2020-10-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2007-03-02 • Flór Gábor
IMPROVIZÁCIÓK A GERINCOSZLOPON

Attila Csányi Presents The Unknown Hungarian Jazz Attila Csányi Presents The Unknown Hungarian Jazz
The Unissued Jazz Recordings 1939-1950 Vol.3
PJ 1055

Az ismeretlen magyar jazz. Ez a lemezcím akár mai zenéket is jegyezhetne, sajnos. Persze a mai elveszõ tehetségeket kutató jövõbeni "Csányi Attilának" és "Simon Géza Gábornak" már sokkal könnyebb dolga lesz: ha nem is készül valakivel lemez, legalább saját maga fölveszi koncertjeit, demóit, amiket mondjuk családi, baráti körben terjeszt, legalább családja, barátai õrizni fogják fotóit, esetleg videóit, így azok egy messzi jövõbeni gyûjteményes lemezen tökéletes minõségben szerepelhetnek.

Nem így volt ez azonban az ötvenes évek elõtti elõadókkal. Mûvészetük a legendák honába tûnt, könyvekbõl, adomákból, történetekbõl, esetleg filmrészletekbõl (ahol három másodpercre föltûnnek a primadonna mögött) ismerhetünk csak egy Martiny zenekart, Beamter Bubit, Zágon Ivánt, Filut, Holéczy zenekart, Víg Györgyöt, vagy sorolhatnám, hiszen rengeteg kiváló zenész volt Magyarországon. Pedig beköltöztek az életünkbe, lényegében ott voltak mindennapjainkban is melódiáikkal, rádiós szerepléseikkel (melyek akkoriban még élõ mûsorok voltak), vagy akár tankönyveikkel (jómagam például Herrer Pál könyvébõl kezdtem szaxofonozni tanulni, és szerintem ezzel nem voltam egyedül, és a mai napig is sokak elsõ tankönyve ez, mégsem hallottam soha a játékát, pedig igazán kíváncsi voltam rá).

Nemcsak itthon, hanem a világban is híresek, népszerûek voltak ezek a muzsikusok, valahogy mégsem készült velük felvétel. Pedig fontos dolog, hogy ne merüljön feledésbe, hogy ne higgyük azt, hogy valamikor a hatvanas években került be az országba a jazz, azelõtt nem volt semmi, csak cigányzene és magyar nóta. Fontos tudni, hogy nagyon is benne voltunk Európa zenei vérkeringésében, és nem csak a második vonalban. Csak valahogy a zenész, a jazz-muzsikus megítélése nem egyezik, egyezett nálunk a külföldivel. Külföldön mindent és mindig rögzítenek, fölismerik, ha értékrõl van szó, és tudják azt, hogy a jazz a pillanat mûvészete: az alkotások akkor és ott születnek a színpadon, a rádióstúdióban, vagy akár a vendéglõben, megismételhetetlenül. Nálunk csak zenészek.
A tücsökmese valahogy beleette magát a köztudatba.
Természetesen mindez a negatív kritika kizárólag a (korabeli?) hivatalos kiadókat érintheti, manapság már a tõkeerõs, nagy lemezcégek mást sem tesznek, csak magyar tehetségeket adnak ki sorra. (Vagy nem?)

Akkor is voltak azonban emberek, akik fölismerték a tehetséget és a soha vissza nem térõ pillanatot, és készen álltak eszközeikkel, hogy rögzítsék azt. Az egyiptomi anyakirálynõ elég egyszerûen oldotta meg a problémát: havonta Budapestre utazott, hogy Herrer Pál játékát hallhassa. Voltak azonban kevésbé pénzes, kevésbé önzõ (vagy talán önzõbb, mert a hangot haza is akarták vinni), ám annál ötletesebb hallgatók is, akik különféle kézi eszközeikkel rögzítették a mûsorokat, koncerten, rádióból. A viaszhengertõl a röntgenlemezig találhatunk mindenféle anyagot, amit felvételre használtak. A legnépszerûbb az utóbbi volt, mert viszonylag könnyen lehetett kezelni, ingyen hozzájutni, hiszen szemétnek számított. Ennek következtében a magyar jazz-élet nagyjainak fölvételeit gerinceken, tüdõkön és térdeken hallgathatjuk meg. Azaz csak hallgathatnánk.

A röntgenlemez bizonyos szempontból kiváló rögzítõeszköz, tartósság tekintetében azonban már nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Különösen, ha valóban használták is, esetleg zenész tulajdonába került, aki ugyebár az általa preferált szólista improvizációját többször is meghallgatta tanulmányi célból, aminek következtében a szóló idõvel (a röntgenlemez gyenge keménységi mutatóját tekintve) lyukká változott. Ezek az agyonhallgatott, lényegében földolgozhatatlan, hallgathatatlan felvételek szolgáltak a CD alapjául. Szinte lehetetlennek tûnõ vállalkozásba fogott Csányi Attila (aki gyûjtötte és válogatta fölvételeket) és "csapata" (akiknek neve olyan méltatlanul kicsi betûvel szerepel a lemezen, hogy most leírom, ne kelljen mindenkinek mikroszkóphoz folyamodnia): Simon Géza Gábor és Körmendi Mari producerek (ez vajon hogy van magyarul?), Koltay Tamás átvitel (gondolom, röntgenlemezrõl digitálisra), Szabó Sándor (egyébként kiváló gitáros) restaurálás és végsõ csinosítás, keverés, azaz master.

Ez a harmadik lemez ebben a nagy értékû sorozatban, de remélem, nem az utolsó. Szerencsére olyan minõségben hallhatjuk a régi felvételeket, hogy a kiadvány nemcsak mint kortörténeti érdekesség, hanem mint szórakoztató lemez is kiváló (köszönhetõen a fönt említett csapat munkájának). Remélhetõleg minél több emberhez eljutnak ezek a CD-k és talán más megvilágításba kerül a fejekben a magyar jazz.

És még valami: nem szeretem a sajtótájékoztatókat. Unalmasak, csak sonkás szendvics van, én meg vegetáriánus vagyok, rongyrázás, fölöslegesség általában a jellemzõjük. Ennek a lemeznek a sajtóbemutatójára valami miatt mégis elmentem. Igaz, nem jutottam egyszerûen parkolóhelyhez (pláne, hogy azon maradi állampolgárok közé tartozom, akik dobálnak is pénzt az órába), még el is késtem emiatt, amit utálok, valamint állandóan az órámat néztem, mikor ketyeg le az "engedélyem", de nem bántam meg. Ennyi érdekes történetet sajtófogadáson még nem hallottam. Sajnos, ugyan nem tudtam meg a Víg György által mesélt Zágon Iván-féle anekdota végét, de nem is fontos, remélhetõleg majd elolvashatom az életrajzi könyvben, amit Gyuri bácsi beharangozott, viszont röpke harminc perc alatt megismerhettem a magyar jazz-történet kivonatos változatát a húszas évektõl az ötvenesekig. Ezen kívül láthattam élõben a Saját hangja, vigye haza szlogennel hirdetett körúti hangtechnikai üzlet egyik exkluzív termékét (kezdõ koromban még majdnem én is készíttettem ott lemezt, kár, hogy mégsem), és jó kis lyukas röntgenlemezt (mármint több helyen lyukast), amelyikrõl dolgoztak a restaurálás folyamán, és tényleg rajta volt egy gerinc. Valamint megtudtam (és örültem), hogy a korról fotógyûjtemény-könyv is készül, ami nagyon hiányzik már. Így ez lett az életem elsõ sajtótájékoztatója, ahol maradtam volna akármeddig, de rohannom kellett (valószínûleg így bûnhõdtem a többiért, ahol maradhattam volna, de nem volt értelme, így leléptem).

Végezetül: már kifelé evickélve a belvárosi csúcsforgalomból villant belém egy ötlet: milyen jó lenne ezt az egész anyagot egy gyûjteményes kiadványban együtt látni. Jazz-történet, fotók, CD-k egy "csomagban". (Mint pl. a Django, Bird és hasonló gyûjteményes kiadványok.) És milyen jó lenne, ha ennek gyártását, terjesztését valami nagy világcég fölvállalná, és nem csak hazai kuriózum lenne, hanem a világ jazz-történetének része, a maga méltó helyén... aztán majdnem átmentem egy piroson, és inkább fölhagytam az álmodozással.

Attila Csányi Presents The Unknown Hungarian Jazz


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban