2018-12-12    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2010-02-24 • Szabó Sándor
Tűnődések arról, hogy mit ér a jazz, ha improvizatív...?
Ez az írás egy közhelyszámba menő címet kapott, azzal a céllal, hogy a mögötte rejlő ellentmondással elgondolkodásra késztessen pár, ebben a témában érdekelt embert, legyen az befogadó közönség, muzsikus vagy elméleti szakember.

Én a magam részéről igazából művelője vagyok a „jazznek”, bár a szóhasználat bizonyára nem fog tetszeni néhány embernek az esetemre vonatkoztatva. Kezdettől fogva irritált ugyanis pár jazzmuzsikust az, amit és ahogyan én játszom. Erről az egész jazzdologról nem szeretek sem írni, sem beszélni, merthogy nekem a műveléséhez adatott meg az a bizonyos kegyelmi állapot.

Ennek ellenére most megszólaltam és azóta eltelt oly sok idő, hogy már az egész világon mást jelent a „jazz” szó. Most nem magamról szeretnék beszélni, csupán oly mélységig személyes az írásom, hogy szándéka érthető legyen az olvasó számára. Mint minden íráshoz, ehhez is szükséges egyfajta beavatás, és az a hitelesség, amitől elhiszik azt, amit írok. Hasonlóan van ez a muzsikával is. A beavatást ez esetben az jelenti, hogy pályám kezdetétől fogva improvizálok, a koncertjeim 70-80 %-ban improvizációk, az albumaimon megjelenített zenedarabok hasonlóképpen. Mégsem tekint most már lassan 25 éve senki sem jazz-zenésznek. Természetesen ez nem baj, sőt….. Valamikor 25 éve nagyon szerettem volna a jazzmuzsikusok közé tartozni, de hamar kiábrándított a valóság. Ha hangzásban, attitüdben kicsit más vagyok, mint a megszokott és az általánosan elfogadott, akkor legfeljebb a periférián találhatok magamnak helyet. Most már ott sincs hely.

Ide kívánkozik egy, az életemet meghatározó élményem, amikor az egymás utáni „Ki Mit Tud” vetélkedők országos selejtezőin mindig volt szerencsém találkozni a jó Pernye Andrással a zsűriben. Azt mondta: Sándor, remekül gitározol, de az a baj, hogy ilyen stílus nem létezik….így nem tudunk tovább juttatni. Ez ment háromszor. Az utolsón csak annyit mondott: Sándor, úgy látom te nem adod fel egykönnyen, de sajnos nincs jó hírem. Még mindig nincs ilyen stílus….Ezzel az alapélménnyel nőttem fel.

Furcsa, a jazzben ismeretlen bariton, bundnélküli, 12-16 húros akusztikus gitárokon játszom, legtöbbször szólóban, polifónikus pengetés technikával, ami ugyancsak ismeretlen a jazzgitározásban, bár néha állítólag jazzes kiejtéssel játszom szándékom ellenére is. Ezzel a felsorolással tulajdonképpen ki is írtam magam a jazzgitárosok közül. Bár félreértés ne essék, jól érzem magam a bőrömben, semmi késztetést nem érzek, az úgynevezett „jazz” scene-hez tartozáshoz, mitöbb, soha nem tudnék az a fajta gitáros lenni, akit ma 2010-ben jazzgitárosnak neveznek. Ráadásul sokat komponálok, bár még többet improvizálok. Valójában stílusok nem igazán érdekelnek. A ZENE érdekel. Egyet ma sem tudok egész biztosan eldönteni: mit ér a zeném, mint jazz a külvilág számára, ha improvizálom. Ez csupán azért fontos, mert nem a szobában magamnak játszom, hanem emberekkel osztom meg a zenémet.

A zenei pályám érdekesen alakult. Szólista lettem, ami egyfajta magány leképeződését mutatja. Mindez azért is alakult így, mert én valamikor naívan azt hittem, hogy a jazz művészet. Mostanra kiderült, hogy nagyobb részt csak szakma, és ipar, sőt még olyan sejtésem is támadt, hogy milliőjének kissé szekta jellege is van, így ki is ábrándultam mindabból, amit jazznek neveznek mások. Egyik kitüntetett, jeles hazai jazzmuzsikusunk egykor azt mondta rólam, nincs szükségünk a művészkedőkre, ez egy szakma. Igazat mondott és minden így is alakult. A jazz, mint szakma és munka nem érdekelt, hiszen nem akartam zenei szakmunkás vagy segédmunkás lenni. Ezek után mindössze egyetlen dolgot tartottam meg magamnak a jazzből, az IMPROVIZÁCIÓT!

Az írásos formában való tűnődésre egy nemrégiben történt beszélgetés késztetett, ahol arról volt szó, hogy hol van a határ, ha van egyáltalán, amikor valamit még jazznek, vagy már nem lehet jazznek nevezni. A beszélgető partnerem engem igazi tiszta jazzmuzsikusnak tart, ami esetleg hízelgőleg hathatna, de ez valójában nem hat rám, bár érzem mögötte a tiszteletét és azt a meghasonlottságot is, amit a jazz neve jelent most 2010-ben.

A beszélgetés során felvetődött, hogy mennyiféle zene van, ahol az improvizálásnak nyoma sincs és mégis jazz. Példaként jöttek fel azok a big band részére hangszerelt standard jazz témák, ahol minden le volt írva és mindenki eljátszotta a maga szólamát hangról hangra, mennyivel volt jazzebb, mint az a darab, amit egy jazzkvartett vagy trió kíséretében egy énekes, egy „jazzénekes” adott elő, megkötött szöveggel, és dallammal, mindenféle improvizáció nélkül. Mindezek jazz klubokban jazz rajongó közönség számára hangzottak el.

Arról is beszélgettünk, hogy manapság a hangról hangra megírt zenéket is nevezik jazznek, ahol rögtönzésnek nyoma sincs, sőt olyanok adják elő, akik valójában nem is tudnak improvizálni. Még izgalmasabb lett a beszélgetés, amikor felvetődött, hogy ez a jelenség egyre terjed. A jazz oktatása már évtizedek óta zajlik, itthon és a világon mindenütt, és ezek az iskolák egyre ontják magukból a „végzett” muzsikusokat. Ezek a minden zenei szituációra kiképzett zenészek a megfelelő képzés után nagyon magabiztosan kezelik a hangszert. Úgy hangzik, mintha tényleg improvizálnának, de sokszor erről szó sincs, mert a legtöbben csak a másoktól leszedett vagy éppen kidolgozott, előre begyakorolt motívumokat adják elő. Ez a jelenség eléggé tipikus. Mint mindig, hangsúlyozni szeretném: Tisztelet a kivételnek.

Amikor huszonéves koromban a jazz megérintett, akkor John Coltrane, Miles Davis voltak számomra azok a nevek, akik megtestesítették az improvizáló embert, a Jazz Muzsikust. Azért, mert a muzsikájukban minden pillanatban érezhetően ott volt a kockázat izgalma. Az adott pillanatban eljátszott hang kiszámíthatatlan következménye a következő pillanatokra. Nos, hol van ez manapság a ma jazznek nevezett zenében? Én az akkori szinten maradtam, mert akkor is és még most is az improvizált zene érdekel, mint művészi kifejezés, de úgy tűnik, hogy az attól még nem jazz.

Persze akadnak ma is remek improvizátorok, és remek improvizált zenék, sőt kiváló jazzmuzsikák, amiket még bele lehet gyűrni a jazz terminológiájába. Ez az írás nem róluk szól, hanem egy jelenségről.

Azért is kezdtem tollat (billentyűzetet) ragadni, mert jó ideje nem hallom a jazz szabadságát! Jó lenne, ha valaki megerősítene az észlelésemben. Én úgy emlékszem, hogy a jazz a szabadság egyfajta szimbóluma volt valamikor…. Ma sokkal inkább a kötöttséget hallom benne. Eltűnt a bátorság, eltűnt a kockázat, eltűnt a lelke valahol. Amit kihallok belőle, a szakmának és a közönségnek, de legfőképpen a „stílusnak” való megfelelés, és a „szakmai felkészültség”. Azt hallom ki belőle, mintha valamiféle szellemi terrortól vágta volna magát vigyázzba a jazz. Egyfelől elegáns lett, pedáns, jól fésült és illatos, másfelől hangos és valahogyan lélektelen. A jelenség mögött, egy jól kitapintható szellemi parazitizmus áll, ami mint a létrontó erők legveszélyesebb fajtája ismert. A parazitizmus egyik tipikus megnyilvánulása a show business az egész komplett egyéb „kiszolgáló” szervezetekbe tömörült infrastruktúrájával együtt. A parazita kiválaszt egy gazdaszervezetet, amit bőséges természeti erők hajtanak. Majd elfoglalva és belehelyezkedve annak éltető erőit hasznosítja, miközben ő maga képtelen bármit is előállítani. Valami hasonló történik a jazz tájékán is. Az egészbe belehelyezkedett valamiféle parazita intelligencia, ami azt teljesen a maga igényeire igyekszik azt formálni.

Mielőtt valaki másra gondolna, gyorsan szeretném lehűteni, hogy én a természetben létező parazitizmusról beszélek, ami nem csak a biológiai életben, hanem a szellemi, a társadalmi és azon túli életben is létezik.

A jazzmuzsikus valamikor termett, született, ma pedig érezhető egy tendencia, ahol a mai jazzmuzsikus egy külső tenyészet eredménye, egy sztárolt személy, mesterségesen külső manipulációk által. Persze ettől még születnek igazán nagy tehetségek, csak azok jobbára ismeretlenek, és akik ismertté akarják tenni őket, előbb valamilyen módon átmossák az agyukat. Így válik utána egy engedelmes minden szituációba bevethető jól képzett zenei szakmunkássá. Ha személyével kapcsolatban minden stimmel, akkor sztárt csinálnak belőle. Persze kicsi sztárt, mert a jazzt nem sok ember hallgatja. Ez érezhető tendencia.

Vannak, akik másként gondolják a jazzt. Például, van az úgynevezett free jazz, ami még a nevében hordozza is a szabadságot, de abban másféle bajokat vélek látni. Sajnos a free jazz-be belemenekültek azok a tehetségtelen, mindenképpen zenélni akaró figurák is, akik a racionális intelligenciára alapozott mainstream jazzben tehetségtelenek, így elmenekültek egy „ellenőrizetlen területre”, a free jazzbe, ahol frusztráltságukban csupán zajonganak. De azt legalább őszintén. Milyen tipikus ott a dob, bőgő, szaxofon felállás! Kockázatmentes. Nincs harmónia, bármi történhet. Jó sok hang, ne hasonlítson semmire, és bitang hangos legyen! Szabadon zajonghatnak, senki sem kéri tőlük számon sem a formát, sem a tartalmat. Egy időben próbáltam megfejteni ezt az attitüdöt is, de kár volt az időt rápocsékolni. Nincs mögötte semmi. Tiszta, vegytiszta zajongást hallani legtöbbször.

Azonban ebben az eltékozolt időszakban valamit értékeset mégis megtanultam és megerősített meggyőződésemben: a muzsika legmagasabb szintje, a szabadon improvizált zene, ha azt hiteles előadó, sámáni beavatottsággal és tudósi precizitással hozza fel és adja elő. Ez innentől már művészet, és ha minden tökéletesen konstellál az adott pillanatban, akkor mágia.

Mivel az említett beszélgetés során nem volt konszenzus a jazzt illetően, nyitva maradt a kérdés: mit lehet ma jazznek nevezni. Manapság rengeteg izgalmas improvizált zenét hallok, sokszor nem is jazzhangszeren, hanem például arab lanton. És azt aztán végképp nem lehetne sem stílusa, sem hangzása sem ritmusa, szerint jazznek nevezni. Egyetlen jellemzője van, ami miatt van a jazzhez köze: szabadon improvizált előadás. Viszont ezért még senki sem nevezné jazznek. Felvetődik a kérdés: Mennyire fontos a jazznek még az improvizáció az új évezred első dekádjában?

Érdekes lenne látni, amint pár elméleti szakember leül megvitatni ezt a kérdést és újra gondolnák, hogy mit jelent a „jazz” szó manapság és mit takar a szó, mint műfaj vagy/és előadásmód. Esetleg útmutatást adnának vele a hallgatóknak, talán pár zenésznek, zenét tanulóknak, akik például fúzión, vagy acid jazzen nőttek fel és az improvizáció valamiféle misztikus köd számukra, amit sohasem értettek. Csupán azért, hogy tükör legyen előttük és tudhassák, mit is csinálnak valójában. A valódi improvizátorok számára a megnevezés nem fontos, mert ők a verbálisan megfogalmazható kategóriák és mesterségesen felállított stíluskorlátokon felül állnak.

A jazz közönsége számára lehetne talán a legfontosabb, mert ők egyfajta fogyasztói ennek a muzsikának. A jazz közönségéről külön tanulmányt lehetne írni, azonban soha nem vádolom a közönséget, hiszen az olyanná válik, mint amit kap a zenésztől. Ha giccset és silány zajongást kap, akkor ehhez szocializálódik és ízlése messze kerül a kifinomult, mély gondolatiságban fogant zenéktől. Amilyen a muzsikus és a muzsikája, olyan a közönsége. Azt hiszem nem találtam fel semmi újat, mindössze ősi megfigyelés. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a jazzmuzsikusnak, miképpen és mindenféle muzsikusnak felelőssége van. Ezek között is az igazi improvizátoré a legnagyobb. Ő az, aki a muzsikát a primordiális síkról hozza fel és tárja elő. Ha a muzsika nem árulja el már az első hangok után, hogy honnan jön, akkor az csak a hangok felszínes mozgása. Ha nincs benne az az energia, ami formát öltve közvetlen átjáróként van jelen a fizikai és a szellemi sík között, akkor az csak egy üres hangokból kreált sablon.

Vajon hány improvizáló muzsikus érzékeli azt a problémát a jazz és a saját lénye viszonyában, hogy miközben semmi más nem érdekli a zenéből, csak a magasabb, emelkedettebb minősége, számukra egyre inkább távolodni látszik az úgynevezett jazz az igazi mágikus művészettől. Átváltozik valami materiális, technokrata tevékenységgé. Valamikor pedig mágikus művészet volt. Mára fogyasztási cikké züllesztették, és szakmává fokozták le, aminek keretében ipari méretekben folyik a jazz gyártása. Nem szeretném nagyon eltúlozni az illusztrálást, távolról sem olyan rossz a helyzet, mint a popzenében. A szomorú az, hogy közelít ahhoz. A jazz közönsége nagyon szűk, a show business nem sokat tud vele kezdeni, kis tömeg, kis pénz, ezért annak is csak a perifériája él belőle. Úgy tűnik a jazz továbbra is könnyű, szórakoztató zene akar lenni egy igényesebb, kifinomultabb szűk közönségnek.

A jazz mára nagyon sok irányba kiterjedt, rengeteg új hatás érte. Ezen hatások összessége akkora, hogy az improvizáció kissé talán háttérbe szorult. A jazz úgy tűnik, a külsőségeitől nevezhető jazznek, nem a belső mechanizmusától. Régen a jazzről azt tartották, hogy nem stílus, hanem előadásmód. Az improvizáció előadásmód. És manapság itt kezd kettétörni a jazz. Az improvizáció már nem elég. Kell hozzá az a külsőség, amit mesterségesen meghatározott és felállított stílusjegyek formájában ráaggatnak. És kell hozzá még valami: a hely, ahol a jazz bármilyenné is lesz, az ott jazz marad örökké. Láttam 4 éve New Yorkban egy együttest dobossal, egy bőgőssel, egy elektromos gitárossal egy rapperrel és egy DJ-vel. Érdekes volt, de az egy óra alatt mindössze pár másodperc emlékeztetett a jazzre. Viszont improvizáltak és ettől számomra jazz volt. Mások számára pedig azért, mert New Yorkban volt egy jazzklubban.

A jazz a hatvanas, hetvenes években egyfajta szellemi irányzat zenei megtestesüléseként teljesedett ki. Mozgalom volt, forradalom, jelkép és életérzés. Nem irányította senki, mert természeti erők hajtották ki az adott korban. Most ezek a természeti erők elapadtak. A jazz emberi irányítás alá került. Már csak a formája, a porhüvelye észlelhető, de benne nincs semmi tartalom és igazság. Hogy miért? Azért mert az ember szeret mindent irányítani és egy részük pénzt csinálni belőle. Ennek érdekében közönséges fogyasztási cikké kellett átalakítani. Ehhez ideális körülményeket kellett teremteni. A jazzt el kellett anyagiasítani, a milliőjét szektásítani, ez pedig úgy kezdődik, hogy jazz szövetségeket hoznak létre, abban erős hierarchia mentén igyekeznek konzerválni a valamihez való tartozást viszonylag szűk ízlés ösvényen. A zene itt másodlagos. Aki tagja a szektának az „létezik”, aki nem, az nem létezik. Ilyen egyszerű. Az ilyen jazz szekták fölött persze „arc nélküli” entitások állnak, akik segítenek pénzelni és fenntartani a társaságot. A szekta szót azért tartom helytállónak használni, mert abban az ember alkotta közösségi forma mindenek feletti fontossága fejeződik ki, és a jazz itt legfeljebb csak ürügy arra, hogy a csoport létrejöhessen.

Hasonló szektásodás a zene más területén is tapasztalható, például a klasszikus gitár világa csak ily módon képes létezni a világon mindenütt.

A mai szektásodott jazzmiliőben állítólag komoly háborúk zajlanak. Részben pénzért, részben vélt hatalomért, vagy tekintélyért. Valahol olvastam, hogy az egyik társaság titkosszolgálati eszközökhöz nyúlva a cyber világban terrorista módjára hackerek segítségével letörölte a nekik nem tetsző konkurens jazztársaság honlapját. Micsoda vicc, és mennyire félelmetes!

Nagyon áldásos dolog nem tartozni ebbe a fajta „jazz világba”. Helyette inkább csak zenélni, improvizálni, ez az igazi áldás!

A beszélgetésünk kitért Bartókra is. Én szentül hiszem, hogy Bartók remek improvizátor volt. Zenéjének azt a komplex mélységét csak hatalmas intuitív képességén keresztül volt lehetséges megvalósítani. Kompozíciói improvizációban fogantak, hiszen nála organikusabb modern zeneszerzőt alig lehet találni. A róla szóló írások is tanúskodnak arról, mennyire jó rögtönző volt. Bár maga Bartók nem volt nagyon oda a jazzért, csupán azért nem, mert kulturálisan idegen közeg volt számára és az akkori jazz csupán újfajta divatos szórakoztató zene volt és messze nem volt azon a szintem, mint az ő zenéje bármikor is. Bartóknak életre szóló felismerése volt a természeti erők olyan zenei megnyilatkozása, amiben a magyar parasztzene is fogan. Bartók jól tudta, hogy az az erő, ami belőle is kihordozza a muzsikát, ugyanaz, mint ami a megformálja egy közösség zenéjét. Megsejtette, hogy a muzsika egyfajta természeti erő hatására tör fel az emberből. Ez a jazznél is hasonlóképpen volt valamikor a hatvanas évek elejétől kezdve. Felülmúlta saját magát, mint jelenség és egy magasabb spirituálisabb szintre emelkedett. Az elmúlt 50 évben a jelenség mögött duzzadó természeti erő az emberi beavatkozás miatt alábbhagyott és csupán kis mértékben alig érezhetően van ma jelen. Az erő természetéhez tartozik, hogy állandóan változik, és ugyan így mindaz változik, amit ezek az erők áthatnak, legyen az népzene, vagy jazz. Miként a világ is változik, a benne rejlő erők is változnak.

Hogy mi a jazz? Valamikor tudtam, legalábbis azt hittem tudom, de most már nem tudom, és talán nem is igazán fontos. Csak azt tudom, hogy milyen érzés az improvizáció, hiszen egész életemet szenteltem ennek. Tudom, hogy hangszeremmel a kezemben miként nyissam meg a bensőmet egy másik valóságsík felé, ahonnan a zenék átjönnek.

Az improvizálás sokkal inkább egy mélylélektani jelenség, semmint egy egyszerű iskolában megtanulható zenei tevékenység. Az improvizációra rá lehet vezetni az arra alkalmas embert, azonban nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy egy átlagon felüli racionális intelligencia, mely képes felfogni az összes hangsor és akkord közötti összefüggést, az elegendő ehhez. Az érzelmi és a spirituális intelligencia sokkal fontosabb az improvizáláshoz. Mint tudható, a túlságosan magas IQ-val rendelkező emberek mindkettő másiknak eléggé híján vannak. A magas racionális (IQ-val mérhető) intelligencia természetéhez tartozik, hogy az érzelmi, erkölcsi és spirituális intelligencia nélkül az önzés kerül ezen intelligenciák helyébe, és mint „önző intelligencia” minden természeti erőt gátlástalanul birtokolni és irányítani akar. Ezt a jelenséget érezni a manapság a zenében és egyéb művészetekben is. Azt gondolom, hogy az igazi improvizációt nem lehet megtanulni. Aki az jazziskolai évek után is jól improvizál, az annak a szerencsének köszönhető, hogy az eredendő hajlama már előtte is jó mélyen megvolt és sikerült arra építenie a tudást. A gyökerek nélküli tudás olyan, mint a robot tudása: szintetikus. Az improvizációra mindenekelőtt születni kell és kivárni, amíg az ember beavatást nyer a hosszú évek gyakorlata és belső zarándokútja során. Az ösztönös, legmélyebbről fakadó improvizatív hajlamot lehet formálni, és ha ehhez van némi racionális intelligencia az nem hátrány…

Míg mások kitalálják milyen legyen a jazz az elkövetkezendő időkben, páran addig is improvizálunk és boldogan mosolygunk a világba azzal az alázattal, hogy a legmagasabb zenei előadásmódot művelhetjük. Mi ez, ha nem egy kegyelmi állapot? Vagy esetleg mégiscsak ez lenne a jazz?

Vác, 2010. február 24.