A magyar prózairodalomban a jazz felbukkan Márai Sándornál (1900-1989) is,
Idegen emberek című regényében fedezhető
fel, amelynek első kiadása 1930-ban jelent meg. (Ez a regény - egyes források
állításával ellentétben - nem azonos az író halála után megjelentetett
regényciklusba illesztett Az idegenek címet viselő Márai-művel.)
A nagy műveltséggel bíró, polgári neveltetést kapott, több nyelvet beszélő
Márai már ifjúkorában komoly utazásokat tett Nyugat-Európában. Szegedy-Maszák
Mihály szerint "E kétkötetes, önéletrajzi regény négyszakaszos lelki
utazásként értelmezi az író fiatalkorát. Az első állapotleírás a weimari
Németországra vonatkozik. [...] Két ok mégis arra készteti a főhőst, hogy elhagyja
Németországot. Az egyik a gazdasági csőd. [...] A másik ok az alapvető különbség,
mely a német szokás- és hiedelemrendszert elválasztja a magyartól. ...
Németországból Párizsba költözik a főhős. [...] A francia őszintétlenül
viselkedik a külföldivel. Egyáltalán nem örül a látogatóknak, és kihasználja a
távolról jött utazót. A főszereplőnek végül is sikerül bekerülnie a kávéházak
nemzetközi társaságába. [...] Legfőképpen [...] a tömegkultúrában érvényesül a
nemzetköziség: Mistinguette és Chevalier előadóművészete ugyanúgy mindenki
közkincse, mint Buster Kenton és Chaplin mozgóképei vagy a jazz." Lássuk, milyen
körülmények között ismerkedett meg a regénybeli a főhős Párizsban ezzel a
zenével!
"Alig érezhetően alkonyodott, de már lámpasorok gyulladtak s szemben az
úttest sarkán, a földalatti vasút bejárata mellett, színes és ízléstelen villamos
fényár lobbant fel a hangversenydobogó felett, melyet csak most észlelt, s a zenészek
elfoglalták az utca közepén helyeiket. A ’Dome’ asztalai kiáradtak az úttestre.
Az életnek ebben a nagy és közönséges lármájában, mint egy rokonhangú, de egy
fokkal mégis tisztultabb szólam, túlnan az utca sarkán, felrobbant a zene, mindenre
elszánt fúvós hangszereken. Már az első hangok után zűrzavar és nyugtalanság
kavarta fel az utcát. Tájékozatlanul nézett körül. A szobrász felállt, kalapját a
székre hajította s minden mozdulata különös izgalmat árult el.
- Nem tudta? - kérdezte hitetlenül. Július tizennegyedikét írjuk. A Bastille
lerombolásának emlékére táncolok egy charlestont.
S ott helyben, görcsszerű mozdulatokkal a ’Hallelujáh’-t fütyülve vonaglani
kezdett. A zenekar az erélyes fúvóhangszereken amerikai jazz-melódiákat süvöltött
a levegőbe. Az utca és a kávéház néhány pillanat múlva, átmenet nélkül egy
kevéssé fegyelmezett tánchelyiségre emlékeztettek. Feszélyezve pillantott körül, a
szobrász miatt, aki ilyen váratlanul és nyilvánosan, egy leküzdhetetlen varázs
kénszerének engedve, rángatta térdeit, - de senki nem figyelt rá, a varázs másokat
is megejtett, párok távoztak az asztaloktól a zene irányában, az utca közepén, két
gépkocsi között, kényelmesen felállottak a tánchoz, s átadták magukat egy
ütemnek, mely csakugyan emlékeztetett a középkori vitusragályra, - s az autók
tülkölése, mint kiegészítő hangszer, synkopaszerűen működött közre az alvilági
hangversenyen. A szobrász már tevékenykedett. Nagyon kövér, északi szemvágású,
ezüstszőke hajszínű hölgyet kért fel társnak ahhoz a kétesjellegű mutatványhoz,
melyet táncnak nevezett, - a hölgyet a szomszéd asztaltól rabolta el, ahol egy
házaspár társaságában ült, s harsány északi indulatszavakkal vett részt már
eddig is, az asztal mellől, az általános örömben s ünnepi mozgalmasságban.
- Vous permettez, Cristoph Colombe?... - mondta udvariasan a szobrász az idősebb
hölgynek, s rezgő térdekkel, mindenestül inkább ihajcsuhajos, bokázó és
rezgőcsárdásos mozdulatokkal tarkítva a charleston középkorra emlékeztető,
reszketős ficamait, már haladt is előre, s tolta az északi szépséget az utca
kavarodása felé."
A regényrészlet elolvasása után túlzás lenne azt állítani, hogy Márai
szimpatizált volna az amerikai eredetű zenével. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez
a muzsika már a húszas években - akkor játszódik a regény - elemi erővel hatott az
európai emberekre, különösen a franciákra és az ott élő, vendégeskedő nemzetek
fiaira. Olyannyira, hogy egy földi örömök iránt érzéketlennek tűnő magyar író
sem mehetett el mellette szó nélkül, sőt a zenei kaland folytatódik. Amikor a regény
meg nem nevezett főszereplője egy ismerős francia párral vidéki utazást tesz, ez a
zene itt is utoléri:
"A téren, a kút körül alakok mozognak és hangosan beszélnek, egy rádió
jazz-zenét terjeszt valamelyik ablakból."
A fiatalember később - szinte akaratán kívül - szerelmi kapcsolatba keveredik a
pár hölgytagjával, és elkíséri őt egy tengerparti faluba, a lány
szülőföldjére:
"Még elmegyünk az előkelő Limbourg előtt, ahol szól a jazz-band, az
étteremben terítenek s az angolok künn ülnek a teraszon és portói bort isznak. Nem
éppen előkelő angolok, akik idejönnek, s azt is hallottuk, hogy az angol
munkanélküliek járnak ide nyaralni s itt költik el a munkanélküli segélyt. De
minket ez nem háborít fel, mert szociálisan gondolkozunk, s csak örülni tudunk, ha az
angol munkanélküliek jazz-band mellett költhetik el a mi Bretagne-unkban a
munkanélküli segélyt."
Az Idegen emberek az elidegenedés folyamatát próbálja meg ábrázolni
magyar mentalitással, külföldi környezetben. "Az a fogalom, hogy ’magyar
vagyok’, egészen mást jelentett odakünn, mint otthon s minden náció rabja volt a
maga fajtája bizalmas előítéleteinek." - vallotta a főhős. A regény legnagyobb
hibája, hogy lélektanilag tisztázatlan marad az olvasó előtt, vajon milyen indíték
késztette a főszereplőt arra, hogy huzamosabb ideig éljen idegen földön. Talán a
kíváncsiság? Talán a szerelem? Mert a jazz nem, az biztos.
Részlet Olasz Sándor A jazz hatása a magyar irodalomban című tanulmányából, amely a Magyar Jazzkutatási Társaság pályázatára készült. Jazzkutatás CD-ROM, 1999.
|