2020-09-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1999-01-16 • Matisz László
MAGAS FESZÜLTSÉG -- ARCHIE SHEPP BUDAPESTEN

A Private Music koncertiroda jóvoltából január közepén Budapesten járt együttesével a világhírű amerikai szaxofonos, Archie Shepp. Cirka ezer embernek adatott meg az élmény, hogy szem- és fültanúja legyen a kvartett 16-án (1999. január 16.) megrendezett két koncertjének, mely gyors egymásutánban kétszer is megtöltötte a kortárs művészetek házát - azaz a Trafót.

Attól tartok, ez a koncert (én az elsőn voltam, de feltehetően érvényes lesz a következtetés az éjféli előadásra is) az utolsó alkalmak egyike lehetett ahhoz, hogy közvetlen, személyes élményünk legyen a jazz legerőteljesebb és legartisztikusabb korszakából. Nem áll szándékomban szimbólumot csinálni Archie Sheppből, de momentán nem tudnék még egy olyan muzsikust említeni, aki a hatvanas évek intenzív, csupa lélek jazz-zenéjét ilyen hitelesen tudná artikulálni.

Persze vannak még rajta kívül nagy öregek, élő zsenik, sokan játszanak még Coltrane-ént is, de mások már csak transzponált, szelídített formában vagy tiszteletből teszik - ha éppenséggel nem járnak már egészen más utakon. Sheppnek nem fontos Coltrane-témát játszani ahhoz, hogy plasztikusan megidézze a mester világát, mert az abszolúte sajátja is.

Az első - a mai füleknek talán kissé nyers benyomást keltő - szaxofon-frázistól nyilvánvaló volt, hogy mindent tud a műfaj lényegéről (a kissé amatőr hangosítás talán még passzolt is ehhez a zenéhez). Nagyon lazán, szinte fölényesen flegmán frazeálta az autentikus "fekete" akkordokat; függetlenül attól, hogy az egyik legszebb Coltrane-balladát, az Invitationt, híres saját darabját, a Mama Rose-t, vagy éppen egy ismert Ellington-bluest játszott. De énekszólói is legalább annyira lekaszaboló hatásúak voltak, mint hangszeres játéka, melyhez méltó partnere volt a Thomas McClung, Wayne Dockery és Stephen McCraven alkotta ritmus-szekció.

Érdes, expresszív, fekete zene volt ez, mélyen átitatva szenvedéllyel, blues-zal - ahogy az bő harminc év óta megjelenő lemezein is átüt. Így, élőben pedig annyira magával ragadta a hallgatóságot, hogy valami régi legenda - talán a korabeli Village Vanguard-hangulat - újra feszültség alá helyezte a kimustrált trafót.