2020-08-08    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1990-01-01 • Bicskei Zoltán
PETRIGALLA

Valami hihetetlen nagy ködben, egy mocsár fujtó ködében éltem kamaszéveimet a hetvenes évek első felében Budapesten. 1972-től négy éven át süppedtem a forró aszfaltba, melyen lassú, úszó léptekkel vonszoltuk magunkat e kormos televényben. Végérvényesen kipottyanva a kanizsai gyerekkor óvó méhéből kábán kóvályogtam a metropolisban, szemem neuritis-es pupillája előtt hosszan vonultak remegő arcélek. Nem láttam semmit, lehet ez vonzott a film felé is. Noha rajzot tanultam, valójában csak a film érdekelt. Kósza villamosútjaimon szorgalmasan körmöltem egy elképzelt film szintereit, jegyzetfüzetem tel volt utcasarkok, sötét neveivel, sötét kapualjak, vakablakok, óriás tűzfalak leírásával. Több tucat filmpergett egyidejűleg fejemben, ezekbe a filmekbe menekültem a képtelen szorítás elől. Agyamban a zűrzavar szétszabdalt képei cikáztak szakadatlan. a középiskola végén már a kisagyamon éreztem a nyomást, amely annál elviselhetetlnebbnek tűnt, minél inkább meghatározni kényszerültem. Ha megfogni véltem, kezeim közt minduntalan ragadós péppé mállott. Barátommal, mint egy akvárium oxigénhiányos halacskái szédelegtünk, magunk sem tudva merre, hová. A menekülés ösztöne azt súgte, el innen, ha életben akarok maradni, mert levegő kell!, el, valahová, egy légüres térbe bár, Vajdaságba, Kanizsára, időközben kiüresedő kisvárosom irányába. Oda, ahol megállhatok és lassan körülnézhetek...

Rejtély számomra, mi késztetett hazaindulásom előtt arra, hogy a telefonkönyvből kiírjam Szabados György címét, amely az együttműködésen túl, később egy számomra meghatározó jelentőségű barátságot indíthaott el. Épp ilyen rejtélyesen bukkan föl a múltból a legváratlanabb pillanatokban életem egyik legkülönösebb figurája: Petrigalla Pál. Magam sem tudom miféle szándék vezérelt, amikor hazaérkezésemkor emlékezetből lerajzoltam Petrigalla jellegzetes lakását. Titkos dolgok ezek. Nemrégen egy 1986-os Mozgó Világot adtak a kezembe: itt írnak a te pesti barátságodról. Vécsey utca 3 -írta Kecskeméti Kálmán - lapozom bambán a már sárguló lapokat. Vécsey utca 3. "Itt lakom az Országháza tövében, úgymond az ország szívében és mégsem dolgoztam soha. Az állásokat nem nekem teremtették. Én csak élek." - mutatkozott be akkor a hetvenes ével elején lekezelő fiatalosságot árasztva Pertigalla, és aprókat szökkelve előttünk, barátságosan betessékelt bennünket, morcos, hosszú hajú tizenéveseket. Ez a nyitott otthon és szellem az első pillanattól kezdve befogadott bennünket. Végre mi, mindenkivel harcban álló dacos kamaszok is föloldódhattunk valahol. Petrigalla laza csuklómozdulataival új dimenziót nyitott számunkra.

"Bumburnyákok" - legyintett a hozzá elvezető szomszédjára, aki ugyan a mi osztálytársunk volt, de mi ezt sosem mertünk így, nyíltan a szemébe mondani. Tőle azonban még ez sem hangzott sértőn. Nekünk, pesti szlengben lubickolóknak, kik csakazértis tobzóddtunk ebben a bennünket ki nem adó nyegle ellennyelvben, rendkívül imponált ez a modor. Azonmód beépítettük nyelvtanunkba a bumburnyák szót. Pártseggfej - így fordította le Petrigalla, szellemes jelzőjét. Nem tudom tőle eredt-e, de sűrűn használta. Gyorsan pergő, zsargonunkat is ironizálva kipergető játékos nyelvének titkára azonban jóval később jöttem rá. Újvidéken lakó (Ribar utca 5.) könyvtáros unokanővére, Petrigalla Olga mesélte, hogy a sokfelé ágazó család, nagyszülői ága olasz volt és Galuzzi vezetéknevet viselt, még a múlt század végén is. Talán ezért tűnik ma furcsának - Kecskeméti is említi más vonatkozásban - hogy ez a kis olasz nagy Wagnerianus volt. De nem csak Wagner (sőt, ma már sejteti vélem, hogy Wagnert sem az imádók szemellenzőjén keresztül nézte), hanem a zene egésze volt élete igazi tartóoszlopa. Magános ember volt, noha jószerivel körülzsongta az ismerősök hada: festők, írók, operaénekesek, táncosok, homokosok, modellek, költőcskék, csavargók, vén grófnők által kitartott avantgárd szobrászok, morfinisták, statiszták, kommunisták, ellenzékiek, csencselők... - a pesti tenyészet megannyi figurája. Nem tudtam megállapítani volt-e igazi barátja. Az az ellentmondás, hogy - közvetlen stílusa volt, talán segít megérteni, hogy közvetlenségével miképp tudott egyforma távolságban tartani valamennyiünket.

Mondta, hogy lemezkölcsönzésből tartja fönn magát, de ma már ez is csak paravánnak tűnik, hiszen azért megemlítette néha, hogy fényképezőgépeket, aranyat, ezüstöt, festményeket is ad-vesz.

Kétségtelen, hogy lemezgyűjteménye volt élete fundamentuma, erre épült körforgásos életvitele, Megközelítőleg 2500 katalógizált hanglemeze volt - ezt biztosan tudom. Halálakor a lesben álló pesti rokonság, gyorsan eltüntette az arany és ezüst tárgyakat, orosz ikonokat, a zenei dolgokkal viszont egyáltalán nem törődött. Így került teljes lemeztára hurcolkodáskor a bérház folyósójára. A szétszóródó gyűjteményből még (10 forintért darabját) válogattak a bizomáyi emberei, de a megtizedelt lemezek gyorsan felszívódtak. A szomszéd osztálytársunk megmentette a könyvtárkatalógus-szerűen rendezett lemezjegyzéket. A két nehéz melegbarna színű fadoboz tartalmát a többszöri albérleti hurcolkodások alatt megunván végül én is kidobtam. Akkor, amikor Pestről lecipeltem azt hittem valami lényeges dolgot mentek, mígnem rajtam is eluralkodott a kisszerűség, így ma az üres fadobozkákban tartom hanglemezeim egy részét. Petrigallánál persze a bevezettek többszöröse volt lemezeinek száma. Kettő vagy három nagy, üveges vitrinű szekrény állt a szobában tömve lemezekkel. "Svájci rokonom küldözgeti őket - mondogatta Pubi (ekkorra már mi is így hívtuk őt), - én csak megírom melyik előadótól, melyik darabot szeretném, melyik évjáratból, s rövid időn belül már asztalomon a lemez." Akár a jó bort kóstolgatta e zeneanyagot Pubi, hangulatának megfelelően zeneileg is végigvezetett egy-egy délutánt. Itt hallottuk az első komolyabb jazz - Ellington, Peterson, Coltrane Modern Jazz Quartet, Jacques Louissier - felvételeket, tudta ehhez a világhoz közelítünk ezidőtájt.

Ültünk a tágas szobájában, egy pár gyertya és egy sárga fényű kislámpa félhomályában s ittuk minden szavát. "Nem szeretem az erős fényt, borzongok a szembe sütő fehér fénytől" - magyarázta világítását. Majd egyszer csak keresztbe tette lábait, bsüppedt nagy, szakadozott foteljébe, álla alatt összefonta ujjait, kissé lehajtotta fejét és - mi újság felétek - megszólítással figyelni kezdett bennünket. Volt valami fausti figurájában. Nem tudom miféle bogarakként lehettek érdekesek számára az alig pelyhedző suhancok, ezt sosem árulta el. Volt, hgoy egész délutánokon hallgattuk meséit, melyek közé csak úgy, an passane beszúrta pletykáit, anekdotáit, s már ott is voltunk a művészet területén, könnyedén végigvezetve bennünket jóformán az egész művészettörténeten. Évekkel később Szentkuthy Händel és Mozart regényeinek mondatfolyama idézte föl számomra beszédmodorát. Ültünk Viszt Gyurka barátommal naphosszat ebben a derengő fényben, szemben velünk fekete gyűrött zajójában Pubi, kopaszodó fején a gyertyafény viaszsárgája villódzott, s miközben bennünket vizsgált, feltűnt a homlokán keresztbefutó vastag barna sebcsík. "A kávéfőző robbant csak fel, csak a kávéfőző..." - nevetett. De a történetek burjánzásával lassan fölszívódott ez a nikkel szamovár-mese is. Gyáva volt és besúgó, mondták évekkel később róla. Tőle jóízű vicceket hallottam besúgokról, háza spiclijeiről. Egyszer ugyan megemlítette az ötvenes éveket, de csak épp hogy félhangosan: ő csak kötelekre és a nyakába zúdított jéghideg vizekre emlékszik a pincékből. emlékképeim közt fölvillan néha egy, a szoba sarkában álló szamovár képe is.

A finom borok sora, akárcsak az ott hallott muzsikáé, párolt illatokként vett körül bennünket. Akkor nem sokat értettünk mindebből, ó ha ma támaszkodhatnék egy ilyen zenebarátra!

o
a kis köpcös
ember akit
úgy szerettünk
ni!ncs többé
a virg nc
a bát r
a kom ly
o
el
guru
lt
a
s
e
m
mi?be

Ezt a Cummings verset a hetvenes évek végén (80-ban?) gépeltem ki az Európa Könyvkiadó kötetéből, amikor haláláról értesültem. Holgy pontosan 56 vagy 58 éves volt, nem emlékszem. Kecskeméti is kortalannak mondja és ezt igazolja az is, hogy ő már a hatvanas évek elején ötven évesnek tartja. Megállt a szíve. A hetvenes évek közepén is kerülgette az infarktus, orvosságokon élt, időnként humorizálgatva ütögette szívét és nyelte marokszám a színes bogyókat. "Ez semmi - mondta vigyorogva - valamelyik nap elvonult miniszoknyában az ablakom előtt a szomszédasszony. Felkaptam a kissámlim és átszaladtam látogatóba. A lenti perspektivát szeretem, így a varrógép elé ültem, szorosan összezárt térdekkel és a pletykákat hallgatva figyeltem, hogy tapossa hosszú fehér lábaival a fekete öntöttvas pedált az asszonyka. Közben éreztem dönti a fejemet a vér és egyre szorul a szívem..."

A Petrigalla-lakás szeánszai a pesti modern művészetek történetéhez tartoznak. Nem tudom megírja-e egyszer őket valaki, bár lehet, hogy valahol pontos feljegyzéseket készítettek a láakásról. Kecskeméti is fölvonultat egy sor ismert nevet: Szervánszky, Kósa, Passuth László, Büky Géza Tamkó Sirató, Korniss, Martyn, Kassák, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Nádler, Lugossy István, Altorjai... A díszletvilág kiebrudaltjai kaptak itt menedéket (Kecskeméti közreadja a nyomtatott meghívókat), a kiállítók közül én csak Papp Oszkár, Csutorás, Gajzágó és Bak nevére emlékszem. Az induló Dárdaynak is ő segített filmzenét találni. Szentjóby afférjairól szintén Pubitól hallottam. Nálam maradtak az unokanővérétől szerzett képek s az egyik fényképen egy kiállítás található. Modern képek sorakoznak a gyertyafüstös csomagolópapíron, ugyanis akkor már 30 éve nem festetett Petrigalla. Magas falait többszörös csomagolópapír rétegek borították egy, a szobafal-festést pótolandó különös eljárás eredményeként. Egy másik fotón - hatvanas évekből - a párizsi Magyar Műhelyt olvassa egy fiatalemberrel összehajolva. Írtak róla mások is. Fennhangon, színészkedve és jócskán rájátszva olvasott föl egyszer valamelyik irodalmár barátja róla szóló elbeszéléséből. Statisztaszerepekhez is juttatták időnként filmes barátai (akkortájt még aránylag jól megfizették), de Pubi kiügyeskedte, hogy itt se kelljen szerepelnie, mesélte, hogy nézte végig a cukrászdából a forgatás egyre fokozódó hisztériáját. Ő viszont bejáratos volt a kritikusok zárt körű filmvetítéseire és a Pannonia filmstúdióba is. Néhányszor magával vitt a Nemzeti Múzeum melletti olasz kultúrházba, ilyenkor ügyesen betuszkolt a szigorú teremőrők előtt: Ifjú filmművész-kacsintott feléjük elnéző mosollyal s már benn is voltunk. Visconti Ludwigját néztük így egy alkalommal. Nme is annyira a filmre, mint inkább az ő párhuzamos filmjére emlékszem, ahogy fülembe sugdossa: "Látod a grófot, hogy Wagnerrel indítja a kastély-jelenetet... ez a slendrián fiú-lány Helmut Berger milyen gyilkos tekintettel nézi udvarházát... milyen diszkréten ragyog a sötét sarokban az aranybrokát... nézd..."

Mégis a zene örvényében élte életét, a zene vonzásában fordult meg nála a legtöbb ember: Kocsis Zolitól, a híres operasztárokon át, a legkülönfélébb senkiháziakig. A zenehallgatásnak nála azonban komoly szertartásai is voltak. Bizonyos meghatározott napokon, meghatározott személyek jöttek össze, hogy előre megbeszélt muzsikákat hallgasanak. Wagner, Mozart, Bach, Sztravinszkij stb. napok voltak. Ilyenkos teljes elsötétítést végeztek, kikapcsolták a telefont, a csöngőt, bezárták az ajtót, a zenehallgatás alázatát egy pisszenés, egy fölös mozdulat nem zavarhatta. Ötvenhatban már voltak ilyen összeröffenések. Ekkor történt, ősszel, hgoy Petrigalla magára hagyta begubózó társait és bevásárlókörútra indult. Lent az utcán azonban már orosz tankok vonultak, az Országháza előtt patakokban folyt a vér, úgyhogy Pubi is a fal mellett iszkolt vissza szürke bérházába. Fölajzottan berontott a zeneszobába, azonban szóhoz sem jutott, mert a szeánsz nyugalmát megszentségtelenítő házigazdát kilökdösték az előszobába. Majd, ha lejár a lemez - mondták.

Élte a zenét, zeneien élt, fordíthatnám meg a szót, de jutnánk így sem közelébe. Tudtommal sosem írt zenekritikát, a zenetudási vizeket nem kedvelte túlságosan. "A zene a szerelem - mondta - a történelem pedig a hobbim, van is egy-két történelmi firkálmányom valahol..." - kezdte a turkálást és egy poros nejlonzacskóból elővarázsolta kopott viaszlemezeit. "Rákosi beszédjeit vettem fel a rádióból, kellhetnek ezek még egyszer. Bár ez csak viasz. Semmi isteni, mint Mozart - fordított a témán és a verébugráláshoz hasonlatosan szőtte tovább végeérhetetlen szesessziós szövegeit. Jellegzetes Petrigalla fintor, hogy Rákosi, Lenin és Mao porcelánszobrai is megtalálhatók voltak szobájában, az eedeti orosz ikonok, a Vaszary kép, a reneszánsz és barokk festmények reprodukciói, a nehéz perzsa szőnyegek, a Csutoros szobor, az arany és ezüst gyertyatartók társaságában. Ide, ebben a díszletbe ültettem be Pubit egyik első kisfilmem zárójelentében. Ugyanabba a hatalmas, kopott fotelbe, amelyből bennünket nézett. Fejét letakartuk egy fehér lepellel, ahogy az akkortájt az Új Symposionban láttuk Beckett saját rendezésű Játszma végének fotóin. Hamm/Pubi mozdulatlan ülő figuráját gyors ritmusban táncoltattam ideges tempójú filmem végén. Pubi a lakásán megszervezte első pesti filmestem. A rossz gép jócskán végigrágta a filmjeimet (nemrég "restauráltam" őket), de Petrigalla mester elégedett volt. Nem zavarta a nyüzsögve vibráló képek zsúfoltsága sem, a kamaszos kapkodás, mert rögtön felajánlotta, hogy következő filmem ő finanszírozza. Már alakult a film, amikor egyik este elvezetett egy nyug- és Kossuth-díjas professzorhoz. Az Astoria mögötti lakásában örömmel várta a bejelentkezetteket az agg tudós. "Ifjú filmművész" - tólt be Pubi a nehéz butorokkal teli polgári szobába. Az öreg leoltotta a villanyt és reszkető hangon bejelentette: A világ teremtése képekben. Két diagépen vetítette átósztatással, álló filmjét az idős tanár. Kristályok metszeteinek végtelen alakzataival volt elmesélve ez a teremtés és a rajzos geometriát Bach zenéje oldotta föl. Ez utóbbi természetesen Pubi munkája volt.

Nemrégen újból levetítettm a Petrigalla menedzselte pesti kisfilmemet. A Kodac színe változatlan. Három és fél perces önfeledt bűvészkedésem alatt alig egypárszor tűnik föl Petrigalla kis figurája. Mert ő is "szerepelt" benne. A Kabaré film címadó dalára komponáltuk filmünket, egyik kedvenc filmje és zenéje volt ez neki. Eredetileg Pubi nem szerepelt volna filmünkben, egyik balettos barátjára számítottunk. A fiú otthon titkon Minellinek öltözve szokott táncolni, őt szántuk főszereplőnek. Már a próbáknál tartottunk, amikor egyszer csak eltűnt és többé nem tudtunk nyomába jutni. Kis szobája közepén táncolta el előzőleg számát ez a harisnyakötős balett-fiú Pubinak és nekem, miközben édesanyja szomorú profilja föl-föltűnt a konyhaajtó mögül. Ismert balett-katos volt. Eltűnése után kértem meg Pubit, játszaná el ő valahogy a jelenete. Nem tudom megfogni ma sem, ezt a magas garbós fehér pulóverben ugráló nőiesen kecses mozgású öregurat, ki arca előtt bűvészként fonja össze ujjait - arcát most sem látom igazán. Az egész film a Kabaré ritmusában van vágva, Petrigalla mellett ott pörög lapozott erkélyfolyósója, a szakadozott csomagolópapír-tapéták, kopott csillárja, Dürer reprodukciója, a Sztálin és Mao szobor a falán lógó üres ikonkeret, melynek feketéjére közelít a végén filmem izgága kamerája. Viszt Gyurka barátom megrajzolta nagyban a fehér lepellel letakart ülő figurát. Szürke ablakkeretbe ültette Pubi álcázott alakját, a fehér leplet valós csomagolópapírrá gyűrte, piszkoskék festék csorog az újságpapírral takart ablaküvegre s az ablakkeret alatt fehér betűkkel írja : FIN DE PARTIE.

Valami különleges ügyességé varázsolt pipogyasággal szervezte mindennapjait Petrigalla, többb éves piszkokat őrző, konyhának is használt fürdőszobája volt egyiktanúbizonysága ennek. Erről a múzeumi összevisszaságról csak hosszas ásatások után referálhatott volna az érdeklődő. Egy keljfeljancsi mindenből kicsúszó szapanosságával bújt ki sorsa harapófogóiból Pubi, ma úgy tűnik magából a Sors harapófogójából is. Zene s művészet éteri paradicsomába menekült, mediterránikönnyedséggel ugrotta át az akadályokat, miközben hamiskásan vissza-visszakacsingatott ránk - ittmaradottakra.

Wagneriánus volt, említettem. Mi vonzotta ezt a virgonc olaszt a wagneri mitológiához, milyen rejtett útjai lehettek a tragédiák e fülledt világához - nem tudhatom. Ámbár, ha fülembe reccsentik a drámaias wagneri baritont, hogy: "Jööööj béé hoozzzááám!" - akkor egyszerre én is Rossini fülével hallom a dalt s könnyed csipkévé verem a nehézkes wagneri plüsst. Valószinű így cikázott e két pólus közt Petrigalla filigrán figurája is. Látni vélem széles vigyorát, amikor egyik fülén be a Wagner és másikon ki a Rossini... De, itt én már elvészek, az én kottacsíkos világomba ez már nem fér bele. Lehet, hogy egyszer ezt is megírja valaki...

Újvidék, 1990

Jazz Studium, 1990, No. 17.