versengés szorongó résztvevőjének. De ettől a szereptől nincs oly messze, mint vélnők. A német zene története 1750-ig (1964), vagy az Előadóművészet és zenei köznyelv (1974), vagy éppen a Musica per la tastiera muníciózus pontosságú , tudományos értékű sorozata. Mert itt is, amott is a zenekultúrát teremtő nép az, ami a vizsgálódás tárgyát képezi. A mai zenei gyakorlat mint közösségi, vagy pszeudoközösségi jelenség, mint kollektív cselekvés, vagy pótcselekvés és a régi zene gyakorlatának valódi közösségi forrásai. Pernye András szemléletében ez az érintkezési pontja J. S. Bach alkotó-, és a Déryné (majd Népszínház) operatársulata előadóművészetének. Ez kapcsolja egybe munkásságában a régi zene valóságos talajból sarjadt variatív művészetét és a mai jazz éppoly eleven variációit. S ez az a szál, amely szorosan összefűzi három zeneszerző portréját is (Puccini, 1959; Szabó Ferenc, 1965; Alban Berg, 1967).

Csupán most, hogy félbetörve oly korán lezárult, most érzékelem valójában e befejezetlenül is oly teljes életmű értékét, s egységét. S hogy miként született ez a mű? Teljesítményközpontú időket élünk. A kortársak – az egy dr. Barna Andrásné kivételével – soha nem kérdezték, hogyan és miből teremti meg Pernye András páratlan kutatóprogramjának feltételeit; például: közgyűjteményeket is irigységre késztető, egyedülálló zenetörténeti könyvtárát, egész párját ritkító tudományos apparátusát. Nem kérdezi, egy leírt vagy elmondott mondat mögött hány könyv az aranyfedezet. A felismert összefüggések forrásvidékét nemigen firtatjuk.

A munkára ösztönző jóbarát, a zenei törvényszerűségek megismerésére nevelő professzor, a tudós kutató, a zenekultúra társadalmi jelentőségét szüntelen, s minden konformizmustól mentesen elemző közember elvesztésének megrendítő gyász-órái után alighanem legfőbb kötelessége az utókornak, hogy Pernye András gondolatmenetét képességei szerint folytassa, életművét pedig – rég elfogyott könyveit, folyóiratokban közreadott tanulmányait, publicisztikáit és zenekritikáit is – hozzáférhetővé tegye.