Kanizsa, a Járás szikese, 1994. augusztus 24.
- "...hanem ez a hatalmas égbolt"
- (részlet a filmből)
sz.gy.: Itt
minden fűszál meditál. Már nem is tudjuk mi az szemlélődni.
Lenni. Vanni. Ez a látszategyszerűség világa, de a jobb
eligazodásé.
b.z.:
Gyermekkoromban benn, a Tisza-parton egy lassú, nyugodt időt
tanultam meg. Ide kijövet pedig a mozdulatlant, az
örököt. Olyat, ami lefarag minden fölöset.
sz.gy.: Ebből
egy külön kultúra termett. A síksági kultúra, a pusztai
kultúra. Mondhatni a sztyeppei kultúra. Itt minden apróságnak
mély értelme van. Itt a kicsi, a pici fontosabb talán,
mint másutt. Lényegesebb. Nagyobb a becse. Itt mindent jobban
kell szeretni, hogy éljen.
b.z.: Ha
belehallgatok, a sok aprónak gyönyörű gazdagságát, finom
libegését, zizegését, előtűnését, eltűnését hallom, de
egész zenének tűnik és kitölt, lehet azért mert valami
őrült erős csönd az alapra szóródik rá minden.
sz.gy.: Ez a passzivitás világa. A
tartásé, a kitartásé.
b.z.: Ez a mi alapunk lényegében. A
fundamentum. Ráadásul otthonossága révén úgy érezzük,
hogy áldott.
sz.gy.: Az a jó, ha mindenki ott érzi az áldást, ahol él. Fontos, hogy
érezze. A belső csend itt ugyanolyan fontos, mint a hegyekben.
Legfeljebb hosszabb hangokat, messzebb hallatszó hangokat kell
muzsikálni. Itt minden egybe van. A sokféle csönd is. Itt
csend van. Csak az elhagyatottság csöndje hiányzik. Mindenesetre itt az
ember azt érzi, hogy nagyon kiment a világból. Bennem ez a
nyugalom simasága. A helyreállt harmónia. Amelyről magasabbra
látni. Itt nem érzi az ember, hogy valamit elveszíthet. Itt
ölelve van.
b.z.: Ha elülök benne hosszabb ideig, képeket hív elő.
Például, ha az európai kultúra egyik legszebb hozadékát,
egy zongorát ide kiraknánk, hogy tűrnék egymást?
sz.gy.: A táj meg a zongora?
b.z.: Igen, a két hangzás.
sz.gy.: A filmesek nagy divatja volt az
elmúlt években, hogy szerettek
ilyen polgári tárgyakat kihozni a fűre, mezőre. Ez a táj nem
fogadja be a zongorát. A zongora befogadja ezt a tájat. És
mégis azt erőltették, hogy a táj fogadja be a zongorát. Ha a
zongorából megszólal ez a táj, már nem tetszett. A zongora
egy külön zenei világ, egy
külön boltozat. Igazából mindent magába tudott fogadni az
elmúlt két évszázadban. De úgy tűnik lassan ennek is vége.
A sínushang átsüvít a tájon. Nem való ide ez a feketeség.
Bár én is elkövettem egyszer ezt a hibát. A nagymarosi gátra
vitettem ki a zongorát és ott zongoráztam. Jobb elfelejteni.
Ide furulyák valók. Vagy mai rokonai a szaxofonok. A trombiták
valahogy megint a csapatmozdulatokat idéznék nekem. De mondjuk
egy eol-hárfa szépen szólna itt.
Az intimitás kis terepei tán aszerint
is szerveződhetnek, hogy meddig hatol, terjed egy hang. Amíg
hallatszik, addig egy kört alkot és aki benne van az
összetartozik. Az együttzenélésben az igazi felszabadulás
akkor következik, amikor megtörténik a belső
megvilágosodás. Ezek nem vallási ügyek. Azok is, de elsősorban belső
élmények. Aki diktálásra ír verset, zenét, bármit, az
biztos, hogy magában megvilágosodott. Mert nincsenek belső
nehézkedései. Csak ezt kell kibontani, finomítani, árnyalttá
tenni. Mint a régiek mondták: csak jó kertésznek kell
lenni. Ma már ez közhelyes hasonlat.
b.z.: Leszedték az auráját, mint
mindennek.
sz.gy.: Az
aurát leszedni csak erőszakkal lehet.
b.z.: Ebbe rokkantak bele a jobbak.
sz.gy.: Volt egy pillanat az
együttmuzsikálás során, amikor az improvizatív zenét próbáltuk együttesen kialakítani,
hogy többen kiléptek ebből a körből, azzal az érdekes
magyarázattal, - és valószínűleg ez őszinte volt és igaz,-
hogy ők nem kívánják a személyiségüket feladni. És milyen
érdekes, valóban az élet úgy működik, - s a művészet az közlés a teremtett életről,
mese erről a létről, - nem megy másként, csak ha feladjuk a
személyiségünket. Mint ahogy minden lény feladja
személyiségét. Az egész élet nem más, mint ennek a
személyiség feladásnak, mint áldozatnak a lassú folyamata.
Aztán, amikor úgy ahogy
betöltöttük ezt a sorsot, akkor egy időre vége. Annak a
dolognak vége.
b.z.: Ha ősi
korok rajzait, festményeit nézzük - akkor ezt még nem
választották külön - azok a mai emberek számára mind
hasonlóak, csaknem egyformák. Nincs bennük a személyiség. A
nagy különbözőség. Tiszták. Lehet, hogy Bach is ezért
tiszta? Mélyebben van az Ember benne.
sz.gy.: Igen, ha az a püspök nem lett
volna. Az a püspök, aki Bachot dolgoztatta. Ha nem lenne az
éhség, a szomjúság, ha nem parancsolna a szerelmesünk, a
szerelmünk. Mi szeret jobban? A nap vagy ezek a kórók?
b.z.: Napfejű
kórók ezek.
sz.gy.:
Érdekes, hogy az elmúlt 100 év zenéje, minden építkező
hajlama mellett, a mélyben mindig azt kereste, hogy lehet még
egyetemesebb, még teljesebb, még átfogóbb a hangzás, a
kifejezés, a ritmus, a hangzó felületek érzékenysége,
érzékletessége. Mindig újabb és újabb dolgot próbált
beépíteni, megszólaltatni. Mára lassan oda jutott, ahol most
mi vagyunk. Minden egyes kis fűszálnak, kórónak, elszáguldó
légynek külön mozgása,
külön tempója, külön ritmusa van. És nincs disszonancia.
Hihetetlen áttetsző meleg konszonancia van. Megnyugtató
konszonancia. Minden együtt él, mindennek előzménye és
következménye van. Minden rendben van, tökéletesen működik.
Mert a zene melyen mozgás
van. Ezt kötötten nem lehet. Ezt csak szabadon lehet. Ahhoz
pedig, hogy szabadon és mégis rendben működjék magunkat kell
odaemelni, hogy azonosak legyünk, Ezzel az Egésszel. Azt
hiszem, hogy két dolog az, amire becsületes munkát lehet
helyezni: az egyik a
fáradhatatlanság, a másik pedig a hűség. Fáradhatatlannak
és hűnek lenni Istenhez, emberhez, társhoz, a jó szellemhez.
Élni kell a dolgokat. Nem elég csak elgondolni, megokolni. A
hagyomány a legökonomikusabb információátadás. Mert nem
mennyiségi, hanem minőségi.
Könnyű volna persze azt mondani, hogy vissza a természethez.
Ez ma már kevés. A jövőre nézve pedig végképp kevés. Bár
a természet hatalmas úr és egy kézlegyintéssel intézi el a
buta embert. Nem is ez a szikes az igazán nagy élményem,
ez a száraz tenger hanem ez a hatalmas égbolt.
b.z.: Mintha az igazi zenészek nagyon
elbújtak, visszahúzódtak volna manapság? Még halálukban is
csöndben mennek el.
sz.gy.: Nem
kellenek. No, nem az emberek, hanem a sivatagosító erőknek.
Kétfajta nyitottság van. Van a sivatagi homok
nyitottsága és a teremtés nyitottsága. Lehet választani. A
sivatag nyitottsága nem követel áldozatot. Azért nem hal meg
senki. Azért nem érdemes élni. A másikat ki sem mondom.
Orbis, 2000/4
|