A jazz egyik magyar irodalmi lenyomatát Szini Gyula 1932-es,
posztumusz regényében találjuk. A Ki kicsoda a magyar irodalomban? című, 1996-ban megjelent lexikon ennyit tart érdemesnek közzétenni
az íróról: "Szini Gyula (1876-1932): író. Sz. Károly fia. Budapesten jogot
végzett. 1901-ben a Pesti Napló, 1902-től a Magyar Géniusz, A Hét, a Figyelő, a
Szerda, 1908-tól a Nyugat munkatársa. 1929-ben Baumgarten-díjat kapott. A modern
irodalom ’mindenese’. Kritikái, esszéi, fordításai jelentősek.
Szecessziós-szimbolista novellái jelentős értéket képviselnek. M. Különös
álmok (vál. elb.), 1983."
Az esetleges félreértések elkerülése végett gyorsan le kell szögezni, hogy
Szininek életében is jelent meg könyve, nem is kevés. 15 regény, 9
elbeszélés-kötet és jó néhány egyéb: tárcát, esszét és útirajzokat
tartalmazó írások.
"Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót, Szinit!" --
sóhajt fel Márai Sándor 1944-es (!) naplójában egy kezébe került Szini-fordítás
kapcsán. Azóta a feledés homálya egyre növekedett. 1945 után csak válogatott
novellákat adtak ki tőle, Szini egész pályáját átfogó, teljes értékű
monográfia pedig még mindig csak Farkas Lajos 1937-ben kiadott munkája. Ez a
Szini-regényeket -- általánosságban -- a következőképp értékeli, megszületésük
körülményeire is utalva: "Tárcaírás és cikkezés közben, a napról-napra
való termelés folyamán időnként elmerült egy-egy hosszabb munkában: regényeket
írt. A novellista tollával készítette nagyobb műveit, úgyhogy elbeszéléseinek
minden jellegzetes tulajdonsága megtalálható regényeiben. Csakhogy míg novelláinak
egyéni színt adnak írójuk sajátos vonásai, addig regényeiben, a novellától
nemcsak terjedelemben, hanem igényekben is különböző műfajban ezek a vonások
torznak, bántónak mutatkoznak. Szini Gyula novellakészséggel írt regényeiben vékony
a cselekmény, a Szinire jellemző ködös világban mozognak a médiumszerű alakok, a
regény szerkezeti követelményeitől függetlenül peregnek a valószínűtlen
események, miket lépten-nyomon megszakít a lírikus elmerengés, szomorú kitekintésű
révedezés. Ezektől a regényektől hiába várunk társadalomrajzot, a
regényhősöktől éles arcképet. Mindent átitat az író szubjektivitása. Mégis
élvezetes olvasmányok Szini regényei. Meséi magukkal ragadnak, sodorják az olvasót a
különös, délibábos világba. [...] Szini regényeit annakidején udvariasan elhallgatta
a kritika. Vagy, ha írtak róluk, elvbarátai csak általánosságban, megértéssel
ismertették, míg a túloldalon megsemmisítően szétboncolták őket. A novelláit
magasztalták, a regényeit megbocsátották neki."
Ezek után nem fog a meglepetés erejével hatni, ha azt mondom: a Spinét
és szakszofón nem tartozik a magyar irodalom gyöngyszemei közé. A regény
nem több, mint a széles közönség számára "napi fogyasztásra" írott lektűr. Sajnálatos, hogy a kötet piacra kerülését a szerző már
nem élhette meg.
Ha elfogadjuk a lektűr műfajának íratlan szabályait, belátható: Szini Gyula
voltaképpen korrekt munkát végzett. Minden benne van ebben a könyvben, ami a
példányszámmal mérhető sikerhez kell: szerelem, ármány, kaland, izgalom, váratlan
fordulatok és happy end, természetesen. Ami ezeknél is fontosabb: az írás a
mesterségbeli tudást sem nélkülözi. A lélekábrázolás nem hatol ugyan freudi
mélységekig, de a könyv könnyed és szellemes stílusa élvezetessé teszi az
olvasást. Farkas Lajos a következőképp értékeli: "... nem nagyigényű
alkotás, de benne utoljára merül fel az író igazi arca. Nem hat újszerűen, csak
összefoglalja egész életén végigvonuló gondolatait. Önkényes beállítású
emberei szimbólumok, a hangja didaktikus. A regény ötlete akkor született, amikor egy
alkalommal egy biedermeier-berendezésű, budai kislakásban fiatal, fehérruhás,
flappertípusú leányt pillantott meg. Az ódon bútorok és a modern leány közti
ellentét lett a Spinét és szakszofón magva." (Flapper = túlságosan
magabiztos bakfis, fiatal lány.)
Szini többek között ezt írja könyve bevezetőjében: "Régebbi tanulmányaim
rávezettek engem arra, hogy 1830 és 1930 közt valami egészen különös hasonlóság
van. ... 1830 a tündérkép, 1930 a valóság, a kettőt keverem. Tündéri játék az
egész, semmi más."
Két, alapjában véve banális szerelmi történet fut tehát párhuzamosan: az egyik
1830-ban, a másik pedig az író korába helyezve. A címben jelzett két hangszer is
erre a kettősségre utal: addig, amíg a spinét, a zongora őse a biedermeier polgári
lét melankóliába fulladó unalmát töri meg, a "szakszofón" a modern kor
modern instrumentuma. A dédanya ifjúságának idejében valamely előkelőség
villájában megrendezett zártkörű összejövetel jelentette a társasági élet
színterét. Száz évvel később ugyanez nyilvános helyre tevődött át. A regényben
a Kék Elefánt nevű bár a "nyugtalan ösztönű" fiatalok találkozó helye,
ahol néger táncospár és a hozzájuk tartozó jazzband szórakoztatja a közönséget.
A zenekar és az újszerű, furcsa zene leírása (ellentétben a regény egyes
részleteivel) méltó a Nyugat egykori főmunkatársához. Íme:
"A parketten ezalatt négerpár táncol groteszk foxtrott-blues-t
és akik ezt unják, körülnéznek a 'Kék Elefánt'-ban. Ez a mulató ama folyó
partján emelkedik, amely Hollywoodtól Párizsig és onnan megszakítás nélkül
Bukarestig, Konstantinápolyig, sőt tovább is folyik,
lassanként körülöleli az egész földgolyót. Párizsban, Berlinben, Bécsben,
Budapesten, Belgrádban, Sidney-ben, Johannesburgban és mindenütt ott van ez a dancing.
Mindig jóformán ugyanazokból az elemekből áll. Az
esztrádán ezúttal nem néger zenekar, hanem Eton-boy-ok, simára
borotvált szőke angol fiúk zenélnek. Teljesen egyformák
iskolásfiús fekete kabátjukban, lehajtott matrózgallérjukkal, egyforma hajuk
oldalválasztéka, rózsaszínre borotvált csupasz arcuk, túlszéles, lobogó
oxfordnadrágjuk. A kivilágított jazz-dob körül ott csillognak hangszereik, az
elmaradhatatlan szakszofón és bendsó, a négeresen viháncoló ukulele, a kihúzós
nagy trombita és egyéb kereplő, lármás, puffogó, hummogó, zirregő, üvöltő,
nyávogó hangszer, szóval a "modern zene", ez az európai diszharmóniába
olvasztott néger bánat."
Érdekes a regényben felbukkanó kétféle, egymással ellentétes szemlélet. (A
hétköznapi emberek vélekedhettek így akkoriban az egyes szórakozó helyeken hallott
jazzmuzsikáról.) A negatív reakció a következő: "Ezek a groteszk hangok,
amelyek néha a délamerikai majmok üvöltésére emlékeztetnek, oly idegeket akarnak
felrázni, amelyeket véres háborúk, forradalmak, összeomlások, életsors-bukfencek
tettek keménnyé." A feketékkel szimpatizáló álláspont pedig így szól:
"A négerek még sok meglepetést fognak szerezni a fehér faj elbizakodott
kultúrájának. Békés hódítók ezek. Nem fegyverrel, de szellemük el nem használt
erejével győznek." Nyilván mindkettő túlzó, épp ezért tűnnek hitelesnek.
A jazz sajnos, csak epizódszerepet kap ebben a regényben. Az eddig leírtak reális
képet festenek erről a zenéről. Nyilvánvaló, hogy Szini Gyulát is élénken
foglalkoztatta ez a téma. Nem vall viszont a szerző teljes körű tájékozottságára,
hogy az Államokból származó néger szaxofonos szólistával művében tangót (!)
írat szerelme zálogául szíve hölgyének.
Szini kortársa, írótársa és barátja, Elek Artúr írta róla 1933. májusában:
"Az újságírásban hamar otthonos lett, de az újságíróból benne csak a minden
új jelenség iránt való érdeklődés volt meg." Ez az érdeklődés és új
dolgok iránti nyitottság terelte őt -- sajnos, csak élete végén -- a jazz felé.
Részlet Olasz Sándor A jazz hatása a magyar irodalomban című tanulmányából, amely a Magyar Jazzkutatási Társaság pályázatára készült. Jazzkutatás CD-ROM, 1999.
|