2020-08-08    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1998-09-23 • Matisz László
IDŐTLEN MESÉK -- interjú JOSHUA RODMAN SZAXOFONOSSAL
f

IDŐTLEN MESÉK
Impressziók Joshua Redman új lemezéről és beszélgetés az amerikai szaxofonossal

 

Néhány hete jelent meg Joshua Redman új CD-je, a Timeless Tales. A tengeren túl rendkívül népszerű, és itthon is egyre ismertebb 29 éves szaxofonos hatodik önálló lemezén világhírű popszerzők dalainak feldolgozása, valamint ismert standardek hallhatók, hagyományos kvartett felállásban. A ritmus-szekciót Brad Mehldau zongorista, Larry Grenadier bőgős és Brian Blade dobos alkotják.

Előre elnézést kérek - leginkább a szakmabeli olvasótól -, amiért az alábbiakban kissé szubjektív lesz a tónus. Mentségemre csak annyit, hogy a `97-es Redman-lemez, a Freedom In The Groove méltatói között én voltam az egyetlen kritikus; és most nem státuszomat reklámozom, hanem a véleményemből adódó különállásomat deklarálom, talán valamelyest indokolva ezzel jelen szakmai folyóiratban merészelt illetlen modoromat is.

Ezek után be kell vallanom, voltak fenntartásaim az új CD-t illetően, sőt a zenétől kapott első benyomás után még némiképp erősödtek is ezek. Tudniillik amíg tavaly csak finomkodva eklektikusnak minősítettem egy recenzióban az ifjú amerikai stílusát, most inkább fantáziátlannak és szellemtelennek. (Igen, ez így nagyon súlyosnak tűnik; vívódtam is egy kicsit amikor leírtam.) Egyébiránt a „kifogástalan” jelző épp úgy illethetné a lemezt, mint a „hibátlan”.

Mielőtt skizofréniával vádolnának, gyorsan megmagyarázom az ellentmondások mibenlétét, egyúttal megragadom az alkalmat, és e CD ürügyén rávilágítanék egy olyan jelenségre, amely már jó ideje izgat.

Mindenek előtt hangsúlyozom kell: „CSAK” A ZENÉVEL (mint művészettel) van itt probléma. Terjedőben van az a szemlélet, hogy a művészet azonos a magas szintű szakmai felkészültséggel. Így a zenei produkciók értékelésénél sem föltétlenül az absztrakt és abszolút értelemben vett zene a lényeg; vagyis manapság sok más összetevő fontosabb szerepet játszik egy produkció megítélésénél. Ilyen például a profizmus, a hangszertudás, azon belül is a technika, a virtuozitás, a pontosság, a tiszta intonáció, vagy mondjuk kompozíció létrehozásának tárgyköréhez tartozó szakmai fogások fölényesen magas szintű alkalmazása, mint a zeneszám struktúrájának felépítése, a hangszerelés vagy a variációk és feldolgozások stb. Utóbbiak vonatkozásában általában nincs okunk panaszra. Jobbnál jobb muzsikusokról tudunk szerte a világon és itthon egyaránt. A „szakma” nem is adós ezeknek a kitűnő szakembereknek a méltatásával - akár „berkeken” belül, de akár publikusan. Vegyük például a szakmailag professzionális szinten lévő Grover Washingtont, aki ráadásul még igazán népszerű is - de ami a művészetét illeti már erősen megoszlanak a vélemények a zenekedvelő civilek, a vájt fülűek, a kritikusok és a zenészek között. Jómagam ahhoz a fajtához tartozom, amelyik hibátlanul szakszerűnek és ördögien jó üzletnek tartja nevezett szaxofonos munkáit. A terjedő szemléletről, vagy inkább divatról pedig az a véleményem, hogy egy zenei produkcióra reagálva egy dolog a szakmai elismerés, és egy másik dolog a felemelő öröm, a katarzis - akár érzéki, akár intellektuális vonatkozásban -, legfeljebb az utóbbit nem egy született készség és szorgalom motiválja, hanem érzelmi és szellemi fogékonyság.

Nos, ami Joshuát illeti, nem olyan egyszerű a minősítés (bár egy-két kíméletlen jelző már kitört belőlem). Ahogy az előző CD-borítón is, úgy ezen is terjedelmes indoklás olvasható az alkotótól, ami egy igazi jazzlemez esetében fölösleges - vagyis gyanús, ha az alkotó magyarázkodni kényszerül. Jelen esetben feltételezhető, hogy helyesebbnek vélte nyíltan vállalni mindazt, amit a hallgató (és a kritikus) magától tudálékosan megállapítana: világhírű popszerzőket már sokan adaptáltak - legutóbb Herbie Hancock -, valamint a My Favorite Things utánérzést jobb nem leplezni, különösen ha John Coltrane iránt csak a kötelező tisztelet, és - ellentétben a produkciójából tükröződő törekvésével - nem a vele történő azonosulás vágya motivál. Így ez rendben is volna. Sőt a legmagasabb szintű szakmai követelmények is hasonlóképpen, de a szó nemes értelmében vett zenei élményszerzés vonatkozásában már nem mondható el ugyanez az igény. Hiába a bámulatos hangszeres készség, a kétségkívül kimagasló talentum, az egyre inkább azonosíthatónak minősíthető tenor- és szoprán-sound, ha például az elnyűhetetlen Gershwin melódia, a Summertime Joshua-féle improvizációja bármelyik húzós tempójú(!) mainstream számba beleférne. Bármelyik számtalan korábbi feldolgozás rögtönzésébe hallgatunk bele, azonnal felismerhetjük a harmóniákat - most ennek kicsi a valószínűsége.

Mindezek dacára az ifjú Redman rendkívüli tehetségű muzsikus, akinek néhány év múlva remélhetőleg már nem csupán jellegzetesen steril soundját ismerhetjük fel, hanem a ZENÉJÉT is; ahogy ez a folyamat sok hasonló kaliberű muzsikusnál, - pl. Winton Marsalisnál is - sikeresen lezajlott.

Ezekkel az érzésekkel ültem a telefon mellé és tárcsáztam New Yorki számát...

 

Ön csupán huszonkilenc éves, de a Timeless Tales már a hatodik olyan lemeze, amelyet zenekarvezetőként jegyez. Az új amerikai jazzgeneráció képviselőinek sorában ez a tény példátlan népszerűséget is jelent. Ismer önmagánál népszerűbb muzsikust ebből a bizonyos generációból?

J.R.: Nem biztos, hogy tudok erre a kérdésre válaszolni, de megtisztelő a feltételezés; úgy értem, ha ez érződik kívülről nézve. Az igaz, hogy sok ember ismeri és jónak tartja a munkámat, de arra azért nem esküdnék, hogy én vagyok a generációm legnépszerűbb tagja. Maradjunk abban, hogy esetleg az egyik legszerencsésebb...

Sokan gondolhatják, hogy ez a szerencse az apai örökséggel magyarázható - legalább is a tehetségét illetően. A karrierjét mennyiben befolyásolta, hogy az édesapja, Dewey Redman egy legendás jazz-szaxofonos? Könnyebb vagy nehezebb volt az érvényesülés az ő árnyékában?

J.R.: Soha nem éreztem, hogy valamilyen nehézségem lenne emiatt. Gyakorlatilag soha nem éltünk együtt az apámmal, és nem is foglakozott az én zenei ambíciómmal. Nem volt ő más számomra, mint egy remek muzsikus, akit én mindig szívesen hallgattam, és akit emiatt nagyon szerettem is. De ugyanúgy hallgattam például Sonny Rollins, John Coltrane, Dexter Gordon vagy Lester Young zenéjét is. Szóval az apám annyira volt fontos és követendő számomra, mint amennyire a felsorolt zenészek.

Saját produkcióin kívül is sok-sok felvételen hallhattuk már különböző stílusokban játszani. Nagy szaxofonszólók voltak öntől például Robert Altman Kansas City című filmjében, de a `97-es CD-k közül az egyik legjobb felvételen, Chick Corea Bud Powell-emléklemezén is játszott. Melyik a kedvenc stílusa, hogyan írná le a saját soundját? Esetleg még keresi...?

J.R.: Azt hiszem az természetes, hogy keresem és keresni is fogom a lehető legegyénibb saját soundot. Bár nem tudnék olyat meghatározni, hogy kedvenc stílus, mert szinte mindent a saját hangomon próbálok játszani, kommunikálni, és így mindegyik stílus kedvenc. Úgy értem, hogy nem bizonyos műfaj, vagy irányzat kérdése ez, hanem inkább a „feeling” - amit ha „érzek”, jól is játszom, és akkor épp az a zene a legfontosabb. Lényeges még, hogy képes legyek érzelmeket is átadni a hangszeremmel, lehetőleg valódiakat, amelyek valóságos tapasztalatokból származnak.

Nyilván egészen másra van szükség minden más kontextusban. Ilyen volt a Kansas City-filmforgatás atmoszférája. Bár nekem pontos elképzelésem volt arról, hogy hogyan is játszottak az akkori zenészek, ez a filmzene a legjobb példa a saját hang és a korabeli stílus egyeztetésének érzékeltetéséhez. Azon a felvételen úgy akartam játszani, hogy abban én is benne legyek.

A Chick Coreával folytatott közös munkát nagyon élveztem. Chicket nagyon tisztelem, de a zenekar többi tagja is fantasztikus egyéniség. Ez a formáció az egyik legjobb volt, amiben eddig játszottam, de az is fontos számomra ezzel a lemezzel kapcsolatban, hogy ilyen partnerek mellett volt igény az én igazi hangomra.

Visszatérve a Kansas City-hez, ez egy nagyon fontos film volt az amerikai kultúra szempontjából. Gyakorlatilag azonosulni kellett a ‘30-as évek alkotói légkörével; nekem személy szerint Lester Younggal, akinek a zenéjét a forgatást megelőzően heteken át szünet nélkül hallgattam. Ezalatt az is kiderült, hogy ő alapvetően más lelkialkat volt, mint amilyen én vagyok.

Azért kedvelte a „Kansasi" hangulatot?

J.R.: Igen, föltétlenül. Ez egy nagy élmény és tapasztalat volt: együtt játszani nagy muzsikusokkal, akik általában nagyon élvezték a nagyzenekari munkát, az egész filmes miliőt, és nem utolsósorban, hogy ez az egész valóban a jazzről szólt. Kitűnő volt a hangulat.

Tud-e említeni olyan muzsikust, aki igazán nagy hatást gyakorolt önre? Aki a legmarkánsabban befolyásolhatta zenéjének arculatát.

J.R.: Nem tudom; illetve nem tudok. Azt hiszem túl sokan voltak. A már említett nagy szaxofonosokon kívül Miles Davis, Ornette Coleman, Lester Young, Stevie Wonder..., és még sokan.

Mondjon valamit az új CD-ről is! Miért éppen Bob Dylan, Stevie Wonder, Paul McCartney és Prince szerzeményeire esett a választás? Ők mindannyian popszerzők. Kedveli a popzenét?

J.R.: Igen. Minden jó zenét szeretek, lehet az pop, jazz, rock, soul, hip-hop stb. Már régóta tervezem, hogy felveszek egy olyan lemezt, amelyen a hozzám legközelebb álló szerzők kompozícióit játszom, műfaji kötöttségek nélkül, de természetesen a saját felfogásomban. Mivel a XX. század nagy szerzőinek többsége popszerző, így nincs mit csodálkozni azon, hogy sokat játszom tőlük. Ezek az alkotók nem csupán - joggal - népszerűek, de dalaikkal azt is bizonyítják, hogy rendkívül jelentősek. Az én szememben Joni Mitchell, vagy Cole Porter is ugyanazon a magaslaton van mint George Gershwin.

...és hogyan vélekedik az idősebb jazzgenerációról, olyanokról mint: McCoy Tyner, Herbie Hancock, Michael Brecker, Joe Henderson, Joe Lovano stb.

J.R.: Ezek a muzsikusok a valaha létező legnagyobb hangszeresek közé sorolhatók. Amikor csak tehetem, meghallgatom a koncertjeiket, megveszem a lemezeiket.

Mit tapasztal manapság a közönséggel kapcsolatban, mennyire érdekli az amerikai embereket a jazz?

J.R.: Nekem úgy tűnik elég nagy hallgatósága van a műfajnak Amerikában. Különösen ahhoz képest, hogy a média egyáltalán nem kényezteti a jazzt. Alig van olyan rádióadó, amelyik a szépszámú jazzrajongó igényeit is figyelembe venné, a sok-sok televízió közül pedig egyik sem tartja fontosnak, hogy a műfaj jelen legyen a képernyőn is. Emiatt természetesen a jazz-zenészek ismertsége nem túl nagy, de a műfajt igénylik az amerikaiak, a legjobb lemezeket megveszik, és nagyritkán akad egy-két olyan muzsikus is, aki már majdnem sztárnak számít.

Mi a helyzet a híres New Yorki jazzklubokkal?

J.R.: Azok már nem egészen olyanok, mint régen - mondjuk amilyenek húsz évvel ezelőtt voltak. A legnagyobbak, mint például a Village Vanguard igyekeznek megőrizni a múltban kivívott tekintélyüket, vonzerejüket, de ma már inkább éttermekben, kocsmákban próbálják megteremteni a régi jazzklubok hangulatát.

Végezetül elárulhatná nekünk, hogy mikorra terveznek budapesti fellépést. Ugyanis az elmúlt hetekben felröppent a hír, mely szerint a turnétervében Magyarország is szerepel. Szóval mikor...?

J.R.: Igen, már volt ez ügyben megkeresés, és remélem hamarosan játszhatok Budapesten; a legvalószínűbb, hogy jövőre. Egyébként már voltam Magyarországon egy régebbi zenekarommal, 1992-ben, és emlékszem milyen gyönyörű a város, és milyen szeretetreméltóak az emberek arrafelé. Várom, hogy mielőbb visszatérhessek.

 

’98. 09.23. szerda
ZENÉSZMAGAZIN