„...zenei
élményszerzésre megy ki a játék..."
QUARTET B interjú
A Quartet B már tavaly is biztató „jeleket" mutatott koncertjein, de
első CD-jét, Jelek címmel az idén nyáron jelentette meg a Fonó Records. Egy
szerencsére még létező „réteg” számára már a kiadó értékcentrikus profilja
is garanciát jelenthet a produkció színvonalát illetően, de a még szűkebb
értelemben vett jazz és népzenei berkekben elsősorban a hiteles személyiségek
alkotta zenekar az igazi garancia; név szerint: Borbély Mihály (fafúvós hangszerek),
György Mihály (pengetős hangszerek), Horváth Balázs (bőgő) és Sárvári Kovács
Zsolt (dobok).
Az alábbi beszélgetés velük készült.
Gondolatokra, vagy valamilyen esztétikai értékekre utalnak ezek a
„jelek"?
B.M.: ... igen, szándékosan többértelmű a cím.
Gy.M.: Természetesen a lemez címe is a szerzőtől származik, de
egyetértettünk vele, elfogadtuk, és úgy értelmezzük, hogy mostantól fogva már
hagytunk magunk után - magunkról - jeleket a világban.
B.M.: De ha valaki rezonál erre a zenére, érzi a pozitív kisugárzását,
nem is kell különösebben magyarázni.
A JELEK zenei világát milyen mértékben befolyásolta a kísérletező kedv, vagy
inkább egy tudatos koncepció valósult meg?
H.B.: Annyiban tudatos a koncepció, hogy a CD-n lévő valamennyi számnak
Borbély Misi a szerzője. Tehát a megírt témákat illetően nem, de az
improvizációkban és a kompozíciók felépítésében ott volt a kísérletező kedv
is.
B.M.: Csak annyit fűznék hozzá, hogy bár ezek a számok viszonylag egy
határozott elképzelésen alapulnak, nagyon sokat formálódtak az idők során, más
muzsikusokkal is játszottuk - Becze Gáborral és Borlai Gergővel -, de úgy érzem,
hogy most Balázzsal és Zsolttal alakult ki véglegesen az a sound, amelyet én a Quartet
B igazi hangzásának tartok.
A népzenei motiváció honnan ered?
Gy.M.: Borbély Misivel mindketten egy-egy délszláv zenét játszó
zenekarnál kezdtük - elég régen...
Ne titkoljuk, ez a Vujicsics együttes volt.
Gy.M.: ...igen, és a tököli Kóló zenekar. Közben már nem tudom
hogyan, de ő is, én is a jazznél kötöttünk ki. Nálam ez szinte törvényszerű
volt, mert én a népzenében is azt a lehetőséget szeretem a legjobban, hogy lehet
improvizálni; különösen a balkáni népek zenéjében. De végül is először a
jazztanszakon találkoztunk Misivel. Amikor pedig elérkezettnek látta az időt ahhoz,
hogy megcsinálja ezt a félig népzenei, félig jazz alapokon nyugvó saját anyagát,
olyan embert hívott személyemben, aki mindkét műfajban otthonosan mozog. Fontos, hogy
mi emberileg is, régóta elég jól megértjük egymást. Egyébként jelenleg a Szirtosz
együttesben is játszom, ahol időnként meg-megmutatkozik játékomban a jazz. Szerintem
ettől gazdagabb lesz a zene, akár a jazz, akár a népzene oldaláról nézzük a
dolgot.
A magyar jazz - ha létezik ilyen egyáltalán - kevésbé könnyű,
intellektuálisabb zene, mint amilyennek a jazzt a világ számon tartja? Nálunk ugyanis
ez a műfaj, vagy a kortárs komolyzenével, vagy a gyökerekig visszanyúló, ősi
kultúrákkal fonódik össze leginkább. Mit gondoltok erről?
H.B.: Nálunk az amerikai jellegű jazz valamilyen szinten még mindig
idegen ízlésvilág, és ha mi vonzódunk is ehhez, a gyökereink talán
meghatározóbbak. Nem akarjuk feladni, amit itt megtaláltunk, ugyanakkor jól megfér
emellett más irányú érdeklődés is.
B.M.: Az nem vitás, hogy a jazz amerikai gyökerű, és az ottani
népzenékből, és különböző klasszikus zenei hatásokból jött létre. Amiben pedig
közös nevezőt találtunk, hogy a mi európaiságunk, sőt kelet-európaiságunk is
kicsengjen ebből a produkcióból. Egyébként ebben az országban jó néhány olyan
együttes van, akik kifejezetten a magyar gyökerekre teszik a hangsúlyt. Mi egy kicsit
tágabban - úgy is mondhatnám bartóki értelemben - fogjuk fel a hazánkat, amiben a
keleti gyökereink is benne vannak és a nyugati hatások is; ez nemcsak a népzenére,
hanem a kompozíciós zenére is igaz. Tehát mindezen hatások tiszteletben tartásával
próbáltuk megtalálni a saját hangot, amelyben bizonyára nagyon sok „visszhangot”
fedezhet fel az avatott hallgató.
Mellesleg nem túl sok nyugati civilizáció büszkélkedhet olyan gazdag népzenei
kinccsel, mint amilyen ezen a „környéken", - nem csupán magyarlakta területeken
- található.
B.M.: Egyetértek.
És a jazz - különösen az ‘50-es, ‘60-as évekbeli amerikai zenére gondolok
- híresen érzéki jellege már kevésbé hatásos (értékes) manapság? Például a
main stream ...
Gy.M.: Engem azért igen-igen fel tud izgatni némelyik - akár standardeket
is játszó - kortárs amerikai jazz-zenész, mint például: Pat Metheny, John Scofield,
Gary Thomas vagy Michael Brecker... Ők olyan felfogásban játsszák a régi
standardeket, hogy azok akár új szerzeményeknek is jók lennének. Ráadásul úgy
használják fel a kortárs zene vívmányait, hogy egy percig sem keltenek
anakronisztikus benyomást.
A"Jeleket" hogyan fogadta a közönség és milyen visszhang jutott el
hozzátok?
S.K.Zs.: Nincs okunk panaszra, nagyon jól fogadta a közönség. A lemez
megjelenése óta hat-nyolc koncertünk volt, és átlag ötven ember hallgat minket
alkalmanként, akik közül néhányan vesznek CD-t is.
Vannak-e zenei „korszakaitok", és milyen külső hatások, esetleg zenék
befolyásolják? Zsolt, például a Te játékodat mennyire hatja még át Elvin Jones?
S.K.Zs.: Erősen és valószínűleg még sokáig. De vannak más
példaképek is az amerikai zenében, mint: Bill Frisell, Joe Lovano és Paul Motian.
Itthon pedig Szabados György és szellemi köre gyakorolt nagy hatást rám. Most a
Misivel azt a zenét játszhatom amit annak idején nagyon megszerettem, és ami igazán
közel áll hozzám.
H.B.: Számomra egyértelműen a jazz volt az első nagy hatás, és rögtön
úgy is kezdtem zenét tanulni, hogy én jazzt szeretnék játszani. A korai Miles Davis
zenekarok, Coltrene, élőben pedig Dresch Mihály zenéje oltott be. De lehetne sorolni
sokáig Branford Marsalistól Dave Hollandig azokat a neveket, amelyek meghatározták az
irányultságomat. Újabban viszont elég sok népzenét is hallgatok.
Gy.M.: Nálam két fontos műfaj határozza meg a mai napig is a zenei
pályafutásomat. A népzene volt előbb. Sok, többnyire balkáni zenét játszó
együttesben játszottam: szerb, horvát, macedón, később bolgár és görög zenekarok
következtek - utóbbi a mai napig is működik. Ezeket a zenéket mindig fogom játszani,
mert rendkívül izgalmasak számomra. A jazz-zel viszonylag későn kerültem
kapcsolatba; rövid előtanulmányok után 24 évesen vettek fel a jazztanszakra. Ebben a
műfajban szinte ömlesztve kaptam mindent. Nincs is ilyen jól követhető fejlődési
görbém, mint amilyet az előbb a fiúk elmondtak, de nekem is vannak olyanok, akiket
nagyon szeretek: Wes Montgomery, Pat Metheny vagy Abercrombie nevét említhetném.
A tanár úrhoz talán méltatlan ugyanez a kérdés, de így teljes a kör.
B.M.: Gyerekkoromban - a ‘60-as évek közepétől - az aktuális
könnyűzene vitt engem is. A zeneiskolában természetesen a klasszikus volt a fő
irány, süldőkoromban pedig - az akkor induló táncház mozgalom hatására - haraptam
rá a népzenére, és pillanatokon belül a jazzre is. Ebben az időszakban gyakorlatilag
három műfaj volt párhuzamosan fontos számomra.
Nem volt „identitászavarod"?
B.M.: Érdekes módon nem. Ahogy egy igazi, még mindenre nyitott fiatalnál
ez normális, mindent meg akartam fogni. Volt olyan, hogy órákig bajlódtam apró
furulya, vagy okarina lejegyzésekkel, utána pedig felvettem a szaxofont és a Parkert
ugyanilyen módon kezdtem el tanulmányozni. Szóval nem az volt a kérdés, hogy mit
fogok csinálni, csak az, hogy akartam tudni ezeket. És most épp ebben a zenekarban van
ott a kohézió végre, az a szintézis, ami - úgy érzem - jó felé mutat, és ami az
én ifjúkori irányultságomból ered.
Milyen lehetőségeket, perspektívákat láttok a mostani produkció után?
B.M.: Szeretném, ha ez a zenekar így egyben maradna. Ez nem olyan fajta
zene, amelyet sokat kell játszani, és nem is áll szándékunkban bulit bulira halmozni.
Zenei élményszerzésre megy ki a játék, nem pénzkeresésre. Ha hívnak megyünk, de
kényszerhelyzetekbe nem akarunk belemenni.
’98. 09.11. péntek
ZENÉSZMAGAZIN |