A „negyvenes" zongorista ma már kizárólag akusztikus
hangszeren játszik, ha hívják. Néha trióban, de gyakrabban szólóban. Tizenhárom
évesen, korengedménnyel vették fel a jazztanszakra, „Oscar Peterson magyar
tanítványának" tartották, de arra külön megkért, hogy a szintén kamaszkori
‘77-es Pori Fesztiválon való fellépésével most már inkább ne foglalkozzunk. A
hajdani babérok leporolása nélkül is tökéletesen elégedett és zavarba ejtően
optimista. Tudniillik él és zongorázik. Utóbbit azért nem ártott megjegyezni, mert a
használt jazzmániásokon kívül ezt csak azok tapasztalhatják, akik fokozott
figyelemmel kísérik a hazai jazzművészek pályafutását. A zongoristával, Pleszkán
Frigyessel készült interjúból kiderül, hogy miért.
Nem könnyű találkozni veled. Milyen gyakran adsz interjút?
P.F.: Csak amikor megkérdeznek; vagyis elég ritkán. Legutóbb, úgy
két-három éve Maloschik Robi készített velem interjút, épp a Zenészmagazin
számára. Ő egyébként ezen kívül is sokat tett azért, hogy a munkáim nagyobb
mértékben jussanak el a közönséghez - külön köszönet érte.
Talán azért hallunk keveset rólad, mert ritkán vagy itthon. Ha jól tudom, az
évnek legalább a felét külföldön töltöd...
P.F.: Tizenkilenc éves koromtól - mondhatni gyerekfejjel -
hozzáedződtem; vagy inkább rákényszerültem. Ahogy az lenni szokott, anyagi
megfontolásból más jellegű dolgokat is elvállal az ember, mint amit igazán szeretne.
Annak idején például - a ma már nagyon népszerű - Gerendás Péterrel játszottunk a
Láma együttesben, de Soltész Rezsőt, vagy Eszményi Viktóriát is kísértem. Viszont
a külföldi szerződéseket illetően mára már nem teljesen igaz, hogy többet vagyok
kint, mint idehaza. Ha valaki keres, nagyobb az esélye, hogy itthon talál meg.
A magyar jazzélet élvonalából nem kaptál olyan visszajelzést, mely
erősíthette volna - bizonyítottan jogos - ifjúkori ambíciódat?
P.F.: Volt néhány ismert muzsikus, akikkel bő tíz éve sokszor
játszottunk együtt éjszakánként, mint például: Bontovics Kati, vagy „Pecek” ...
És nem sikerült, vagy nem akartál aktívabb lenni abban a bizonyos élvonalban?
P.F.: Akkoriban tőlem függetlenül alakultak a dolgok a jazzéletben. Nem
volt hová beépülni, és talán ma sincs... Van egy-két jazz-zenészünk, akit talán
ismeretségi körüknél fogva gyakrabban hívnak, de ők sem tudnak ebből megélni. Úgy
is mondhatnám, hogy eleve rossz műfajt választottam - ha az érvényesülés
szempontjait nézzük. Nincs piaca a jazznek ebben az országban, vagyis nem vesztettem
semmit, mert nem volt mit veszíteni. Aki jazz-zenészi karriert tervez, inkább
lebeszélném róla; dacára annak, hogy én megbántam volna. Mivel én gyermekkoromban
zártam a szívembe ezt a műfajt, elképzelhetetlen volt - és ma is az -, hogy e
nélkül létezzek. Amit nyújthat számomra a jazz, az egy csodálatos élmény, a
zenélés öröme. A zene szeretete volt mindig a lényeg, és ez változatlan ma is. De
nem árt ha az ember felébred időben, hogy valami normális megélhetés után nézzen.
Azért firtatom ezt a kérdést, mert szinte csodagyerekként voltál számon tartva
- még Gonda János nagy JAZZ könyvében is - , miután arra számítottunk, hogy
hamarosan te leszel itthon „A jazz-zongorista".
P.F.: Hívtak sokfelé, de nem mint jazz-zongoristát. Még a Dolly Roll is
megkeresett, amit ha elfogadok, már több lett volna, mint kompromisszum. Ha azt
akarnám, hogy jelen legyek a nagy fesztiválokon, végül is el lehet érni. De akkor mi
van?! Valójában nem történik semmi. Tavaly felléptem Nagykanizsán, Szegeden... de ez
két fesztivál, utána csönd - egy évig. Mert Magyarországon ez van. Ahhoz pedig nincs
sok kedvem, hogy valahogy „jelen" legyek, például mutogathassam magam a
televízióban...
... az pedig nem ártana, talán az sem túlzás, hogy bizonyos szempontból
fontos...
P.F.: ...fontos, de nekem nem mindegy, hogy mivel állok elő. Ugyanis én
olyasmivel szeretek mutatkozni, amivel úgy gondolom, hogy csak én tudok. Számomra
fontosabb, hogy amit csinálok, azt szívesen csinálom, és mellette ott van a jazz is.
Azért azt ne mond, hogy külföldön nem kényszerülsz némi kompromisszumra.
P.F.: Természetesen ott is nagyon sok kompromisszumra kényszerül az
ember, de ezek mellett a legismertebb svájci jazzklubbal van szerződésem. Aki itt
játszhat, az már bent van a nagyok között - és ezt nem én mondtam, hanem olyanok,
akik figyelemmel kísérik az európai jazzéletet. Ebben a klubban rendszeresen
szerepelnek azok a világnagyságok, akik egy-egy itthoni nemzetközi fesztiválon lépnek
fel. Ez kárpótol minden kompromisszumért.
De említhetném annak a befolyásos svájci úrnak levelét is, melyet az egyik
legismertebb televíziónak küldött, s amelyben így fogalmazott: ...mellékelten
küldöm nevezett zongorista szólólemezét abban a reményben, hogy világklasszishoz
méltó megjelenést kap az önök műsorában...stb. Egyszer hallott valahol játszani az
illető, és így reagált rá. Ezek látszólag apró dolgok, de lehet, hogy ebből is
lesz valami.
Azt hiszem sokkal messzebbre juthattam volna már, ha olyan típus lennék, aki ezeket
az akciókat saját magának intézi, de ez sohasem így történik. Egyébkén Svájcban
annyiban hasonló a helyzet az itthonihoz, hogy a siker mögött ott is kapcsolatok
vannak; illetve nincsenek...
Ha nem vagy „olyan típus" és kapcsolatok sincsenek, akkor hogyan lehet a
tehetségnek, az irányultságnak megfelelő közeget megtalálni?
P.F.: ’95 óta van egy hivatalosan is elkönyvelt menedzserem, illetve a
mögötte álló cég, amellyel szerződésben állunk. Ők jelentetik meg a lemezeket,
hamarosan az újat is, és persze az interneten is megtalálható vagyok. Az igazat
megvallva így, hogy a szervezési kérdések felől is nyugodt lehetek, teljesen
elégedett vagyok a pályafutásommal. Jól érzem magam a bőrömben.
Ennek igazán örülök. De akik itthon élőben szeretnének hallani, nem lehetnek
túlzottan elégedettek, mivel ritkán hallani errefelé Pleszkán-koncertet.
P.F.: Ez elsősorban a meghívásokon múlik. Remélem lesznek fesztiválok,
ahol majd szívesen látnak, ahol felléphetek.
Akkor elkönyvelhetjük, hogy „bejöttek" az eredeti elképzeléseid...
P.F.: 15-16 éves koromban az ismerősök ilyenekkel jöttek, hogy „miért
nem vagy már Amerikában, rég ott lenne a helyed”. Természetesen ma már másképp
látom mindezt. Egy dolog, hogy miről álmodozunk kamaszfejjel, másik dolog a
közönség megítélése, és mindennek tetejében, hogy mik a tényleges lehetőségek.
Van olyan kollégám, aki Amerikában van, vagy Európában, van aki meghalt fiatalon, és
van aki olyan alkoholista lett valahol Norvégiában, hogy jobb nem beszélni róla.
Szóval annyiféle sorsot láthatunk magunk körül manapság, hogy a saját helyzetemet
nézve azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jó helyen vagyok. Életben vagyok, gyönyörű
családom van, keményen sportolok, piszok erős vagyok, jól tudok zenélni és tele
vagyok ötlettel.
Jól sejtettem én, hogy kilógsz a sorból. Egyébként sokat gyakorolsz?
P.F.: Az az igazság, hogy nincs is zongorám. Fejben dolgozom, és sokkal
több dolgot meg is tudok csinálni így, mint a hangszer behatárolt lehetőségei
által. Például a zongorán fél hang a legkisebb hangköz. Lehet, hogy ez úgy tűnik
mintha azt akarnám valakinek megmagyarázni, hogy milyen jó hogy nincs zongorám, de
tényleg nem okoz problémát a hiánya. Nekem a fejemben készülnek a zenék. Viszont
Svájcban sokat, és szinte mindent kell játszani: popzenét, operát, gyakran
klasszikusokat, sőt még magyar népzenét is, de szerencsére leggyakrabban jazzt - van
olyan éjszaka, hogy majd’ leszakad a kezem a sok zongorázástól.
Mostanában van egy jó szokásod: amikor hazajössz csinálsz egy új
CD-t. Mondanál erről is valamit?
P.F.: Túl sok örömöm nincs ebből a lemezezésből. Talán annyi, hogy a
barátaimnak, ismerőseimnek tudok valamit ajándékozni. Ezek a CD-k anyagilag nem hoznak
semmit, majdhogynem ráfizetés. Persze azért jó, hogy van; talán egy rést betömött
a magyar jazzéletben.
Mennyire fontos számodra az, hogy saját zenét - vagyis az egyéniségedet - tárd
a publikum elé?
P.F.: Az nagyon fontos. Bár én nem igazán témákból indulok ki, hanem
van egyfajta - a zenémben nagyon jól tükröződő - felfogásom, ami másoknál
egyáltalán nem jellemző. Sok kollégámat említhetném, akivel remekül tudtunk
együtt játszani, de leginkább Jávory Vili az a muzsikus, aki hasonló felfogással
viszonyul a zenéléshez, mint én.
Az új CD-ről még nem beszéltünk...
P.F.: Lehet, hogy szokatlan tőlem, de lesz rajta egy magyar népdal, és
egy olyan interpretációs megoldás, melyet még szerintem a világon egyetlen zongorista
sem csinált - legalábbis nem hallottam még senkitől. Nem akarom elárulni, hogy mi ez,
de az biztos, hogy nem a jól ismert amerikai szabályoknak megfelelő jazz-zene. Tudom,
hogy sokan próbálkoztak már a jazz és a népzene összeolvasztásával, de
legtöbbször erőszakolt végeredmény született. Én a finom megoldások híve vagyok.
Kikkel játszol az új lemezen, és mikor kerül a közönség elé?
P.F.: Nagyjából kész az anyag, de szerintem csak tavasszal várható a
megjelenése. Jávory Vilmos, Parádi József, Gyárfás István, Hárs Viktor, és
Jeszenszky György szerepel a felvételen, különböző összetételben vagy
formációban, és lesz rajta néhány szólózongorás produkció is. Többségében
saját témák hangzanak el, és a zenei anyag úgy sikerült, hogy helyenként engem is
meglepett - remélem másokat is meg fog...
’98. 10. 18. Vasárnap
ZENÉSZMAGAZIN |