2020-11-25    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-01-01 • Máté J. György
MILES: ÖNÉLETRAJZ

Miles Davis–Quincy Troupe: Miles.
Önéletrajz.

Jól döntött a Park Kiadó, amikor megjelentette Miles Davis Önéletrajzát, hiszen kulcskönyvről van szó, melyből a két szerző egyes szám első személyű elbeszélésén, illetve egyikük szubjektív emlékezetén átszűrve rajzolódik elénk közel fél évszázad jazztörténete, a Charlie Parker és Dizzy Gillespie meghatározta bebop-időktől a nyolcvanas évek végéig, amikor a világhírű szerző és trombitás játéka már olyannyira más zenei közegben szólalt meg. Aki arra kíváncsi, hogyan írhat egy önéletrajzot két ember, Troupe 1990-es keltezésű Utószójával kezdje az olvasást. Ebből ugyanis megtudhatjuk, hogy a könyv jelentős része a Davisszel folytatott, magnószalagra rögzített interjúk alapján készült, de a gondos társszerző (a szöveg összeállítója) a korszak sokmás tanúját is megszólaltatta,
hogy az önéletírás műfajában nélkülözhetetlen valószerűséget, illetve hitelességet növelje. Ha az Utószót követően még a Köszönetnyilvánítást is elolvassuk, látni fogjuk, hogy a félmúlt és a jelen majd’ valamennyi, akkor még élő, s Davis pályáján szerepet kapott muzsikus (mondjuk: Max Roachtól Kenny Garrettig) magnóra mondta emlékeit, élményeit a Mesterrel kapcsolatban.
Az Önéletrajz több is, kevesebb is, mint a trombitásról és zenéjéről készült korábbi, kötetnyi méretű írások, például Max Harrisoné és Ian Carré. A szerkesztői és/vagy társszerzői kéz alakító munkájának köszönhetően profi, az egyetemi stilisztikaórákon is tanítható memoár, nem pedig zenetudományi szakkönyv kerekedett Davis és a kortársak visszaemlékezéseiből. Olyan önéletírás, melynek főhőse egyben a bemutatott idő és tér egyik meghatározó alakja, centrális figura, nem pedig szemlélődő outsider. S a műfajjelölő cím előre figyelmeztet: elsősorban nem a bemutatott kor krónikáját kell várnunk a leírtaktól, hanem az elbeszélő élettörténetét, melynek csupán hátteréül szolgál a kornak az elbeszélő főhős által s az elbeszélés céljainak megfelelően rostált eseménytörténete.
Kérdés mármost, hogy puszta kordokumentumként vagy irodalmi produktumként olvassuk Miles Davis önéletrajzát? A végső szót természetesen a mindenkori olvasó mondja ki, e sorok írója csupán javaslatot szeretne tenni az utóbbira. Akár az eredetit, akár Szentgyörgyi József fordítását tekintjük, egy olyan elbeszélővel ismerkedhetünk meg, akinek mindenestül a fekete jazzkultúrában gyökerező nyelve a maga nyersességében, díszítetlenségében és természetességében egyértelműen irodalmi produktum. (Kár, hogy egyes, Miles Davisre és az amerikai [jazz-]argót beszélőkre annyira jellemző kifejezés vagy egész mondat kimaradt a magyar változatból. Például az öreg Mr. Piggease flekkenszószáról az angol változatban ez olvasható: „His barbecue sauce was just outta sight. Man, that shit was so good I can taste it now.” E kissé nyers, „laza” nyilatkozatot a magyar fordító kozmetikázva adja vissza: „Olyan mártást adott hozzá, hogy még ma is a számban érzem az ízét.” Davis egyéb szlengfordulatai is kimaradnak a fordításból, illetve nem eléggé kifejező magyar megfelelőt talál hozzájuk a fordító. Érzésem szerint egy nálánál bátrabban teremtő, ihletettebb nyelvet használó fordítót kellett volnakeresni e nyelvi kuriózum magyarításához.)
Hiába olvasható „regényként” a fordításban is gördülékeny Davis-önéletrajz, mégse feledjük el, hogy tényirodalomról van szó, s az olvasónak az az érzése, hogy keresve se találhattak volna ideálisabb szerzőpárost a mesélő kedvű trombitásnál és az élete eseményeit minuciózus gondossággal visszaadó társszerzőnél. Minthogy az önéletrajz élettényeket sorol elő, nagyon fontos, hogy a szerző őszintén tudjon szembenézni egykori, majd a könyv végén jelenkori önmagával, s narrációjában ne alkossa meg utólag ideális, de sosem létezett személyiségét. Ezért örülhetünk neki, hogy „Miles nem az a típus, aki állandóan igyekszik tisztára mosni magát. Ami a szívén, az a száján, és még akkor is őszintén kimondja, amit érez, amikor azzal önmagának vagy másoknak fájdalmat okoz.” Troupe Utószójának e része szinte szó szerint ugyanazt az önéletírás-filozófiát fejti ki, mint amit André Gide 1924-ben megjelent önéletrajzi könyvében (Si le grain ne meurt) fogalmaz meg: „elhatároztam, hogy nem leszek elnéző magammal emlékirataimban, nem teszek hozzá olyat, ami kedvezőbb színben tüntet föl, és nem titkolom el azt, ami kedvezőtlen”. Miles tehát, ha ez a hetyke és – különösen az eredetiben – a nyomdafestéket nehezen tűrő kifejezések özönében elkerüli is az olvasó figyelmét, bizony szigorú önvizsgálatot tart, s legyen bár az olvasónak rokonszenves vagy ellenszenves ez a kábítószerező, a bokszért és a kosárlabdáért rajongó, nőfaló, a fehérekkel szemben finoman szólva is bizalmatlan nagy művész, egyenességét és őszinteségét, mely könyvének minden sorából árad, csak becsülni lehet.

Árgus, 2006/1-2.