IDŐTLEN MESÉK
Impressziók Joshua Redman új lemezéről és beszélgetés az amerikai szaxofonossal
Néhány hete jelent meg Joshua Redman új CD-je, a Timeless Tales. A
tengeren túl rendkívül népszerű, és itthon is egyre ismertebb 29 éves szaxofonos
hatodik önálló lemezén világhírű popszerzők dalainak feldolgozása, valamint
ismert standardek hallhatók, hagyományos kvartett felállásban. A ritmus-szekciót Brad
Mehldau zongorista, Larry Grenadier bőgős és Brian Blade dobos alkotják.
Előre elnézést kérek - leginkább a szakmabeli olvasótól -, amiért az
alábbiakban kissé szubjektív lesz a tónus. Mentségemre csak annyit, hogy a `97-es
Redman-lemez, a Freedom In The Groove méltatói között én voltam az egyetlen
kritikus; és most nem státuszomat reklámozom, hanem a véleményemből adódó
különállásomat deklarálom, talán valamelyest indokolva ezzel jelen szakmai
folyóiratban merészelt illetlen modoromat is.
Ezek után be kell vallanom, voltak fenntartásaim az új CD-t illetően, sőt a
zenétől kapott első benyomás után még némiképp erősödtek is ezek. Tudniillik
amíg tavaly csak finomkodva eklektikusnak minősítettem egy recenzióban az ifjú
amerikai stílusát, most inkább fantáziátlannak és szellemtelennek. (Igen, ez így
nagyon súlyosnak tűnik; vívódtam is egy kicsit amikor leírtam.) Egyébiránt a
„kifogástalan” jelző épp úgy illethetné a lemezt, mint a „hibátlan”.
Mielőtt skizofréniával vádolnának, gyorsan megmagyarázom az ellentmondások
mibenlétét, egyúttal megragadom az alkalmat, és e CD ürügyén rávilágítanék egy
olyan jelenségre, amely már jó ideje izgat.
Mindenek előtt hangsúlyozom kell: „CSAK” A ZENÉVEL (mint művészettel) van itt
probléma. Terjedőben van az a szemlélet, hogy a művészet azonos a magas szintű
szakmai felkészültséggel. Így a zenei produkciók értékelésénél sem
föltétlenül az absztrakt és abszolút értelemben vett zene a lényeg; vagyis
manapság sok más összetevő fontosabb szerepet játszik egy produkció
megítélésénél. Ilyen például a profizmus, a hangszertudás, azon belül is a
technika, a virtuozitás, a pontosság, a tiszta intonáció, vagy mondjuk kompozíció
létrehozásának tárgyköréhez tartozó szakmai fogások fölényesen magas szintű
alkalmazása, mint a zeneszám struktúrájának felépítése, a hangszerelés vagy a
variációk és feldolgozások stb. Utóbbiak vonatkozásában általában nincs okunk
panaszra. Jobbnál jobb muzsikusokról tudunk szerte a világon és itthon egyaránt. A
„szakma” nem is adós ezeknek a kitűnő szakembereknek a méltatásával - akár
„berkeken” belül, de akár publikusan. Vegyük például a szakmailag
professzionális szinten lévő Grover Washingtont, aki ráadásul még igazán népszerű
is - de ami a művészetét illeti már erősen megoszlanak a vélemények a zenekedvelő
civilek, a vájt fülűek, a kritikusok és a zenészek között. Jómagam ahhoz a
fajtához tartozom, amelyik hibátlanul szakszerűnek és ördögien jó üzletnek tartja
nevezett szaxofonos munkáit. A terjedő szemléletről, vagy inkább divatról pedig az a
véleményem, hogy egy zenei produkcióra reagálva egy dolog a szakmai elismerés, és
egy másik dolog a felemelő öröm, a katarzis - akár érzéki, akár intellektuális
vonatkozásban -, legfeljebb az utóbbit nem egy született készség és szorgalom
motiválja, hanem érzelmi és szellemi fogékonyság.
Nos, ami Joshuát illeti, nem olyan egyszerű a minősítés (bár egy-két
kíméletlen jelző már kitört belőlem). Ahogy az előző CD-borítón is, úgy ezen is
terjedelmes indoklás olvasható az alkotótól, ami egy igazi jazzlemez esetében
fölösleges - vagyis gyanús, ha az alkotó magyarázkodni kényszerül. Jelen esetben
feltételezhető, hogy helyesebbnek vélte nyíltan vállalni mindazt, amit a hallgató
(és a kritikus) magától tudálékosan megállapítana: világhírű popszerzőket már
sokan adaptáltak - legutóbb Herbie Hancock -, valamint a My Favorite Things
utánérzést jobb nem leplezni, különösen ha John Coltrane iránt csak a kötelező
tisztelet, és - ellentétben a produkciójából tükröződő törekvésével - nem a
vele történő azonosulás vágya motivál. Így ez rendben is volna. Sőt a legmagasabb
szintű szakmai követelmények is hasonlóképpen, de a szó nemes értelmében vett
zenei élményszerzés vonatkozásában már nem mondható el ugyanez az igény. Hiába a
bámulatos hangszeres készség, a kétségkívül kimagasló talentum, az egyre inkább
azonosíthatónak minősíthető tenor- és szoprán-sound, ha például az elnyűhetetlen
Gershwin melódia, a Summertime Joshua-féle improvizációja bármelyik húzós
tempójú(!) mainstream számba beleférne. Bármelyik számtalan korábbi feldolgozás
rögtönzésébe hallgatunk bele, azonnal felismerhetjük a harmóniákat - most ennek
kicsi a valószínűsége.
Mindezek dacára az ifjú Redman rendkívüli tehetségű muzsikus, akinek néhány év
múlva remélhetőleg már nem csupán jellegzetesen steril soundját ismerhetjük fel,
hanem a ZENÉJÉT is; ahogy ez a folyamat sok hasonló kaliberű muzsikusnál, - pl.
Winton Marsalisnál is - sikeresen lezajlott.
Ezekkel az érzésekkel ültem a telefon mellé és tárcsáztam New Yorki számát...
Ön csupán huszonkilenc éves, de a Timeless Tales már a hatodik olyan
lemeze, amelyet zenekarvezetőként jegyez. Az új amerikai jazzgeneráció
képviselőinek sorában ez a tény példátlan népszerűséget is jelent. Ismer
önmagánál népszerűbb muzsikust ebből a bizonyos generációból?
J.R.: Nem biztos, hogy tudok erre a kérdésre válaszolni, de megtisztelő
a feltételezés; úgy értem, ha ez érződik kívülről nézve. Az igaz, hogy sok ember
ismeri és jónak tartja a munkámat, de arra azért nem esküdnék, hogy én vagyok a
generációm legnépszerűbb tagja. Maradjunk abban, hogy esetleg az egyik
legszerencsésebb...
Sokan gondolhatják, hogy ez a szerencse az apai örökséggel magyarázható -
legalább is a tehetségét illetően. A karrierjét mennyiben befolyásolta, hogy az
édesapja, Dewey Redman egy legendás jazz-szaxofonos? Könnyebb vagy nehezebb volt az
érvényesülés az ő árnyékában?
J.R.: Soha nem éreztem, hogy valamilyen nehézségem lenne emiatt.
Gyakorlatilag soha nem éltünk együtt az apámmal, és nem is foglakozott az én zenei
ambíciómmal. Nem volt ő más számomra, mint egy remek muzsikus, akit én mindig
szívesen hallgattam, és akit emiatt nagyon szerettem is. De ugyanúgy hallgattam
például Sonny Rollins, John Coltrane, Dexter Gordon vagy Lester Young zenéjét is.
Szóval az apám annyira volt fontos és követendő számomra, mint amennyire a felsorolt
zenészek.
Saját produkcióin kívül is sok-sok felvételen hallhattuk már különböző
stílusokban játszani. Nagy szaxofonszólók voltak öntől például Robert Altman Kansas
City című filmjében, de a `97-es CD-k közül az egyik legjobb felvételen, Chick
Corea Bud Powell-emléklemezén is játszott. Melyik a kedvenc stílusa, hogyan
írná le a saját soundját? Esetleg még keresi...?
J.R.: Azt hiszem az természetes, hogy keresem és keresni is fogom a
lehető legegyénibb saját soundot. Bár nem tudnék olyat meghatározni, hogy kedvenc
stílus, mert szinte mindent a saját hangomon próbálok játszani, kommunikálni, és
így mindegyik stílus kedvenc. Úgy értem, hogy nem bizonyos műfaj, vagy irányzat
kérdése ez, hanem inkább a „feeling” - amit ha „érzek”, jól is játszom, és
akkor épp az a zene a legfontosabb. Lényeges még, hogy képes legyek érzelmeket is
átadni a hangszeremmel, lehetőleg valódiakat, amelyek valóságos tapasztalatokból
származnak.
Nyilván egészen másra van szükség minden más kontextusban. Ilyen volt a Kansas
City-filmforgatás atmoszférája. Bár nekem pontos elképzelésem volt arról, hogy
hogyan is játszottak az akkori zenészek, ez a filmzene a legjobb példa a saját hang
és a korabeli stílus egyeztetésének érzékeltetéséhez. Azon a felvételen úgy
akartam játszani, hogy abban én is benne legyek.
A Chick Coreával folytatott közös munkát nagyon élveztem. Chicket nagyon
tisztelem, de a zenekar többi tagja is fantasztikus egyéniség. Ez a formáció az egyik
legjobb volt, amiben eddig játszottam, de az is fontos számomra ezzel a lemezzel
kapcsolatban, hogy ilyen partnerek mellett volt igény az én igazi hangomra.
Visszatérve a Kansas City-hez, ez egy nagyon fontos film volt az amerikai
kultúra szempontjából. Gyakorlatilag azonosulni kellett a ‘30-as évek alkotói
légkörével; nekem személy szerint Lester Younggal, akinek a zenéjét a forgatást
megelőzően heteken át szünet nélkül hallgattam. Ezalatt az is kiderült, hogy ő
alapvetően más lelkialkat volt, mint amilyen én vagyok.
Azért kedvelte a „Kansasi" hangulatot?
J.R.: Igen, föltétlenül. Ez egy nagy élmény és tapasztalat volt:
együtt játszani nagy muzsikusokkal, akik általában nagyon élvezték a nagyzenekari
munkát, az egész filmes miliőt, és nem utolsósorban, hogy ez az egész valóban a
jazzről szólt. Kitűnő volt a hangulat.
Tud-e említeni olyan muzsikust, aki igazán nagy hatást gyakorolt önre? Aki a
legmarkánsabban befolyásolhatta zenéjének arculatát.
J.R.: Nem tudom; illetve nem tudok. Azt hiszem túl sokan voltak. A már
említett nagy szaxofonosokon kívül Miles Davis, Ornette Coleman, Lester Young, Stevie
Wonder..., és még sokan.
Mondjon valamit az új CD-ről is! Miért éppen Bob Dylan, Stevie Wonder, Paul
McCartney és Prince szerzeményeire esett a választás? Ők mindannyian popszerzők.
Kedveli a popzenét?
J.R.: Igen. Minden jó zenét szeretek, lehet az pop, jazz, rock, soul,
hip-hop stb. Már régóta tervezem, hogy felveszek egy olyan lemezt, amelyen a hozzám
legközelebb álló szerzők kompozícióit játszom, műfaji kötöttségek nélkül, de
természetesen a saját felfogásomban. Mivel a XX. század nagy szerzőinek többsége
popszerző, így nincs mit csodálkozni azon, hogy sokat játszom tőlük. Ezek az
alkotók nem csupán - joggal - népszerűek, de dalaikkal azt is bizonyítják, hogy
rendkívül jelentősek. Az én szememben Joni Mitchell, vagy Cole Porter is ugyanazon a
magaslaton van mint George Gershwin.
...és hogyan vélekedik az idősebb jazzgenerációról, olyanokról mint: McCoy
Tyner, Herbie Hancock, Michael Brecker, Joe Henderson, Joe Lovano stb.
J.R.: Ezek a muzsikusok a valaha létező legnagyobb hangszeresek közé
sorolhatók. Amikor csak tehetem, meghallgatom a koncertjeiket, megveszem a lemezeiket.
Mit tapasztal manapság a közönséggel kapcsolatban, mennyire érdekli az amerikai
embereket a jazz?
J.R.: Nekem úgy tűnik elég nagy hallgatósága van a műfajnak
Amerikában. Különösen ahhoz képest, hogy a média egyáltalán nem kényezteti a
jazzt. Alig van olyan rádióadó, amelyik a szépszámú jazzrajongó igényeit is
figyelembe venné, a sok-sok televízió közül pedig egyik sem tartja fontosnak, hogy a
műfaj jelen legyen a képernyőn is. Emiatt természetesen a jazz-zenészek ismertsége
nem túl nagy, de a műfajt igénylik az amerikaiak, a legjobb lemezeket megveszik, és
nagyritkán akad egy-két olyan muzsikus is, aki már majdnem sztárnak számít.
Mi a helyzet a híres New Yorki jazzklubokkal?
J.R.: Azok már nem egészen olyanok, mint régen - mondjuk amilyenek húsz
évvel ezelőtt voltak. A legnagyobbak, mint például a Village Vanguard igyekeznek
megőrizni a múltban kivívott tekintélyüket, vonzerejüket, de ma már inkább
éttermekben, kocsmákban próbálják megteremteni a régi jazzklubok hangulatát.
Végezetül elárulhatná nekünk, hogy mikorra terveznek budapesti fellépést.
Ugyanis az elmúlt hetekben felröppent a hír, mely szerint a turnétervében
Magyarország is szerepel. Szóval mikor...?
J.R.: Igen, már volt ez ügyben megkeresés, és remélem hamarosan
játszhatok Budapesten; a legvalószínűbb, hogy jövőre. Egyébként már voltam
Magyarországon egy régebbi zenekarommal, 1992-ben, és emlékszem milyen gyönyörű a
város, és milyen szeretetreméltóak az emberek arrafelé. Várom, hogy mielőbb
visszatérhessek.
’98. 09.23. szerda
ZENÉSZMAGAZIN |