2020-09-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1984-01-01 • Hartyándi Jenő
Periférián

Hartyándi Jenő (továbbiakban H): Beszélj életedről, dolgaidról a zenével való kapcsolat-teremtésedről!

Szabó Sándor (a továbbiakban Sz): Úgy gondolom, nagyon az elején kell kezdenem, hiszen 1956. március 21-én este, születésem pillanatában sorsom el volt döntve. Vidéken, Törökszentmiklóson születtem. Gyermekkoromat tanyán éltem át, és az itt eltöltött idő kényszerű magánya városba költözésünk után is némileg megmaradt! Emlékeszem tanyasi estékre, éneklő emberekre, akiknek éneke ma is a fülembe cseng. Talán itt kezdődött a kapcsolatom a zenével! Sokat dúdoltam, énekeltem magamban és magamnak. Mindig kitaláltam valami dalt, merthogy nem tanítottak velem akkoriban éneket. A városból sok mindenre emlékszem, de a sorsdöntő élmény az volt, amikor 10 éves koromban megláttam a gitárt, a hangszert, amelybe azonnal beleszerettem. Eltelt néhány év, mire kaptam egy kicsiny, olcsó gitárocskát, de lehetett rajta tisztán játszani.

A gitárt mindenki szerette, de rajta játszani igazán senki sem tudott a környéken, ezért nekiláttam és autodidakta módon tanulgattam a hangszeren. Nagy élmény volt a rockzene betörése, hiszen alaphangszere a gitár volt. 15 éves koromban már Jimmy Hendrix blues-témáit próbálgattam. Nagyon fontos megjegyeznem azt, hogy mikor kezembe került a hangszer, mindig szabadon játszottam, improvizáltam, magam sem tudom miket, de jól esettt, minden nap vágytam rá.

A rock egy idő után már nem elégített ki és más zenékre vágytam. 1974-ben már éppen le is számoltam a rockkal, mikor egyik ismerősöm mutatott egy fotót, rajta egy rövidhajú, zord tekintetű emberrel, aki egy furcsa kétnyakú gitárt tartott a kezében. John McLaughlin volt az. Hamarosan hallhattam a zenéjét is. Olyan nagy hatást váltott ki bennem, hogy komolyan nekiláttam az önképzésnek. Lemondtam az egyetemről, ami miatt egy időre nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Az idő múlt és én egyre jobban szerettem az improvizatív zenét. Szándékosan nem jazzt említettem, mert a szabadon alkotó zenélési módot, mint gesztust másban is véltem felfedezni.

Ez olyan természetes dolog volt nekem, hogy nem is godolkodtam azon, hogy jazzt játszom-e, vagy sem. Azt tudom, hogy a jazz is improvizatív, próbáltam is megismerkedni vele úgy 1980 táján, de amit én annak ismertem, az idegen volt számomra, nem tudtam befogadni. Mondták is egyesek, hogy taníthatatlan vagyok. Gonda János hallott egy alkalommal és meghívott a jazztanszakra vendéghallgatónak. Azóta is nagyon áldom azt a napot és őt is, hiszen döntő időszak következett. A tanszakra egy ideig rendszeresen jártam és elméletileg úgy érzem sokat tanulhattam, felszedtem ott egy olyan alapot, amiből kiindulva eljutottam oda, olyan zenei mélységekbe, ahová még nem is reméltem akkor. De a tanszakon olyan dolgokat tapasztaltam, ami arra késztetett, hogy otthagyjam. Kínos dolgok voltak ezek. Az én fülemnek minden gitáros egyformának tetszett és egyéniség helyett nagyképűségüket, önteltségüket mutogatták. A bebop stílusú gitározást oktatták és nekem az a zene szinte semmit sem jelentett. Úgy éreztem, nem érintett meg belülről. Ráadásul misztifikáltnak éreztem az akkori oktatási módszerek alapján az improvizáció lényegét. Szinte lelki beteg lettem ettől és egy napon úgy döntöttem, hogy folytatom azt, amit magamtól csináltam. Nagyon nehezen tudtam az első fellépéseket elintézni. Később belejöttem az önmenedzselésbe és rendeszeresen játszhattam vidéki jazzklubokban. Szólóban, hiszen itt vidéken nem volt társam. Arra aztán végképp nem gondoltam, hogy a fővárosba költözzem, hiszen láthattam az ottani beteges helyzetet, az acsarkodást, az irigykedést, és azt a mentalitást, amit a muzsika iránt mutattak. Egyszerűen lesújtó volt. Nagyon érzékeny vagyok és ha azt a szót hallom, hogy jazz, érdekes módon néhány utálatos ember jut eszembe. Természetesen tisztelet a kivételnek, hiszen láttam jó dolgokat is, de azok nem juthattak el hozzám.

1982-ben végzetes dolgok történtek addigi gondolkodásomban és zenei fogalmaimat illetően. Ekkor hallottam és éreztem rá Szabados György muzsikájára és szinte ezzel egyidőben ismerkedtem meg Kozma Andrással, a kitűnő magyar szitárművésszel. Ezek az élmények a zsákutcák minden érzetét kisöpörték belőlem. És ma itt vagyok, sebeim begyógyultak, önbizalmam úgy érzem végleg visszatért.

H: A zenének melyik területei hatottak rád leginkább ebben az időben? Hogyan kerültél kapcsolatba a jazzel, és milyen okok miatt távolodtál el tőle? Kik voltak és jelenleg kik a társaid?

SZ: Ha zenei hatásokról beszélünk, akkor én két dologra gondolok. Az egyik az a környezeti hatás, amiben élünk, annak a kornak a zenéje; a másik - és ez a legfontosabb számomra - a zenei génjeink által hordozott, őseinktől öröklött fogékonyság, amelyet Kodály Zoltán oly csodálatosan fogalmazott meg, de erre később visszatérek. Hatott rám a rock, főleg a progresszív rock, a barokk zenék. Mostmár a keleti zenék és népzenék is. Életem azon rejtélyes fogékonyságom hatására zajlik, melyet tudatom alatt hordozok. Ez a legfőbb hatás!

A jazzel való kapcsolatteremtésem ugyancsak kétoldalú, ugyanis az a muzsika amit általában jazznek ismernek, későn jutott el hozzám, ráadásul az is csak az ORI engedély megszerzése miatt került közelségbe, hiszen nem játszhattam a saját zenémet a vizsgán. A kapcsolatteremtés másik oldala azt hiszem maga a gesztus, ahogy egyáltalán zenét alkotok. Ez pedig már kicsiny gyermekkoromban is bizonyos mértékben létezett bennem. Kérdésed, miszerint miért távolodtam el a jazztől, nos nagyon érdekes és jó, mert meg tudok világítani néhány dolgot ezáltal.

Ha arra gondolsz, hogy miért távolodtam el, akkor azt kell mondanom neked, hogy őszinteségből, vagy lelkiismeretfurdalásból. Ugyanis fogékonyságom olyan affinitású, ami nem képes befogadni bizonyos dolgokat. Illetve befogad, de nem tudom visszaadni azt őszinte hittel, és emiatt bánt a lelkiismeret. Hasonlattal élve: ami nem az enyém, azt nem tudom megmutatni. Ezért nem vagyok képes swinget, bluest és más dolgokat játszani. Ha pedig kérdésedben a jazzt úgy érted, mint gesztust, attitüdöt, akkor inkább közelítek felé, csak eszközeim, megoldásaim nem a megszokottak.

Kevés társam van emiatt. Akik pedig a társaim, azok mind hasonlóak valamiben hozzám és gyermekkorom óta átélt magányomat ők enyhítik. Major Balázs a legközelebbi társam. Alig 27 kilométerre lakik tőlem és képesek vagyunk termékenyen kommunikálni. Benne ideális ütőshangszeresre találtam. Grencsó Istvánt nem kell különösebben bemutatni, hiszen sorsunk hasonló, gesztusaink hasonlók, eszközeink mások, de zenénk összeér, találkozik, egyre több ponton találkozik. A SZABÓ/GRENCSÓ/MAJOR trió nekem most nagyon sokat jelent. Nagyon szabadon tudunk játszani, és ez szükséges nekem a teljes józansághoz, a tartalmas élethez. Sajnos vidékiségünk bélyege kb. a prostituáltakéhoz hasonlítható, de mintha már oldódnának az előítéletek...

H: Elősegíti, vagy hátráltatja ez a vidéki elzártság muzsikátok fejlettségét? Kik a példaképeid külföldi és hazai viszonylatban?

SZ: Részben igen, hiszen a fővárosban sok olyan társra lelnék, akik számára ugyanazt jelentik a dolgok, mint számunkra. Részben pedig nem, hiszen a fővárosban ott a manipuláció, a felhigulás riasztó esélye és a sok idegesítő ember, vélemény, ami ugyan nem jelent semmit, de zavar a gondolkodásban és az alkotásban. A fővárosi lét semmit sem garantál zeneileg. Minden lehető eszköz, irodalom, zene stb. a rendelkezésemre áll. Zenei fejlődésem a belső világom, a külső környezet, és fizikai lehetőségeim megismerésével és fejlesztésével áll összefüggésben.

Pédaképeimről nehéz beszélni, hiszen ahhoz jól kellene ismerni őket személyesen is. Külföldi viszonylatban sok muzsikust kedvelek, de ismeretlenül nem lehet egyik sem a példaképem. Mindegyiket másért szeretem. Gitáros lévén kedvelem John McLaughlint, de őt elsősorban a magasszintű technikai tudása és fantasztikus szintéziseket létrehozó belső szellemi világáért. Pedig ő nem olyan szabad zenét játszik, mint amit én. Nagyon szeretem Jan Garbareket csodás ívű zenei mondataiért. Folytathatnám a sort, a lényeg az, hogy mindenkit másért kedvelek.

Hazai viszonylatban már más a helyzet, hiszen itt jól ismerem a muzsikusok ezen részét. Példaképem csak egy van, az egyik legnagyobb magyar szellem és muzsikus: Szabados György. Őt ismerve nem érzek zsákutcát a zenében. Neki köszönhetem önbizalmam visszaszerzését és feleszmélésemet éveken át tartó zenei kómámból.

H: Mennyire tartod fontosnak hangsúlyozni zenéddel magyarságodat, vagy egyáltalán törekszel-e ilyen irányba? Hiszel a világzene koncepcióban?

SZ: Úgy gondolom elsősorban magyarságunk hordozza a zenét bennünk, egyfajta állapotot teremtve bennünk. Próbálok sok eszközhöz nyúlni, kutatok idegen kultúrákban, és amit találok bennük, hagyom hogy megérintsen. Ehhez a leggazdagabb forrás az indiai zenei világ. Kozma András révén tanulmányozható közelségbe kerültem vele, amely hatásaiban nem zavarja a magyar zenei stílust, sőt úgy tapasztalom, mintha kissé egymáshoz is tartoznának, melyet csodálatosan megfogalmazott Kodály Zoltán: "Letörölheti az idő a magyarság arcáról a keleti vonásokat, lelke mélyén, - ahol a zene forrása ered - ott él még egy darab őskelet, s összeköti oly népekkel kiknek nyelvét már rég nem érti, s kiktől egész lelki berendezése merőben különbözik."

Magyarságunk hangsúlyozása zenénkben alapvető fontosságú. Másként ne élhetünk csak magyarként, értsd ezt a szó legnemesebb értelmében.

A világzene koncepcióban való hitemről kérdeztél, és most úgy érzem ez a legnehezebb kérdés. Nehéz kérdés ez ma még mindenkinek, hiszen most csak azt mondhatom: szeretnék hinni benne! Minden jel arra mutat, hogy a kezdeti lépések már megtörténtek az alapok lerakásánál. Egy olyan fogalom mint a világzene, egyelőre még alig felfogható, hiszen keretei nem neghatározottak. Annyi biztos, hogy a jazz sajátos gesztusa képes lesz hidat verni kultúrák között és szintézist termteni. A szintézis minősége fogja meghatározni a világzenét. Ehhez olyan muzsikus lelkekre és befogadókra van szükség, akik végtelenül nyitottak az univerzum minden emberileg érzékelhető dimenziója felé. Eddig még hosszú az út és egyenlőre valamiféle magyar zenét kellene csinálnunk, ami kész lehet egy eljövendő szintézisre.

H: Hangszereidről ne beszéltél még. Különlegesen hangolt gitárokon játszol, honnan jött ez az ötlet?

SZ: Hangszereim mind akusztikusak és az én részemre készült mestergitárok. Ez nem holmi flancolás, hanem egy szükséges dolog. Évekig kerestem valamiféle gitárhangot, amelyet a legdrágább szériagitárokban sem találtam meg. Mint említettem szólistaként kezdtem játszani. Elég nehéz dolog olyan műsort adni, amely hangzásában színes. Ehhez minimum két teljesen eltérő hangkarakterű hangszer szükséges. Mostanában pedig duóban és trióban is játszom és úgy éreztem ki kell bővítenem a gitár hangterjedelmét és a rajta képezhető harmonizációs lehetőségeket. Ezért egyik gitáromat, amely 12 húros, teljesen áthúroztam és áthangoltam bizonyos húrjait.

Másik hangszerem egy különleges 10 húros klasszikus gitár, amely 7 oktávos hangterjedelmével óriási lehetőségeket kínál. Ezt szintén többkféle hangolásban használom. Néha egy-egy kompozícióra dolgozok ki hangolásokat, de van eset, mikor maga a hangolás ad ötletet rejtélyes szerkezetű kompozíciók megírására. A hangszereket ezért nem is igen tekintem egyszerű gitároknak, hanem univerzális húros hangszereknek. A közeljövőben meg fog szólalni egy, az indiai vina felépítésére emlékeztető, de a gitár hangzáslehetőségeit megőrző hangszer is, amely nagyon régóta készül. Ezen 18 húr lesz kifeszítve. Hamarosan elkészül még egy 16 húros gitár is, amely még újabb hangolásokat fog teremteni. Az új hangolások keresése még nyílt kutatási terület. Természetesen használom a megszokott hangolást is, hiszen így tanultam meg játszani gitáron, és ehhez ragaszkodom a sok új mellett.

Sokszor megkritizálták játéktechnikámat, mivel nem igen hasonlít a "szabályos" és klasszikus technikákhoz. Ma már mikor hangszereim éppen hogy csak nevezhetők gitárnak, már nem érdekel, hiszen a zene a fontos, aminek messzemenően alárendelem a tecnikát, a lehető legmagasabb szinten.

Ha a hangszereimről kérdeztél feltétlenűl meg kell említenem, hogy hangszereimet jószerivel élőlénynek tekíntem, rengeteg titokkal, rejtéllyel, melynek megfejtéséhez egy élet kell...

H: Vidéki muzsikus létedre hogyan menedzseled magadat?

SZ: Nem vagyok elégedetlenkedő, de úgy érzem nem mennek a dolgok igazán jól körülötten. Mindent amit eddig elértünk - ezt Balázzsal értettem - azt a saját erőnkből tettük, néhány vidéki és egy fővárosi szervező segítségével.

Ha nincs egy Márkus József, ha nincs egy Simon Géza Gábor, és sorolhatnám, akkor most ez a beszélgetés nem jön létre közöttünk, és nem is tudom mi lenne most velem. Hidd el nekem, nem egy levelet, kazettát küldtem exponált intézményekbe, de a kapcsolatfelvétel legkissebb jelét sem mutatták! Nagy a közöny. Ma már olyan produkciókról is készülnek lemezek, amelyek számomra komolytalanná teszik a lemezkiadási törekvéseket. Én a koncerteknek élek, a pillanat nagyszerűségét hirdetem.

A koncertlehetőségek is beszűkülni látszanak. Nem is tudom elképzelni a profizmust emiatt. Nincs egy komoly szervezetünk, amely csak a jazzeseké. Azok a szervek, akiknek alapítólevelében a jazz menedzselése is szerepel, azóta nyereségből élő vállalatokba süllyedtek. Havonta átlag 50-60 levelet írok és ebből átlag 2-3 műsor jön össze. Ez a néhány fellépés éltet, ez mozgat, ez az élet, erre teszek fel mindent. Ma már külföldi kapcsolataim is vannak, hiszen ott úgy tűnik van érdeklődés. Nincsenek illuzióim a magyar jazz intézményes támogatását illetően. Egy dolog nagyon fáj, és bizonyossága immár nem vitatható: a legérdekesebb és legértékesebb produkciók elenyésznek, eltűnnek annak igénye nélkül, hogy azt valaki megörökítené és közkincsé tenné. Ma 1984-ben mikor viszonylag jól élünk, tulajdonképpen sok dologgal szegényebbek vagyunk.

 

Jazz Studium 7 (1984)