2020-07-06    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-05-01 • Simon Géza Gábor
SVÁJCI JAZZTÖRTÉNET NÉMETÜL

Jazz in der Schweiz - Geschichte und Geschichten
464 Seiten mit CD-ROM, Chronos Verlag, 2005
CHF 58.00/EUR 38.80
ISBN 3-0340-0736-6

24 szerző és 3 fordító monumentális munkája a Jazz in der Schweiz. Geschichte und Geschichten. A régen várt mű nemcsak ebben a tekintetben mutat jelentős összefogást, hanem a támogatókat illetően is: 21 bank, város, kanton, szerzői jogi szervezet adta össze a kiadáshoz szükséges összeget. Ez azt a különleges svájci hozzáállást mutatja, amelyről már évtizedekkel ezelőtt is beszélt jelen sorok írójának a Svájcban zenésszé lett Burghardt Victor: sok helyről kisebb-nagyobb összegekkel támogatnak egy-egy projektet, amelynek negvalósítása és nem utolsósorban tényleges hasznosulása így lényegesen gyorsabban és szélesebb körben valósulhat meg mint akár egy nagyobb kampánnyal is beharangozott műé. (Magyarországon jó ha egy sörfesztiválra akad ennyi szponzor...)

Az idén 71 esztendős Bruno Spoerri vezette stábban még csak nem is ő a legidősebb, hiszen 82 éves szakember is írt a kötetbe. A sokszínűséget, a sokféle látásmódot szolgálja az is, hogy a legfiatalabb szerző mindössze 36 esztendős és találunk közöttük többek között többdiplomásokat, zenészeket, történészt, újságírót, egykori jazzklubvezetőt és egykori bankárt is. Tudásukat, ügyszeretetüket talán ma már Svájcban sem kérdőjelezik meg a zenészek, mint tették egykor Joachim-Ernst Berendttel is (!), vagy éppen Magyarországon, ahol Robert Pernet, az egyik első európai jazztörténész a magyarokkal is foglalkozó Jazz In Little Belgium című kötetével kapcsolatban hangzottak el buta gondolatok.

A műnek már a tartalomjegyzéke is három oldalas, teljes terjedelme közel ötszáz oldal, sok fotóval, s talán mind között a legizgalmassabb, egy terjedelmes CD-ROM melléklet is van, amin a terjedelmet tekintve még vagy háromszor annyi információ (diszkográfia, bibliográfia, életrajzi lexikon, fesztiválfellépők) van mint magában a kötetben, azaz mintegy kétezer nyomtatott oldalnyi (!) a teljes információmennyiség. A kötetet nyitó kronógiai összefoglaló 1900-tól 2004-ig kilenc sűrű oldalon taglalja a svájci eseményeket.

A pszichológiai tanulmányokat végzett, majd hivatásos zenésszé, később újságíróvá és jazztörténet- tanárrá lett Bruno Spoerri már a bevezető oldalakon világossá teszi, hogy normális gondolkodású, a kultúratörténettel tisztában levő európai szakemberként kollégáival egyetemben nem fogadja el a hivatalossá vált amerikai jazzkánont az első jazzfelvételek megszületéséről. A jazz ugyanis jóval komplikáltabb körülmények között született, mint azt kódexírói egyszerűsítik. A korai években maga a jazz szó fogalma is teljesen mást takart mint később -- mind Amerikában, mind Európában.

A szó írásmódja a németben éppoly sokszor változott mint a magyarban. Németül a korai években például “Tschetzpend”-nek írták a zenekarok nevét. Magyarországon ugyanekkor többek között a “dzsessz” honosodott meg, amit a nemrég a Petőfi Múzeumban megnyílt kiállítás egy korai magyar kompozíció címének szójátékával már a címében is idéz: “Dzsessz Te még az én utcámba!”

Már csak terjedelmi okokból sem lehet részletesen elemezni a monumentális svájci jazztörténeti kötetet, amelyben az általános svájci jazztörténet, illetve a helyi jazztörténetek egy-egy nagy önálló főfejezetet képeznek, számos alfejezettel.

A három nyelvet (német, francia, olasz) használó Svájc jazztörténete több mint tanulságos. Megmutatja azt az utat, amelyen a maga alkotta kánont meghaladni nem képes francia Hugues Panassié köre és ellenlábasa, a modernebb irányban is fogékony Charles Delauney harcolt. Betekinthetünk abba a világba, ahol 1939-ben Jazz-Tango-Danzing címmel már önálló jazzújságot is kiadtak, mégpedig a Panassié köre által uralt Jazz-Hot ellenlapjaként. Ha belegondolunk, akkor ugyanez a játszma néhány évtizeddel később Magyarországon is lejátszódott, sőt bizonyos értelemben napjainkban is játszódik a tradicionalisták és a saját fellépésük előtt megszületett mindenfajta jazzmegmozdulás jazzlétét is tagadó ősfanatikusok között.

A harmadik főfejezet, amely kilenc alfejezetével a svájci jazz keresztmetszetét tárgyalja, külön irigylésre méltó. Ezek többek között a svájci jazzhölgyekkel, az autodiadaktákból professzorrá válókkal, a jazz és a népzene, valamint a jazz és a klasszikus zene kapcsolatával, a Deutschschweitzer Rádió jazzével foglalkoznak. Mindezek közül az egyik legfiatalabb szerző, az eredetileg főiskolai blockflőte-szakot végző, majd hivatásos újságíró Christina Omlin Az idézettől az ötvözetig – A jazz és a klasszikus zene hosszadalmas összenövése az alpesi vidéken címet viselő terjedelmes tanulmány külön is kiemelendő. A mintegy húszoldalnyi anyag részünkre teljesen ismeretlen svájci zenei területet tár fel olyan részletességgel és olyan kedvcsináló stílusban, hogy legszívesebben rögtön elkezdeném hallgatni a vonatkozó hangfelvételeket.

A korántsem teljes névmutató jól illusztrálja a kötet bizonyos szélsőségeit. Ide csak azok kerülhettek be, akik “szoros kapcsolatban állnak a scájci jazzszínpaddal”. Ez lefordítva annyit is jelent, hogy például a Svájcba került magyar zenészek közül egyedül Burghardt Victor szerepel a névsorban, de például kimaradt a 211. oldalon megemlített Lehár Ferenc is, Ligeti György a 379. és a 381. oldalról, vagy Joachim-Ernst Berendt is. Ugyanakkor megtaláljuk a Magyarországon keresztül magyar hegedűs feleségével együtt Svájcba került, ott egy időre letelepedett amerikai zongorista, énekes, táncos Joe Turner nevét, aki alaposan beírta magát a magyar jazztörténetbe is.

A CD-ROM mellékletben jelent meg Arild Wideroe gigantikus munkája, a jazzdiszkográfia. Terjedelme majdnem azonos a vele közel egyidőben önálló kötetben megjelent Magyar Jazzdiszkográfia 1905-2000 kötettel. A feldolgozás és a felfogás is azonos, az elfogadott nemzetközi standardnek megfelelő, azaz ha egy felvételen svájci muzsikus szerepel, akkor az feltüntetésre kerül. Örömmel olvashatjuk Bálint Béla, Bujka Bertalan, Burghardt Victor, Csík Gusztáv, Grünwald Tamás, Pege Aladár, Zoller Attila és mások svájci érdekkörbe tartozó felvételeinek adatait. A feldolgozás elsőrangú, bár a CD-ROM-on a megjelenítés a választott számítógépes formátum (Adobe Acrobat) miatt enyhén szólva is roppant kényelmetlen és rendkívül lassú, nehézkes. Ehhez képest még a számítógépes guruk által teljesen korszerűtlennek kikiáltott doc-fileként való kezelés is gyorsabb és hatékonyabb.

Diszkográfiai szempontból (főleg hallgatói/rajongói oldalról nézve) elsősorban az újrakiadásokkal vannak gondjaim, hiszen azok közül számosat valamilyen okból kihagytak a diszkográfiából. A magyar vonatkozásúak közül gondolok itt elsősorban Pege és Zoller anyagaira. Márpedig manapság csak a megcsontosodott LP-rajongók meg a kutatók keresik az LP-ket. Vagy megtalálják egy antikváriumban, egy hagyatékban, egy internetes aukción vagy csak vágyódhatnak rá. Arról a tényről nem is beszélve, hogy a CD-kiadások révén továbbélhet, továbböröklődhet egy-egy nemzet hangzó jazzöröksége. Ez pedig – tekintve a majorok mindent elsöpörni akaró profitéhségét – fontos valamennyi európai jazznemzet részére. Hiszen a jazzvirágok vagy kilencven százaléka innen származik.

Budapest, 2006. május