2020-09-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1964-11-01 • Dr. Elisabeth Kolleritsch
Jazzélet Grazban

A háború utáni fejlődés története1

1965, vagyis a Grazi Zenei és Képzőművészeti Főiskola Jazz-tanszékének megnyitása óta önálló képzési formában létezik felsőoktatási szintű jazzoktatás Grazban. Azt, hogy a világon egyedülálló módon Grazban akadémiai szinten intézményesült a jazzképzés, az 1945 utáni grazi jazzfejlődés összefüggésében természetes következményeknek tekinthető. A jazz olyan művészeti ág volt ebben a városban a második világháborút követő években, amely különleges státushoz jutott a város kulturális fejlődésében. Ez a tény kelti fel a történész érdeklődését, hogy az ilyen típusú fejlődés gyökereit kikutassa, és az odavezető utat megpróbálja feltérképezni. Bár Stájerország fővárosa elsősorban mint az ország “titkos irodalmi fővárosa” vált ismertté a kulturális érdeklődésű nyilvánosság előtt, ennek a jelentősége átsugárzik arra a tényre is, hogy Grazról gyakran beszélnek úgy, mint a jazz ausztriai központjáról. Annál inkább tűnhet jogosnak és szükségesnek, hogy a művészeti fejlődésnek pontosan ezt a területét tüzetes történelmi vizsgálat alá vessük. Az anyaggal való közelebbi ismerkedés során kristályosodott ki a 1945-től 1965-ig tartó kétszer tíz év, mint korszak először is azért, mert a második világháború vége abszolút új korszakot nyitott, másrészt pedig azért, mert a Jazztanszak megalakulása korszakhatárnak vehető, hiszen a jazzoktatás felsőoktatási szintű intézményesülése új irányt adott fejlődésnek.

A most megjelent kötet (Jazzélet Grazban. A második világháború utáni kezdetektől az akadémiai szintű intézményesülésig. Kortörténeti vázlat az európai jazzfejlődés történetéhez.) feladata az lenne, hogy egy ilyen tanszék megalakulásával szükségképpen vele járó legendákkal az alaposan dokumentált történelmi tényeket állítsa szembe, a fehér foltokat eltüntesse, a téves elképzeléseket helyesbítse és az előzményeket tisztázza. A szóban forgó munka célja mindenekelőtt az, hogy a rendelkezésre álló, mindeddig feldolgozatlan forrásokat szisztematikusan megvizsgálja, feldolgozza, és megfelelő formában bemutassa. Az eredmények bemutatására most jött el a legmegfelelőbb pillanat: egyrészt a történelmi objektivitáshoz egy ilyen vizsgálat során szükséges distancia már adott volt, másrészt nem lehetett tovább halogatni az összefüggések kimutatását, amíg még az anyag hozzáférhetősége fennáll. Bár a tanszak archívumában nem lebecsülendő mértékben dokumentált a korszak, azért többnyire magángyűjteményekre kellett támaszkodni, amelyek ellenben nem szisztematikusan, hanem inkább a véletlen rendező elvének megfelelően tartalmazzák anyagaikat. A gyűjtést általában a személyes érdeklődés vezérelte, de a későbbi értékesítés lehetősége is felmerülhetett.

Az itt következő munka forrásai kéziratos naplók, határidő naplók, feljegyzések, fényképek, koncert- és rendezvény műsorok, valamint levelek, szerződések, nyugták, váltók, egyesületi alapító okiratok, számlák és főkönyvek, kifizetési listák, rádióműsorok kéziratai, továbbá hanganyagok fólián, hangszalagon, kazettán, nagylemezen, filmen és videokazettán, stb. voltak, amelyek fontos információkat hordoztak. Nehéz volt a kutatott anyag leíró bemutatása.

Bár a magángyűjteményekben lévő anyag a maga teljességében bízvást nevezhető gazdagnak, az anyag értékelése és a részletek vizsgálata során jelentkeztek olyan problémák, amelyek abból adódtak, hogy a gyűjtés többnyire a véletlen rendező elvnek volt köszönhető, így azután egyes eseményekről szinte semmilyen írásos forrás nem állt rendelkezésre. Ezenkívül a tényfeltáráshoz elengedhetetlenül fontosak voltak a jazzeseményekről napilapokban és folyóiratokban megjelent kritikák és tudósítások, minden szubjektivitás és sok esetben a felismerten hibás tények ellenére.

Ezeken felül egy ilyen jellegű kutatásban központi szerep kell jusson a szóbeli interjúknak és az adatközlők szóbeli kikérdezésének. Elsősorban az angolszász országokban, majd Franciaországban vált ismertté az Oral history nevű módszer, mellyel szóbeli közlés segítségével férkőzhetünk közel a múlthoz. A dokumentumok begyűjtésének ez a módja, amely ugyan rengeteg módszertani problémával jár, időközben széles körben elfogadott eljárása lett a mindennapok történetének és a tapasztalati tényeken alapuló múlt kutatásának, olyannyira, hogy adott esetben ez lehet az egyetlen rendelkezésre álló történettudományi módszer.

Ami a háborút közvetlenül követő időszakot az említett tanulmánykötet vonatkozásában illeti, abban az életkor-tényezővel feltétlenül számolni kell abból a tényből adódóan, hogy már nem sokáig lehet a korszak tanúit interjúalanyként felkérni, amely egyben a magángyűjtemények feldolgozhatóságát is megkönnyítheti. Annál sürgetőbbé vált tehát a mondott korszak rekonstrukciója. Az interjúknak, mint a tapasztalati és analitikus társadalomtudományokból átvett kutatási módszernek a felhasználása egy sor problémát vet fel, mindenekelőtt a vallomások ellenőrizhetősége, vagy például az a kérdés, milyen mértékben lehet történelmi tényeknek tekinteni az Oral history kutatás eredményeit. Bizonyos események nincsenek írásos forrás által dokumentálva, és így csak kortársak által erősíthetők meg. Általában még mindig az írásos források jelentik az erősebb hivatkozási alapot, de az Oral history módszer ezt az egyeduralmat legalábbis megkérdőjelezi. Összefoglalva az Oral history valóban kevesebb tényszerű tudást közvetít, mint inkább tapasztalatot, észlelést, és hétköznapi benyomást. “Az emlékezésre alkalmat adó nagy-interjúk olyan tartalmakat hordoznak, melyeket mindezideig az írásos forrásokra támaszkodó történelmi kutatás nem ismert” 2

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy nem csak a szóbeli kijelentéseket, hanem az írásos dokumentumokat is szigorúan meg kell vizsgálni igazságtartalmuk és megbízhatóságuk szempontjából. A szóban forgó könyv esetében az írásos források elsőséget kaptak, bár gyakran a szóbeli közlés volt az egyetlen elérhető forrás. Így azután lehetségessé vált, hogy még az írásos forrásokat is pontosítani lehetett a megbízható emlékezet segítségével, más esetekben viszont nem lehetett közös nevezőre hozni az írásos és a szóbeli forrás sugallta tényeket, és néha bizony ezt a divergenciát nem lehetett föloldani. Általában viszont ki lehet jelenteni, hogy a megkérdezettek készsége arra, hogy megadják a kérdéses információt, illetve hogy próbáljanak visszaemlékezni, néhány elenyésző kivételtől eltekintve igen nagy volt. Mint az köztudomású, a kortársak visszaemlékezései gyakran a megdicsőülés, és így a pontatlanság irányába módosulnak az évek múltával. Az interjúkkal kapcsolatos módszertani vizsgálatok megállapították, hogy a megkérdezett a kérdező előtt kedvezőbb színben kívánja feltüntetni önmagát, és így előfordulhat fontos információk tudatos vagy tudat alatti elhallgatása, elfelejtése. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy maga az emlékezés szintén szelektíven működik. Ugyanazt az eseményt a különböző megkérdezettektől különböző változatban fogjuk hallani. Példaként különböző muzsikusok, amikor ugyanarról a koncertről kérdezték őket, más és más momentumokra emlékeztek, mindegyikük más és más szemszögből adta vissza ugyanazt az eseményt. Az interjúk kiértékelésénél további nehézséget jelentett, hogy a beszélgetések nem tudták a kronológiai sorrendet megőrizni, hanem előre- és visszaugráltak. Arról már nem is beszélve, hogy a különöző embereknek nem beszéljük el ugyanarról az eseményről ugyanazt, hanem más embereknek mást és másképp mondunk el ugyanarról az eseményről. A megkérdezett dönt arról, hogy mit oszt meg emlékeiből a kérdezővel. Ebben nem csak a kérdező gyakorlati érdeklődése játszik szerepet, feltett és fel nem tett kérdései is tudatosan vagy tudattalanul befolyásolják a válaszadót. Mindennek ellenére az interjúról ennek a kutatásnak a menetében egyértelműen kiderült, hogy nélkülözhetetlen kutatási eszköz, egyes eseményeket csakis ennek segítségével lehetett egyáltalán feltérképezni.

Most pedig lássuk a grazi jazzélet fejlődését a kérdéses időszakban.

Az 1938 előtti korszakra vonatkozóan csak kevés bizonyíték és utalás maradt fenn a stájerországi jazzéletre vonatkozóan. A második világháború 1939 szeptemberi kitörésétől kezdve a Birodalmi Zenei Kamara megtiltotta az “angolszász-zsidó hot-zene” előadását, valamint az angol lemezek és kották árusítását Ausztriára (az Anschluss-tól kezdve “Ostmark”-ra) kiterjedően is. Ezt a tilalmat az Egyesült Államok 1941-es hadba lépése után az amerikai zenére is kiterjesztették. Ezzel a jazznek, amelynek annak idején főleg a swingben nyerte el kifejezési formáját, és már kezdte meghódítani Európát, bár gátat vetettek, álcázott formákban még is tovább terjedt. Így például, mint az ismert, a híres angol-amerikai jazz- és swing számokhoz német szöveget téve tovább játszották őket. Nem hoztak korlátozó intézkedéseket ezzel szemben a Németország által megszállt országokban. Az ottani zenekaroknak megmaradt a lehetősége, hogy jazzt és swinget játsszanak, és lemezeket készítsenek. Ennek köszönhetően jött létre az a paradox helyzet, hogy Németország, ahol az egész kontinens legnagyobb lemezgyárai működtek, Belgiumot, Hollandiát, Skandináviát, Csehszlovákiát, valamint a megszállt balkáni államokat olyan angol jazz- és swing-lemezekkel látta el, amelyek a Harmadik Birodalom területén be voltak tiltva. Ezek a lemezek, melyek féltett darabjaivá lettek a hazai gyűjtőknek, gyakran a szabadságra térő katonák cókmókjában tértek haza. Bár a német rádióban már 1935-ben kihirdették a “nigger-jazz” tilalmát, a növekvő vita a napilapokban, folyóiratokban és propaganda-filmeken a jazz terjedésével járt együtt. Ez főleg azoknak az ideológiai ellenálló csoportoknak volt köszönhető, melyek a jazzben a szabadság jelképét látták. Itt kell megjegyezni, hogy bár sokan így vélik tudni, a jazzre sosem vetettek ki az egész birodalomra érvényes tilalmat. Ennek ellenére a náci állam viszonya a jazzhez legalábbis ambivalens volt. Egyrészt kiátkozott és tiltott volt, mert “népizgató” hatásával pontosan tisztában voltak. “A másik oldalon viszont - írja Ekkehard Jost kutató - a nácik sosem hagyták el teljesen a jazzt és a jazzel rokon zenét, mert ez egy erősen vitális zene volt, mely a lakosságnak nyilvánvalóan vitális igényeit kielégítette.” 3 Így azután az állam fokozatosan kapitulált a Wehrmacht katonáinak véleménye előtt, akik rajongtak ezért a “ferde zenéért”, és nem hagyták magukat elidegeníteni tőle.

Tény viszont, hogy a jazz és swing Ausztriában a háború alatt és különösen Stájerországban lényegében földalatti tevékenységre volt korlátozva. Leginkább rádión keresztül volt élvezhető, a BBC (British Broadcasting Corporation), a BFN (British Forces Network), és az AFN (American Forces Network) műsoraiban, bár ennek is közismertek voltak a veszélyei.

1943 augusztusában viszont az “Ostmark” is hadszíntérré vált. Grazot egészen 1944 elejéig megkímélték a légitámadások. Ettől az időponttól kezdve viszont a mindennapi élet és az összes kulturális tevékenység szigorú korlátozások közé került. 1944 szeptember elsején bezárták az operát, a színházat, egészségügyi intézményeket, valamint az általános és felsőbb szintű iskolákat. 1944 végére kitört a káosz, a “Volkssturm”, az utolsó kétségbeesett védekezési kísérlet hadserege már gyerekekből és aggastyánokból állt. Stájerországot négy idegen hadsereg foglalta el a háború végén: az Egyesült Államoké Obersteiermarkot, Nagy-Britanniáé Nyugat-Steiermarkot, Szovjetunióé Kelet-Steiermarkot, bolgár és jugoszláv egységek Steiermark déli részét. 1945 május 8-án következett be a feltétel nélküli megadás. De addig Graznak roppant heves légitámadásokat kellett elszenvednie, az épületek negyven százaléka megsemmisült vagy súlyosan károsodott (többek között az opera és a színház), a közlekedés útvonalai megsemmisültek, a közellátás egyenlő volt a nullával. május 9-étől július 24-ig Grazot a Vörös Hadsereg tartotta megszállás alatt. Kétségtelenül előfordultak rablások és rekvirálások. Mindennek a kilátástalanságnak az ellenére az újrakezdés vágya, a normális élethez való visszatérés elementáris erővel támadt föl az emberekben. Mindehhez hozzátartozott a szórakoztatás is, melynek segítségével egy időre el lehetett menekülni a sivár hétköznapokból. Mozivetítések, koncertek formájában ez már az orosz megszállás alatt elindult. Miután a szövetségesek megállapodtak a zónák felosztásában, és így Stájerország tartomány brit fennhatóság alá került (cserébe az amerikaiak Türingiából vonultak vissza), Weir tábornok vezetésél a 6. “Oak” brit hadosztály július 24-én átvette a parancsnokságot a tartomány fővárosában azzal, hogy tíz évig marad. Az elsődleges feladat az újjáépítés és élelmiszer- valamint energiaellátás megszervezése volt. Döntő segítséget nyújtott az amerikai “Marshall-terv” 1948-tól kezdve. Az élet lassan és fokozatosan visszatért a rendes kerékvágásba. A brit megszállókra különösen jellemző liberalizmusnak köszönhetően megkezdődhetett a saját identitás újbóli felépítése. Ilyen tekintetben a brit megszállók buzgó támogatói lettek a grazi kultúrélet és a szórakoztató műfajok kifejlődésének. Angol zenét játszottak, angol művészek léptek fel. Az operát és a színházat újra megnyitották. A megszállók vetítésein először olyan filmeket vetítettek, mint a Cover Girl Rita Hayworth-szel és a Bathing Beauty Esther Williams-szel. Az utóbbiban tette népszerűvé Harry James a “Trumpet Blues”-t. Az eredeti kíváncsiság, elragadtatás a jazz és vele együtt a tánczene iránt megmagyarázható a háborús évek levegőtlensége után, ugyanúgy, mint ahogy az életöröm és a szabadságvágy kifejeződéseként is egy hosszú, pusztító háború után. Tehát Grazban első impulzusát a megszálló brit hadsereg által kaphatta. Például a Hotel Wiesler, a brit parancsnokok főhadiszállása, jazzesteknek adott otthont.

A brit katonaság szórakozási igényének katonai- és tisztiklubokban igyekeztek megfelelni. Sok, a későbbiekben ismertté vált grazi jazz-zenész lépett fel ezekben a katonai szabadidő központokban. Itt igazi barátságok is kialakultak a megszállók és a lakosság között. A muzsikusok itt juthattak először hozzá kottákhoz, lemezekhez és hangszerekhez, és gyakran még élelemhez is. A lemezek igazi hiánycikknek számítottak. Különösen nagy kincsnek számítottak az ún. V-diszkek (Victory Discs). Ezeket a jazz és klasszikus lemezeket az amerikai hadügyminisztérium utasítására 1942 és 1948 között a szövetséges csapatok szórakoztatására készítették. A világon szinte mindenhová szétküldték őket, de hivatalosan sosem kerültek kereskedelmi forgalomba. voltak közöttük koncertfelvételek, újra kiadások, és kifejezetten a felvétel kedvéért összeállt együttesek stúdiófelvételei. Ezért a muzsikusok sem gázsit, sem jogdíjat nem kértek. A háború végétől kezdve Svájcban, Japánban, Franciaországban és Olaszországban kalózlemezeket készíteni belőlük. A felszabadításukat azonban az Egyesült Államok hadügyminisztériuma újra és újra megtagadta. Grazban a V-diszkeket lemezboltokban és régiség-kereskedésekben ritkaságként árulták. A megszálló csapatok katonái kéz alatt továbbadva, vagy kereskedőknek eladva értékesítették őket, mert a zsoldjukkal kizárólag a tábori üzleteikben vásárolhattak.

A jazz és a swing terjedésének további forrása a rádió volt, különösen az angol nyelvű BBC (British Broadcasting Corporation), a BFN (British Forces Network) és az AFN (American Forces Network), melyeket újra korlátozás nélkül lehetett hallgatni. A B7 nevű angol katonai adó Grazban például minden nap este fél hétkor a “Mail Bag” című műsort sugározta, az angol katonáknak készülő kívánságműsorát, melyben széles teret kapott a jazz és a szving. Steiermark és Kärnten tartományokban működtek a katonai intézmények az “Alpenland” rádióadók körét. Ennek keretei között sok élő felvételt is készítettek, így sok jazzt is, hiszen nagy hiány volt lemezekből és szalagokból. A korszak hajnalának együtteseinek, például a Grazi Rádió Kis Tánczenekarának így alkalma nyílt rendszeresen felvételeket készítenie.

Élő zene volt ezenkívül természetesen sok zenei és táncrendezvényen, amelyet a brit katonák szórakoztatásáért felelős “Welfare Institute” (Jóléti intézmény) Grazban, de az egész tartomány számára szervezett, és itt az újonnan alakult jazz-zenekarok fel is léptek. Ezen felül is sok grazi lokálban, kávéházban, melyek közül a legismertebbek a Stadtpark Café és a Café Rheingold voltak, gyakran szólt jazz és swing a népszerű tánczene mellett. Megpróbálkoztak ezen túl élesen szatirikus kabaré-műsorokkal a szörnyű hétköznapokat elviselhetőbbé tenni. Ezek a lokálok természetesen nemcsak a szórakoztatás és a kíméletlen valóságból való kikapcsolódás céljainak feleltek meg, hanem mindenfajta értelemben találkozási pontok is. Mivel általában a megszállók és bennszülöttek között igen jó volt a viszony, a brit hadosztály-parancsnokság nem lépett fel általában túl szigorúan. Más zónákra ez nem volt jellemző, ilyen mértékben végképp nem. A brit csapatok létszámának fokozatos csökkentése már 1945-ben megkezdődött. Hosszú tárgyalások vezettek el 1955 május 15-én az osztrák államszerződés aláírásához, melynek következtében az utolsó brit katona 1955 szeptember 20-án vonult ki. Mindenesetre a jelenig nyúlnak az ebből az időből származó személyes kapcsolatok, mint például a megszálló tisztek éves találkozója.

1948 novemberében egy Charles Gustavus nevű d. j. kezdeményezésére, aki a brit BFN adónál dolgozott, megalakult az Első Grazi Hot Club. Olyan előadások mellet, melyek a jazz megértését voltak hivatva elősegíteni, a jazzel kapcsolatos lemezeket, folyóiratokat és szakirodalmat is a tagok rendelkezésére bocsátottak. Alakult egy zenekar, amelyik autentikus jazzmuzsikát kívánt interpretálni. A rendszeres session-ök alkalmával elsősorban az akkori hot-jazz repertoárt játszották, de ezenkívül kísérletet tettek arra is, hogy az akkor újdonságnak számító bebop-ot is lemásolják. A klubnak kb. 50 fős tagsága volt, ennek ellenére már 1949 júniusában feloszlott. 1949 május 22-én volt az első élő jazzadás az Alpenland csoporthoz tartozó Radio Graz műsorán, az Első Grazi Hot Club zenekara játszott, osztrák és brit tagokkal, mint például Curley Holiday trombitással.

Két évvel később, 1951 áprilisában alakult meg a Második Grazi Hot Club, és 1951 júniusáig ismét rendszeres session-öket rendeztek. Rövid fennállása ellenére azt mondhatjuk, hogy a grazi jazz a Hot Clubok magjából sarjadt ki, és mindenképpen ide vezethetők vissza a későbbi kiterjedt jazzélet gyökerei. Ennek következménye volt a rendszeres rádióbeli jazzadások megjelenése is, amelyek a későbbiekben a helybeli jazz-zenekarok fellépéseit megrendezték és szalagra rögzítették. A megszállás alatti életviszonyok biztosan akadályozták valamennyire a kibontakozást, hiszen a várost négy különböző megszállási zónára osztották. Sok elkötelezett fiatal döntött úgy, hogy itt folytatja felsőfokú tanulmányait, itt pedig olyan kulturális tevékenységbe kezdtek, amelynek következtében a város intellektuális potenciálja a vele összehasonlítható városokhoz képest a lakosságra vetített arányában jelentős utánpótlásnak számított. Miután a brit megszállók liberális meggyőződésüknek megfelelően már 1945 őszétől kezdve lehetővé tették a szabad életet, Grazban, szemben például az orosz megszállók által nyomasztó légkörűvé tett Béccsel, itt olyan helyzet alakult ki, hogy megteremtődtek a későbbi fejlődésnek azok a feltételei, amelyek predesztinálták a várost arra, hogy avantgárd központtá váljon. A jazzel kapcsolatos események és a brit megszállás közötti összefüggések azért is tűnhetnek fel ilyen szignifikánsnak, mivel a sokoldalúságból, amelybe beletartozott a tánczene és a jazz idiómájába sorolható zene, később még egy nagyhírű oktatási intézmény is megszülethetett.

Az ötvenes években megalakult jazzegyüttesek között a legismertebbnek mindenképpen az 1950-ben alapított Serenaders számított, valamint a már említett Grazi Rádió Kis Tánczenekara, melyet 1952-ben alapítottak, melynek vezetője Fridl Althaller volt, aki roppant sokoldalú tehetséggel rendelkezett. A tánczenekar megjelölés semmit sem mond nekünk a repertoár valódi jellegéről. Viszont természetesen a megélhetés érdekében tánczenét is játszaniuk kellett. A tánczenére és szórakoztatózenére kiéhezett közönség nagy keresletet jelentett. A jazz iránt mélyebben érdeklődők szűk körén kívül az emberek minden ritmusos tánczenét jazznek tartottak. Általában a legtöbb zenekar csak hozzájárult ehhez a fogalomzavarhoz, amennyiben táncrendezvényeken, bálokon és koncerteken a szambától a Glenn Miller soundon keresztül a színvonalasan interpretált jazzmuzsikáig mindent játszottak, vagy játszani voltak kénytelenek.

Ezek a zenekarok - főleg jazz combók - kezdettől fogva súlyt helyeztek a jazzhez való kritikus viszonyulásra, és állandó vitákban érlelték ki álláspontjukat. A hangszereléseket a zenekari tagok készítették, többnyire az angol vagy amerikai lemezek lekottázása alapján. Különösen a stílusbeli sokszínűség volt megbecsült erény, mert a repertoár az oldtimer jazz klasszikus darabjaitól a szving-korszak slágerein át az akkor újdonságnak számító bebop-ig terjedt.

Kiemelt figyelmünkre méltó az a jazzkoncert, amelyet 1953 november 11-én rendeztek Grazban Ez a jazz címmel, a közreműködők a Serenaders és a Grazi Rádió Kis Tánczenekarának tagjaiból kerültek ki. A jazz különböző stíluskorszakaiból válogatott darabok segítségével a jazz történetét és jelentőségét el is magyarázták. Már a koncert plakátján is aláhúzták a népművelési feladatvállalás jellegét: “ Játsszuk a jazzt - Megmagyarázzuk a jazzt - Megvitatjuk a jazzt “. A grazi újságok teljes mértékben pozitívan fogadták ezt a koncertet, és az "Internationale Jazz Podium" azt is megállapította, hogy a koncert minden várakozást felülmúlt, és hogy Grazban jó, sőt fantasztikus muzsikusok vannak, akik bánni is tudnak a technikájukkal. A koncertet nem sokkal később a B7 katonai adó is közvetítette.

A következő évekbe egyre több olyan koncertet rendeztek, amelyeknek célja népművelés szolgálata is volt, és a jazzel kapcsolatos felvilágosítás, és ennek a helyi sajtóban nagyban és általánosságban továbbra is jó volt a visszhangja.

Míg a helyi sajtó tehát a helyi zenekarok fellépéseit viszonylag objektíven ítélte meg, a nemzetközi jazznagyságok koncertjeit, melyeket az ötvenes évek során Grazban rendeztek, nagy adag előítélettel fogadta. Egyrészt a közönség elragadtatása és csodálata az iránt, amit a náci érában tiltottak, nyilvánvaló volt, másrészt a nyilvánosság reakcióból az újra és a másságra azt is le lehet szűrni, hogy a náci ideológia szinte töretlenül hatott továbbra is. A George Maycock Band 1952-es, vagy a Lionel Hampton zenekar 1954-es és 1956-os fellépései után a koncertkritikák és olvasói levelek közül a legtöbb ugyanabban a szellemben íródott, amely az “elfajzott művészetet” kárhoztatta annak idején. 4 A sajtó, mint nyilvános és piacfüggő médium, reakcióival a társadalom, melynek ír, szimpátiáit és ellenszenveit tükrözi. Kétségtelen, hogy minden fejlődésnek a kezdete vitákban és vélemények összeütközésében érhető tette, és a grazi jazz fejlődése is kitörés-szerűen jelentkezett. Az államszerződést követő években újra tért nyerhetett a szkepszissel kevert konzervativizmus, amely minden újat kétkedéssel fogadott. Ez viszont az ellenerőket is mozgásba hozta: minden művészeti ágban a fiatal művészek erőfeszítéseket tettek, hogy a kortárs művészetnek fórumokat biztosítsanak. A reakciós szellem ellen összpontosult energiák vezettek el 1958 a “Forum Stadtpark” megalapításához. Ezzel az avantgárd új központját hívták életre, amely időközben a z új német irodalom legfontosabb központjává nőtte ki magát. A “Forum Stadtpark” érte el azt, hogy manapság Grazról zsurnalisztikus stílusban csak mint a “német irodalom titkos fővárosáról” szokás értekezni, és ez érvényes lett közben a jazzre is. A fórum kibontakozásában jelentős szerepet játszott az az igény, hogy az elmaradt időszakot bepótolják, és szintén jelentős volt az igény a megszólítható célközönség kinevelésére is. Nyilvánosan beismerte a hivatalosság addigra, hogy a jelen kultúrájában elkönyvelt deficit egy Graz méretű és társadalmi struktúrájú városban tarthatatlan volt. A fejlődés képességét is mutató image keresése és a kulturális szükségszerűség őszinte felismerése biztosan egyszerre, párhuzamosan futott.

A “Forum Stadtpark” 1960 április 11-én nyílt meg. A szervezési és művészi koncepciójának alapja a művészeti tevékenységet kilenc referátumra (szekcióban) való felosztása volt. Ezek közül egy volt a zene. A program alakításának fő iránya az volt, hogy az új, kortárs zenekultúrát is ápolják,. annak minden megjelenési formájában. Már 1960 november 20-án megtartották az első jazzmatinét “Jazz Grazból” címmel, és ezt hamarosan újabbak követték. 1961 kezdetétől heti rendszerességgel indult a Forum Jazzpincéjében a jam session. Érdemes megemlíteni ezeken kívül a Forum-beli estélyeket, ezeken a bálokon is kizárólag jazzmuzsika szólt. Akkoriban annyi jazz-zenekar volt Grazban, hogy ezeken a bálokon a grazi együttesek óránként váltották egymást. Az ezidőtájt működő sokféle formációból kettőt külön is kell emelni, mert később nemzetközi elismerést kivívtak maguknak, az egyik a "New Austrian Big Band a másik a Josel Trio.

A "New Austrian Big Band" 19661-es megalakulásával fontos lépés történt a grazi jazzélet specializálódásának irányába. Ez volt az első olyan osztrák big band, amelynek repertoárja csak jazzműsorból állt össze. Az első felállás tizenhét tagja a legkülönbözőbb foglalkozási csoportokat képviselte, volt köztük amatőr és volt köztük hivatásos muzsikus. A felállás a zenekar pályafutása során sokat változott. A "New Austrian Big Band" 1961 június 18-án első nyilvános koncertjén már saját hangszereléseit játszotta. Példaképeik többek között Lester Young és Woody Herman voltak. A koncerteket a közönség és a kritika egyaránt lelkesen fogadta, és a siker kitartott a következő koncerteken is. 1962 márciusában az Első Ausztriai Amatőr Jazzfesztiválon a Band rögtön a második helyet hódította el, a Második Ausztriai Amatőr Jazzfesztivál versenyét pedig meg is nyerték. Időközben már rádiófelvételeket is készítettek. A kitartó siker ellenére a big band feloszlott azután, hogy a zenekar kulcsjátékosait alkotó Josel Trio elhatározta, hogy kiválik a zenekarból, és nem tudták megfelelő szinten pótolni a hiányukat.

Meg kell tehát emlékeznünk a Josel Trióról is, amelyet a pozanos Rudolph Josel alapított 1961-ben. A pozan, bőgő, dob felállású trió a legsikeresebb grazi jazz-együttessé vált. Már az első koncertjeik után a kritika “igazi minőségről” meg “az első komoly reménységről” beszélt a grazi jazzélettel kapcsolatban. A trió első nemzetközi sikerét az 1961-es zürichi Nemzetközi Amatőr Jazzfesztivál hozta meg. Nemsokára az Első Ausztriai Amatőr Jazzfesztiválon az első helyen végeztek. És a siker tovább tartott. 1962 áprilisi bécsi koncertjük után a Kurier kritikusa azt írta:” A grazi Josel-trió, a fesztivál meglepetéscsapata nemhogy betöltötte, de talán még felül is múlta felfokozott várakozásainkat... Nincs az a West Coast muzsikus, aki saját szerzeményeit ilyen élettelin és művészileg elmélyülten játszaná, mint éppen ez a három grazi fiatal” 5. Fellépésük a 8. Német Jazzfesztivál-on 1962 júniusában további elismerést hozott olyan ismert muzsikusok részéről, mint Stephane Grappelli, Attila Zoller, Hans Koller, Benny Bailey, valamint a kritika és a közönség oldaláról.

1961 és 1963 között a legnagyobb hírességek, köztük a "John Coltrane Quartet", a "George Maycock Band" és az "Oscar Peterson Trio" adtak koncertet Grazban, a mi a Josel Trióval való közvetlen kapcsolatra, sőt még együtt zenélésre és termékeny zenei kapcsolatokra is lehetőséget nyújtott. Szemben az ötvenes években uralkodó nézetekkel, a hatvanas években a nemzetközi sztárok fellépéseinek megítélése kedvező irányba változott, így a sajtó aktívan kivette részét a jazz népszerűsítéséből. A Josel Trio a Második Ausztriai Amatőr Jazzfesztiválon is sikeresen vett részt, ismét az első helyen végeztek, további grazi formációk pedig, mint például a Neuwirth trio a második, az ötödik és a helyet szerezték meg a versenyben. A grazi jelenlét dominanciáját az osztrák jazzéletben a sajtó is magasra értékelte. Az 1963-as év többek között sikert hozott a moldei Norvég Jazzfesztiválon, a bledi Jugoszláv Jazzfesztiválon és az Asconai Nemzetközi Jazznapokon. ez utóbbin a trió ismét ez első helyet szerezte meg. Hogy milyen nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak ezekkel a fellépésekkel, azt a Neue Züricher Zeitung 1964 januári koncertkritikájából lehet leszűrni: “Az elmélyült zeneiségével ez a formáció, amelyik már Európa élvonalába tartozik, a legjobb amerikai muzsikusokkal érdemben összehasonlítható” 6. 1964 februárjában a trió gyümölcsöző együttműködése megszakadt, mert Rudolph Joselt meghívták a Bécsi Filharmonikusokhoz.

Jellegzetes, sőt tünetértékűnek mondható, hogy a grazi együttesek elsősorban a modern jazz terén érték el sikereiket. Ez szinkronban volt az akkori grazi irodalmi és művészeti élet fejlődési irányával, valamint a jazz legújabb stílusainak jelenlétével, és az EMUSIK avantgárd törekvéseivel.

Már a New Austrian Big Band fennállása idején voltak törekvések arra, hogy az akkori Képzőművészeti és Zenei Akadémián Grazban Jazztanszék létesítsenek. Ezeket a törekvéseket 1964-ben azután siker koronázta. 1965 január elsejével a tanszék megkezdte a munkát. A New Austrian Big Band-nek nem kevesebb, mint tíz tagja kezdett a tanszéken tanítani. Nemsokára megindult a hallgatók áramlása a tanszékre, nem kis mértékben az új Akademie Ensemble koncertjeinek köszönhetően. Kisvártatva, 1965 márciusában, megszervezték az Első Nemzetközi Jazz Szemináriumot, többek között Friedrich Gulda és triója (Gulda - zongora, Albert Heath - dob, Jimmie Woode - bőgő) valamint más tanárok közreműködésével.

1965 őszén következett az Első Nemzetközi Jazznapok megrendezése Grazban, ahol is a tanszéki big band szólistája Wilton Gaynair tenorszaxofonos volt. Wilton Gaynair újra vendégszólista volt a Második Nemzetközi Jazznapokon is a következő évben. Már 1965-ben filmet forgatott az osztrák televíziónak a tanszék tevékenységéről. Az 165-66-os tanév őszi félévében a tanári zenekar mellet megalakult a hallgatók big band-je is. Ezek a zenekarok az elkövetkező időben nagy sikerrel vettek különböző versenyeken és fesztiválokon, például Bécsben, Münchenben, Bledben (Jugoszlávia), stb. Az 1966 októberében megrendezett prágai jazzfesztiválon rádiófelvételeket is készítettek a tanszék zenekaráról, melyet Willis Conover átvett és a “Music USA” című műsorfolyamában sugárzott is. Ezután érkeztek az első egyesült Államok-beli hallgatók Grazba. Az 1969-cel záruló időszak során aktív előadói-, és koncerttevékenység jellemezte a zenekar életét, gyakran adtak vendégkoncertet olyan nemzetközi nagyságok társaságában, mint Sonny Rollins, Max Roach, Freddy Hubbard, Art Farmer, Dusko Goikovich, Jimmy Woode, Charles Lloyd, Oscar Peterson, Cannonball Adderley, Lee Konitz és mások. Ismert előadóművészeket, mint például a svéd Eje Thelint nyerték meg, hogy a tanszéken tanítsanak.

Ez alatt az idő alatt a tanszéken a jazzel, és a jazzel rokon műfajokkal kapcsolatos elméleti tevékenységet sem hanyagolták el, ezt a rendszeres előadói tevékenységen lehet lemérni. Így például 1966-ban három nagy figyelmet keltő előadást tartott Alfons M. Dauer zenetudós és etnológus, aki 1976-ban az Afro-Amerikanisztikai tanszékcsoportot életre hívta először a jazz afrikai gyökereiről, majd az Észak-amerikai kontinensen lezajlott kultúrszociológiai folyamatokról, végül a jazzkutatás etnológiai kiinduló helyzetéről.

A kezdeti “A Jazz gyakorlata“ című szemináriumból alakult ki 1969-től kezdődően egy olyan önálló gyakorlati jazzoktatás a Jazztanszakon belül, hogy bizonyos mértékig az európai jazzoktatásnak is egyik központjává vált. Az intézet (tanszék) másik munkaterülete, a tudományos kutatás, egyre inkább elhatárolódott. Azoknak a neves szakembereknek a munkája, akiket az intézet munkatársául megnyertek, ezen az intenzívebbé váló muzikológiai munkán keresztül eljutott a jazz területén az interdiszciplináris jellegű megközelítéshez. Tisztán kivehető volt annak az igénynek a jelentkezése, hogy a jazz kutatását egy önálló diszciplínában kell folytatni. A végleges, a jogi feltételeknek megfelelő feloszlás a tanszéket egy Jazztanszakra (Jazzintézet) és egy Jazzkutatási Intézetre osztotta 1971-ben, amikor a grazi akadémia a struktúraváltás során Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskolává alakult. Ez idő óta a Jazzkutatási Intézet abban határozza meg saját feladatát, hogy szisztematikus, történelmi és összehasonlító kutatásokat végezzen a jazz és a jazzel rokon műfajok terén, és kiépítse a zenetudomány nagy fájának eme új hajtását. Ezt az olyan segéd- és rokontudományok bevonásával kell elérni, mint a transzkripció, bibliográfia, historiográfia, etnológia, szociológia, pedagógia, médiakutatás, stb. A tudományos kutatás a következő fő aspektusokra koncentrálja tevékenységét:

1. Analitikus kutatás.

Ez elsősorban az improvizációk lekottázására, vagyis transzkripciójára koncentrál, amelynek során a specifikus szerkezeti jegyek összehasonlításával, kronologikus és életrajzi elrendezésével általános stilisztikai következtetésekre lehet jutni. Ebben a folyamatban összekapcsolódnak a hagyományos zenetudományi módszerek a csak a jazzre jellemző, újonnan kidolgozott módszerekkel.

2. Történelmi kutatás.

A segédtudományok bevonásával, mint például az etnológia, pszichológia, pedagógia, tánckutatás, médiakutatás, stb., megkíséreljük a jazzt és a jazzel rokon műfajok zenei és zenén kívüli gyökereit egészen a jelenbe ívelően pontosan feltérképezni.

3. Bibliográfia és diszkográfia.

Ezek adják az analitikus és a történelmi kutatás alapját az irodalom és a hanghordozók pontos számbavételével.

4. Archiválás

A Tanszékhez tartozik egy szakkönyvtár is, mely pontosan 4000 kötetet és szakfolyóiratot tartalmaz, médiatékájában pedig 6900 hanglemez, 2200 kompaktlemez, és 250 videokazetta található. Ehhez jön még hozzá az ún. Dr. Dietrich Schulz-Köhn Alapítvány, egy gazdag gyűjtemény szakfolyóiratokból, lemezkatalógusokból, jazzklub-hírekből, stb., amely 1985 van a Jazzkutatási intézet birtokában. Az ismert jazz szakíró, Dr. Dietrich Schulz-Köhn azután adományozta gyűjteményét az intézetnek, hogy 1982 október 5.-én tiszteletbeli taggá avatták. Az adományt kiegészítette egy jelentősnek mondható pénzösszeggel, szintén a kutatási célok támogatására. Ezzel a jazzkutatásnak fontos kiégésíztő források is a rendelkezésére állnak. 1996 márciusában Dr. Dietrich Schulz-Köhn teljes lemez magángyűjteményét is az intézetnek adományozta, amely kb. 25 ezer darab hanghordozót tesz ki, és amely gyűjtemény Grazban találta meg végleges otthonát. Ezeken felül tervezi továbbá az intézet egy un. Osztrák jazzarchívum felállítását is, amelyben olyan archív anyagok,mint az újság kivágatok, fényképek, műsorok, plakátok, stb., a legmodernebb archiválási eljárásoknak megfelelően tároltatnak majd.

5. Tudományos ülésszakok és kongresszusok.

A Nemzetközi Jazzkutatási Társaságot (IGJ) 1969-ben alapították, amely egyesíti a jazzkutatókat, jazzmuzsikusokat, zenetudósokat, etnológusokat, és zenepedagógusokat, és mint ilyen természetesen székhelyét a Jazzkutatási intézetben állította fel. Az IGJ-nek időközben már 230 tagja van az egész világról, és egy ideje határozott növekszik a zenetudományi intézetek és zenei szakkönyvtárak tagságának aránya. Az IGJ célja, hogy ösztönözze a rendszeres jazzkutatást. Ehhez hozzátartozik a jazzkutatást segítő eszközök gyűjtése és rendelkezésre bocsátása, az ülésszakok és kongresszusok szervezése, valamint a jazzkutatás érdekeit szolgáló nemzetközi kapcsolatok kiépítése. Ennél átfogóbb kutatási projekteket és súlypontokat az IGJ keretein belül feldolgozni csak kül- és belföldi a jazz-szakértők, zenetudósok és kutatóintézetek nemzetközi kooperációja során elképzelhető.

Ezt a nemzetközi együttműködést egy átfogó előadás- és rendezvénysorozat indította el, amelyet 1969 óta az Intézet és az IGJ közösen hozott létre. Ezidáig az Intézet négy alkalommal rendezett tudományos ülésszakot, az ötödiket 1997-re tervezik.

6. Publikációk

Az IGJ-vel közösen a Jazzkutatási intézet 1969 óta két periodikát indított útjára: a “Jazzforschung/Jazz Research (Jazzkutatás) évkönyve 27 köteténél tart, és jelenleg készül a 28-adik. A "Beiträge zur Jazzforschung/Studies in Jazz Research" (Tanulmányok a jazzkutatás köréből) pedig a tizedik köteténél tart, mely történetesen a “Jazz in Graz” címet viseli. A “Jazzforschung” 1969-ben történt első megjelenése óta sikerült a szakszerzők nemzetközileg is jelentős körét bevonni, Európa, Afrika, az Egyesült Államok, Kanada, Dél-Amerika, és Ausztrália is képviseltette magát a jazzelméleti, történeti, analitikus, zeneszerzés-technikai, valamint jazzpedagógiai, és szociológiai alapokon rendszeresen és módszeresen végzett kutatómunkában. Még a hallgatók is alaposan kivették a részüket az intézeti kutatómunkából. Az 1983 óta érvényes Felsőoktatási törvény (KHStG) úgy rendelkezik a művészeti főiskolákról, hogy a “magister artium” diplomát adományozhatnak a végzetteknek. Az egyedi tanterv elvégzése mellett írásos dolgozat kell készíteniük a végzős hallgatóknak, mely a választott egy adott területét öleli fel. A végzős e munka során kell bizonyítsa, hogy tudományos formában képes szakmája szakproblémáit feldolgozni. Sokoldalú lehetőséget biztosít erre a Jazzkutatási Intézet és a Populáris zenei és jazz-idióma gyakorlat tanszékcsoportja, melynek vezetője jelenleg Prof. Dr. Franz Kerschbaumer, aki az Intézetnek is a vezetője. A témákat úgy választják ki, hogy közvetlen és szoros összefüggésben álljanak a diplomázó fő szakirányával. Legtöbbször jazz stílusanalízis illetve stílus összehasonlítás a témájuk, vagy jazzpedagógiai, jazzelmeléti, vagy zeneszerzés-technikai aspektusokat állítanak előtérbe. Néhány ilyen jelleg diplomamunka olyan jól sikerült, hogy a "Jazzforschung" illetve a "Beiträgen zur Jazzforschung" című periodikákban napvilágot is látott. Mindezeken túl Grazi Zenei és Képzőművészeti Főiskola Zenenevelési tanszékén a sok szakdolgozat készült olyan témában, mely felöli a Populáris zene illetve a jazz számos aspektusát. Lehetőség van arra is, hogy más szakokat végezve, vagy más szakok elvégzésének befejezése után posztgraduális illetve egyetemközi program keretében adott tanszéken vagy tanszékcsoportnál olyan disszertáció szülessék, melynek célja tudományos fokozat megszerzése. Jelenleg több ilyen munka is születőben van, jó néhány pedig már elkészült.

Az un. “Jazz Abteilung” (részleg) 1971 felelős a főiskolán történő gyakorlati oktatásért. Hatéves kurzust kínál gyakorlati és elméleti hangszeres képzéssel, melynek célja a hangszerelői, illetve a jazzmuzsikusi képesítés. Az egyes szakok között szerepel a jazzének, valamint a minden a jazzben használatos hangszer, úgymint gitár, zongora, bőgő, trombon, szaxofon, trombita, dob, valamint egyes elméleti szakok: a jazzelmélet, jazz-zeneszerzés, és hangszerelés. A bostoni Berklee Colhege adta sok szempontból a példát. Emellett klasszikus hangszeres és zeneszerzés tanulmányokat is lehet folytatni a lezárt 3 félévig. Ez azt a célt szolgálja, hogy a nem csak a jazzre koncentráló képzés segítségével a hallgatók egy második diplomát is letehessenek, a hagyományos európai zenei kultúrkörben is kifejthessék tevékenységüket.

A klasszikus zenei szakokon tanuló hallgatóknak is lehetősége van a Jazztanszéken adott stúdiumokat elvégezni. A jazz kérdéseivel való szembesülés különösen a zenetanárképzés során kiemelt jelentőségű. A hangszeres művész-szakokon és az énekesek körében különösen fontos, például musicalek hű interpretációja érdekében, hogy közvetlenül, gyakorlati módon, és elméletileg megismerkedjenek ezzel a stílussal. Az un. “új zene” is gyakran kíván meg az előadótól improvizációt, megadott szempontok alapján. A diplomavizsga a hatodik év végén következik, ennek súlypontja pedig a művészi teljesítmény. A diploma elnyerése a már említett osztrák törvények alapján a Magister Artium (Mag. art) cím megszerzésével jár.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy Graz és a jazz történetének vizsgálata a háború végével kezdő időszaktól egy komoly és különösen intenzív találkozás története. Az ellenállás talaján nőtt ki a földből, és a muzsikusok segítségével egy magas, kritikus igényszint kialakulásával megelőzte korát, amennyiben ezek máshol csak később váltak a hagyományos zenei élet részévé. Másrészt a grazi jazz története szorosan összefügg a szellemi kitörési igénnyel, amely tiltakozásként jelent meg a nemzeti konzervatív eszmerendszerrel és ízléssel szemben, és 1958-ban elvezetett a Forum Stadtpark, az akkori avantgárd egyik legjelentősebb központjának megalakításához. Ez a művészeti központ úttörő és alapozó szerepet töltött be a későbbi intézet megalakulásában, mely már 1965 akadémiai alapokon megvalósulhatott. A szerencsés konstelláció és az egyéni kezdeményezés vezettek el oda, hogy valami újat és szokatlant Grazban meghonosíthassanak.

Jegyzetek:

1. Az előadást a Magyar Jazzkutatási Társaság és a Hochschule für Musik und darstellende Kunst in Graz. Institut für Jazzforschung közötti megállapodás alapján Dr. Elisabeth Kolleritsch, 1996-ban tartotta Budapesten a Penna-Poor Kft. rózsadombi studiójában. A szöveg a szerző által átadott véglegesített változat Zipernovszky Kornél, az előadás tolmácsa fordításában.
2. May M. Broda: Zum Mythos von Jazz und Swing im "Dritten Reich". Methodische Überlegungen zur "Oral History", in: Jazz und Sozialgeschichte. kiadta:. Theo Mäusli, Zürich 1994, S.134.
3. Ekkehard Jost:Jazz in Deutschland. Von der Weimarer Republik zur Adenauer-Ära, in: That's Jazz. Der Sound des 20.Jahrhunderts. Katalog zur gleichnamigen Ausstellung von 29.Mai bis 28.August 1988 in Darmstadt, kiadta: Klaus Wolbert, Anettte Hauber u. Ekkehard Jost, Darmstadt 1988, 364 l.
4. Vö. Südost-Tagespost: 2.4.1952, 11.1.1956, 13.1.1956, 19.1.1956, 24.1.1956, 15.2.1956, valamint Neue Zeit. 2.4,1952, 29.12.1954, 15.2.1956, és Kleine Zeitung 3.4.1952., 15.2.1956.
5. Vgl.Südost-Tagespost v.2.4.1952, 11.1.1956, 13.1.1956, 19.1.1956, 24.1.1956, 15.2.1956 sowie Neue Zeit v. 2.4,1952, 29.12.1954, 15.2.1956 u. Kleine Zeitung v. 3.4.1952 u. 15.2.1956.
6. Harald Kaufmann: Dem guten Jazz ein Grazer Heim, in: Neue Zeit v. 22.11.1960.
7. Amateure und Professionisten, in: Kurier v. 2.4.1962.
8. Neue Zürcher Zeitung v. 11.1.1964.