Prológus
"Jack Hylton, a világhírű jazzkarmester mondotta, amikor
néhány évvel a háború előtt Pesten járt: Európában alig van még egy
metropolis, amely a színtiszta jazznek olyan »hangversenyterme«
volna, mint a magyar főváros, - a zenei tehetségek és a
közönség-akusztika szempontjából
egyaránt."1 Ez az emblematikusnak is
nevezhető mondat több szempontból is figyelemre méltó dokumentuma az
1945 előtti magyar jazztörténetnek. Érdekes, mert a könnyűzene
egyetemes történetének szempontjából különleges volt a kor
atmoszférája, amelyben elhangzott és amelyben hivatkoztak rá. Ugyanakkor
elgondolkodtató az a tény is, hogy e kritikát épp egy olyan
világhírű brit karmester mondotta, akinek hanglemezei a két háború
között szinte elárasztották Magyarországot. A filmtörténet
szempontjából is érdekes ez a kijelentés, hiszen
Jack Hylton pályájának
kezdetén szoros kapcsolatba került a filmmel; mielőtt ugyanis világhírű
zenekarait megalapította volna, - amelyekkel bejárta szinte az egész
glóbuszt, hogy évente hatszáznál is több koncertet adjon, -
londoni mozikban zongorázott a vibráló némafilmdrámák
alatt2.
Ez pontosan 1913-ban történt, amikor a falra vetített
mozgókép még húszesztendős sem volt. Anglia ekkor már igen fejlett
moziiparral büszkélkedhetett, csakúgy, mint Olaszország, Németország és
Európa más, gazdagabb, fejlettebb, polgárosodottabb országai. Ott,
ahol a filmkészítés a találmány párizsi bemutatójával szinte egyidőben
gyökeret vert, a tízes évek közepére már komoly iparággá fejlődött.
Az időközben gyárakká duzzadt kisvállalkozások ezt elsősorban
annak
köszönhették, hogy "mozidarabjaikat" igényesen, kísérletező
szellemű alkotók közreműködésével, kész koncepció, azaz
forgatókönyv alapján készítették el. Ekkor születtek az első, egy órás vetítési időt
is bőven meghaladó drámák és vígjátékok, amelyek a képzett
színészek, operatőrök, díszlettervezők és rendezők jóvoltából eljuthattak
külföldre is, és ha a siker számottevőnek bizonyult, külön partitúrát
is komponáltak hozzá. Nagyszabású, főleg olasz történelmi
filmeknél még a bemutató előtt megtették ezt, hiszen amíg a kópiákat
anilines fürdőben színezték, addig bőven volt ideje a karmesternek,
hogy megírja a kísérő muzsikát és zenekarával begyakoroltassa.
A megelevenedett világ
A némafilmek ilyetén módon történő megzenésítése új
művészeti ággá kezdett válni a tízes évek végére. Tömegével özönlöttek a
muzsikusok a mozikba, ahol egyre nagyobb és gazdagabban
hangszerelt zeneműveket adhattak elő. Lassan még a leggőgösebb
zeneszerzők is kezdtek megbarátkozni az új művészettel, amelyet
kezdetben komolytalannak tartottak és lenéztek. Minden filmkészítő
hamar rájött arra, hogy ha sikeres "mozidarabot" akar készíteni, nagy
hangsúlyt kell fektetnie a zenére. Így született meg a filmtörténet
máig emlegetett egyik klasszikusának eredeti muzsikája is, az
1908-ban készült a Guise herceg meggyilkolása
című francia film zenéje,
amelyet a gyártó Film
d'Art cég az akkor 73 esztendős
Camille Saint-Saëns-től rendelt meg. De említhetnénk a
Svenska Bio legnagyobb kasszasikerének, az 1919-es
Dal a tűzpiros virágról
című drámájának
zenéjét is, amelyet a finn Amos
Janfeld komponált. Idővel
Szovjet-Oroszországban is meghonosodott a filmzene hagyománya, így
1925-ben az általunk különösen jól ismert
Patyomkin páncéloshoz is
született partitúra Edmund
Meisel tollából. Ez a zenemű egészen a
közelmúltig ismeretlen volt mindenki előtt. Amíg a néhány amerikai
egyetemista-kutatónak sikerült az Egyesült Államok egyik
levéltárában fellelnie az eredeti kottát, addig többen is megpróbálkoztak
a Patyomkin megzenésítésével. Először 1950-ben írt hozzá új
kíséretet
Nyikolaj Krjukov, amit azonban patetikus hangulata miatt a
hetvenes évek első felében felváltott
Dmitrij Sosztakovics zenéje.
A film és a zene kapcsolata egészen a század elejére
visszanyúlik. Szinte elsőként, pontosan 1900-ban a legendás
Georges Mélies A sokoldalú muzsikus
címmel forgatott trükkfilmet, amely már
szorosan kapcsolódik a muzsikához. Néhány perces filmjének
különlegessége az, hogy egyetlen szereplője "megsokszorozódva" egy
jeleneten belül több hangszeren is játszik.
A majd' egy évtizeddel később, 1909-ben Spanyolországban
készült Hajrá muzsika! című rövidfilm sok tekintetben hasonlít
ugyan Mélies filmjére, alkotói azonban tovább merészkedtek a
filmtrükkök birodalmában. Ebben a filmben már nem csupán táncoló
kottafejeket imitáló emberalakokkal találkozhatunk, hanem az
úgynevezett patronos színezési eljárással is, amelynek segítségével az egy
képkockán belüli figurákat többféle színűre is be tudták festeni.
Noha nem sok információ maradt fenn a film készítésének
körülményeiről, szinte biztosra vehető, hogy alkotói koncepciójában fontos
szerepet kapott egy talán előre megírt, ragtime-jellegű
zongoraszóló, vagy hanglemez, ami a vetítések során még élvezetesebbé tette
a vidáman lüktető színes képsorokat.
Ezt az érdekes és igencsak mozgalmas filmet, technikai
bravúrjai ellenére is felülmúlja
Max Linder 1912-ben készült filmje, a
Szívélyes egyezmény, amelynek zenés jelenetében egy egész szoba
perdül táncra. Ötletes és szellemes, ahogy a zongorán felhangzó
dallam ütemére a bútorzat, a falon lógó festmények végül az egész
díszlet imbolyogni kezd.
Egy esztendővel később Olaszországban is született zenés
némafilmecske, amelynek készítői trükkök helyett inkább az irónia
műfajával próbáltak meg hatni a közönségre. Munkájukat azonban
nem sok siker koronázta: az 1913-ban forgatott
Krikri és a tangó című
filmparódia igen gyengécskére sikeredett. Ennek elsődleges oka az
volt, hogy alkotói nem sok fantáziát vittek bele filmjükbe; a
szórakoztatást inkább a színész-táncospárra bízták, akik azonban nemigen
tudtak mit kezdeni egymással a falatnyi színpadon.
Az egészen korai zenés műfajban is természetesen amerikai
film vitte el a pálmát. A legendás comedy-gyáros,
Mack Senneth 1916-ban készítette a
The movie star című, néhány perces filmjét,
amely mai szemmel is figyelemre méltó, szórakoztató korrajz. A
történet egy mozizongoristáról szól, akit több ízben is alkalmunk van
látni munka közben. A zene- és filmtörténet szempontjából egyaránt
érdekes az a jelenetsor, amelyben hősünk éppen egy cowboy
filmet szinkronizál dallamokkal és különféle zörejekkel: lódobogással,
indián huhogással, puskalövésekkel. Ritka és kedves
filmdokumentum ez a mozi hőskoráról, hiszen a keménykalapos zenész nem csak
veri a billentyűket, dobol és kézzel-lábbal kelti a filmen "látható"
hangokat, hanem egy kis csengettyűt is megráz, amikor a film a
végéhez közeledik, nehogy a nézőket váratlanul érje a lámpagyújtás...
A pesti mozizás hőskora
A magyar film, közel száz esztendeje szoros kapcsolatban áll a
muzsikával. Noha filmgyártásunk kezdetei szinte tökéletesen a ködbe
vesznek, annyit sikerült kideríteniük a filmtörténészeknek, hogy az
első komolyabb magyar filmfelvétel 1901-ben, a Rákóczi úti
Uránia Tudományos Színház
tetőteraszán készült
Zsitkovszky Béla vezetésével.
Ez a néhány tekercses film, - amely csakúgy, mint a magyar
némafilmek 90%-a, sajnos ma már sehol sem lelhető fel -
A tánc címet viselte
és eredetileg egy előadássorozathoz készült, amelyben a világ
különböző táncait volt hivatott illusztrálni. Történetét
Pekár Gyula írta, szereplői között pedig ott találjuk a többi között
Blaha Lujzát, Márkus
Emíliát és Hegedűs
Gyulát3. Rajtuk kívül a magyar
operettjátszás egyik nagy egyénisége, a
Víg özvegy "legendás Danilójaként"
emlegetett Ráthonyi Ákos
is szerepelt a filmben, így feltételezhető, hogy
már az első magyar filmben is képviseltetve volt a könnyűzene.
Láthattuk, hogy külföldön, a némafilmekhez előre
megkomponált zenével először csak a tízes években kezdtek el foglalkozni.
A tánc sajtóban megjelent visszhangja bizonyítja, hogy
Magyarországon már 1901-ben írtak partitúrát filmhez! Ha pedig azt is
figye
lembe vesszük, hogy A tánc volt az első filmünk - mint ahogyan
ezt emléktábla is jelzi a néhai
Uránia mozi előcsarnokában - akkor
különlegesen büszkék lehetünk
Kern Aurélra, aki A
tánc zeneszerzője volt és mint ilyen, meghozta ezt a dicsőséget a magyar film számára.
Tekintve, hogy ez a néhány perces film csupán
illusztrációnak készült
Pekár Gyula egyik előadásához, nincsen abban semmi
különös, hogy a magyar film ezt követően (apróbb próbálkozásokat
természetesen leszámítva) néhány esztendeig "igazából" még
nem született még meg. A mozikat azonban, - amelyek időközben
gomba módra szaporodtak, - zsúfolásig megtöltötte a szórakozni
vágyó közönség. A műsor ekkor még, szinte kivétel nélkül néhány
perces, rendszerint komolyabb történetet nélkülöző, szórakoztató
életképből állt. A "képeket" eleinte a vászon mellett álló, pálcával
mutogató ember narratív megjegyzései kísérték, majd felváltotta őt a
képközti feliratok tömkelege és a klasszikussá vált, kellemes zongoraszó.
Századunk első évtizedének végére, Budapesten is megnyíltak
az első filmpaloták, amelyek komoly technikai felszereltsége és
pompája nem engedhette már meg az egy szál "tapőr" alkalmazását. Az
előkelő színházakhoz hasonlóan, itt is nagyzenekarok játszottak, az
előre megírt és a filmmel együtt külföldről érkezett partitúra alapján.
Az első beszélő- és éneklő képek
1909-et mutattak a naptárak, amikor az első komolyabb magyar
filmek elkészültek. Összesen négy filmet forgattak ebben az
esztendőben, s ezek egyike sem volt hosszabb 250 méternél, vagyis
negyed óránál. Az ezt megelőző évben, 1908-ban a
Projectograph Mozgófénykép- és Gépgyár
Részvénytársaság telepén azonban már számos
népszerű budapesti művész közreműködésével készítettek
hangosfilmeket! Ezek a tréfás kisfilmek jóval rövidebbek voltak a szokásosnál,
mindössze néhány percig tartottak, ugyanis a hangot
gramofonlemezről közvetítették ezek mellé az úgynevezett "Biophotophon-képek" mellé.
"A magyar ipar diadala. Kép és hang legbiztosabb
egybehangzása. Ne vásároljunk idegenben, ne menjünk külföldre idegen
nyelvű
beszélő- és éneklőképekért, hanem vegyük a jóból a
legjobbat!"4 - szólt a reklámszöveg, amellyel a 13, egyenként 5-6 perces kis
filmjelenetet népszerűsítették. Ma már sajnos csak a hanglemezek
kutathatóak, mivel az azóta eltelt közel egy évszázad a filmszalagokat
teljesen elpusztította. E sorok írójának alkalma volt egyszer egy
magángyűjtőnél "belekóstolni" ezeknek az első
hangosfilm-próbálkozásoknak a hangulatába, azon a néhány hanglemezen keresztül,
amelyek fellelhetőek voltak a közel ötezer darabos hanggyűjteményben.
Valószínű azonban, hogy az 1908-as vetítéseken nem ezeket a
hanglemezeket használták, hiszen a lemezcímkén szereplő előadóművész
és maga a darab címe, valamint a filmplakáton olvasható művészek
nevei és a filmcímek sok esetben nem egyeznek meg szó
szerint5.
A magyar Biophotophon-képeket
ugyanebben a technikai kivitelezésben csupán néhány évvel előzte meg a külföld. "Az első
jelentős kísérleteket ezen a téren is
Edison végezte, aki 1899-ben
igyekezett a filmet és a fonográfot összekapcsolni s ezek a kísérletei
minden primitívségük mellett is sok érdekességet s főleg sok
hasznos útmutatást rejtettek magukban a jövőre
nézve."6 A
századfordulón tehát már
Edison is készített fonográffal, és gramofonnal
összekapcsolt hangosfilmeket, amelyeket ezúttal a hangfelvételek
hiányában nem tud kellőképpen megítélni és tanulmányozni az utókor. A
fennmaradt képszalagon csupán annyi látható, hogy két férfi táncol,
míg egy harmadik egy hatalmas tölcsérbe (valószínűleg az lehetett a
valóságos hangfelvétel eszköze is!) hegedül. Az
Edison-system természetesen nem csupán ezt az egyetlen filmet gyártotta. Idővel
ráálltak az operarészletekre, amelyeknek hanganyagát nívós, világhírű
sztárokkal vették fel, míg a képeket egyszerű statisztákkal.
Edisonnal egyidőben, Európában is folytak kísérletek a film és
a hang összekapcsolására. A párizsi
Fotográfiai Társaság tagjai
1902 november 9-én, egyik ülésük alkalmával talán nem is sejtették,
hogy nagyjelentőségű esemény részesei. A francia filmgyártás úttörője
Léon Gaumont ugyanis ekkor ismertette a másfél évvel korábban
Párizsban és Berlinben bejegyzett találmányának a
"Cronophonnak" működését, amely két szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Az egyik
a
szinkronitás volt, amelyet Gaumont egy elmés, ám kezdetleges
szerkezettel oldott meg. Ugyanakkor ő volt az első ember, aki a
fonográfot, vagyis a hangsugárzót a vetítővászon mögött helyezte el!
Néhány évvel később egy másik úttörő, a német film
kiemelkedő alakja, Oskar
Messter és famulusa Goldschmidt
mérnök Edisontól eltérően nem csak zenei jelenetekkel, hanem dramatizált
életképekkel is próbálkozott. Három év leforgása alatt csaknem hatszáz
kisfilmet készítettek a maguk kreálta rendszerrel, melynek lényege az
volt, hogy változtatható ellenállásokkal, vetítés közben szinkronizálták
a képhez a hangot. Időközben folyamatosan tökéletesítették
találmányukat, amelynek lassú, de határozott fejlődése megfigyelhető
abban a harmincöt szabadalmi leírásban is, amelyeket 1903 és
1908 között produkáltak.
Még mai szemmel is egészen kitűnő minőségű az 1905-ben
készült A kaszárnyaudvar virágai
című humoros jelenete, amelynek
vetítésénél különösen nagy figyelmet kellett szentelni a rendkívül
igényes úgynevezett szájszinkronitásnak. Messterék egyfelvonásos
felvételeinek túlnyomó része zenei témájú, hiszen a legkedveltebb
műfaj ekkoriban a kuplé és az operaária volt. Legtöbb filmjüknek
Franz Porten és leánya, a később világhírűvé vált némafilmsztár,
Henny Porten voltak a szereplői. A dolguk csak annyi volt, hogy
pontosan tátogjanak arra az áriára, amit gramofonlemezről
Emmy Destin és Enrico
Caruso énekelt a felvételek alatt.
Érdemes idéznünk Henny
Porten visszaemlékezését ezeknek a
filmeknek a forgatásáról, mert így talán többet tudhatunk meg arról
is, hogy hogyan készültek 1908-ban Budapesten a Rákóczi út 68.
szám alatt, a Projectograph-nál a
Biophotophon képek. "A régi hangosfilm!
(...) Az első ilyen hangosfilmet az édesapám rendezte. Operaénekes
volt és a mi filmgyárosunk szerint neki volt a legtöbb érzéke ahhoz,
hogy az alkalmas gramofonlemezeket kikeresse. Az akkori
filmszcenárium ugyanis nem erre a célra készült szövegkönyv volt, hanem egy
gramofonlemez, amelyen például a Lohengrin duettje volt felvéve.
(...) Ezek után nem maradt más hátra, mint egy hatalmas vászonra
ráfesteni a kulisszákat, a jelmezkölcsönzőtől elhozatni a kosztümöket
és
Lohengrin híres hattyúját, a lemezt behelyezni a gramofonba és
megkezdeni a felvételt. Mi színészek ezután hozzáfogtunk az
alakításhoz. Ágáltunk, pózoltunk, mozogtunk, lehetőleg pontosan Caruso
és Destin hangjai nyomán. Amikor Caruso kivágta a magas cét,
édesapám, aki Lohengrint alakította, hozzámlépett, széttárta a
karjait, kinyitotta a száját. (...) Leírhatatlan volt az a hatás, amit
beszélőfilmjeink az országos vásárokon felállított bódék publikumára
gyakoroltak. A lemezt behelyezték a gramofonba, a vetítőgépet kézzel
forgatni kezdték, Caruso gyönyörű hangja nagy erővel tört elő a
gramofon tölcséréből, a nézőtér elsötétült és a vásznon egyszerre csak
mozogni kezdtek az elmosódott kosztümös figurák, letérdeltek, felálltak,
hajbókoltak, kezüket a szívükre helyezték és a lehető
legpatétikusabb mozdulatokkal illusztrálták a kísérő hangokat. A közönség,
amelynek akkor még könnyebben lehetett működésbe hozni a
fantáziáját, mint manapság, meg volt győződve arról, hogy a vásznon
nyüzsgő alakok tényleg énekelnek. Hang és mozdulat nem födték mindig
pontosan egymást, néha az Othello lemezét a Marthával cserélték fel,
de azért szép volt, nagyon szép volt
minden..."7
Szabadalmak, fantázianevek
Magyarországon először 1911 októberében adtak be
hangosfilm műszaki leírást a
Szabadalmi Hivatalhoz. Az első kísérletező
Prisner Samu budapesti mérnök volt, akinek sikerült fotografikus úton
rögzítenie a hangot. Két évvel később a
Magneta-gyár jegyzett be szabadalmat, ami szerint a film szélét acélszalaggal kell bevonni és
mágneses hangot venni rá. A szabadalmaknak ettől kezdve se szeri,
se száma. A kísérletezők között akad vegyész, borbélymester (aki
érdekes módon telefonnal kapcsolja össze vetítőgépét), sőt egy
plébános is! De a világ más táján sem pihentek a mérnökök és fizikusok.
A dán Poulsen például szintén elektromágneses úton,
acélszalagra rögzítette a hangot, míg Franciaországban
de Pineaud mérnök a gramofonlemezes megoldást kombinálta oly módon, hogy a tű a
hangbarázdát nem viaszlemezbe, hanem közvetlenül a filmszalag
szélébe
véste. Ugyancsak ő volt az, aki kezdetleges elektromos
erősítőkkel próbálta meg a filmről visszajátszott hangot élvezhetővé tenni.
Míg az európai mérnökök kísérletei folytak,
Edison emberei egy újabb gramofonnal kombinált szerkezettel, a
"Kinetophonnal"
járták a világot. Budapestre is eljutottak és a
Nemzeti Zenedében bemutatták azt a filmjüket, amelyen egy skót táncos jelenet volt látható. A
magyar közönség egyáltalán nem lelkesedett a muzsikáló filmért,
sőt inkább nevettek, mint csodálkoztak rajta.
Angliában 1907-ben vezette be a lemezes rendszert
Hepworth, aki Vivaphone névre keresztelte újítását. Reklámja egyértelmű és
meggyőző volt: "Pictures which sing and talk!" Találmányának
lényege az volt, hogy a gramofonnal kombinált felszerelést bármilyen
gépre egyszerű módon rá lehetett csatlakoztatni, ami a szinkronitás
miatt elengedhetetlen feltétele volt a hangosfilmeknek.
Ezalatt Amerikában a Warner Brothersnél
már az úgynevezett Vitaphone
eljárással kísérleteztek, amely Edison ötletét látszott
tökélyre vinni. "A hangosfilm hivatalos születési dátuma: 1926
augusztus hetedike, az a nap, amikor New Yorkban bemutatták a
Warner Bros. filmgyárban, John
Barrymore, Dolores Costello és
Warner Oland főszereplésével készült
Don Juant, az első nagy hangos
filmet, amelynek önálló zenekísérete volt, amely visszaadta a külső
zörejeket, amely -
beszélt."8 Olyannyira bíztak tehát a találmány
sikerében, hogy John
Barrymore-ral és Mary
Astorral még azon
melegében el is készítették a
Don Juan hangosfilmes változatát. Örömük
és optimizmusuk határtalan volt, így céget is alapítottak
The Vitaphone Corporation néven és teljes erőbedobással ráálltak az
operafilmekre, amelyek hangfelvételeit a
New York Philharmonic Orchestra
közreműködésével, a
Metropolitanban vettek fel.
Új látványosság: a "szkeccs"!
Egy esztendővel tehát a fényhangos film világpremierje előtt
terjedni kezdett a hanglemezes eljárás. Külföldön számos film készült
el, Magyarországon azonban a már említett
Biophotophon-képeket
leszá
mítva nem forgattak más hangosfilmet 1929 előtt. Ha azonban
a szórakoztatás, azaz a befogadó szempontjából vizsgáljuk a
hangosfilm kérdését, megállapíthatjuk, hogy amíg külföldön technikai
bravúrokat kellett végrehajtani a film elevenebbé tételéért, addig
nálunk nem volt erre szükség, hiszen - kis ország lévén -
ugyanolyan hatást lehetett elérni a film és az élőszereplő kombinálásából
született stílussal, az úgynevezett szkeccsekkel.
A nyugatról importált műfaj lényege az volt, hogy a
történetnek csak néhány, eseménydús, látványos külső helyszínen játszódó
jelenetét vették filmre, míg a párbeszédes, teátrálisabb részleteit a
vászon alatti színpadrészen adták elő, az egyébként filmben is
szereplő színészek. A könnyűzene történetének azért fontos tudnia erről
a műfajról, mert a ránk maradt filmcímeket böngészgetve, szinte
biztosra vehető, hogy ezekben a színpadi részekben egy-egy dalt,
vagy kuplét is elénekeltek a színészek. Magyarországon szkeccseket
először 1912-ben készítettek, abban az esztendőben, amikor az év
teljes filmtermésének több, mint a negyede szkeccs volt!
Népszerű szkeccsnek számított akkoriban például a
Feleségem hű asszony
című vígjáték, melynek zenéjét
Vincze Zsigmond írta és amelynek
szereplői között ott találjuk
Hudacsek Nelly szopránénekesnőt is.
De nyugodtan ide sorolhatjuk az 1912-es esztendő más szkeccseit
is: például a Gyerünk nyaralni
című vígjátékot, amelynek zenéjét
Szirmay Albert írta.
Idővel, ahogy külföldön sorra kialakultak a klasszikus
némafilm formanyelvét jellemző technikai lehetőségek, a szkeccs műfaja is
lassan leáldozott, hogy szabad teret engedjen az egyéni rendezői
koncepcióknak. Az időközben kitört világháború első esztendeire
teljesen eltűnt ez a műfaj, ami elsősorban a színészek tömeges
bevonulásával magyarázható. Igényes, nagyszabású, önálló filmeket
készítettek ekkoriban itthon, elsősorban a zuglói
Corvin és a pasaréti Star
filmgyárban. A szkeccs ezalatt a néhány év alatt
Csipkerózsika-álmát aludta, ugyanis szinte egyidőben a trianoni békeszerződés
életbelépésével váratlanul újból feléledt. Statisztikai szempontból az
1922-es esztendő a legmegdöbbentőbb, ugyanis az akkor elkészült 42
film
közül csupán 6 volt hagyományos dramaturgiával forgatott
némafilm, a többi mind szkeccs volt!
Operettek "a nagy háború" idején
A közönség zenei igényeit természetesen továbbra is ki kellett
szolgálni, így szkeccsek helyett villámsebesen operettfilmeket
kezdtek gyártani. Az ötlet egy-kettőre remekül bevált, amiben nagy
szerepe volt az akkor megindult több tucatnyi színházi és
filmszaklapnak, amelyeknek kritikai rovataiban részletesen beszámoltak az
éppen aktuális pesti, kolozsvári, temesvári és nagyváradi premierekről.
Az első népszerű operettfilm
Gajári István Böském
című operettjéből készült még a háború kitörésének esztendejében. A film, -
amelynek rendezője sajnos ismeretlen a filmtörténészek előtt, - jó
alkalmat adott Gózon Gyulának az országos szereplésre. Az operett
és természetesen a film dalait (Méz keringő, Böském..., Hadnagy
úr!) az egész ország dúdolta, már csak azért is, mert a
"Diadal" hanglemezgyár sorra adta ki Gózonnal és az akkori idők leghíresebb
cigányzenekaraival a betétszámokat.
Eközben a filmgyártás is felélénkült, így évről-évre több film
került ki a gomba módra szaporodó filmgyárakból. Míg 1914-ban
csak 31 játékfilmet készítettek Magyarországon, 1918-ra ez a szám
már 107-re nőtt! E két időpont között élte a magyar némafilmgyártás
a virágkorát. Olyan operetteket, népszínműveket és operákat
vittek filmszalagra, mint az
Álarcosbál, a Mágnás
Miska, a Piros bugyelláris, vagy a
Bob herceg. Ezekről a filmekről persze jószerivel ma már
csak néhány megsárgult fénykép tanúskodik, mivel a hangosfilm
idején szinte minden egykori némafilmsikert, mint ipari nyersanyagot
felhasználtak. Így lett cipőfűző, fogkefe, vagy cekker a
Gül baba, a Víg özvegy
és más nagysikerű némafilm kópiájából.
Nemrégiben egy magángyűjteményben előkerült egy néhány
perces töredék két régi operettfilmből, amely - ily módon - csak
ízelítőül szolgálhat az akkori zenés filmek világából. A
Tatárjárás 1917-es filmváltozatának egy éjszakai jelenete látható az egyik kis
filmrész
letben, amint Király Ernő
szerenádot ad kedvesének. Akárcsak
a hangosfilm idején, ebben a változatban is meglehetősen
hosszúra nyúlik a szerenád, és ez arra enged következtetni, hogy a
rendező Kertész
Mihály eredeti egységében hagyta a színpadi művet, így
a zenei betéteket is, amit a zongoristának, vagy zenekarnak
Kálmán Imre eredeti partitúrája alapján kellett eljátszania a moziban. A
másik filmtöredék, a Leányvásár
1918-as, Forgács Antal rendezte
változatából való, ez azonban nem szolgál zenei szempontból
meglepetéssel, hiszen a részlet a film egy prózai jelenetéből való.
Szomorú, hogy a magyar némafilmgyártás húsz esztendejéből jóformán
egyetlen teljesnek mondható film sem maradt ránk, operett, vagy
zenés szkeccs pedig még annyira sem.
A háború után az ország gazdasági helyzetével együtt
filmgyártásunk is összeomlott. Komoly állami intézkedésekre és
rendeletekre volt szükség ahhoz, hogy a meglévő állapotot valamennyire
fenn tudják tartani. Igen gyengécske filmek születtek ekkoriban, s ez,
a ránk maradt kópiák szegényes díszletein, ötlettelen meséin és
erőltetett rendezői elképzelésein is tükröződik. A nehézségeket csak
fokozta, hogy egyre-másra terjedtek el a hírek és mendemondák
a közeljövő nagy szenzációiról: hangosfilmről és a televízióról!
Az első filmzeneszerzők
Amikor egy vizuális, vagy auditív műalkotásról csak írásos
dokumentumok maradnak fenn, a történész nem tehet egyebet, csak
viszonyíthat és következtethet. Különösen nehéz dolog ez a
némafilmmuzsika esetében, hiszen nem csupán maguk a filmek vesztek el
az évtizedek során, hanem annak partitúrái, forgatókönyvei is. A
rendelkezésre álló szegényes adatok és visszaemlékezések
egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a tízes-, húszas évek pezsgő
könnyűzenei élete helyet kapott a mozikban, a filmeken is. Olyan
zeneszerzők dolgoztak az akkori idők magyar filmjeinek muzsikáján,
mint Zerkovitz Béla, Vincze
Zsigmond, Hetényi-Heidelberg
Albert, Nádor Mihály, Jacoby Viktor
és Szirmay Albert. De a könnyűzene
"nagyöregjei"
mellett már ott találjuk a következő generációt is: azokat, akiket
akkor még talán nem sokan ismertek, de a hangosfilm
berobbanásakor egy-kettőre népszerűek lettek.
Közéjük tartozott a később "magyar jazzkirályként"
emlegetett Ábrahám
Pál is, aki 1927-ben három filmhez írt muzsikát.
Ábrahám, akinek neve szorosan összefügg a magyar, német és amerikai
filmmel, megérdemli, hogy felidézzük az indulásáról szóló, néhány
évvel későbbi visszaemlékezést: "Öt évvel ezelőtt egy ismeretlen fiatal
muzsikus startolt Budapesten, a Kamara
filmszínházban, ahol Napkelet
asszonya címen egy filmszkeccset adtak elő. A fiatal komponista, akit
Ábrahám Pálnak hívnak, egyszerre ismert ember lett Pesten. (...) Sokan
azért mentek el a színházba, hogy lássák
Ábrahám Pált, amint a
rávetített reflektor fényében világító fehér kesztyűjében jazzt
dirigál."9 - írta róla a Színházi Élet 1933-ban. Ábrahám első filmslágere a cikk
jóvoltából ismert: Mi lesz a nyáron? ki lesz a
párom! a címe, szövegét a
szintén pályakezdő Mihály István
írta, és egy bizonyos
"Medjide török hercegnő" adta elő. Örömteli ez az "információbőség", azonban ezt
a korszakot vizsgálgatva sajnos elszigetelt jelenségnek tekinthető.
Szintén a húszas évek derekán találkozott először a film
Márkus Alfréddal, akinek zenei munkássága szerves része a
filmtörténetnek! 1927-ben mutatták be a
Mit mondott az Alibaba? című szkeccsét,
amelynek könyvét Harmath
Imre jegyezte, és amelyben a többi
között Dénes
Oszkár és Radó
Sándor is szerepeltek. E nevek elárulják
a film műfaját, hangulatát, így könnyen feltételezhetjük, hogy a
filmben, - vagy a színpadi jelenetek egyikében - elhangzott
Márkus és dr. Weiner
István híres Ali
baba foxtrotja. De az sem kizárt, hogy egyenesen erre a slágerre épült az egész szkeccs története.
Ezidőtájt dolgozott két filmjének muzsikáján és
forgatókönyvén Erdélyi
Mihály, aki híres volt univerzalitásáról: zenét szerzett,
szöveget és darabot írt, rendezett, koreografált, énekelt és
színészkedett. Mindezt olyan sikerrel tette a maga igazgatta filléres
helyárú színházaiban, hogy neve szállóigeként megmaradt a
köztudatban, hosszú évtizedekkel visszavonulása után is.
A harmincas-, negyvenes évek fordulóján, első sorban
"jazz-szim
fóniáinak"10 köszönhetően vált népszerűvé
Losonczy Dezső, aki filmzeneszerzőként ugyancsak tevékenykedett már a húszas évek
elején. Harminc esztendős volt ekkor és zeneszerzői-karmesteri
diplomájának köszönhetően számos fővárosi és bécsi színháznál működött
már. Szinte minden évadban más és más társulathoz szerződött, sőt
a háború utolsó esztendejében egyszerre két színházban is dirigálta
a zenekart. Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy
1921-22-ben, amikor három társadalmi filmvígjátékhoz is írt zenét, ugyancsak
két helyen dolgozott egyszerre: az Apolló
Kabaréban, (amelynek tagja volt) és a mozikban, ahol filmjeit játszották.
A harmincas években filmrendezőként is bemutatkozó
Szlatinay Sándor, szintén
írt filmzenét a némakorszakban.
Szlatinay-Ledniczer Sándor dr. katonacsaládban nőtt fel, édesapja tábornok volt, s a
hagyományokat követve ő maga is elvégezte a
Ludovika Akadémiát. Egy ideig tényleges tisztként szolgált, majd felhagyva ezzel az
életformával beiratkozott az Orvosi Egyetem
fogorvosi szakára. Egyetemi évei alatt, 1922-ben, pusztán kedvtelésből három filmhez is
komponált kísérőzenét.
Ábrahám Pál és
Márkus Alfréd mellett egy harmadik
világhírű magyar komponista is elindult ekkoriban a filmzeneszerzői
pályán. A huszonnégy esztendős
Kozma Józsefről van szó, aki az
1929-ben Élet, halál, szerelem
címmel forgatott filmhez komponált
muzsikát. Sajnos ez volt egyetlen magyar filmje, négy évvel később
Franciaországba emigrált, ahol Joseph
Kosma néven olyan filmekhez írt
zenét, mint a Nagy
ábránd, vagy az Állat az
emberben. Világhírű dala,
a Hulló levelek (Les feuilles
mortes) is filmdal, Az éjszaka kapui
című filmben szerepelt 1946-ban.
A láthatóvá vált hang
Lohr Ferenc, az első magyar hangmérnök, a magyar hangosfilm
életrajzának is tekinthető kitűnő munkájában, a
Hallom a filmet11
című könyvében egyértelmű választ ad arra, hogy a fényhangos film
miért éppen a húszas évek végére vált világszerte ismertté. Hiába
tudtak
már korábban is filmszalagra fényképezni, villamos rezgésekké
átalakított hangot, a technika akkori fejlettsége képtelen volt ezt úgy
lejátszani, hogy akár ezer ember is élvezhesse. Ebben segített a
filmtechnikának egy tökéletesített találmány, az elektroncsöves erősítő.
1900-ban egy Ernst Ruhmer nevű német mérnök
"Photographon" néven szabadalmaztatta az első fényhangos filmfelvételi
technikát, amely azonban érdeklődés és anyagi támogatás miatt hamar
feledésbe merült. Ruhmer volt az első ember, aki rájött arra, hogy
a szinkronitás miatt egyetlen szalagra kell rögzítenie a képet és a
hangot, amit úgy valósított meg, hogy "a filmkocka mezejének
jobboldali részéből elvett egy csíkot és itt sikerült megörökíteni a
hang fotográfiáját, amely bármilyen kezdetlegesnek látszott is, mégis
nagyfontosságú volt a jövőre nézve. (...) A német mérnök a
Movietone lényegét fektette le első, kezdetleges
kísérleteiben"12
Kilenc évvel később New York melletti laboratóriumában
fogott munkához dr. Lee de Forest, aki különféle találmányaival nem
csak a film-, hanem a rádiózás történetébe is beírta nevét, és akit ezért
a fényhangos film feltalálójaként szoktak emlegetni. Neki is sikerült
a hangrezgéseket fényrezgésekké átalakítania és filmre
fényképeznie. Eleinte kis filmdarabokat forgatott színházi- és revüszínészek
közreműködésével. Ezek közül jócskán maradt az utókorra is. Ilyen
például a Victoria Palace görljeinek tánca, vagy a mázsás súlyú
Lily Morris kupléja.
Franciaországban Carpentier tanár 1910 december 22-én
mutatott be beszélő filmet a Tudományos
Akadémián. Dániában két
mérnök, Axel Petersen és
Arnold Poulsen egy minden addiginál
sikerültebb rendszert dolgozott ki, amely még tökéletesítésre
szorult ugyan, végül 1923-ban bemutatták, aminek hatására Európa
szerte megvették a szabadalmat. Svédországban egy mérnök,
Sven Alsön Berglang kísérletezett, aki rájött arra, hogy a képet és hangot
megörökítő két különböző filmszalagot szigorú pontossággal,
azonos gépi tengelyen kell egyszerre futtatnia ahhoz, hogy a már
említett szinkronitás biztonságosan megmaradjon. "1914-ben
bekapcsolódott a hangos film megteremtésére irányuló kísérletekbe egy
ma
gyar név is: Mihály
Dénes, a később Berlinbe vetődött és
jelenleg is ott élő zseniális technikus, aki
Prejectophon találmányával
1917 június hetedikén lépett a nyilvánosság elé és bemutatta első
nyolcméteres filmjét, amelyen a kép mellé sikerült lerögzíteni a
megfelelő hangot is."13
A hangosfilm megteremtésére irányuló munka a legnagyobb
ambícióval Németországban folyt, ahol
Messter kísérletező
szellemében egy egész sereg filmtechnikus tevékenykedett. Közülük hárman
dr. Io Engl, Hans Vogt és Josef Massole
különös szorgalommal kutatták
a filmtechnikában rejlő lehetőségeket. Eredetileg a plasztikus,
vagyis térhatású filmmel foglalkoztak, s már szép eredményeket értek
el ezen a téren, amikor kísérleteiket váratlanul abbahagyva kezdtek
el foglalkozni a beszélőfilmmel. Vállvetett munkájuk gyümölcse volt
a Triergon elnevezésű hangosfilmrendszer, amelynek elektromos
árammal feltöltött levegőcellás zajcsökkentő elméletére építették fel
nem sokkal később a
Movietone-rendszerű hangosfilmet. A
Triergon első bemutatásakor, 1924-ben még nem bizonyult tökéletesnek,
azonban további konstrukciós fejlesztéseknek köszönhetően két évvel
később már készen állt "fényhangos filmkén" a világpremierre. "Ezekkel
a találmányokkal körülbelül le is zárult a hangos film
fejlődésének legfontosabb fejezete. A negyedszázadon keresztül szinte az
aranycsináláshoz hasonló konok ambícióval kergetett találmány
megérett annyira, hogy a közönség elé hozzák s 1926 tavaszán a
newyorki Rivoli Thetra-ben egy Pola
Negri-film mellett Lee de Forest
Phonofilmjét hirdették a
transzparensek."14
Hangosfilmpremierek
"The Miracle of 1926!" - így köszöntötték és hirdették a
Phonofilmet Európában, egészen pontosan Londonban, amikor első ízben
vetítették a nagyközönség előtt. A
Capitol filmszínház közönsége
izgatottan várta a filmet, amelyen egy clown énekelt amerikai
slágereket. "A kísérlet jól sikerült. A beszélőfilm tökéletes. A produkció
kezdetén mindenki azt leste, hogy honnan jön a hang. A második
szám
nál, amikor egy operaénekesnő énekelt, - már senkit sem érdekelt
a Phonofilm technikai része. Mindenki csak a szájmozgásokkal pontosan egyező hangokat leste." - emlékeztek vissza az európai
ősbemutatóra.15
Magyarországra elsőként szintén
Lee de Forest kisfilmjei kerültek, amelyeket 1928 február 9-én mutattak be a
Forum filmszínházban. Az első műsor meglehetősen vegyes témájú darabokból állt. Elsőként
a Kirándulás New York
környékére című filmet vetítették le,
amelynek reklámja fokozottan hívta fel a figyelmet "a vonat, repülőgép,
libák, sertések, tehenek stb. hangjának tökéletes
reprodukciójá"-ra16.
De jócskán akadt a 16 tételből álló műsorban könnyűzenei felvétel
is, például: "2. Lillian
Powell, a newyorki Ziegfeld-revü
primadonnája. Léggömbtánc zenekísérettel. (...) 4.
Paul Specht 30 tagú jazz-zenekara. 5.
Van Epps Banjo-szóló. (...) 7.
Claude Doerr: Saxophon-sextett. 8. Conchita
Piquer, a párizsi Moulin Rouge művésznője. Spanyol
ének és tánc, zenekísérettel. (...) 11.
The Gualieri. Harmónikás
mexikói sextett. 12. Phil Baker. Newyorki ének- és tánckómikus. 13.
Ben Bernie karnagy vezetése mellett a
Hotel Roosewelt szimfónikus
zenekarának előadása. (...) 16.
Club Alabam. Látványos, pazar kiállításu
revü: csupa mulatt, mesztic és néger szereplővel. Ének, tánc és
eredeti néger jazz."17
Talán minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a
magyar közönség ekkor találkozott először hangosfilmen
jazzmuzsikával. Ennek ellenére, - akárcsak húsz évvel korábban
Edison
"Kinetophonját", - Lee de Forest
"Phonofilm"-jeit sem tudta megemészteni a
magyar közönség gyomra. A korabeli kritikák arról panaszkodnak, hogy
a nézők eredendően bizalmatlanok voltak a hangosfilmmel
szemben, nem akarták elhinni, hogy a film valóban megszólalhat. A
legfőbb problémát azonban az okozta, hogy 1928 februárjában
külföldről még nem csapott át Magyarországra a hangosfilm-láz. Néhány
hónappal később azonban ez is gyökeresen megváltozott...
(Folytatjuk)
Jegyzetek
1 Képes Figyelő, 1947/15. szám, 1947. április 12.
2 Könnyűzenei lexikon, 251. oldal.
(Szerkesztette: Sebők János és Szabó
Béla. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1987)
3 Magyar Filmográfia II. kötet, 197. oldal. Összeállította: Kovács Ferenc.
Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1962.
4 Nemeskürty István: A mozgóképtől a
filmművészetig. Magvető, 1961,
365. oldal.
5 A hanglemezekről szóló tanulmány a Filmkultúra 1993/8. számában a
3-1 oldalon található.
6 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim.
A Hét kiadása, 1930, 5. oldal.
7 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 8-9. oldal.
8 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 5. oldal.
9 "Ábrahám Pál karrierje - kottákban" Színházi Élet, 1933/9. 17-20.
oldal, 1933. február 19-25.
10 Rádióhallgatók Lexikona, II. kötet, 28. oldal. Szerk: Tiszay Andor és
Falk Géza, Vajda - Wichmann kiadás, Budapest, 1944.
11 Tények és
tanúk. Magvető, 1989.
12 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 6. oldal.
13 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 15-16. oldal.
14 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 23-24. oldal.
15 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 24. oldal.
16 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 34. oldal.
17 Pánczél Lajos: Az én
hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 35-36. oldal.
Jazzkutatás CD-ROM 3., 1999. Magyar Jazzkutatási Társaság |