A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

Adva van egy U alakú terem, ami sok mindenre alkalmas, egy dolgot kivéve: hangversenyek rendezését. Nos, itt tartják évek óta a Jazzpresszó néven meghirdetett koncertsorozatot. Ha valaki nem jött volna rá: az Ifjúsági Ház büféjéről van szó. Kedves, kellemes helyiség amúgy, meg-megújuló fotókiállítással vagy egyéb szemet gyönyörködtetõ látnivalóval a falakon. Ilyen szempontból nem egyedi az eset a városunkban, mert a Mezõ Sörözõben elfogyasztott italokhoz is járul egyfajta esztétikai élmény, az aktfotó gyûjtemény jóvoltából.

Az Ifjúsági Házban azonban ennél többrõl van szó. Egyrészt magasabb fokú esztétikumról (ami a dolog szubjektív volta miatt késhegyre menõ vitákra adhat okot), másrészt egyfajta alaphangulatról, ami az asztalokra helyezett gyertyák fényébõl árad, harmadrészt pedig az élõ zene varázsáról, ami jó esetben az esemény természetes (és legfontosabb) velejárója. Utóbbinak jelentõs technikai akadálya van. A zenekar ugyanis legpraktikusabban az egyik sarokban tud elhelyezkedni. El lehet képzelni, mit hall belõlük az, akinek a terem túlsó részében jut hely. Ennyit a presszóról.

A dzsessz mibenlétérõl vagy fél tucat, jobb-rosszabb szakkönyvet lehet olvasni magyar nyelven. Ha én is belemennék a magyarázkodásba, ez a rovat igencsak szûknek bizonyulna. Néhány apróságot mégis el kell mondanom. Például azt, hogy még él néhány "ortodox" fekete, amerikai muzsikus, aki szerint fehér embernek nincs beleszólása ebbe a zenébe. Ennek ellenére a magyarok a századelõtõl kezdve, szinte naprakészen követték a mûfaj stílusváltozásait. Kivéve negyvenes évek végétõl kezdõdõ zsdanovi idõszakot, amikor a kulturális csúcsvezetésünk a dzsesszt (is) imperialista mételynek, vagy minek minõsítette és betiltotta. Pontosabban: néhány kizárólag külföldiek által látogatott szórakozóhelyekre korlátozta. A "hõskor" is a vendéglátóiparban köszöntött a dzsesszbarátokra.

Dzsessz történelmi emlékhely Budapest belvárosában, a Dália presszó. Innen indulva, jó néhány magyar muzsikus vívott ki magának nemzetközi elismerést. Szabó Gábor és Pege Aladár neve jut eszembe kapásból. Ez volt a magyar dzsessz és a vendéglátóipar utolsó, korszakos találkozása. A hatvanas évek közepétõl ez a zene egyre inkább a koncerttermekben talált otthonra, mint az ún. könnyûmûfaj legigényesebb irányzata. A presszókban, füstös bárokban jószerével csak a bárzongorista maradt, aki Kimnowakék szerint "konyakból játssza a slágerlistát" beszédes címû számukban: Lõdd le a zongoristát!

A vérbeli dzsesszmuzsika lételeme a rögtönzés, a pillanat mûvészete. Minden hangnak és hangsúlynak funkciója, jelentõsége van.Amikor megkérdeztem a hódmezõvásárhelyi illetõségû, nálunk is jól ismert Yam együttes vezetõjét, Kovács Imre Attilát, hogy mi a legfontosabb a dzsesszben, azt felelte: a feeling, vagyis az érzés. Valami megfoghatatlan csoda, amitõl a zenésznek a színpadon, a közönségnek pedig a széksorok között borsózik a háta. Mindez a zene hatására, külsõ körülmények kizárásával. A jelenség akkor mûködõképes, amikor a muzsika tisztán hallható. A Jazzpresszóban, ez a lehetõség néhány asztalra korlátozódik, aminek következtében nem a zene, hanem akaratlanul is a fogyasztás prioritása érvényesül.Mi lehet a megoldás? Van az IH-nak olyan (kisebb) terme, ami rendesen behangosítható. A koncert ideje alatt a büfé ugyanúgy mûködhet. Nem ismerek olyan dzsessz-zenészt, akit zavarna a csendes jövés- menés és a sörszag.

Szentesi Élet, 1998. 03. 20.