A „negyvenes" zongorista ma már kizárólag akusztikus hangszeren játszik, ha hívják. Néha trióban, de gyakrabban szólóban. Tizenhárom évesen, korengedménnyel vették fel a jazztanszakra, „Oscar Peterson magyar tanítványának" tartották, de arra külön megkért, hogy a szintén kamaszkori ‘77-es Pori Fesztiválon való fellépésével most már inkább ne foglalkozzunk. A hajdani babérok leporolása nélkül is tökéletesen elégedett és zavarba ejtően optimista. Tudniillik él és zongorázik. Utóbbit azért nem ártott megjegyezni, mert a használt jazzmániásokon kívül ezt csak azok tapasztalhatják, akik fokozott figyelemmel kísérik a hazai jazzművészek pályafutását. A zongoristával, Pleszkán Frigyessel készült interjúból kiderül, hogy miért.

P.F.: Csak amikor megkérdeznek; vagyis elég ritkán. Legutóbb, úgy két-három éve Maloschik Robi készített velem interjút, épp a Zenészmagazin számára. Ő egyébként ezen kívül is sokat tett azért, hogy a munkáim nagyobb mértékben jussanak el a közönséghez - külön köszönet érte.

P.F.: Tizenkilenc éves koromtól - mondhatni gyerekfejjel - hozzáedződtem; vagy inkább rákényszerültem. Ahogy az lenni szokott, anyagi megfontolásból más jellegű dolgokat is elvállal az ember, mint amit igazán szeretne. Annak idején például - a ma már nagyon népszerű - Gerendás Péterrel játszottunk a Láma együttesben, de Soltész Rezsőt, vagy Eszményi Viktóriát is kísértem. Viszont a külföldi szerződéseket illetően mára már nem teljesen igaz, hogy többet vagyok kint, mint idehaza. Ha valaki keres, nagyobb az esélye, hogy itthon talál meg.

P.F.: Volt néhány ismert muzsikus, akikkel bő tíz éve sokszor játszottunk együtt éjszakánként, mint például: Bontovics Kati, vagy „Pecek” ...

P.F.: Akkoriban tőlem függetlenül alakultak a dolgok a jazzéletben. Nem volt hová beépülni, és talán ma sincs... Van egy-két jazz-zenészünk, akit talán ismeretségi körüknél fogva gyakrabban hívnak, de ők sem tudnak ebből megélni. Úgy is mondhatnám, hogy eleve rossz műfajt választottam - ha az érvényesülés szempontjait nézzük. Nincs piaca a jazznek ebben az országban, vagyis nem vesztettem semmit, mert nem volt mit veszíteni. Aki jazz-zenészi karriert tervez, inkább lebeszélném róla; dacára annak, hogy én megbántam volna. Mivel én gyermekkoromban zártam a szívembe ezt a műfajt, elképzelhetetlen volt - és ma is az -, hogy e nélkül létezzek. Amit nyújthat számomra a jazz, az egy csodálatos élmény, a zenélés öröme. A zene szeretete volt mindig a lényeg, és ez változatlan ma is. De nem árt ha az ember felébred időben, hogy valami normális megélhetés után nézzen.

P.F.: Hívtak sokfelé, de nem mint jazz-zongoristát. Még a Dolly Roll is megkeresett, amit ha elfogadok, már több lett volna, mint kompromisszum. Ha azt akarnám, hogy jelen legyek a nagy fesztiválokon, végül is el lehet érni. De akkor mi van?! Valójában nem történik semmi. Tavaly felléptem Nagykanizsán, Szegeden... de ez két fesztivál, utána csönd - egy évig. Mert Magyarországon ez van. Ahhoz pedig nincs sok kedvem, hogy valahogy „jelen" legyek, például mutogathassam magam a televízióban...

P.F.: ...fontos, de nekem nem mindegy, hogy mivel állok elő. Ugyanis én olyasmivel szeretek mutatkozni, amivel úgy gondolom, hogy csak én tudok. Számomra fontosabb, hogy amit csinálok, azt szívesen csinálom, és mellette ott van a jazz is.

P.F.: Természetesen ott is nagyon sok kompromisszumra kényszerül az ember, de ezek mellett a legismertebb svájci jazzklubbal van szerződésem. Aki itt játszhat, az már bent van a nagyok között - és ezt nem én mondtam, hanem olyanok, akik figyelemmel kísérik az európai jazzéletet. Ebben a klubban rendszeresen szerepelnek azok a világnagyságok, akik egy-egy itthoni nemzetközi fesztiválon lépnek fel. Ez kárpótol minden kompromisszumért.

De említhetném annak a befolyásos svájci úrnak levelét is, melyet az egyik legismertebb televíziónak küldött, s amelyben így fogalmazott: ...mellékelten küldöm nevezett zongorista szólólemezét abban a reményben, hogy világklasszishoz méltó megjelenést kap az önök műsorában...stb. Egyszer hallott valahol játszani az illető, és így reagált rá. Ezek látszólag apró dolgok, de lehet, hogy ebből is lesz valami.

Azt hiszem sokkal messzebbre juthattam volna már, ha olyan típus lennék, aki ezeket az akciókat saját magának intézi, de ez sohasem így történik. Egyébkén Svájcban annyiban hasonló a helyzet az itthonihoz, hogy a siker mögött ott is kapcsolatok vannak; illetve nincsenek...

P.F.: ’95 óta van egy hivatalosan is elkönyvelt menedzserem, illetve a mögötte álló cég, amellyel szerződésben állunk. Ők jelentetik meg a lemezeket, hamarosan az újat is, és persze az interneten is megtalálható vagyok. Az igazat megvallva így, hogy a szervezési kérdések felől is nyugodt lehetek, teljesen elégedett vagyok a pályafutásommal. Jól érzem magam a bőrömben.

P.F.: Ez elsősorban a meghívásokon múlik. Remélem lesznek fesztiválok, ahol majd szívesen látnak, ahol felléphetek.

P.F.: 15-16 éves koromban az ismerősök ilyenekkel jöttek, hogy „miért nem vagy már Amerikában, rég ott lenne a helyed”. Természetesen ma már másképp látom mindezt. Egy dolog, hogy miről álmodozunk kamaszfejjel, másik dolog a közönség megítélése, és mindennek tetejében, hogy mik a tényleges lehetőségek. Van olyan kollégám, aki Amerikában van, vagy Európában, van aki meghalt fiatalon, és van aki olyan alkoholista lett valahol Norvégiában, hogy jobb nem beszélni róla. Szóval annyiféle sorsot láthatunk magunk körül manapság, hogy a saját helyzetemet nézve azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jó helyen vagyok. Életben vagyok, gyönyörű családom van, keményen sportolok, piszok erős vagyok, jól tudok zenélni és tele vagyok ötlettel.

P.F.: Az az igazság, hogy nincs is zongorám. Fejben dolgozom, és sokkal több dolgot meg is tudok csinálni így, mint a hangszer behatárolt lehetőségei által. Például a zongorán fél hang a legkisebb hangköz. Lehet, hogy ez úgy tűnik mintha azt akarnám valakinek megmagyarázni, hogy milyen jó hogy nincs zongorám, de tényleg nem okoz problémát a hiánya. Nekem a fejemben készülnek a zenék. Viszont Svájcban sokat, és szinte mindent kell játszani: popzenét, operát, gyakran klasszikusokat, sőt még magyar népzenét is, de szerencsére leggyakrabban jazzt - van olyan éjszaka, hogy majd’ leszakad a kezem a sok zongorázástól.

P.F.: Túl sok örömöm nincs ebből a lemezezésből. Talán annyi, hogy a barátaimnak, ismerőseimnek tudok valamit ajándékozni. Ezek a CD-k anyagilag nem hoznak semmit, majdhogynem ráfizetés. Persze azért jó, hogy van; talán egy rést betömött a magyar jazzéletben.

P.F.: Az nagyon fontos. Bár én nem igazán témákból indulok ki, hanem van egyfajta - a zenémben nagyon jól tükröződő - felfogásom, ami másoknál egyáltalán nem jellemző. Sok kollégámat említhetném, akivel remekül tudtunk együtt játszani, de leginkább Jávory Vili az a muzsikus, aki hasonló felfogással viszonyul a zenéléshez, mint én.

P.F.: Lehet, hogy szokatlan tőlem, de lesz rajta egy magyar népdal, és egy olyan interpretációs megoldás, melyet még szerintem a világon egyetlen zongorista sem csinált - legalábbis nem hallottam még senkitől. Nem akarom elárulni, hogy mi ez, de az biztos, hogy nem a jól ismert amerikai szabályoknak megfelelő jazz-zene. Tudom, hogy sokan próbálkoztak már a jazz és a népzene összeolvasztásával, de legtöbbször erőszakolt végeredmény született. Én a finom megoldások híve vagyok.

P.F.: Nagyjából kész az anyag, de szerintem csak tavasszal várható a megjelenése. Jávory Vilmos, Parádi József, Gyárfás István, Hárs Viktor, és Jeszenszky György szerepel a felvételen, különböző összetételben vagy formációban, és lesz rajta néhány szólózongorás produkció is. Többségében saját témák hangzanak el, és a zenei anyag úgy sikerült, hogy helyenként engem is meglepett - remélem másokat is meg fog...

ZENÉSZMAGAZIN