2018-12-09    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1935-01-01 • Vajda János
Jazz

Általában kevesen kedvelik a régiek közül. Szeretik szembeállítani a cigánymuzsikával és ostoba négerzenének érthetetlen, idegenségnek nevezik. Az összehasonlítás valóban nincs hasznára a jazz-muzsikának. De az összehasonlítás semmiféle szépségnek és semmiféle művészi alkotásnak sincs hasznára, akár a jó Isten alkotóműhelyéből, akár az ember mesterkedéséből sikeredett. Hasonlítsd össze a mennybolt csi1lagait a hótakarta földekkel. Fáj a szíved, ha döntened kell, hogy melyik a szebb. Vagy hasonlíts össze két igazán szép festményt, Lovat, virágot, amelyik közül egyik sem a tiéd - és nézd őket az igazság és a szépségben való elmélyülés szemüvegén: nem bírsz különbséget tenni a kettő közt.

Így vagyunk a jazz-muzsikával is. A cigányzenét szeretjük, mert minden trillája, minden futama és minden fájdalmasan szép melódiája a lelkünk mélységéből fakad. És a cigánymuzsika nemcsak hogy szép, de igazán a magyar tehetségnek, a magyar föld szépségének, az alkotó magyar géniusznak hangokba sűrített zengése. A jazz nem magyar. Közvetlenül semmi kapcsolata sincs a magyar földdel, a magyar tehetséggel. De benne van az örök emberi mélység az örök emberi fájdalom, a szabadság után síró örök emberi rabság.

Az a jazz, amire táncolni szokott a fiatalság - nem is igazi. jazz. Csak néha szüremlik ki belőle a kezdete, az eredete annak, ami ez a zene. Amint az életben, úgy a művészetben is két dolognak lehet megtalálni az értelmét: a nagyon kezdetlegesnek és a nagyon tökéletesnek. A jazz kezdetleges formáját csak a világutazók, a tudósok ismerték meg a maga valóságában. Négerek énekelték. A világ legmegalázottabb, legszomorúbb rabsággal megvert népe. Az a nép, amelynek tanult, kulturált mai ivadékait sem ereszti még maga mellé a szabad Amerikában a. büszke fehér faj. A néger lehet akármilyen tehetséges, akármilyen: művelt, akármilyen jó modorú ember, nem lakhat egy városrészben a »diadalmas« fehér emberrel együtt. Mert bizony a fehér ember még nem bírt leegyszerűsödni a műveltségben és a tudásban.

Négerek énekelték valamikor az első jazz-t. Szomorú, kizsákmányolt, munkában félig halálra korbácsolt emberfajta. A büszke fehérek rabszolgái. A folyók partján, amikor esténként csak a hold és a csillagok őrködtek az érzéseik felett. Amikor elaludtak a rabszolga felügyelők és kiesett kezükből a gyorsan suhogó korbács...

Ott suhogott, reszketett és izzott szívükben a fájdalom. És felhangzott a vastag ajkakon a dal, a szenvedés és a rabság éneke. És szállt a csillagfényes mennybolt felé. A folyót szellő fodrozta. A szemükben könny remegett és az éjszakában is feketéllő arcok megfényesedtek. A dal pedig, a rabság éneke, zengett szabadon, csodálatos szabadsággal, .hogy csak megkínzott, félholtra vert rabszolgák bírnak álmokat zengeni a fájdalomról, a kiengesztelhetetlen sorsról, amely az életüket nyomja...

Azután megtalálható másutt is jazz igazi szépsége, igazi értelme. Amikor moziban ül az ember és a vászonra vetődik modern amerikai kórusoknak az éneke a hangosfilmről. Négy-öt tagú énekkarok. Suttogva, halk hangon mesélnek a fájdalomról és az élet elszálló szépségeiről. Ezek már nem primitív, ösztönös nótázók. Ezek: már iskolát járt zenészek, énekesek, akik a muzsika tudományának az alapján sóhajtják el a mai élet megtépett szívű emberének, .a huszadik század elárvult gyermekének szomorúságát.

Mert, bizony ma sem fenékig tejfel az élet. Nemcsak azoknak - akik a mindennapi élet keserves kenyeréért sózzák könnyeikkel kenyerüket, de azoké sem, akiknek - keveseknek - nincsenek kenyérgondjaik. Kevés a boldogság a földön. És az a gond, az a gyötrelem, ami a sokunké, a robotban és a megélhetés problémájában sorvadó tömegé, - kisugárzik a gazdagokra, a könnyűéletűekre is. A jazz kezdetben és hosszabb időn át éppen a gazdagok, a tehetős külföldiek muzsikája volt. Azoké, akiknek rendben volt a kenyérgond körül a szénájuk. Amerikában, Angliában és a művelt Nyugat legvagyonosabb osztályaiban találta meg helyét. És nem lehet érthetetlen, hogy az a bizonyos külföldi »felső tízezer«, az a társasági formáknak élő, rafinált italok mámorában révedező kisebb emberi összesség éppen a jazz-t, a fájdalom zenéjét emelte kultúrájává. Mert az a gazdagság, amiről erre, mifelénk beszélünk néha, csak szürke utánzata annak, ami a világon van. Ahol valóban keveseké a szépség, az öröm, az élet napos oldala és sokaké a gond, a nyomorúság és az árny.

És az ember, aki legyőzte az időt és a teret, aki a tudás reflektorával soha nem álmodott távolságokat világított meg, - nem szoríthatja a rabság béklyójába: büntetlenül a másikat. Mert a szegények, az elnyomott és kizsákmányolt tömegek fájdalma kisugárzik az elnyomók lelkébe. Mert az emberi fájdalom és szenvedés az Isten közelébe emeli az embert. És az Isten közelében mindenki egyforma.

A mai ember nem boldog. Még ha nincs is kenyérgondja, még ha jó ruhában is jár, még ha tömegek sorsát intézi is. A saját, legbelsőbb élete sivár. Az élet forgataga elkapta a lelkét. A gép, amelyet ő tervezett ki, túlnőtt rajta. Mint a mesebeli varázsló, aki kieresztette a bűvös fazékból a szellemeket, hogy aztán rabja legyen azoknak" - úgy a mai ember felett is úrrá lett a gép. A gépóriások mindent elvégeznek ma már az ember helyett. Ruhát szőnek, kenyeret dagasztanak, földet művelnek, bútort faragnak és mindenütt ott vannak, az élet egész vonalában. De nemcsak embert helyettesítenek, de - embert is pótolnak. És az az embertömeg, amely helyett munkát végez a gép, nem kap ellenszolgáltatásul sokszor még mindennapi kenyeret sem a fejlődő technika, a szárnyaló emberi gondolat áldásaiból. A gépek gyárakban vannak és a gyár mindent adagol, mindent szállít. Árut, élelmiszert, bútort, papírt, íróeszközt, ruhát, csipkét, autót, kerékpárt, borotvát, bicskát, mindent. ami tetszik, csak éppen lelket nem tud adni.

A megtépdesett szívű, gondokban vergődő ember éppen ezt a lelket fájlalja. És ezért szereti a ma embere különösen a nagyvárosokban. a jazz-t. Mert ez a szomorú, idegen muzsika a lélekről mesél azoknak, akik vágyakoznak utána. A fájdalomról és a vágyakról, amely ott él mindannyiunk szívében. A szabadságról és az álmokról, amelyek elkerülik a nappalainkat és az éjszakáinkat.

Valamikor félholtra korbácsolt, fekete rabszolgák énekelték éjszakákon, amikor szellő suttogott az élet változatlanságáról és kiesett a rabszolga felügyelők kezéből a könnyen suhogó korbács. Ma kiégett szívü, magukba árvult emberek dúdolják a rohanás szünóráiban, amikor nem zug felettük a robot pokoli gépezete. A gépezet, amit az ember tervelt ki és emelt fel a saját boldogtalanságára.

Szabadságról, életről, elsuhant álmokról szól ma is a dal, mint valamikor, amikor agyonhajszolt rabszolgák rítták el benne kiengesztelhetetlen sorsukat. Szabadságról, ami nincsen az ember legegyénibb életében. Életről, ami szomorú, gondokkal terhes és kevés boldogságot tartalmaz. Elsuhant álmokról, amelyek soha nem térnek vissza és elszállnak felettünk, mint az első tavasz, az erő és a vágy.

A szabadság minden. Napsugár a dermedt földek felett. Élet, világosság és tisztaság. Az életnek pedig boldogság a célja. A világosságnak, hogy csillogó szemmel nézzünk bele. És a tisztaságnak, hogy közelébb kerüljünk az Istenhez.

Erről szól a jazz is. És ezért szép a jazz.

Alföldi újság naptára| 1935. 84-87. p. – Szentes : Alföldi újság könyvnyomdája, 1934.