2018-12-09    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1927-02-01 • Németh Károly
BROWN TAMÁS SZAXOFÓNOS A MENNYORSZÁGBAN

A Dancing-Hallban három jazz-band játszott felváltva. Valahányszor azonban a csikagói Nigger-Band-re került a sor, abbamaradt a tánc. Mindenki Brown Tamás szaxofónost hallgatta. Brown Tamás huszonkétéves volt és fehér, rég-otthagyott néger felesége rokonaival járta a világot. Az asszony annak idején csúnya, szürke kis porontyot szült neki. A bölcső mellé fogadott néger dajka egész nap primitív, fából-faragott szaxofónt fujt. Édes buta gügyögések kacagtak elő az öreg-cseléd-faragta sípból; Brown Tamás is meg a csúnya, szürke kis porontya is naphosszat nevették ezt a furcsa, emberi-hangú óbégatást. Brown Tamás végül is utánozni kezdte a maga cifra, ezüstös, sokbillentyűs szaxofónján a néger dajka művészetét, amely századok néger dajkáin odatökéletesedett, hogy egyszerűbb és hatásosabb már nem is lehetett.

Ezzel hódította meg a világot. Hajnaltájt, amikor a kéjes teljesülést örökké csak ígérő pezsgő, kokó és charleston már egyetlen, buja, szünhetetlen-rángó csípővé dagasztotta a Dancing-Hallt, egyszerre szelíd derűre halkult a kavargó, izzadt világ, ha Brown Tamás megfujta szaxofónját. A koponyába esett szemek, amelyeket üveges-rideggé merevítettek a morfin, a kokain, meg a szokottá unt perverziók, naivra melegedtek és az örök virrasztástól csúnya, szürke kis arcok oly édesálmodón mosolyogtak, mint valaha a csúnya, szürke kis poronty a kubai napfényes cukormezőkön.

Brown Tamás oly sok pénzt keresett, hogy egy nő sem ellenkezett és valamennyi unott-kimérten hű volt hozzá. Dancing-Hall után négereket, parkett-táncosokat, ujságírókat, szinészeket és kokainista nőket csődített lakására. Valahányszor besütött a déli nap, a szőnyegen összekavarodott, áporodott tömegből mindig ugyanazok a nosztalgiás sirámok jajdultak fel. A néger dobos ezt mondta:
-- Állást vállalok. Könyvelő leszek.

Az ujságíró nap-nap után fogadalmat tett:
-- Hazamegyek, kialszom magam és belekezdek életem nagy művébe, a Cézár-korabeli regénybe.

A kitartott parkett-táncosok nősülni akartak, a kabaré-komikus elhatározta, hogy végre betanulja a Lear királyt, a lokálnők cukorkaüzletről és komoly zsidó kérőről álmodoztak. Brown Tamás, a szaxofónos bambán motyogta:
-- Mától kezdve gyakorolni fogok. Ott a hegedűm. Ha hallanátok! Csak Mozartot fogok játszani. Ha nem kellett volna a pénz, nem állok össze ezzel a disznó néger bandával. Hol tartanék ma már!

Mindig akadt valaki, aki a mindennapos, szokott, nagy magábaszállások végén röhögve megjegyezte:
- Lesz egy nagy fene. Mi már csak szépen elrothadunk, aztán elvisz az ördög.

És ilyenkor vette kezdetét a sátáni komédia legcsodálatosabb jelenete. Egymás után hajtogatták az erős snapszokat és üdeszép szóvirágok zsengéin őrjöngték el ragyogó álmaik siralmas és bizonyos pusztulását. Pompás és illatos tehetségük büdösre keseredetten csúszott el szájukon, amelynek színét-ízét vette az alkohol, meg a nikotin.

Egyszer, ép a nagy egymásba-bomlott zokogás kellős közepén, esett meg Brown Tamással a tükör csodája. Vagy véletlen volt, vagy az ördög rendezte, elég az hozzá, hogy Brown Tamás kezébe került egy kézitükör. Tulajdonképpen nem is az arcától ijedt meg, hanem a nyelvétől. Penész-ette zöldes-fehér volt a nyelve, olyan, amilyen valószinűen a hulláké. Undorító, bomlott-színű holtember képe vigyorgott Brown Tamásra. És az a nyelv! A szaxofónos néma rémülettel nézegette tulajdon képe-mását és iszonyattól ernyedt kezéből földre ejtette a tükröt, amely tompát koppant a parketten. Brown Tamás hült-meredten bámult a tükörre, amelynek utolsó viziója ép ő volt. És ebben a halálos szorongásban hirtelen visszarémlett agyába a messzeszédült élet emléke. Elég fürgén hajolt a tükör után, hogy megnézze, eltörött-e?

- Nem törött el - szólt és jókedvűen, diadalmasan csendült hangja.

Személyes sikert látott ebben, nagy, letargiás passzivitása elhitette vele, hogy most valami oly szerencsés rendkívülit cselekedett, amivel egyszeriben nyélbe ütötte bicsaklott életét.

Gondolkozott, mit kéne most tenni? De mert jobb nem jutott eszébe, nagy pohár erős pálinkát ivott és vastag szivarra gyujtott. Egyébként egészen megkönnyebbült. Most már tudta, hogy végre valóban jön a munka, a hangverseny-pódium, a dícsőség, az egyetlen, amiért érdemes élni. Ekkor megszólalt a sarokba kuporodott néger dobos. Fázós, babonás-félő volt a hangja:
- Tomy, Tomy vigyázz! Tüneményes szerencséd végét járja. Legközelebb eltörik a tükör. Ez volt az intés!

Brown Tamás megdühödött. Hogy éppen most, az új élet kezdetén, ebben a szent, tavaszos pillanatban kellett az átkozott fekete gazembernek kuvikolni! Brown Tamás tekintete halálra fagyott. Így közeledett a néger doboshoz és ezt mondta:
- Ha most megdöglesz, talán nem fog az átkod.

A dobos meg sem moccant. Amikor azonban Brown Tamás hozzáhajolt, hogy megfojtsa, előkapta zsebkését és gyorsan beledöfte a szaxofónos torkába.

Nagy sikoltozás támadt, mindenki elrohant, Brown Tamás magára maradt. Fehér selyemingét elöntötte a vér, délfelé járt az idő, a nap oly szokatlan vér-vörösen tüzelt odafönt, hogy Brown Tamás belátta, ő most meghal, máskép miért is lenne véres az inge, meg a déli nap. Vallásiakkal vajmi keveset törődött földi életében, úgyhogy gondolkoznia kellett, amíg eszébe jutott, hogy most, a világ rendje szerint jönnie kell a két angyalnak, aki elviszi az ég peremére. Ott aztán Szent Péter serpenyős mérlegre rakja majd bűneit és erényeit, aszerint csikorgathatja majd a fogát, vagy játszhat az idők végéig Mozartot.

A két angyal nemsokára meg is jelent. Hasonlítottak ahhoz a két angol táncos sistershez, akik miatt Brown Tamás ott hagyta Yesst, a néger asszonyt. A két földi sisters kimérten volt szerető, szenvedélyes, jó és asszony. Komisz-hideg volt a két sisters, mint általában a földi asszonyok, kivéve Yesst, akit azonban gyűlölt Brown Tamás, mert Yess fekete volt, szürke gyereket szült neki és bosszantó-halálosan szerette őt.

A két fényes égi angyal hasonlított a két gyönyőrű földi sistershez, a beszédük pedig teljesen egyezett amazokéval. Köteles-melegen mondta az egyik:
- Brown Tamás, érted jöttünk, hogy elvezessünk az ég peremére.

Majd langyosan hozzátette a másik:
- Brown Tamás, hozd rendbe magad, gyűrött és véres vagy. Így nem jöhetsz az ég peremére.

Szegény Brown Tamás zavarba jött. Még kábult a feje a sok erős pálinkától, amit előző este óta ivott, nikotin rágta, keserítette a zöldesfehér nyelvét, meg aztán átszúrták a torkát, meghalt, sejtelme sem volt, hol vannak a tiszta ruhái.

Ebben a pillanatban alázatos, szerető-megbocsájtón belépett Yess. Valamint a kubai napfényes cukormezőkön, most is mindössze gyékénykötényke fedte fényes-fekete bájait. Filigrán kis nigresse volt, életadó dús idomai lötyögtek.

- Rendbe hozlak, Tomy - suttogta.

Brown Tamás rettentőn szégyelte magát a fényes égi angyalok előtt, a pokolba kívánkozott, semminthogy a két angyali sisters megtudja, hogy ez a csúf fekete ördög a felesége.

- Takarodj! - kiáltotta és holtra-fagyott torka sebéből néhány csepp vér szivárgott elő.

- Brown Tamás siess - sürgette az egyik angyal.

- A néger pesztra majd segít - szólt a másik.

Brown Tamás kapott az ötleten, hirtelen így szólt:
- Yess, most hozzon rendbe, aztán elbocsátom. Többet nem lesz szükségem magára.

Yess nem válaszolt, asszonyos elmélyedéssel hozzálátott, hogy kiöltöztesse az emberét. Amikor levetkőztette, a két angyal kiment az erkélyre, hogy alulról is lássák a napot, ami szokatlan és mulattató volt nekik. Yess gondosan kimosta Brown Tamás sebét, rózsaszín flastromot ragasztott rá, be-otkolónozta tetőtől-talpig, fehér selyeminget húzott testére, hosszadalmasan igazgatta a sarkos-gallérra kötött parányi fekete selyemcsokrot, frissen vasalt bő nadrágot, lakkcipőt, vadonatúj szmókingot adott rá és hátrafésülte csapzott szőke haját. Elégedetten végigmustrálta, aztán büszkén ezt mondta:
- Te leszel, Tomy, a legszebb angyal.

Bejött a két égi sisters.

- Indulhatunk - mondták.

- Várj még, Tomy - kiáltotta Yess -, hol a szaxofónod? Vidd magaddal!

Brown Tamás még csak feleletre sem méltatta asszonyát, aki mint a szélvész elrohant, keresni a szaxofónt. Intett az angyaloknak, azzal messze röppentek. A kubai napfényes cukormezőkön, egy hatalmas kókuszpálma tövében értek földet.

- Innen indultál a világba, Brown Tamás - szólt a szőkébb angyal -, itt búcsúzz el a világtól.

Hátuk mögött fáradtan lihegett Yess hangja:

- Tomy édes, itt a szaxofón.

- Hagyj békem - mordult föl Brown Tamás. - Minek az?

- Odafönn - szólt Yess - számonkérik majd érdemeidet. Szaxofónozni tudtál a legjobban. Sokat számít ám az az ítélkezésnél. Öregapám mondta, mikor kicsi voltam.

- Az öregapád - legyintett megvetően Brown Tamás - fekete pogány kutya volt. Nálunk erényekkel mérik az igazságot.

- Jó ember volt az öregapám - szólt Yess és könnyes lett a szeme. Majd így szólt: - Emlékszel, Tomy, ez alatt a fa alatt lettem először a tied.

- Elbúcsúztál a világtól? - kérdezte az egyik angyal.

- El.

- Akkor indulhatunk.

- Tomy édes - siránkozott a néger asszony -, elkísérhetlek?

- Aztán már mit keresnél te ott a fehér mennyországban? Úgy sem engednek be.

Yess lesütötte a szemét. Alázatosan motyogta:

- Keresztény vagyok. Krisztus urunk vére értem is folyt...

- Ugyan, ugyan - legyintett fölényesen Brown Tamás, azzal a két angyal közt szép könnyedén megindult fölfelé.

Yess hirtelen nyakába akasztotta az embere szaxofónját és ahogy gyerekkorában megtanulta, majomügyességgel kúszni kezdett a pálmán az égbe-menők után. Közben siránkozott, könyörgött:

- A pálma nem ér az égig. Tomy édes, téged visznek az angyalok. Csak ki kell hogy nyujtsd a karod. Nyulj a hónom alá, amíg éltél, úgyis mindig magamra hagytál.

Brown Tamás gúnyosan mosolygott:
- Nos, ha olyan nagyon szeretsz, hogy még a túlsó világra is utánam jössz, lássuk, képes-e csodát tenni a szerelmed? Akard, hogy nőjjön az égig a kókuszpálma.

Ahogy kimondta, abban a pillanatban pontosan az ég pereméig nyult a kókuszpálma, amelynek tövében Yess Brown Tamás felesége lett. És a szerelmes Yess megkezdte a versenyfutást a halál angyalaival.

Brown Tamás megijedt, hogy most már az idők végéig nem rázhatja le nyakáról az asszonyt, aki gyűlöletes szürke-színű porontyot szült neki. Odasúgta a verejtékező, lihegő Yessnek:
- Ha rögtön meg nem állsz, megverlek. Amíg éltem, soha nem vertelek meg, de most...

- Sokat vertél - nyögte Yess -, de mindegy. Ne félj, nem ragadok hozzád, tudod, valahányszor elzavartál, elmentem. Csak a mennyország kapujáig akarlak kísérni. Hátha kell mégis a szaxofón.

Brown Tamás végül is megsajnálta a nyavalyás asszonyt és engedte, hogy kísérje. A lihegő Yess egyszer csak így szólt:
- Rég nem beszélgettünk, Tomy. Beszélgessünk utoljára, Tomy!

- Most már nem lehet.

- Miért?

- Mert félig-meddig angyal vagyok és így nem illik hazudnom.

- Minek is hazudnál, Tomy! Hisz úgyis mindent tudok. Szerettél, kivántál, aztán megúntál, nem szerettél, nem kívántál, otthagytál és ezerszer szegted meg a nekem tett esküdet. Így volt ez, Tomy?

Brown Tamás nem felelt. Yess rosszat sejtve, gépiesen kezdett kúszni az égbe nőtt pálmán, észre se vette, hogy halálosan erőlködik, hangosan sikította:
- Tomy, most rögtön megmondod az igazat. Máskép szólok az angyaloknak, hogy a feleséged vagyok.

- Hát jó - szólt gonosz-mosolygón Brown Tamás -, tudd meg az igazat! Soha nem szerettelek, nem kívántalak, amikor a pálma alatt azt mondtam, hogy meghalok, ha nem leszel az enyém, hazudtam. Fogadtam a barátaimmal, hogy első szavamra leveszlek a lábadról.

Yess könnyesen mosolygott:
- Minek kínzol örökké, Tomy? Úgysem igaz, amit mondasz. Mért vettél akkor feleségül?

- Mert az a ronda kölyök közbejött. Féltem, hogy a vad, néger gazember apád agyonver, ha megtudja.

Yess fényes fekete bőre szürkére sápadt, sóhajtott és csak annyi ereje maradt, hogy megkapaszkodjék egy zsenge hajtásban. Ájultan helyben maradt, Brown Tamás és az angyalok pedig könnyedén szálltak fölfelé.

Amikor már egy földi pálma hosszával elhagyták Yesst, a néger asszony magához tért és ahogy meglátta odafönn szép szőke, szmókingos, lakkcipós, otkolónos emberét, erőt vett magán és utolsó nagy nekilendüléssel tovább kúszott utánuk. Hogy utólérte őket, fájdalmas hangon odaszólt Brown Tamásnak:
- Tudod mit, Tomy, megbocsájtok. Végre is nagyon jó voltál ám te hozzám. És sírba vitted a titkodat. Meghaltál, nem számít, amit mondasz.

Brown Tamás most tényleg meghatódott. Belecsipett az asszony kivánatos lötyögő husába és emelte fölfelé. Yess boldogan sikoltozott, majd beleőrült, úgy fájt a csípés, de az angyali Tomy közben emelte az égbe és hagyta, hogy pihenjen. Megszokta már a földön, hogy az angyali Tomy minden kis örömért fájdalmasan megkínozta. Yess boldog volt, mintha már ő is angyal lenne. Brown Tamás vidáman beszélt:
- Kár, hogy csak most, a halálom után jut eszembe egy igen szellemes cáfolat. Tudod, odalenn ismernek egy legendát. Régi legenda, arról szól, hogy egy Don Juan nevű spanyol parkett-táncosnak ezerhárom asszonya volt. Most, útközben jöttem rá, hogy ez hazugság. Mert azt még csak eltudom képzelni, hogy ezt a rengeteg nőt el tudta csábítani, de hogy le is tudta volna rázni a nyakáról, az teljes lehetetlenség. Ti asszonyok oly undorítón megbocsájtók vagytok, hogy az még egy angyalnak is sok. Legalább is nekem sok.

Yess boldogan kacagott:
- Istenem, Tomy, megint kedves vagy, mint akkor voltál, amikor szerettél. Tomy édes, ha fogadtál is a testemre, igaz-e, később mégis szerettél!

- Hát szerettelek.

- Ugye, Tomy, sose voltál olyan boldog, mint amikor dícsérted a testemet, amiről te mondtad, hogy fekete, mint a csókos éjszaka? Tomy, valld be, a fehér asszonyok sose voltak olyan jók hozzád, mint én.

Brown Tamás elgondolkozott. -

Ha jól meggondolom - szólt végre -, valóban veled voltam csak boldog. De minden tőled kapott jóért százszorosan megfizettem. A szerető testedért jött az a csúf, szürke poronty...

- Meghalt már, szegényke.

- Hm, most már úgyis mindegy. Nem ez volt a legnagyobb baj. Te segítettél be a jazz-bandba. Tönkre ment az életem, szaxofónos lettem, holott világraszóló művésznek készültem.

- Tomy édes - szólt most közbe Yess -, te könyörögtél, hogy protezsáljalak be a rokonaim jazz-bandjébe. Éhenkórász voltál, sok pénzt akartál, hogy legyen időd gyakorolni Mozartot.

- Te akartál városi palotát és autót.

- Tomy, angyal vagy, ne hazudj. Én jól megvoltam a farmunkon, te mondtad, hogy belefulladsz a trágyaszagba. Húsz esztendős voltál, minden asszonyt megkívántál, mert azt hitted, hogy valamennyinek más a teste, mint az enyém és valamennyi úgy szeret, mint én. Aztán rájöttél, hogy mindnek olyan lötyögő a husa, mint az enyém és egy se szeret úgy, mint én.

- Yess, fogd be a szád, szamár vagy!

- Szamár vagy te. Én egyetemet jártam, te meg csak szaxofónt tanultál. Öregebb is vagyok nálad...

- Kerestél volna vén néger barmot magadnak, ha nem tetszettem!

- Tomy, csak téged szeretlek.

- Én is szeretlek.

- Tomy, tudod-e, hogy mily szép az élet!

- Kár, hogy meghaltam.

Brown Tamás vidáman végigfogdosta asszonyát és belecsókolt a fiatal, egészséges leheletű szájába.

- Brown Tamás - szólt ajkát biggyesztve az egyik angyal -, ne ízléstelenkedjék. A néger pesztrával szórakozott volna odalenn, a fa alatt. Egy szaxofónosnak tudnia kellene, mire kötelez a szmóking.

- Tomy - sugta Yess -, mondd neki, hogy a feleséged vagyok.

- Ráérek még - ellenkezett a fiú -, de tudod mit, megfogadom a tanácsukat. Kiszakítom magam a karjukból és lekúszunk a fa tövébe - szólt, - azzal rántott egyet és szabadon maradt a világürben. De nem pottyant le. Szállt tovább fel az ég pereme felé. Brown Tamásnak ekkor már angyali sajátságai voltak.

- Sose leszünk már egymásé - sóhajtották fájdalmasan.

A változatlan bizonyosságnak azt a szomorúságát érezték, ami ismeretlen odalenn, a csalatkozott remény, de mégis reményországában. Brown Tamás törte meg a csendet:

- Adok egy kis virágot, odalenn úgy sem adtam soha - szólt, azzal megfogott egy pislákoló kis csillagot.

Ahogy hozzáért, azonmód, fényes ívben leszédült az égről az imbolygó mécses:

- Most igazán meghaltam - szólt Tomy -, lehullott a csillagom.

Ahogy elérték az ég peremét, Brown Tamás szó nélkül odalépett a serpenyős mérleg elé.

- Tomy, Tomy - síránkozott Yess - el sem búcsúzol tőlem?

Brown Tamás oda se figyelt. Szent Péter alig győzte egy helyre rakni a bűnöket, az erények serpenyője üresen maradt. A mennyország öreg kapusa ki sem próbálta a mérleget, merre húz, odament Tomyhoz és nagyot rúgott bele. Brown Tamás széles ivben repült le az ég pereméről.

Kevés hiján a pokolba zuhant. Ám a szerelmes csoda, az égbe nőtt pálma dús lombján ott gubbasztott az izgatott Yess és nem is túlságosan távoli rokonainak, a majmoknak kábító fürgeségével elkapta pokolba való szép szőke fehér emberét. Brown Tamás halántékán kiverejtékezett az otkolón, bambán motyogta:
- Búcsúzás nélkül otthagytalak, Yess. Egy erényem se volt. Mehetek a pokolba!

Zokogni kezdett és asszonya izmos, fekete lábát csókolgatta.

- Itt a szaxofón - szólt most határozottan, méltóságteljes nyugalommal Yess -, az öregapám sose hazudott.

Brown Tamás bánatosan legyintett.

- Ne okoskodj - szólt az asszony -, tudod, még mindent keresztülvittem, ha rólad volt szó. Most besegítlek a mennyországba. Többet ez innenső és túlsó világban úgysem tehetek már érted. Higyj nekem!

Brown Tamás belenézett Yess fényes bizakodó szemébe és életében-halálában most először mondta ki a nagy, szentséges fogalmat:
- Feleségem.

Yess fiatal mohó teste most az egyszer nem kívánta Tomyt, a boldog asszony megcsókolta a pokolba való szaxofónos kezét és megáldotta, hogy szépen játsszon majd az égi fehér seregeknek. Tenyerével leverte a port, amit Szent Péter saruja hagyott a szmókingon és a pálmalombról óvatosan átsegítette urát az ég peremére.

Brown Tamás kipróbálta a szaxofónt: két-három gikszert fujt. Szent Péter az egek szenvtelen közönyével fordult felé, hogy újból lerúgja az ég pereméről. De Brown Tamás ekkor már fujta a slágerét: a néger dajka altatódalát. Angyalok, szentek végeláthatatlan serege gyűlt a szaxofónos köré, eleinte meglepetten hallgattak, aztán megtörtént az Idők csodája: a furcsa, emberihangú óbégatásra, a cifra, ezüstös, sok billentyűs trombita édes buta gügyögéseire vidám mosolyra derültek az angyalok, akik az árnyavesztett fény birodalmában nem ismerik az örömet, és bánatot, a szerelmet és gyűlöletet, a könnyet és a mosolyt.

Tomy vére-hagyott tüdeje nem sokáig bírta az üdvösségre menő harcot, pillanatra abbahagyta, hogy lélekzethez jusson. Szent Péter már emelte a lábát. Brown Tamás kétségbeesetten tovább játszott, de a pokol irtózatával tekintetében bámult Yessre, segítségért könyörgött. Yess rémülten figyelte embere kihagyó lélekzetét és eszeveszett szerelmében páratlan merészségre szánta magát. Hivatlanul, csúf kis néger pesztra létére beosont a fehér mennyországba. Körültáncolta Brown Tamást, majd amikor ez abbahagyta a játékot, hajlongani kezdett, magára vonta a figyelmet és hangosan kiáltozta, valamint azt a vándorkomédiásoktól tanulta:
- Hap! Hap!

Együgyű tánca annyira illett a szaxofón együgyű gőgicséléséhez, hogy az angyali seregek ezentúl még jobban mulattak. Szent Péter végre is megdícsérte Brown Tamást:
- Itt maradhatsz. Te leszel a mennybéli szaxofónos. Olyan is kell, te pedig nagy mester vagy ebben.

Yess fekete arca fénylett, ragyogtak a hófehér fogai, peckesen lötyögtette édes-dús két keblét, őrülten büszke volt az emberére. Dicsekedve beszélt az angyaloknak Tomyról, de egyszerre ijedten otthagyta a fényes társaságot, mert észrevette, hogy Brown Tamás komoran, egymagában futkos föl-alá az ég peremén. Rosszat-sejtőn rémüldözött a hangja, amikor megkérdezte:
- Tomy, édes Tomy, valami baj van talán?

Brown Tamás szemében gonosz láng csapott fel.

- Na te nyomorult fekete pokolfajzat, végleg beprotezsáltál a jazz-bandbe! Most már nem is reménykedhetem, mert itt változatlanok a dolgok! Odalenn, a pokolban Mozartot játszhattam volna, itt most már az idők végéig szaxofónozhatok! És ezt is, mint minden rosszat, neked köszönhetem! Pusztulj fekete barom!

Szólt, azzal nagyot rúgott a némán szepegő Yessbe, aki széles ívben repült le az ég pereméről. Megkapaszkodott az égbe nőtt kókuszpálma dús lombjában, fájdalmas csodálkozón visszanézett, de amint meglátta Brown Tamás idegen arcát, amely a változatlan egek sajátsága szerint soha nem változó gyűlöletbe torzult, eleresztette az ágat. Ebbe az utolsó nagy zuhanásba biztos belehalt.

Az égbe nőtt pálma csak napok után zsugorodott vissza az innenső világ szokott méreteibe.

Nyugat, 1927/2.