2020-11-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1996-06-01 • Csányi Attila: Születésnapi beszélgetés a 90 éves Herrer Pállal
HERRER PÁL

1898-ban telepedett le Nagybányán Pablo Maria Joaquin Anton Cezar Cecil Herrera spanyol festõmûvész. A mûvésztelep, a festõ szabadiskola vonzotta, hiszen itt alkotott Hollósy, Ferenczy, Iványi-Grünwald és még jónéhány híresség, akiket Münchenben ismert meg. A fiatal festõmûvész nemsokára megnõsült. 1906 június 9-én megszületett Pál fiúk, akinek most ünnepeljük a 90. születésnapját.

Csányi Attila: Mind a ketten tudjuk, hogy ez a néhány oldal kevés ahhoz, hogy egy ilyen hosszú és mozgalmas pályát részletesen bemutassunk a MaJazz olvasóinak.

Herrer Pál: Akkor inkább kérdezzél.

Cs.A.: Milyen hangszereken játszol?

H.P.: Anyám ragaszkodott hozzá, hogy zongorázni tanuljak. Kósa Sándortól, egy kitûnõ, szigorú tanártól tanultam az Újpesti Konzervatóriumban. Szikla Adolf volt az igazgató. Nem szerettem gyakorolni, kétszer is abbahagytam, aztán mégiscsak folytattam. Ma is hálás vagyok neki.

Cs.A.: És a többi hangszer?

H.P.: Miután elvégeztem a Bánki Donát Mûszaki Fõiskolát, Párizsba mentem továbbtanulni. A Sorbonne Gépészmérnöki Karán végeztem, de mérnökként csak három hónapot dolgoztam egész életemben. Már az egyetemi évek alatt is zenéltem, aztán egy Nizza-i szerzõdés végképp eldöntötte a sorsomat. Klarinétozni, szaxofonozni, harmonikázni és bandoneonon játszani Párizsban tanultam meg. Tánczenét játszottam, de nagyon vonzott a jazz és a dél-amerikai zene. Szép lassan bekerültem a jobb muzsikusok közé. Párizsban ugyanis nagyon sok amerikai jazzmuzsikus megfordult és a franciák is jó jazzt játszottak.

Cs.A.: Mesélj a muzsikus partnereidrõl.

H.P.: Az ostrom alatt sok mindenünk elveszett, tönkrement. Szerencsére megmaradt néhány kép a nagyapámtól, aki szintén festõmûvész volt és apámtól is. És maradt néhány muzsikus fénykép. Az egyik Kairóban készült, ahol Ray Noble zenekarában szaxofonoztam. Noble, a "Cherokee" szerzõje, angol létére Amerikában csinált karriert. Hosszabb ideig játszottam egy nemzetközi együttesben, ahol Tony Benford volt a dobos. Tudod õ azelõtt Jelly Roll Mortonnal, Rex Stewarttal és Coleman Hawkins-szal játszott. Az altszaxofonos Boyce Brown pedig a chicagói Friars Society Orchestra tagja is volt. Közben délamerikai zenekarokban is játszottam. Közülük legszívesebben Ramon Cortezre, Canarora és a Lecuona Cuban Boysra emlékszem, bár ez utóbbiban csak helyettesítettem. Ebben az idõben rengeteget gyakoroltam harmonikán. Több versenyen is indultam: Ruenben egy elsõ, Párizsban egy második díjat is nyertem. Aztán arra kényszerültem, hogy megtanuljak bandoneonon játszani. Nehéz hangszer, de a dél-amerikai zenekarokban ez is kellett.

Cs.A.: És a francia zenészek?

H.P.: Szép lassan megismertem a legtöbbjüket. A fantasztikus Wiener-Ducet zongoraduót, akik Satie és Poulenc kompozíciókat játszottak egy lokálban.

Cs.A.: Az õ mintájukra alakult a pesti Adler-Fejér duó?

H.P.: Lehet. Fél Európa utánozta õket. Akkoriban egy Ekian nevû altóssal és Alex Compbell tenorszaxofonossal játszottam. Õk akkor a hazai élvonalat jelentették. Grappellivel és a Reinhardt-testvérekkel is játszottam. Volt olyan összeállítás, amikor Grappelli zongorázott Joseph Reinhardt gitározott és én szaxofonoztam. Az, hogy Grappelli zongorázik, méghozzá jól, nagyon meglepett mert én addig hegedûsként ismertem.

Cs.A.: A fotók alapján azt hiszem, tudsz még meglepetést okozni.

H.P.: Eddie Southra gondolsz? Ez úgy történt, hogy az ügynököm egy azonnali szezõdést kínált Amsterdamba. Elfogadtam és próba nélkül - hiszen idõ sem lett volna rá - beültem a tíz, vagy tizenegy tagú zenekarba. Felment a függöny és Eddie South közben elkezdte a Signalt. Nem akartam hinni a fülemnek. Képzeld el, Amsterdamban, egy nemzetközi jazz-zenekar feketebõrû vezetõje hegedûn játssza, hogy "Én vagyok a falu rossza egyedül". Mindez remekül meghangszerelve. Aztán kiderült, hogy South a pesti New York Kávéház bárjában játszott és hegedûtanulmányokat is folytatott nálunk. Innen a sok Hubay Jenõ Csárdajelenet-feldolgozás és a Signal, amelyet élete végéig mûsorán tartott. Sõt, valami romantikus történet és keringett Southról és egy budapesti, ma már azonosíthatatlan színésznõrõl. Közben úgy éreztem, hogy bõven van még mit tanulnom, ezért beiratkoztam a Schola Cantorumba, ahol Darius Milhaudtól tanultam zeneszerzést. Milhaud akkoriban fél évet tanított Párizsban, a többi idejét valamelyik amerikai egyetemen töltötte. Kifejezetten érdekelte a jazz, sok idõt fordított a megismerésére.

Cs.A.: Mesélj valamit az utazásaidról.

H.P.: Az egyik legemlékezetesebb: Perzsia egyiptomi nagykövetsége megkeresett bennünket egy teheráni szerzõdéssel. Korábban játszottam már Kairóban, a La Belle Marquisie lokál megnyitóján. Valószínûleg itt hallottak és megtetszett a játékunk. Alexandriából indultunk hajóval. Az útvonal: Port Said, Szuezi-csatorna, Vörös tenger, Aden, Perzsa-öböl. A hajón utazott az egyiptomi anyakirálynõ a lányával. Õ folyton magyar nótákat követelt, amiket én nem ismertem, más magyar pedig nem volt a zenekarban. Annyira szerette ezt a zenét, hogy gyakran utazott Budapestre, ahol a Ritz Szállóban állandóan Magyari Imrét hallgatta. A hajón utazott még Reza Pahlavi és rengeteg diplomata, utunk jó részén pedig hadihajók kísértek. Ugyanis meghívásunk a Perzsa Sah esküvõjére szólt. Teheránba vonattal érkeztünk, ott volt az esküvõ és a koronázási ceremónia. Arra gondoltam akkor, megérte az a jó pár év gyakorlás, a különbözõ hangszereken. Egy korábbi, húszhónapos utazássorozatra is szívesen emlékszem. Elõször a Paris, késõbb az Ile De France, végül a Normandie tengerjáró hajók zenekaraiban játszottam; Le Havre és New York között közlekedtünk. Télen négy, nyáron három napot töltöttünk New Yorkban, amit igyekeztem jól kihasználni. Rengeteg ismeretséget kötöttem, sok híres muzsikussal barátkoztam össze, de ami a legfontosabb: alkalmam volt zongorát tanulni Teddy Wilsontól. A Wilson féle metódusból sokat felhasználtam késõbb, amikor már én is tanítani kezdtem.

Cs.A.: Mikor kezdtél komponálni?

H.P.: Már a párizsi évek elejétõl írtam jó néhány táncdalt, ezeket kiadták, néhány a háborús éveket is átvészelte és még ma is megvan. Volt azonban egy bökkenõ. Külföldi állampolgár lévén nem lehettem a zeneszerzõk szövetségének a tagja, ezért mindig kellett egy francia társszerzõ, aki csak a pénzt kaszírozta. Ezért egy idõre abbahagytam és csak késõbb, itthon kezdtem újra.

Cs.A.: Miért jöttél haza?

H.P.: 1939-ben meghalt édesanyám, és nem volt többé maradásom. Dacára annak, hogy többször üzent, hogy maradjak, mert be fognak sorozni. Amikor kiderült, hogy nem voltam kint semmiféle párt tagja, békén hagytak. Nem akartam zenélni, elhelyezkedtem a Fox Filmirodában. Akkor egy ügynök rábeszélt, hogy helyettesítsek a Chappy zenekarban, mert Urbán Pistát behívták katonának. Itt játszott többek között Vig Gyuri, a csodagyerek Tomi apja, Seprõdi Sándor, a harmadik altós pedig Radics Gabi, aki zseniális hegedûs és gitáros is volt. Nekem az igazi világom mindig a kisegyüttes volt. Ezt szerettem igazán. Amikor megindultak a lemezfelvételek és rádióadások, gyakran hívtam Radics Gábort, Vécsey Ernõt, akirõl talán már nem is tudják, hogy remek improvizatõr volt. De játszott velem az akkori dobkirály, Weisz Api és Schlotthauer József is. Jó pár rádióadásban volt partnerem Zágon Iván is. 1957-tõl tíz évig egy kilenc-tagú zenekart vezettem a Béke Szálló kupolatermében. 2 trombita, 4 szaxofon és ritmusszekció. Megfordult benne sok remek muzsikus. Amikor a szállót tatarozás miatt bezárták, abbahagytam az aktív zenélést és azóta csak tanítással foglalkozom.

CS.A.: Befejezésül mondj valamit a tanítványaidról.

H.P.: Sok örömem volt a tanításban.Az OSzK stúdiójában tanítottam és voltak magántanítványaim is. Neveket nem mondok, hiszen nagyon hosszú lista lenne, kihagyni pedig senkit sem szeretnék. Írtam egy szaxofoniskolát is, úgy tudom ma is forgalomban van. A tanítványaim szétszóródtak a nagyvilágban. Néhány éve hárman közülük meghívtak Amerikába. Elhiheted, nagyon jólesett.

Cs.A.: Engedd meg, hogy 90. születésnapodra a MaJazz nevében is gratuláljak, jó egészséget és sok szép zenei élményt kívánjak.

 

MaJazz, 1996. június, p.36-38