A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

Annakidején, mikor még az átkosban Washingtonban bébiszitterkedtem, bőven lett volna alkalmam, hogy a Library of Congress bluesarchívumába beletekintsek (legalábbis elméletileg...). Később, amikor már érettebb fejjel érdekelni kezdett a blues, bizony megbántam, hogy Jefferson és társai márványmásában gyönyörködtem egy-egy Charlie Patton vagy Sonny Boy Williamson felvétel helyett. Na, de késő a bánat.

Való igaz, Szombathely nem éppen a legalkalmasabb hely arra, hogy az ember valódi élő fekete muzsikát hallgasson és hogy hús-vér afro-amerikai blueszenészekkel diskuráljon, no de hangfelvételek formájában maga a zene még Vasba is eljut.

Mint a szerelem általában, a blues iránti áhitatom is a véletlen műve volt. Lévén angol szakos a helyi főiskolán, egy kedves barátom (remek bluesgitáros) rendszeresen azzal nyaggatott, hogy írjam le neki ennek és ennek a számnak a szövegét, merthogy ő szeretné azokat énekelni. No, a kezdeti kudarcélmények után (jó, ha minden második sorból értettem valamit) szép lassan kezdtem belejönni, és rá kellett döbbennem, hogy bizonyos szavak, sőt néha egész strófák visszatérnek más és más bluesszámokban. Megvallom őszintén, nem igazán kezdtem el morfondírozni az egyes kifejezések jelentésén, csupán szorgalmasan róttam az olyan sorokat mint "why you dog me around" meg hogy "black snake is crawling in my room" stb., csak teljesítettem "transzkripciós" kötelességemet és nem bajlódtam az egyes metafórák megfejtésével.

Egy-két évvel később azonban, amikoris az angliai Durham egyetemének alkalmazott nyelvészeti tanszékére vetett a sors (egy egyéves TEMPUS ösztöndíj boldog tulajdonosaként) végre alkalmam nyílott arra, hogy a helyi könyvtárban a Chomsky-összes1 tanulmányozása mellett kezembe vehessek néhány könyvet a blues, és egyáltalán a fekete zene történetéről, sajátosságairól és egyes válfajairól. Valóságos aranybánya nyílt meg előttem: hosszú tömött sorokban sorakoztak Paul Oliver, Jeff Titon és Sam Charters művei. Ezeket olvasván egyre gyakrabban találkoztam bluesszöveg-elemzésekkel, bizonyos kifejezések magyarázatával, és azon kaptam magam, hogy immáron visszavonhatatlanul; borzasztóan vonzódom ehhez a világhoz, amely a bluesszövegeken keresztül elém tárult.

Egy skót könyvkereskedő barátom segítségével beszereztem két vaskos kötetet tele autentikus bluesszöveggel, és nekiláttam, hogy kikeressem a leggyakrabban szereplő kifejezéseket, a vissza-visszatérő tipikus blues-jelzőket, hasonlatokat és szókapcsolatokat.

Ahogy bármely más nemzet népköltészetében, a bluesban is a legtöbb kifejezés a szerelem és a párkapcsolat témaköréhez fűződik. Az afro-amerikai képzeletvilágban megtalálható kifejezések meglehetősen egyediek (noha az erdélyi csujogatók sem mentesek pikantériától) és például a szeretett férfi személye gyakorta bújik meg az olyan állat-metafórák mögött, mint rooster (kakas), wild boar (vaddisznó), tomcat (kandúr) vagy akár rattlesnake (csörgőkígyó). A hölgyeknek is kijárt néhány zaftos álnév: cow (tehén), mare (kanca), pussy cat (cicuska) avagy heifer (üsző), javarészt persze pajzán jelzőkkel ellátva.

Na és aztán, ha a szabályos szerelmeskedés "aktusát" kellett körülírni, volt csak igazán bő a választék! A legkedveltebb eufemizmus talán a riding, azaz durván fordítva "meglovaglás", de akad biscuit rolling (tésztanyújtás), lemon squeezing (citromfacsarás), grinding (darálás avagy köszörülés), digging potates (krumpli-dugaszolás) sőt fishing-in-the-pond (zavarosban való horgászás) is, csak hogy a legközkedveltebbeket említsem.

Vannak aztán persze olyan kifejezések is, melyek nehezen köthetők egy-egy témához, viszont állandó szereplői a blues-standardoknak, mint killing floor, six feet in the ground, riding the roads, mojo hand és társai. S bár a kifejezések eredetét roppant nehéz kinyomozni, jelentésüket az esetek legnagyobb részében azért ki lehet deríteni.

A leggyakrabban előforduló blues-kifejezésekből, azok magyarázatáról és csoportosításáról szól a szombathelyi BDTF angol tanszékén őrzött szakdolgozatom is, melynek a "WHEN A MAN GETS THE BLUES: PERSITENT THEMES IN COUNTRY BLUES LYRICS" címet adtam.

1994. nyarán aztán elérkezett a pilanat, hogy hozzálássak a durhami M.A. diploma2 megszerzéséhez szükséges disszertáció megírásához. Fel volt adva a lecke: hogyan lehet a nyelvészetet összehozni a blueszal. Hamarosan megszületett az ötlet: lévén alkalmazott nyelvészet, hát alkalmaztam bizonyos nyelvészeti teóriákat, hogy levonjak konzekvenciákat a bluesénekléssel, elsősorban a blues előadásmöddal kapcsolatban. Mégpedig a következő módon.

A diplomamunka arra a fő kérdésre koncentrál, hogy vajon miért és hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű laikus is, meghallgatván egy blues-felvételt, meg bírja állapítani, hogy fekete avagy fehér előadó énekel. Mert bizony, még egy laikus is képes erre. Természetesen van valami alapvető különbség a két bőrszín képviselői között mind hangminőség mind hangkezelés tekintetében (ajjaj, Afrika!), no de ezt nyelvészeti szempontból vizsgálni meglehetősen körülményes lett volna. Vannak azonban olyan aspektusai a blueséneklésnek (mivelhogy vokális műfajról van szó), melyek igen remekül vizsgálhatók egy nyelvész szemszögéből nézve. Elsősorban, a szöveget szem előtt tartva, gondolok itt a szintaxisra, azaz egy adott szöveg nyelvi struktúrájára. A fekete amerikai angol (hivatalos nevén Black English Vernacular = BEV) tartalmaz olyan strukturális devianciákat, melyeket a standard amerikai angol csakis hibásnak, elferdítettnek tekinthet. Egy ízig-vérig afro-amerikai bizony alkalmazna dupla tagadást (I ain't no), lehagyná a többes számot jelző "s"-t (there're two boy), adott esetben elhagyná a copulát3 (he gone) vagy egy perfekt tipusú cselekvést "he done gone"-nal mondana "he has gone" helyett. Mindezekre nyilvánvalóan millió példát találhatunk a bluesirodalomban, azonban csupán ez az egy tény még az égvilágon semmit sem bizonyít, hiszen egy fehér énekes gond nélkül bevághatja a "hibákkal" tarkított eredeti bluesszövegeket, csakhogy minél autentikusabb legyen.

Jöhet tehát a fonológia. Vegyünk példának okáért olyan szóvégi mássalhangzó-csoportosulásokat, mint a "night", "grind", "old" vagy "dust". Számos esetben lehetünk tanúi annak, hogy egy fekete énekes nem ejti ki "tisztességesen" az összes mássalhangzót, hanem rendesen elharapja a szavak végét. No jó, ezt persze egy fehér is könnyedén utánozhatja. Viszont gyakori az olyan eset, amikoris az alőadó a szó kellős közepén rúgja fel a fonológiai szabályokat és mondja a flirt [fl*:t] helyett, hogy [fl*jt] vagy a dirty [d*:ti] helyett azt, hogy [d*jti]. Mississippi John Hurt egészen kiváló példa erre, hiába hivatkoznánk arra, hogy hajlott korban, hiányos fogazattal rögzítette a "See, See Rider"-t. Az ilyesfajta alterációkkal már sokkal nehezebben birkóznak meg a fehér imitátorok.

Az igazi különbség azonban, meggyőződésem szerint szerint a prozódiában rejlik. Azok a prozódiai elemek, mint a ritmus, az intonáció és a hangsúly, döntő szerepet játszhatnak vizsgálódásunkban. Hogy ismét szigorúan nyelvészeti szempontból közelítsünk, segítségül hívhatunk bizonyos konkrét prozódiai szabályszerűségeket (hangsúlyszabályokat, elsősorban), amiket a nyelvészek bár a beszélt nyelvre alkalmaztak, de az énekelt szövegben is meg kell hogy állják a helyüket. Az angol beszédnyelv remekül beosztható egy 4/4-es alapba (lásd Carolyn Graham: Small Talk és Jazz Chants), tehát a hangsúlyszabályok érvényesek kellenek hogy legyenek a többségében 4/4-es beosztású bluesokban is. Mivel az ütem egy zeneileg is hangsúlyos, nyilvánvalóan hangsúlyos szótagok illetik meg meg ezt a helyet, s szintúgy az ütem hármat. Szinkópálás és offbeat ide vagy oda, még apró eltolásokkal is érvényt lehet szerezni ennek a felettébb fontos elvnek. S ahogy az elemzés mutatta: a fehérek többnyire meg is teszik ezt, s a hangsúlyos helyeken hangsúlyos szótagokat ejtenek ki. A fekete előadók között azonban számos ellenpélda akad. Bessie Smith, például, a leghíresebb "szabálytalakodók" közé tartozik. Egy olyan abszolúte közhelynek számító bluessorban mint az "I woke up this morning", ahol egyértelműen a "woke" és a "mor" szótagokon lenne a hangsúly, Bessie gondol egyet és ütem egyre teszi az "up" prepozíciót, amely prozódiai szempontból teljesen helytelen, hiszen az [*p] magánhangzó rövid (lenne) és szemantikailag sem érdemelne ki egy olyan előkelő helyet, mint az ütem egy. Mi több, ő még a dinamikával is megspékeli, s olyan ízes sforzandót produkál azon az egy helyen, hogy csak na. Hát ettől fekete a zene, ettől, s az effajtáktól megkülönböztethető. Lenne ám még számos példa hasonló hangsúlyferdítésekre (pl. személyes névmások kiemelése, stb… na, azért a névelőknél még nem tartanak), de talán most nem bocsájtkoznék hosszabb fejtegetésekbe.

Még annyit hadd áruljak el, hogy elemzésül egy olyan hanganyag szolgált, melyen tíz meglehetősen közismert blues-sláger szerepelt, minden esetben először egy fekete, majd egy fehér előadó által prezentálva, s bár a blues improvizatív jellege miatt akadtak szövegeltérések, a dalok között szerepelt egy-két mind stílusban, mind szövegben nagyon hasonló példány. (A felvételekért ismételten külön köszönet Vas Zoli barátomnak.)

Hát nagyjából erről szól a disszertáció, melyet jó lenne egyszer talán magyarul is megírni. A címe egyébként végül is ez lett: "LINGUISTIC ASPECTS OF THE DIFFERENCE BETWEEN BLACK AND WHITE BLUES SINGING (WITH SPECIAL REFERENCE TO MATERIAL AND PROSODIC STRUCTURES)".

Egy kicsit továbbgondolván az előbb vázolt elméletet, jelenleg az a gondolat foglalkoztat, hogy vajon mi módon lehetne keresni valami konkrét szálat az afrikai ritmusokhoz és afrikai nyelvekhez, hogyan lehetne bizonyítani, vagy legalábbis megkísérelni, hogy a mai fekete amerikai angol (BEV) prozódiája valami igen-igen hosszú és szövevényes szálon keresztül, de konkrétan visszavezethető az afrikai nyelvek prozódiájához és közvetlenül a dobritmusokhoz. Nagyon érdekes a kérdés (ha ugyan igaz) és ugyanannyira meglepő is, hogy a milliónyi nyelvész közül még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy a fekete angol prozódiáját vizsgálja. Márpedig minden elképzelhető forrást (katalógust, stb.) végigböngésztem, hogy ráakadjak ilyenre.

Na igen. Ha Amerikában lennék. Bár igaz ami igaz, ehhez tán jobb lenne egy "nétív szpíker". Vagy mégsem?

Így vagy úgy: a blues csodálatos zene. Még a nyelvészetnél is csodálatosabb.

Jegyzetek:

1 Noam Chomsky amerikai nyelvész, a generatív grammatika megalkotója.
2 Magister Artium diploma: bölcsészdoktori diploma (-a szerk.)
3 kapcsolószót (-a szerk.)

A szerző a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola (BDTF) angol nyelv és irodalom tanszékének tanársegédje.

Jazzkutatás, 1995. május