2020-02-16    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1999-03-01 • Kurutz Márton
KÖNNYŰZENE ÉS MUZIKALITÁS A MAGYAR FILMBEN I.

Prológus

"Jack Hylton, a világhírű jazzkarmester mondotta, amikor néhány évvel a háború előtt Pesten járt: Európában alig van még egy metropolis, amely a színtiszta jazznek olyan »hangversenyterme« volna, mint a magyar főváros, - a zenei tehetségek és a közönség-akusztika szempontjából egyaránt."1 Ez az emblematikusnak is nevezhető mondat több szempontból is figyelemre méltó dokumentuma az 1945 előtti magyar jazztörténetnek. Érdekes, mert a könnyűzene egyetemes történetének szempontjából különleges volt a kor atmoszférája, amelyben elhangzott és amelyben hivatkoztak rá. Ugyanakkor elgondolkodtató az a tény is, hogy e kritikát épp egy olyan világhírű brit karmester mondotta, akinek hanglemezei a két háború között szinte elárasztották Magyarországot. A filmtörténet szempontjából is érdekes ez a kijelentés, hiszen Jack Hylton pályájának kezdetén szoros kapcsolatba került a filmmel; mielőtt ugyanis világhírű zenekarait megalapította volna, - amelyekkel bejárta szinte az egész glóbuszt, hogy évente hatszáznál is több koncertet adjon, - londoni mozikban zongorázott a vibráló némafilmdrámák alatt2.

Ez pontosan 1913-ban történt, amikor a falra vetített mozgókép még húszesztendős sem volt. Anglia ekkor már igen fejlett moziiparral büszkélkedhetett, csakúgy, mint Olaszország, Németország és Európa más, gazdagabb, fejlettebb, polgárosodottabb országai. Ott, ahol a filmkészítés a találmány párizsi bemutatójával szinte egyidőben gyökeret vert, a tízes évek közepére már komoly iparággá fejlődött. Az időközben gyárakká duzzadt kisvállalkozások ezt elsősorban annak köszönhették, hogy "mozidarabjaikat" igényesen, kísérletező szellemű alkotók közreműködésével, kész koncepció, azaz forgatókönyv alapján készítették el. Ekkor születtek az első, egy órás vetítési időt is bőven meghaladó drámák és vígjátékok, amelyek a képzett színészek, operatőrök, díszlettervezők és rendezők jóvoltából eljuthattak külföldre is, és ha a siker számottevőnek bizonyult, külön partitúrát is komponáltak hozzá. Nagyszabású, főleg olasz történelmi filmeknél még a bemutató előtt megtették ezt, hiszen amíg a kópiákat anilines fürdőben színezték, addig bőven volt ideje a karmesternek, hogy megírja a kísérő muzsikát és zenekarával begyakoroltassa.

A megelevenedett világ

A némafilmek ilyetén módon történő megzenésítése új művészeti ággá kezdett válni a tízes évek végére. Tömegével özönlöttek a muzsikusok a mozikba, ahol egyre nagyobb és gazdagabban hangszerelt zeneműveket adhattak elő. Lassan még a leggőgösebb zeneszerzők is kezdtek megbarátkozni az új művészettel, amelyet kezdetben komolytalannak tartottak és lenéztek. Minden filmkészítő hamar rájött arra, hogy ha sikeres "mozidarabot" akar készíteni, nagy hangsúlyt kell fektetnie a zenére. Így született meg a filmtörténet máig emlegetett egyik klasszikusának eredeti muzsikája is, az 1908-ban készült a Guise herceg meggyilkolása című francia film zenéje, amelyet a gyártó Film d'Art cég az akkor 73 esztendős Camille Saint-Saëns-től rendelt meg. De említhetnénk a Svenska Bio legnagyobb kasszasikerének, az 1919-es Dal a tűzpiros virágról című drámájának zenéjét is, amelyet a finn Amos Janfeld komponált. Idővel Szovjet-Oroszországban is meghonosodott a filmzene hagyománya, így 1925-ben az általunk különösen jól ismert Patyomkin páncéloshoz is született partitúra Edmund Meisel tollából. Ez a zenemű egészen a közelmúltig ismeretlen volt mindenki előtt. Amíg a néhány amerikai egyetemista-kutatónak sikerült az Egyesült Államok egyik levéltárában fellelnie az eredeti kottát, addig többen is megpróbálkoztak a Patyomkin megzenésítésével. Először 1950-ben írt hozzá új kíséretet
Nyikolaj Krjukov, amit azonban patetikus hangulata miatt a hetvenes évek első felében felváltott Dmitrij Sosztakovics zenéje.

A film és a zene kapcsolata egészen a század elejére visszanyúlik. Szinte elsőként, pontosan 1900-ban a legendás Georges Mélies A sokoldalú muzsikus címmel forgatott trükkfilmet, amely már szorosan kapcsolódik a muzsikához. Néhány perces filmjének különlegessége az, hogy egyetlen szereplője "megsokszorozódva" egy jeleneten belül több hangszeren is játszik.

A majd' egy évtizeddel később, 1909-ben Spanyolországban készült Hajrá muzsika! című rövidfilm sok tekintetben hasonlít ugyan Mélies filmjére, alkotói azonban tovább merészkedtek a filmtrükkök birodalmában. Ebben a filmben már nem csupán táncoló kottafejeket imitáló emberalakokkal találkozhatunk, hanem az úgynevezett patronos színezési eljárással is, amelynek segítségével az egy képkockán belüli figurákat többféle színűre is be tudták festeni. Noha nem sok információ maradt fenn a film készítésének körülményeiről, szinte biztosra vehető, hogy alkotói koncepciójában fontos szerepet kapott egy talán előre megírt, ragtime-jellegű zongoraszóló, vagy hanglemez, ami a vetítések során még élvezetesebbé tette a vidáman lüktető színes képsorokat.

Ezt az érdekes és igencsak mozgalmas filmet, technikai bravúrjai ellenére is felülmúlja Max Linder 1912-ben készült filmje, a Szívélyes egyezmény, amelynek zenés jelenetében egy egész szoba perdül táncra. Ötletes és szellemes, ahogy a zongorán felhangzó dallam ütemére a bútorzat, a falon lógó festmények végül az egész díszlet imbolyogni kezd.

Egy esztendővel később Olaszországban is született zenés némafilmecske, amelynek készítői trükkök helyett inkább az irónia műfajával próbáltak meg hatni a közönségre. Munkájukat azonban nem sok siker koronázta: az 1913-ban forgatott Krikri és a tangó című filmparódia igen gyengécskére sikeredett. Ennek elsődleges oka az volt, hogy alkotói nem sok fantáziát vittek bele filmjükbe; a szórakoztatást inkább a színész-táncospárra bízták, akik azonban nemigen tudtak mit kezdeni egymással a falatnyi színpadon.

Az egészen korai zenés műfajban is természetesen amerikai film vitte el a pálmát. A legendás comedy-gyáros, Mack Senneth 1916-ban készítette a The movie star című, néhány perces filmjét, amely mai szemmel is figyelemre méltó, szórakoztató korrajz. A történet egy mozizongoristáról szól, akit több ízben is alkalmunk van látni munka közben. A zene- és filmtörténet szempontjából egyaránt érdekes az a jelenetsor, amelyben hősünk éppen egy cowboy filmet szinkronizál dallamokkal és különféle zörejekkel: lódobogással, indián huhogással, puskalövésekkel. Ritka és kedves filmdokumentum ez a mozi hőskoráról, hiszen a keménykalapos zenész nem csak veri a billentyűket, dobol és kézzel-lábbal kelti a filmen "látható" hangokat, hanem egy kis csengettyűt is megráz, amikor a film a végéhez közeledik, nehogy a nézőket váratlanul érje a lámpagyújtás...

A pesti mozizás hőskora

A magyar film, közel száz esztendeje szoros kapcsolatban áll a muzsikával. Noha filmgyártásunk kezdetei szinte tökéletesen a ködbe vesznek, annyit sikerült kideríteniük a filmtörténészeknek, hogy az első komolyabb magyar filmfelvétel 1901-ben, a Rákóczi úti Uránia Tudományos Színház tetőteraszán készült Zsitkovszky Béla vezetésével. Ez a néhány tekercses film, - amely csakúgy, mint a magyar némafilmek 90%-a, sajnos ma már sehol sem lelhető fel - A tánc címet viselte és eredetileg egy előadássorozathoz készült, amelyben a világ különböző táncait volt hivatott illusztrálni. Történetét Pekár Gyula írta, szereplői között pedig ott találjuk a többi között Blaha Lujzát, Márkus Emíliát és Hegedűs Gyulát3. Rajtuk kívül a magyar operettjátszás egyik nagy egyénisége, a Víg özvegy "legendás Danilójaként" emlegetett Ráthonyi Ákos is szerepelt a filmben, így feltételezhető, hogy már az első magyar filmben is képviseltetve volt a könnyűzene.

Láthattuk, hogy külföldön, a némafilmekhez előre megkomponált zenével először csak a tízes években kezdtek el foglalkozni. A tánc sajtóban megjelent visszhangja bizonyítja, hogy Magyarországon már 1901-ben írtak partitúrát filmhez! Ha pedig azt is figye
lembe vesszük, hogy A tánc volt az első filmünk - mint ahogyan ezt emléktábla is jelzi a néhai Uránia mozi előcsarnokában - akkor különlegesen büszkék lehetünk Kern Aurélra, aki A tánc zeneszerzője volt és mint ilyen, meghozta ezt a dicsőséget a magyar film számára.

Tekintve, hogy ez a néhány perces film csupán illusztrációnak készült Pekár Gyula egyik előadásához, nincsen abban semmi különös, hogy a magyar film ezt követően (apróbb próbálkozásokat természetesen leszámítva) néhány esztendeig "igazából" még nem született még meg. A mozikat azonban, - amelyek időközben gomba módra szaporodtak, - zsúfolásig megtöltötte a szórakozni vágyó közönség. A műsor ekkor még, szinte kivétel nélkül néhány perces, rendszerint komolyabb történetet nélkülöző, szórakoztató életképből állt. A "képeket" eleinte a vászon mellett álló, pálcával mutogató ember narratív megjegyzései kísérték, majd felváltotta őt a képközti feliratok tömkelege és a klasszikussá vált, kellemes zongoraszó.

Századunk első évtizedének végére, Budapesten is megnyíltak az első filmpaloták, amelyek komoly technikai felszereltsége és pompája nem engedhette már meg az egy szál "tapőr" alkalmazását. Az előkelő színházakhoz hasonlóan, itt is nagyzenekarok játszottak, az előre megírt és a filmmel együtt külföldről érkezett partitúra alapján.

Az első beszélő- és éneklő képek

1909-et mutattak a naptárak, amikor az első komolyabb magyar filmek elkészültek. Összesen négy filmet forgattak ebben az esztendőben, s ezek egyike sem volt hosszabb 250 méternél, vagyis negyed óránál. Az ezt megelőző évben, 1908-ban a Projectograph Mozgófénykép- és Gépgyár Részvénytársaság telepén azonban már számos népszerű budapesti művész közreműködésével készítettek hangosfilmeket! Ezek a tréfás kisfilmek jóval rövidebbek voltak a szokásosnál, mindössze néhány percig tartottak, ugyanis a hangot gramofonlemezről közvetítették ezek mellé az úgynevezett "Biophotophon-képek" mellé.

"A magyar ipar diadala. Kép és hang legbiztosabb egybehangzása. Ne vásároljunk idegenben, ne menjünk külföldre idegen nyelvű
beszélő- és éneklőképekért, hanem vegyük a jóból a legjobbat!"4 - szólt a reklámszöveg, amellyel a 13, egyenként 5-6 perces kis filmjelenetet népszerűsítették. Ma már sajnos csak a hanglemezek kutathatóak, mivel az azóta eltelt közel egy évszázad a filmszalagokat teljesen elpusztította. E sorok írójának alkalma volt egyszer egy magángyűjtőnél "belekóstolni" ezeknek az első hangosfilm-próbálkozásoknak a hangulatába, azon a néhány hanglemezen keresztül, amelyek fellelhetőek voltak a közel ötezer darabos hanggyűjteményben. Valószínű azonban, hogy az 1908-as vetítéseken nem ezeket a hanglemezeket használták, hiszen a lemezcímkén szereplő előadóművész és maga a darab címe, valamint a filmplakáton olvasható művészek nevei és a filmcímek sok esetben nem egyeznek meg szó szerint5.

A magyar Biophotophon-képeket ugyanebben a technikai kivitelezésben csupán néhány évvel előzte meg a külföld. "Az első jelentős kísérleteket ezen a téren is Edison végezte, aki 1899-ben igyekezett a filmet és a fonográfot összekapcsolni s ezek a kísérletei minden primitívségük mellett is sok érdekességet s főleg sok hasznos útmutatást rejtettek magukban a jövőre nézve."6 A századfordulón tehát már Edison is készített fonográffal, és gramofonnal összekapcsolt hangosfilmeket, amelyeket ezúttal a hangfelvételek hiányában nem tud kellőképpen megítélni és tanulmányozni az utókor. A fennmaradt képszalagon csupán annyi látható, hogy két férfi táncol, míg egy harmadik egy hatalmas tölcsérbe (valószínűleg az lehetett a valóságos hangfelvétel eszköze is!) hegedül. Az Edison-system természetesen nem csupán ezt az egyetlen filmet gyártotta. Idővel ráálltak az operarészletekre, amelyeknek hanganyagát nívós, világhírű sztárokkal vették fel, míg a képeket egyszerű statisztákkal.

Edisonnal egyidőben, Európában is folytak kísérletek a film és a hang összekapcsolására. A párizsi Fotográfiai Társaság tagjai 1902 november 9-én, egyik ülésük alkalmával talán nem is sejtették, hogy nagyjelentőségű esemény részesei. A francia filmgyártás úttörője Léon Gaumont ugyanis ekkor ismertette a másfél évvel korábban Párizsban és Berlinben bejegyzett találmányának a "Cronophonnak" működését, amely két szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Az egyik a
szinkronitás volt, amelyet Gaumont egy elmés, ám kezdetleges szerkezettel oldott meg. Ugyanakkor ő volt az első ember, aki a fonográfot, vagyis a hangsugárzót a vetítővászon mögött helyezte el!

Néhány évvel később egy másik úttörő, a német film kiemelkedő alakja, Oskar Messter és famulusa Goldschmidt mérnök Edisontól eltérően nem csak zenei jelenetekkel, hanem dramatizált életképekkel is próbálkozott. Három év leforgása alatt csaknem hatszáz kisfilmet készítettek a maguk kreálta rendszerrel, melynek lényege az volt, hogy változtatható ellenállásokkal, vetítés közben szinkronizálták a képhez a hangot. Időközben folyamatosan tökéletesítették találmányukat, amelynek lassú, de határozott fejlődése megfigyelhető abban a harmincöt szabadalmi leírásban is, amelyeket 1903 és 1908 között produkáltak.

Még mai szemmel is egészen kitűnő minőségű az 1905-ben készült A kaszárnyaudvar virágai című humoros jelenete, amelynek vetítésénél különösen nagy figyelmet kellett szentelni a rendkívül igényes úgynevezett szájszinkronitásnak. Messterék egyfelvonásos felvételeinek túlnyomó része zenei témájú, hiszen a legkedveltebb műfaj ekkoriban a kuplé és az operaária volt. Legtöbb filmjüknek Franz Porten és leánya, a később világhírűvé vált némafilmsztár, Henny Porten voltak a szereplői. A dolguk csak annyi volt, hogy pontosan tátogjanak arra az áriára, amit gramofonlemezről Emmy Destin és Enrico Caruso énekelt a felvételek alatt.

Érdemes idéznünk Henny Porten visszaemlékezését ezeknek a filmeknek a forgatásáról, mert így talán többet tudhatunk meg arról is, hogy hogyan készültek 1908-ban Budapesten a Rákóczi út 68. szám alatt, a Projectograph-nál a Biophotophon képek. "A régi hangosfilm! (...) Az első ilyen hangosfilmet az édesapám rendezte. Operaénekes volt és a mi filmgyárosunk szerint neki volt a legtöbb érzéke ahhoz, hogy az alkalmas gramofonlemezeket kikeresse. Az akkori filmszcenárium ugyanis nem erre a célra készült szövegkönyv volt, hanem egy gramofonlemez, amelyen például a Lohengrin duettje volt felvéve. (...) Ezek után nem maradt más hátra, mint egy hatalmas vászonra ráfesteni a kulisszákat, a jelmezkölcsönzőtől elhozatni a kosztümöket és
Lohengrin híres hattyúját, a lemezt behelyezni a gramofonba és megkezdeni a felvételt. Mi színészek ezután hozzáfogtunk az alakításhoz. Ágáltunk, pózoltunk, mozogtunk, lehetőleg pontosan Caruso és Destin hangjai nyomán. Amikor Caruso kivágta a magas cét, édesapám, aki Lohengrint alakította, hozzámlépett, széttárta a karjait, kinyitotta a száját. (...) Leírhatatlan volt az a hatás, amit beszélőfilmjeink az országos vásárokon felállított bódék publikumára gyakoroltak. A lemezt behelyezték a gramofonba, a vetítőgépet kézzel forgatni kezdték, Caruso gyönyörű hangja nagy erővel tört elő a gramofon tölcséréből, a nézőtér elsötétült és a vásznon egyszerre csak mozogni kezdtek az elmosódott kosztümös figurák, letérdeltek, felálltak, hajbókoltak, kezüket a szívükre helyezték és a lehető legpatétikusabb mozdulatokkal illusztrálták a kísérő hangokat. A közönség, amelynek akkor még könnyebben lehetett működésbe hozni a fantáziáját, mint manapság, meg volt győződve arról, hogy a vásznon nyüzsgő alakok tényleg énekelnek. Hang és mozdulat nem födték mindig pontosan egymást, néha az Othello lemezét a Marthával cserélték fel, de azért szép volt, nagyon szép volt minden..."7

Szabadalmak, fantázianevek

Magyarországon először 1911 októberében adtak be hangosfilm műszaki leírást a Szabadalmi Hivatalhoz. Az első kísérletező Prisner Samu budapesti mérnök volt, akinek sikerült fotografikus úton rögzítenie a hangot. Két évvel később a Magneta-gyár jegyzett be szabadalmat, ami szerint a film szélét acélszalaggal kell bevonni és mágneses hangot venni rá. A szabadalmaknak ettől kezdve se szeri, se száma. A kísérletezők között akad vegyész, borbélymester (aki érdekes módon telefonnal kapcsolja össze vetítőgépét), sőt egy plébános is! De a világ más táján sem pihentek a mérnökök és fizikusok.

A dán Poulsen például szintén elektromágneses úton, acélszalagra rögzítette a hangot, míg Franciaországban de Pineaud mérnök a gramofonlemezes megoldást kombinálta oly módon, hogy a tű a hangbarázdát nem viaszlemezbe, hanem közvetlenül a filmszalag szélébe
véste. Ugyancsak ő volt az, aki kezdetleges elektromos erősítőkkel próbálta meg a filmről visszajátszott hangot élvezhetővé tenni.

Míg az európai mérnökök kísérletei folytak, Edison emberei egy újabb gramofonnal kombinált szerkezettel, a "Kinetophonnal" járták a világot. Budapestre is eljutottak és a Nemzeti Zenedében bemutatták azt a filmjüket, amelyen egy skót táncos jelenet volt látható. A magyar közönség egyáltalán nem lelkesedett a muzsikáló filmért, sőt inkább nevettek, mint csodálkoztak rajta.

Angliában 1907-ben vezette be a lemezes rendszert Hepworth, aki Vivaphone névre keresztelte újítását. Reklámja egyértelmű és meggyőző volt: "Pictures which sing and talk!" Találmányának lényege az volt, hogy a gramofonnal kombinált felszerelést bármilyen gépre egyszerű módon rá lehetett csatlakoztatni, ami a szinkronitás miatt elengedhetetlen feltétele volt a hangosfilmeknek.

Ezalatt Amerikában a Warner Brothersnél már az úgynevezett Vitaphone eljárással kísérleteztek, amely Edison ötletét látszott tökélyre vinni. "A hangosfilm hivatalos születési dátuma: 1926 augusztus hetedike, az a nap, amikor New Yorkban bemutatták a Warner Bros. filmgyárban, John Barrymore, Dolores Costello és Warner Oland főszereplésével készült Don Juant, az első nagy hangos filmet, amelynek önálló zenekísérete volt, amely visszaadta a külső zörejeket, amely - beszélt."8 Olyannyira bíztak tehát a találmány sikerében, hogy John Barrymore-ral és Mary Astorral még azon melegében el is készítették a Don Juan hangosfilmes változatát. Örömük és optimizmusuk határtalan volt, így céget is alapítottak The Vitaphone Corporation néven és teljes erőbedobással ráálltak az operafilmekre, amelyek hangfelvételeit a New York Philharmonic Orchestra közreműködésével, a Metropolitanban vettek fel.

Új látványosság: a "szkeccs"!

Egy esztendővel tehát a fényhangos film világpremierje előtt terjedni kezdett a hanglemezes eljárás. Külföldön számos film készült el, Magyarországon azonban a már említett Biophotophon-képeket leszá
mítva nem forgattak más hangosfilmet 1929 előtt. Ha azonban a szórakoztatás, azaz a befogadó szempontjából vizsgáljuk a hangosfilm kérdését, megállapíthatjuk, hogy amíg külföldön technikai bravúrokat kellett végrehajtani a film elevenebbé tételéért, addig nálunk nem volt erre szükség, hiszen - kis ország lévén - ugyanolyan hatást lehetett elérni a film és az élőszereplő kombinálásából született stílussal, az úgynevezett szkeccsekkel.

A nyugatról importált műfaj lényege az volt, hogy a történetnek csak néhány, eseménydús, látványos külső helyszínen játszódó jelenetét vették filmre, míg a párbeszédes, teátrálisabb részleteit a vászon alatti színpadrészen adták elő, az egyébként filmben is szereplő színészek. A könnyűzene történetének azért fontos tudnia erről a műfajról, mert a ránk maradt filmcímeket böngészgetve, szinte biztosra vehető, hogy ezekben a színpadi részekben egy-egy dalt, vagy kuplét is elénekeltek a színészek. Magyarországon szkeccseket először 1912-ben készítettek, abban az esztendőben, amikor az év teljes filmtermésének több, mint a negyede szkeccs volt! Népszerű szkeccsnek számított akkoriban például a Feleségem hű asszony című vígjáték, melynek zenéjét Vincze Zsigmond írta és amelynek szereplői között ott találjuk Hudacsek Nelly szopránénekesnőt is. De nyugodtan ide sorolhatjuk az 1912-es esztendő más szkeccseit is: például a Gyerünk nyaralni című vígjátékot, amelynek zenéjét Szirmay Albert írta.

Idővel, ahogy külföldön sorra kialakultak a klasszikus némafilm formanyelvét jellemző technikai lehetőségek, a szkeccs műfaja is lassan leáldozott, hogy szabad teret engedjen az egyéni rendezői koncepcióknak. Az időközben kitört világháború első esztendeire teljesen eltűnt ez a műfaj, ami elsősorban a színészek tömeges bevonulásával magyarázható. Igényes, nagyszabású, önálló filmeket készítettek ekkoriban itthon, elsősorban a zuglói Corvin és a pasaréti Star filmgyárban. A szkeccs ezalatt a néhány év alatt Csipkerózsika-álmát aludta, ugyanis szinte egyidőben a trianoni békeszerződés életbelépésével váratlanul újból feléledt. Statisztikai szempontból az 1922-es esztendő a legmegdöbbentőbb, ugyanis az akkor elkészült 42 film
közül csupán 6 volt hagyományos dramaturgiával forgatott némafilm, a többi mind szkeccs volt!

Operettek "a nagy háború" idején

A közönség zenei igényeit természetesen továbbra is ki kellett szolgálni, így szkeccsek helyett villámsebesen operettfilmeket kezdtek gyártani. Az ötlet egy-kettőre remekül bevált, amiben nagy szerepe volt az akkor megindult több tucatnyi színházi és filmszaklapnak, amelyeknek kritikai rovataiban részletesen beszámoltak az éppen aktuális pesti, kolozsvári, temesvári és nagyváradi premierekről. Az első népszerű operettfilm Gajári István Böském című operettjéből készült még a háború kitörésének esztendejében. A film, - amelynek rendezője sajnos ismeretlen a filmtörténészek előtt, - jó alkalmat adott Gózon Gyulának az országos szereplésre. Az operett és természetesen a film dalait (Méz keringő, Böském..., Hadnagy úr!) az egész ország dúdolta, már csak azért is, mert a "Diadal" hanglemezgyár sorra adta ki Gózonnal és az akkori idők leghíresebb cigányzenekaraival a betétszámokat.

Eközben a filmgyártás is felélénkült, így évről-évre több film került ki a gomba módra szaporodó filmgyárakból. Míg 1914-ban csak 31 játékfilmet készítettek Magyarországon, 1918-ra ez a szám már 107-re nőtt! E két időpont között élte a magyar némafilmgyártás a virágkorát. Olyan operetteket, népszínműveket és operákat vittek filmszalagra, mint az Álarcosbál, a Mágnás Miska, a Piros bugyelláris, vagy a Bob herceg. Ezekről a filmekről persze jószerivel ma már csak néhány megsárgult fénykép tanúskodik, mivel a hangosfilm idején szinte minden egykori némafilmsikert, mint ipari nyersanyagot felhasználtak. Így lett cipőfűző, fogkefe, vagy cekker a Gül baba, a Víg özvegy és más nagysikerű némafilm kópiájából.

Nemrégiben egy magángyűjteményben előkerült egy néhány perces töredék két régi operettfilmből, amely - ily módon - csak ízelítőül szolgálhat az akkori zenés filmek világából. A Tatárjárás 1917-es filmváltozatának egy éjszakai jelenete látható az egyik kis filmrész
letben, amint Király Ernő szerenádot ad kedvesének. Akárcsak a hangosfilm idején, ebben a változatban is meglehetősen hosszúra nyúlik a szerenád, és ez arra enged következtetni, hogy a rendező Kertész Mihály eredeti egységében hagyta a színpadi művet, így a zenei betéteket is, amit a zongoristának, vagy zenekarnak Kálmán Imre eredeti partitúrája alapján kellett eljátszania a moziban. A másik filmtöredék, a Leányvásár 1918-as, Forgács Antal rendezte változatából való, ez azonban nem szolgál zenei szempontból meglepetéssel, hiszen a részlet a film egy prózai jelenetéből való. Szomorú, hogy a magyar némafilmgyártás húsz esztendejéből jóformán egyetlen teljesnek mondható film sem maradt ránk, operett, vagy zenés szkeccs pedig még annyira sem.

A háború után az ország gazdasági helyzetével együtt filmgyártásunk is összeomlott. Komoly állami intézkedésekre és rendeletekre volt szükség ahhoz, hogy a meglévő állapotot valamennyire fenn tudják tartani. Igen gyengécske filmek születtek ekkoriban, s ez, a ránk maradt kópiák szegényes díszletein, ötlettelen meséin és erőltetett rendezői elképzelésein is tükröződik. A nehézségeket csak fokozta, hogy egyre-másra terjedtek el a hírek és mendemondák a közeljövő nagy szenzációiról: hangosfilmről és a televízióról!

Az első filmzeneszerzők

Amikor egy vizuális, vagy auditív műalkotásról csak írásos dokumentumok maradnak fenn, a történész nem tehet egyebet, csak viszonyíthat és következtethet. Különösen nehéz dolog ez a némafilmmuzsika esetében, hiszen nem csupán maguk a filmek vesztek el az évtizedek során, hanem annak partitúrái, forgatókönyvei is. A rendelkezésre álló szegényes adatok és visszaemlékezések egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a tízes-, húszas évek pezsgő könnyűzenei élete helyet kapott a mozikban, a filmeken is. Olyan zeneszerzők dolgoztak az akkori idők magyar filmjeinek muzsikáján, mint Zerkovitz Béla, Vincze Zsigmond, Hetényi-Heidelberg Albert, Nádor Mihály, Jacoby Viktor és Szirmay Albert. De a könnyűzene "nagyöregjei"
mellett már ott találjuk a következő generációt is: azokat, akiket akkor még talán nem sokan ismertek, de a hangosfilm berobbanásakor egy-kettőre népszerűek lettek.

Közéjük tartozott a később "magyar jazzkirályként" emlegetett Ábrahám Pál is, aki 1927-ben három filmhez írt muzsikát. Ábrahám, akinek neve szorosan összefügg a magyar, német és amerikai filmmel, megérdemli, hogy felidézzük az indulásáról szóló, néhány évvel későbbi visszaemlékezést: "Öt évvel ezelőtt egy ismeretlen fiatal muzsikus startolt Budapesten, a Kamara filmszínházban, ahol Napkelet asszonya címen egy filmszkeccset adtak elő. A fiatal komponista, akit Ábrahám Pálnak hívnak, egyszerre ismert ember lett Pesten. (...) Sokan azért mentek el a színházba, hogy lássák Ábrahám Pált, amint a rávetített reflektor fényében világító fehér kesztyűjében jazzt dirigál."9 - írta róla a Színházi Élet 1933-ban. Ábrahám első filmslágere a cikk jóvoltából ismert: Mi lesz a nyáron? ki lesz a párom! a címe, szövegét a szintén pályakezdő Mihály István írta, és egy bizonyos "Medjide török hercegnő" adta elő. Örömteli ez az "információbőség", azonban ezt a korszakot vizsgálgatva sajnos elszigetelt jelenségnek tekinthető.

Szintén a húszas évek derekán találkozott először a film Márkus Alfréddal, akinek zenei munkássága szerves része a filmtörténetnek! 1927-ben mutatták be a Mit mondott az Alibaba? című szkeccsét, amelynek könyvét Harmath Imre jegyezte, és amelyben a többi között Dénes Oszkár és Radó Sándor is szerepeltek. E nevek elárulják a film műfaját, hangulatát, így könnyen feltételezhetjük, hogy a filmben, - vagy a színpadi jelenetek egyikében - elhangzott Márkus és dr. Weiner István híres Ali baba foxtrotja. De az sem kizárt, hogy egyenesen erre a slágerre épült az egész szkeccs története.

Ezidőtájt dolgozott két filmjének muzsikáján és forgatókönyvén Erdélyi Mihály, aki híres volt univerzalitásáról: zenét szerzett, szöveget és darabot írt, rendezett, koreografált, énekelt és színészkedett. Mindezt olyan sikerrel tette a maga igazgatta filléres helyárú színházaiban, hogy neve szállóigeként megmaradt a köztudatban, hosszú évtizedekkel visszavonulása után is.

A harmincas-, negyvenes évek fordulóján, első sorban "jazz-szim
fóniáinak"10 köszönhetően vált népszerűvé Losonczy Dezső, aki filmzeneszerzőként ugyancsak tevékenykedett már a húszas évek elején. Harminc esztendős volt ekkor és zeneszerzői-karmesteri diplomájának köszönhetően számos fővárosi és bécsi színháznál működött már. Szinte minden évadban más és más társulathoz szerződött, sőt a háború utolsó esztendejében egyszerre két színházban is dirigálta a zenekart. Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy 1921-22-ben, amikor három társadalmi filmvígjátékhoz is írt zenét, ugyancsak két helyen dolgozott egyszerre: az Apolló Kabaréban, (amelynek tagja volt) és a mozikban, ahol filmjeit játszották.

A harmincas években filmrendezőként is bemutatkozó Szlatinay Sándor, szintén írt filmzenét a némakorszakban. Szlatinay-Ledniczer Sándor dr. katonacsaládban nőtt fel, édesapja tábornok volt, s a hagyományokat követve ő maga is elvégezte a Ludovika Akadémiát. Egy ideig tényleges tisztként szolgált, majd felhagyva ezzel az életformával beiratkozott az Orvosi Egyetem fogorvosi szakára. Egyetemi évei alatt, 1922-ben, pusztán kedvtelésből három filmhez is komponált kísérőzenét.

Ábrahám Pál és Márkus Alfréd mellett egy harmadik világhírű magyar komponista is elindult ekkoriban a filmzeneszerzői pályán. A huszonnégy esztendős Kozma Józsefről van szó, aki az 1929-ben Élet, halál, szerelem címmel forgatott filmhez komponált muzsikát. Sajnos ez volt egyetlen magyar filmje, négy évvel később Franciaországba emigrált, ahol Joseph Kosma néven olyan filmekhez írt zenét, mint a Nagy ábránd, vagy az Állat az emberben. Világhírű dala, a Hulló levelek (Les feuilles mortes) is filmdal, Az éjszaka kapui című filmben szerepelt 1946-ban.

A láthatóvá vált hang

Lohr Ferenc, az első magyar hangmérnök, a magyar hangosfilm életrajzának is tekinthető kitűnő munkájában, a Hallom a filmet11 című könyvében egyértelmű választ ad arra, hogy a fényhangos film miért éppen a húszas évek végére vált világszerte ismertté. Hiába tudtak
már korábban is filmszalagra fényképezni, villamos rezgésekké átalakított hangot, a technika akkori fejlettsége képtelen volt ezt úgy lejátszani, hogy akár ezer ember is élvezhesse. Ebben segített a filmtechnikának egy tökéletesített találmány, az elektroncsöves erősítő.

1900-ban egy Ernst Ruhmer nevű német mérnök "Photographon" néven szabadalmaztatta az első fényhangos filmfelvételi technikát, amely azonban érdeklődés és anyagi támogatás miatt hamar feledésbe merült. Ruhmer volt az első ember, aki rájött arra, hogy a szinkronitás miatt egyetlen szalagra kell rögzítenie a képet és a hangot, amit úgy valósított meg, hogy "a filmkocka mezejének jobboldali részéből elvett egy csíkot és itt sikerült megörökíteni a hang fotográfiáját, amely bármilyen kezdetlegesnek látszott is, mégis nagyfontosságú volt a jövőre nézve. (...) A német mérnök a Movietone lényegét fektette le első, kezdetleges kísérleteiben"12

Kilenc évvel később New York melletti laboratóriumában fogott munkához dr. Lee de Forest, aki különféle találmányaival nem csak a film-, hanem a rádiózás történetébe is beírta nevét, és akit ezért a fényhangos film feltalálójaként szoktak emlegetni. Neki is sikerült a hangrezgéseket fényrezgésekké átalakítania és filmre fényképeznie. Eleinte kis filmdarabokat forgatott színházi- és revüszínészek közreműködésével. Ezek közül jócskán maradt az utókorra is. Ilyen például a Victoria Palace görljeinek tánca, vagy a mázsás súlyú Lily Morris kupléja.

Franciaországban Carpentier tanár 1910 december 22-én mutatott be beszélő filmet a Tudományos Akadémián. Dániában két mérnök, Axel Petersen és Arnold Poulsen egy minden addiginál sikerültebb rendszert dolgozott ki, amely még tökéletesítésre szorult ugyan, végül 1923-ban bemutatták, aminek hatására Európa szerte megvették a szabadalmat. Svédországban egy mérnök, Sven Alsön Berglang kísérletezett, aki rájött arra, hogy a képet és hangot megörökítő két különböző filmszalagot szigorú pontossággal, azonos gépi tengelyen kell egyszerre futtatnia ahhoz, hogy a már említett szinkronitás biztonságosan megmaradjon. "1914-ben bekapcsolódott a hangos film megteremtésére irányuló kísérletekbe egy ma
gyar név is: Mihály Dénes, a később Berlinbe vetődött és jelenleg is ott élő zseniális technikus, aki Prejectophon találmányával 1917 június hetedikén lépett a nyilvánosság elé és bemutatta első nyolcméteres filmjét, amelyen a kép mellé sikerült lerögzíteni a megfelelő hangot is."13

A hangosfilm megteremtésére irányuló munka a legnagyobb ambícióval Németországban folyt, ahol Messter kísérletező szellemében egy egész sereg filmtechnikus tevékenykedett. Közülük hárman dr. Io Engl, Hans Vogt és Josef Massole különös szorgalommal kutatták a filmtechnikában rejlő lehetőségeket. Eredetileg a plasztikus, vagyis térhatású filmmel foglalkoztak, s már szép eredményeket értek el ezen a téren, amikor kísérleteiket váratlanul abbahagyva kezdtek el foglalkozni a beszélőfilmmel. Vállvetett munkájuk gyümölcse volt a Triergon elnevezésű hangosfilmrendszer, amelynek elektromos árammal feltöltött levegőcellás zajcsökkentő elméletére építették fel nem sokkal később a Movietone-rendszerű hangosfilmet. A Triergon első bemutatásakor, 1924-ben még nem bizonyult tökéletesnek, azonban további konstrukciós fejlesztéseknek köszönhetően két évvel később már készen állt "fényhangos filmkén" a világpremierre. "Ezekkel a találmányokkal körülbelül le is zárult a hangos film fejlődésének legfontosabb fejezete. A negyedszázadon keresztül szinte az aranycsináláshoz hasonló konok ambícióval kergetett találmány megérett annyira, hogy a közönség elé hozzák s 1926 tavaszán a newyorki Rivoli Thetra-ben egy Pola Negri-film mellett Lee de Forest Phonofilmjét hirdették a transzparensek."14

Hangosfilmpremierek

"The Miracle of 1926!" - így köszöntötték és hirdették a Phonofilmet Európában, egészen pontosan Londonban, amikor első ízben vetítették a nagyközönség előtt. A Capitol filmszínház közönsége izgatottan várta a filmet, amelyen egy clown énekelt amerikai slágereket. "A kísérlet jól sikerült. A beszélőfilm tökéletes. A produkció kezdetén mindenki azt leste, hogy honnan jön a hang. A második szám nál, amikor egy operaénekesnő énekelt, - már senkit sem érdekelt a Phonofilm technikai része. Mindenki csak a szájmozgásokkal pontosan egyező hangokat leste." - emlékeztek vissza az európai ősbemutatóra.15

Magyarországra elsőként szintén Lee de Forest kisfilmjei kerültek, amelyeket 1928 február 9-én mutattak be a Forum filmszínházban. Az első műsor meglehetősen vegyes témájú darabokból állt. Elsőként a Kirándulás New York környékére című filmet vetítették le, amelynek reklámja fokozottan hívta fel a figyelmet "a vonat, repülőgép, libák, sertések, tehenek stb. hangjának tökéletes reprodukciójá"-ra16. De jócskán akadt a 16 tételből álló műsorban könnyűzenei felvétel is, például: "2. Lillian Powell, a newyorki Ziegfeld-revü primadonnája. Léggömbtánc zenekísérettel. (...) 4. Paul Specht 30 tagú jazz-zenekara. 5. Van Epps Banjo-szóló. (...) 7. Claude Doerr: Saxophon-sextett. 8. Conchita Piquer, a párizsi Moulin Rouge művésznője. Spanyol ének és tánc, zenekísérettel. (...) 11. The Gualieri. Harmónikás mexikói sextett. 12. Phil Baker. Newyorki ének- és tánckómikus. 13. Ben Bernie karnagy vezetése mellett a Hotel Roosewelt szimfónikus zenekarának előadása. (...) 16. Club Alabam. Látványos, pazar kiállításu revü: csupa mulatt, mesztic és néger szereplővel. Ének, tánc és eredeti néger jazz."17

Talán minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a magyar közönség ekkor találkozott először hangosfilmen jazzmuzsikával. Ennek ellenére, - akárcsak húsz évvel korábban Edison "Kinetophonját", - Lee de Forest "Phonofilm"-jeit sem tudta megemészteni a magyar közönség gyomra. A korabeli kritikák arról panaszkodnak, hogy a nézők eredendően bizalmatlanok voltak a hangosfilmmel szemben, nem akarták elhinni, hogy a film valóban megszólalhat. A legfőbb problémát azonban az okozta, hogy 1928 februárjában külföldről még nem csapott át Magyarországra a hangosfilm-láz. Néhány hónappal később azonban ez is gyökeresen megváltozott...

(Folytatjuk)

Jegyzetek

1 Képes Figyelő, 1947/15. szám, 1947. április 12.

2 Könnyűzenei lexikon, 251. oldal. (Szerkesztette: Sebők János és Szabó Béla. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 1987)

3 Magyar Filmográfia II. kötet, 197. oldal. Összeállította: Kovács Ferenc. Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1962.

4 Nemeskürty István: A mozgóképtől a filmművészetig. Magvető, 1961, 365. oldal.

5 A hanglemezekről szóló tanulmány a Filmkultúra 1993/8. számában a 3-1 oldalon található.

6 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 5. oldal.

7 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 8-9. oldal.

8 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 5. oldal.

9 "Ábrahám Pál karrierje - kottákban" Színházi Élet, 1933/9. 17-20. oldal, 1933. február 19-25.

10 Rádióhallgatók Lexikona, II. kötet, 28. oldal. Szerk: Tiszay Andor és Falk Géza, Vajda - Wichmann kiadás, Budapest, 1944.

11 Tények és tanúk. Magvető, 1989.

12 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 6. oldal.

13 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 15-16. oldal.

14 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 23-24. oldal.

15 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 24. oldal.

16 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 34. oldal.

17 Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930, 35-36. oldal.

Jazzkutatás CD-ROM 3., 1999. Magyar Jazzkutatási Társaság