Adva van egy U alakú terem, ami sok mindenre alkalmas, egy dolgot kivéve:
hangversenyek rendezését. Nos, itt tartják évek óta a Jazzpresszó néven
meghirdetett koncertsorozatot. Ha valaki nem jött volna rá: az Ifjúsági Ház
büféjéről van szó. Kedves, kellemes helyiség amúgy, meg-megújuló
fotókiállítással vagy egyéb szemet gyönyörködtetõ látnivalóval a falakon. Ilyen
szempontból nem egyedi az eset a városunkban, mert a Mezõ Sörözõben
elfogyasztott italokhoz is járul egyfajta esztétikai élmény, az aktfotó
gyûjtemény jóvoltából. Az Ifjúsági Házban azonban ennél többrõl van szó.
Egyrészt magasabb fokú esztétikumról (ami a dolog szubjektív volta miatt
késhegyre menõ vitákra adhat okot), másrészt egyfajta alaphangulatról, ami az
asztalokra helyezett gyertyák fényébõl árad, harmadrészt pedig az élõ zene
varázsáról, ami jó esetben az esemény természetes (és legfontosabb) velejárója.
Utóbbinak jelentõs technikai akadálya van. A zenekar ugyanis legpraktikusabban
az egyik sarokban tud elhelyezkedni. El lehet képzelni, mit hall belõlük az,
akinek a terem túlsó részében jut hely. Ennyit a presszóról. A dzsessz
mibenlétérõl vagy fél tucat, jobb-rosszabb szakkönyvet lehet olvasni magyar
nyelven. Ha én is belemennék a magyarázkodásba, ez a rovat igencsak szûknek
bizonyulna. Néhány apróságot mégis el kell mondanom. Például azt, hogy még él
néhány "ortodox" fekete, amerikai muzsikus, aki szerint fehér embernek nincs
beleszólása ebbe a zenébe. Ennek ellenére a magyarok a századelõtõl kezdve,
szinte naprakészen követték a mûfaj stílusváltozásait. Kivéve negyvenes évek
végétõl kezdõdõ zsdanovi idõszakot, amikor a kulturális csúcsvezetésünk a
dzsesszt (is) imperialista mételynek, vagy minek minõsítette és betiltotta.
Pontosabban: néhány kizárólag külföldiek által látogatott szórakozóhelyekre
korlátozta. A "hõskor" is a vendéglátóiparban köszöntött a dzsesszbarátokra.
Dzsessz történelmi emlékhely Budapest belvárosában, a Dália presszó. Innen
indulva, jó néhány magyar muzsikus vívott ki magának nemzetközi elismerést.
Szabó Gábor és Pege Aladár neve jut eszembe kapásból. Ez volt a magyar dzsessz
és a vendéglátóipar utolsó, korszakos találkozása. A hatvanas évek közepétõl ez
a zene egyre inkább a koncerttermekben talált otthonra, mint az ún. könnyûmûfaj
legigényesebb irányzata. A presszókban, füstös bárokban jószerével csak a
bárzongorista maradt, aki Kimnowakék szerint "konyakból játssza a slágerlistát"
beszédes címû számukban: Lõdd le a zongoristát! A vérbeli dzsesszmuzsika
lételeme a rögtönzés, a pillanat mûvészete. Minden hangnak és hangsúlynak
funkciója, jelentõsége van.Amikor megkérdeztem a hódmezõvásárhelyi illetõségû,
nálunk is jól ismert Yam együttes vezetõjét, Kovács Imre Attilát, hogy mi a
legfontosabb a dzsesszben, azt felelte: a feeling, vagyis az érzés. Valami
megfoghatatlan csoda, amitõl a zenésznek a színpadon, a közönségnek pedig a
széksorok között borsózik a háta. Mindez a zene hatására, külsõ körülmények
kizárásával. A jelenség akkor mûködõképes, amikor a muzsika tisztán hallható. A
Jazzpresszóban, ez a lehetõség néhány asztalra korlátozódik, aminek
következtében nem a zene, hanem akaratlanul is a fogyasztás prioritása
érvényesül.Mi lehet a megoldás? Van az IH-nak olyan (kisebb) terme, ami rendesen
behangosítható. A koncert ideje alatt a büfé ugyanúgy mûködhet. Nem ismerek
olyan dzsessz-zenészt, akit zavarna a csendes jövés- menés és a sörszag.
Szentesi Élet, 1998. 03. 20.
|