2020-02-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-05-11 • Jókai Mór
Idegen szó a Nemzeti Színházban: IRA ALDRIDGE

A legelső idegen szó, mely a Nemzeti Színházban elhangzott, angol volt, az is egy szerecsen szájából jött ki.

Ira Aldridge Akkoriban volt ez, amikor a híres észak-amerikai írónő, Beecher Stowe asszony regénye izgalomba hozta az egész művelt világot: „A Tamás bátya kunyhója.” Ez a regény volt a melegágya a nagy világháborúnak, mely a szabad államok északi és déli része között lefolyt, s a néger rabszolgák felszabadításával végződött. Népszerű volt ez időben a fekete képű Cham-ivadék.

S ebből a fajból támadt a leghíresebb színész, a Shakespeare-darabok személyesítője: Ira Aldridge.

A híre rég megelőzte jöttét: a néger Rosciusnak nevezték.

Természetesen a legelső szerep, melyben föllépett, Othello volt. Ezt az ő számára teremté a nagy brit költő.

Csúnya volt! A pofája olyan rút, mint az oroszláné. De hát az oroszlánnak is olyan csúfnak kell lenni, hogy felséges legyen. Tehát a szerecsennek is, hogy szerecsennek ideális legyen. Nagy feje volt, kiülő magas homlokkal, duzzadt ajkai, széles válla, nagy mellkasa, herkulesi termete.

És aztán a hangja! Gyöngéd suttogásában az oroszlán mormogása, kitöréseiben az oroszlán ordítása: de egész szavalásában a magyarázó értelmiség. – Én abból, amit az angolok beszélnek, egy szót meg nem tudok érteni; míg Aldridge-nek minden elmondott sorát úgy értettem, mintha olvasnám. Tőle tudtam meg, hogy milyen szép az az angol nyelv: mennyi erő, mennyi változatosság van annak a szavalatában! Talán csak a magyar vetekedik vele.

Az ő Othellója ismertette meg igazán Shakespeare remek alakját. Azóta is láttam több Othellót, nagy művészektől: magyaroktól, olaszoktól, németektől, kik szintén remekeltek benne. De azok mindannyian mégis csak feketére festett Jáfet-ivadék voltak: ez volt az igazi Cham-unoka: az afrikai nap alatt növekedett bisbariba néger.

Most is emlékemben cseng minden szava attól a gyöngéd szerelmes hívogatástól kezdve: „Come Desdemona”, egész addig a vérittas hördülésig: „I have no wife!” A többi játszótársak mind magyarul beszéltek, csak ő maga beszélt angolul. S a közönség ezt nem találta nevetségesnek.

Azután több mesterszerepében láttuk: Lear királyban, Macbethben, Shylockban: ezekben már kendőzött arcszínnel. Itt már a Jáfet és Semi faj sajátságait vette fel, s az is sikerült neki.

Aztán mikor a nagy klasszikus tragédiák előadásának vége volt, akkor még megszerezte a közönség kedvéért a műélvezetet egy ráadással. Előjött mint Mungó, a néger rabszolga, csíkos mellényben, pantallonban, kezében pálinkáspalackkal; danolt néger dalokat: „Opossum of the gum three”, táncolt néger táncot: ivott (igazi gint), veszekedővé lett: „I will fight”; utoljára szerelmes nótát énekelt a „rózsájához”. Olyan szeretetre méltó volt ebben az öngúnyoló valódi szerecsen alakban.

Az italt egyébiránt nagyon szerette. Öltözőasztalán ott állt mindig a palack, tele erős vörös borral. (Játék végén már üres palack.) S az ivás hatása meglátszott a játékán. A műértő szem megkülönböztethette, hogy ez egypalackos előadás volt, ez meg kétpalackos.

Láttam tőle Macbethet kétszer egymás után eljátszani. Az első előadása csupa tanulmány volt. Egy szörnyalak lelki küzdelmeinek emberi magyarázása. Mikor kijön a meggyilkolt király hálószobájából: a feleségének mutatva a véres kezeit: „That is a surry sight!” – Aztán az a megrettenés, mikor a díszlakomán a pohárköszöntő alatt meglátja Banquo szellemét, s kiejti kezéből a serleget. Végül a Macduffal kezdett párviadala, melynél megbénítja a karjai erejét ellenfelének az a mondása, hogy őt nem szülte anya; ügyetlenül védi magát, halálos sebet kap, akkor kiejti kezéből a kardot; dákosát rántja elő, de már csak vaktában hadonász, nem is látja az ellenfelét, kétségbeesetten szurkál a levegőbe, végre összeomlik; ennél természetesebben egy koronás rémalak összetörését nem lehetett visszaadni. Ez volt az egypalackos előadás.

A második Macbeth alakításnál már észre lehetett venni a különböző művészi felfogást. Itt a művész egy bőszült fenevadat játszott, aki a bűnével dicsekszik, s a pokoltul sem ijed meg. A szegény Banquo ugyan sietett vissza a föld alá, mert a fejéhez akarta vágni a billikomot. A végjelenetnél pedig, ahelyett hogy a szerepbeli instrukciója szerint szépen halálra engedje magát sebesíteni, nekirohant Macduffnak, s birokra kelt vele, s még megtörtént volna, hogy ezúttal Macbeth gyűri le az ellenfelét. De szerencsére Macduffet Szigeti Józsi személyesíté, aki nem engedi csúffá tenni a magyart: „de biz engem csak nem gyűrsz le, adta szerecsenje!” S azzal ő is nyalábra kapta, s úgy teremtette a földhöz a Macbethjét, hogy az csak ott maradt elterülve. Úgy vitte el négy ember két kezénél, két lábánál fogva az öltözőbe. Ez volt a kétpalackos előadás.