2020-09-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1999-06-01 • Olasz Sándor
SPINÉT ÉS SZAKSZOFÓN -- Szini Gyulától

A jazz egyik magyar irodalmi lenyomatát Szini Gyula 1932-es, posztumusz regényében találjuk. A Ki kicsoda a magyar irodalomban? című, 1996-ban megjelent lexikon ennyit tart érdemesnek közzétenni az íróról: "Szini Gyula (1876-1932): író. Sz. Károly fia. Budapesten jogot végzett. 1901-ben a Pesti Napló, 1902-től a Magyar Géniusz, A Hét, a Figyelő, a Szerda, 1908-tól a Nyugat munkatársa. 1929-ben Baumgarten-díjat kapott. A modern irodalom ’mindenese’. Kritikái, esszéi, fordításai jelentősek. Szecessziós-szimbolista novellái jelentős értéket képviselnek. M. Különös álmok (vál. elb.), 1983."

Az esetleges félreértések elkerülése végett gyorsan le kell szögezni, hogy Szininek életében is jelent meg könyve, nem is kevés. 15 regény, 9 elbeszélés-kötet és jó néhány egyéb: tárcát, esszét és útirajzokat tartalmazó írások.

"Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót, Szinit!" -- sóhajt fel Márai Sándor 1944-es (!) naplójában egy kezébe került Szini-fordítás kapcsán. Azóta a feledés homálya egyre növekedett. 1945 után csak válogatott novellákat adtak ki tőle, Szini egész pályáját átfogó, teljes értékű monográfia pedig még mindig csak Farkas Lajos 1937-ben kiadott munkája. Ez a Szini-regényeket -- általánosságban -- a következőképp értékeli, megszületésük körülményeire is utalva: "Tárcaírás és cikkezés közben, a napról-napra való termelés folyamán időnként elmerült egy-egy hosszabb munkában: regényeket írt. A novellista tollával készítette nagyobb műveit, úgyhogy elbeszéléseinek minden jellegzetes tulajdonsága megtalálható regényeiben. Csakhogy míg novelláinak egyéni színt adnak írójuk sajátos vonásai, addig regényeiben, a novellától nemcsak terjedelemben, hanem igényekben is különböző műfajban ezek a vonások torznak, bántónak mutatkoznak. Szini Gyula novellakészséggel írt regényeiben vékony a cselekmény, a Szinire jellemző ködös világban mozognak a médiumszerű alakok, a regény szerkezeti követelményeitől függetlenül peregnek a valószínűtlen események, miket lépten-nyomon megszakít a lírikus elmerengés, szomorú kitekintésű révedezés. Ezektől a regényektől hiába várunk társadalomrajzot, a regényhősöktől éles arcképet. Mindent átitat az író szubjektivitása. Mégis élvezetes olvasmányok Szini regényei. Meséi magukkal ragadnak, sodorják az olvasót a különös, délibábos világba. [...] Szini regényeit annakidején udvariasan elhallgatta a kritika. Vagy, ha írtak róluk, elvbarátai csak általánosságban, megértéssel ismertették, míg a túloldalon megsemmisítően szétboncolták őket. A novelláit magasztalták, a regényeit megbocsátották neki."

Ezek után nem fog a meglepetés erejével hatni, ha azt mondom: a Spinét és szakszofón nem tartozik a magyar irodalom gyöngyszemei közé. A regény nem több, mint a széles közönség számára "napi fogyasztásra" írott lektűr. Sajnálatos, hogy a kötet piacra kerülését a szerző már nem élhette meg.

Ha elfogadjuk a lektűr műfajának íratlan szabályait, belátható: Szini Gyula voltaképpen korrekt munkát végzett. Minden benne van ebben a könyvben, ami a példányszámmal mérhető sikerhez kell: szerelem, ármány, kaland, izgalom, váratlan fordulatok és happy end, természetesen. Ami ezeknél is fontosabb: az írás a mesterségbeli tudást sem nélkülözi. A lélekábrázolás nem hatol ugyan freudi mélységekig, de a könyv könnyed és szellemes stílusa élvezetessé teszi az olvasást. Farkas Lajos a következőképp értékeli: "... nem nagyigényű alkotás, de benne utoljára merül fel az író igazi arca. Nem hat újszerűen, csak összefoglalja egész életén végigvonuló gondolatait. Önkényes beállítású emberei szimbólumok, a hangja didaktikus. A regény ötlete akkor született, amikor egy alkalommal egy biedermeier-berendezésű, budai kislakásban fiatal, fehérruhás, flappertípusú leányt pillantott meg. Az ódon bútorok és a modern leány közti ellentét lett a Spinét és szakszofón magva." (Flapper = túlságosan magabiztos bakfis, fiatal lány.)

Szini többek között ezt írja könyve bevezetőjében: "Régebbi tanulmányaim rávezettek engem arra, hogy 1830 és 1930 közt valami egészen különös hasonlóság van. ... 1830 a tündérkép, 1930 a valóság, a kettőt keverem. Tündéri játék az egész, semmi más."

Két, alapjában véve banális szerelmi történet fut tehát párhuzamosan: az egyik 1830-ban, a másik pedig az író korába helyezve. A címben jelzett két hangszer is erre a kettősségre utal: addig, amíg a spinét, a zongora őse a biedermeier polgári lét melankóliába fulladó unalmát töri meg, a "szakszofón" a modern kor modern instrumentuma. A dédanya ifjúságának idejében valamely előkelőség villájában megrendezett zártkörű összejövetel jelentette a társasági élet színterét. Száz évvel később ugyanez nyilvános helyre tevődött át. A regényben a Kék Elefánt nevű bár a "nyugtalan ösztönű" fiatalok találkozó helye, ahol néger táncospár és a hozzájuk tartozó jazzband szórakoztatja a közönséget. A zenekar és az újszerű, furcsa zene leírása (ellentétben a regény egyes részleteivel) méltó a Nyugat egykori főmunkatársához. Íme:

"A parketten ezalatt négerpár táncol groteszk foxtrott-blues-t és akik ezt unják, körülnéznek a 'Kék Elefánt'-ban. Ez a mulató ama folyó partján emelkedik, amely Hollywoodtól Párizsig és onnan megszakítás nélkül Bukarestig, Konstantinápolyig, sőt tovább is folyik, lassanként körülöleli az egész földgolyót. Párizsban, Berlinben, Bécsben, Budapesten, Belgrádban, Sidney-ben, Johannesburgban és mindenütt ott van ez a dancing. Mindig jóformán ugyanazokból az elemekből áll. Az esztrádán ezúttal nem néger zenekar, hanem Eton-boy-ok, simára borotvált szőke angol fiúk zenélnek. Teljesen egyformák iskolásfiús fekete kabátjukban, lehajtott matrózgallérjukkal, egyforma hajuk oldalválasztéka, rózsaszínre borotvált csupasz arcuk, túlszéles, lobogó oxfordnadrágjuk. A kivilágított jazz-dob körül ott csillognak hangszereik, az elmaradhatatlan szakszofón és bendsó, a négeresen viháncoló ukulele, a kihúzós nagy trombita és egyéb kereplő, lármás, puffogó, hummogó, zirregő, üvöltő, nyávogó hangszer, szóval a "modern zene", ez az európai diszharmóniába olvasztott néger bánat."

Érdekes a regényben felbukkanó kétféle, egymással ellentétes szemlélet. (A hétköznapi emberek vélekedhettek így akkoriban az egyes szórakozó helyeken hallott jazzmuzsikáról.) A negatív reakció a következő: "Ezek a groteszk hangok, amelyek néha a délamerikai majmok üvöltésére emlékeztetnek, oly idegeket akarnak felrázni, amelyeket véres háborúk, forradalmak, összeomlások, életsors-bukfencek tettek keménnyé." A feketékkel szimpatizáló álláspont pedig így szól: "A négerek még sok meglepetést fognak szerezni a fehér faj elbizakodott kultúrájának. Békés hódítók ezek. Nem fegyverrel, de szellemük el nem használt erejével győznek." Nyilván mindkettő túlzó, épp ezért tűnnek hitelesnek.

A jazz sajnos, csak epizódszerepet kap ebben a regényben. Az eddig leírtak reális képet festenek erről a zenéről. Nyilvánvaló, hogy Szini Gyulát is élénken foglalkoztatta ez a téma. Nem vall viszont a szerző teljes körű tájékozottságára, hogy az Államokból származó néger szaxofonos szólistával művében tangót (!) írat szerelme zálogául szíve hölgyének.

Szini kortársa, írótársa és barátja, Elek Artúr írta róla 1933. májusában: "Az újságírásban hamar otthonos lett, de az újságíróból benne csak a minden új jelenség iránt való érdeklődés volt meg." Ez az érdeklődés és új dolgok iránti nyitottság terelte őt -- sajnos, csak élete végén -- a jazz felé.

Részlet Olasz Sándor A jazz hatása a magyar irodalomban című tanulmányából, amely a Magyar Jazzkutatási Társaság pályázatára készült. Jazzkutatás CD-ROM, 1999.