Az esetleges félreértések elkerülése végett gyorsan le kell szögezni, hogy Szininek életében is jelent meg könyve, nem is kevés. 15 regény, 9 elbeszélés-kötet és jó néhány egyéb: tárcát, esszét és útirajzokat tartalmazó írások.

"Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót, Szinit!" -- sóhajt fel Márai Sándor 1944-es (!) naplójában egy kezébe került Szini-fordítás kapcsán. Azóta a feledés homálya egyre növekedett. 1945 után csak válogatott novellákat adtak ki tőle, Szini egész pályáját átfogó, teljes értékű monográfia pedig még mindig csak Farkas Lajos 1937-ben kiadott munkája. Ez a Szini-regényeket -- általánosságban -- a következőképp értékeli, megszületésük körülményeire is utalva: "Tárcaírás és cikkezés közben, a napról-napra való termelés folyamán időnként elmerült egy-egy hosszabb munkában: regényeket írt. A novellista tollával készítette nagyobb műveit, úgyhogy elbeszéléseinek minden jellegzetes tulajdonsága megtalálható regényeiben. Csakhogy míg novelláinak egyéni színt adnak írójuk sajátos vonásai, addig regényeiben, a novellától nemcsak terjedelemben, hanem igényekben is különböző műfajban ezek a vonások torznak, bántónak mutatkoznak. Szini Gyula novellakészséggel írt regényeiben vékony a cselekmény, a Szinire jellemző ködös világban mozognak a médiumszerű alakok, a regény szerkezeti követelményeitől függetlenül peregnek a valószínűtlen események, miket lépten-nyomon megszakít a lírikus elmerengés, szomorú kitekintésű révedezés. Ezektől a regényektől hiába várunk társadalomrajzot, a regényhősöktől éles arcképet. Mindent átitat az író szubjektivitása. Mégis élvezetes olvasmányok Szini regényei. Meséi magukkal ragadnak, sodorják az olvasót a különös, délibábos világba. [...] Szini regényeit annakidején udvariasan elhallgatta a kritika. Vagy, ha írtak róluk, elvbarátai csak általánosságban, megértéssel ismertették, míg a túloldalon megsemmisítően szétboncolták őket. A novelláit magasztalták, a regényeit megbocsátották neki."

Ha elfogadjuk a lektűr műfajának íratlan szabályait, belátható: Szini Gyula voltaképpen korrekt munkát végzett. Minden benne van ebben a könyvben, ami a példányszámmal mérhető sikerhez kell: szerelem, ármány, kaland, izgalom, váratlan fordulatok és happy end, természetesen. Ami ezeknél is fontosabb: az írás a mesterségbeli tudást sem nélkülözi. A lélekábrázolás nem hatol ugyan freudi mélységekig, de a könyv könnyed és szellemes stílusa élvezetessé teszi az olvasást. Farkas Lajos a következőképp értékeli: "... nem nagyigényű alkotás, de benne utoljára merül fel az író igazi arca. Nem hat újszerűen, csak összefoglalja egész életén végigvonuló gondolatait. Önkényes beállítású emberei szimbólumok, a hangja didaktikus. A regény ötlete akkor született, amikor egy alkalommal egy biedermeier-berendezésű, budai kislakásban fiatal, fehérruhás, flappertípusú leányt pillantott meg. Az ódon bútorok és a modern leány közti ellentét lett a Spinét és szakszofón magva." (Flapper = túlságosan magabiztos bakfis, fiatal lány.)

Szini többek között ezt írja könyve bevezetőjében: "Régebbi tanulmányaim rávezettek engem arra, hogy 1830 és 1930 közt valami egészen különös hasonlóság van. ... 1830 a tündérkép, 1930 a valóság, a kettőt keverem. Tündéri játék az egész, semmi más."

Két, alapjában véve banális szerelmi történet fut tehát párhuzamosan: az egyik 1830-ban, a másik pedig az író korába helyezve. A címben jelzett két hangszer is erre a kettősségre utal: addig, amíg a spinét, a zongora őse a biedermeier polgári lét melankóliába fulladó unalmát töri meg, a "szakszofón" a modern kor modern instrumentuma. A dédanya ifjúságának idejében valamely előkelőség villájában megrendezett zártkörű összejövetel jelentette a társasági élet színterét. Száz évvel később ugyanez nyilvános helyre tevődött át. A regényben a Kék Elefánt nevű bár a "nyugtalan ösztönű" fiatalok találkozó helye, ahol néger táncospár és a hozzájuk tartozó jazzband szórakoztatja a közönséget. A zenekar és az újszerű, furcsa zene leírása (ellentétben a regény egyes részleteivel) méltó a Nyugat egykori főmunkatársához. Íme:

Érdekes a regényben felbukkanó kétféle, egymással ellentétes szemlélet. (A hétköznapi emberek vélekedhettek így akkoriban az egyes szórakozó helyeken hallott jazzmuzsikáról.) A negatív reakció a következő: "Ezek a groteszk hangok, amelyek néha a délamerikai majmok üvöltésére emlékeztetnek, oly idegeket akarnak felrázni, amelyeket véres háborúk, forradalmak, összeomlások, életsors-bukfencek tettek keménnyé." A feketékkel szimpatizáló álláspont pedig így szól: "A négerek még sok meglepetést fognak szerezni a fehér faj elbizakodott kultúrájának. Békés hódítók ezek. Nem fegyverrel, de szellemük el nem használt erejével győznek." Nyilván mindkettő túlzó, épp ezért tűnnek hitelesnek.

A jazz sajnos, csak epizódszerepet kap ebben a regényben. Az eddig leírtak reális képet festenek erről a zenéről. Nyilvánvaló, hogy Szini Gyulát is élénken foglalkoztatta ez a téma. Nem vall viszont a szerző teljes körű tájékozottságára, hogy az Államokból származó néger szaxofonos szólistával művében tangót (!) írat szerelme zálogául szíve hölgyének.

Szini kortársa, írótársa és barátja, Elek Artúr írta róla 1933. májusában: "Az újságírásban hamar otthonos lett, de az újságíróból benne csak a minden új jelenség iránt való érdeklődés volt meg." Ez az érdeklődés és új dolgok iránti nyitottság terelte őt -- sajnos, csak élete végén -- a jazz felé.

Részlet Olasz Sándor A jazz hatása a magyar irodalomban című tanulmányából, amely a Magyar Jazzkutatási Társaság pályázatára készült. Jazzkutatás CD-ROM, 1999.