2020-08-04    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1993-10-21 • Héty Péter
A minőség és mélység fontos

A törökszentmiklósi gitáros, Szabó Sándor és együttese Rejtett szentély címmel jelentette meg új kazettáját. Szabó Sándor Európa legsajátosabb gitáros-egyénisége. Szólistaként és kamarazenészként sokat játszik itthon és külföldön, 13 évesen kezdett gitározni és ma már több lemeze jelent meg Angliában és az USA-ban. Zenei világát különleges hangszerekkel színezi, mint például a maga készítette 16 húros gitárvina vagy a mini hárfa. Az utóbbi években SzaMaBa nevű triójával alkotott utánozhatatlan zenei stílust, melynek hatása varázslatos és a benne testet öltött kreativitásból ered. Zenéjükben otthonosan ötvöződik a jazz a távol-keleti hangzásvilággal, a kortárs zenei hatásokkal vagy éppen a magyar népzenei elemekkel.

Magyar Narancs: Mióta lépsz fel nyilvánosság előtt?

Szabó Sándor: Nehéz pontosan megmondani, hiszen a hetvenes években rockzenét játszottam, de már ezt megelőzően is voltak fellépéseim talán 1968-69-ben. Mint hivatásos előadóművész 1970 óta lépek fel.

MN: Hazai tevékenységed során több formációt is létrehoztál.

SZS: Igen, bár ez nem jelent semmit. Az ember vágyik más muzsikosokkal is együtt játszani, létrehozni valamit. Ami engem illet, csupán ez vezérelt mindig. Mások sokkal több zenésszel játszanak együtt, van aki tíz együttesnek is tagja, mivel így keres több pénzt. Ők elmondhatják, hogy profi zenészek, csakhogy ez egy nagyon kemény életmód, ami zeneileg is sok-sok kompromisszumra kényszeríti őket. Ezért aztán a magyar dzsessz tele van tehetséges, jól képzett zenésszel, akik viszont nem egyéniségek és az esélyük sincs meg rá, hogy a saját zenei világukat megteremtsék. Nem hiszek az alkalmi együttesekben és gyűlölöm az úgynevezett haknizenét. Ennek semmi köze a szellemhez és a művészethez. Egy-egy zenkaromnak mindig ugyanaz a két vagy három muzsikus a magja, akikkel állandóan együtt dolgoztam.

MN: Hogyan kerültél kapcsolatba a lemezeidet kiadó külföldi cégekkel?

SZS: Egy időben százszámra küldtem külföldre demokazettákat, prospektusokat, a meghívás reményében. Egy angol klub hallani sem akart rólam, a kukájába dobta a kazettámat, amit valahogyan mégis megtalált egy kiadó producere. Ez volt a LEO Records. Innentől kezdve kemény következetes munkával, hittel abban, amit csinálok és az alázattal, amivel a zenéhez viszonyulok, sikerült még két kiadóval szerződést kötnöm. A szerencsém az volt, hogy csakúgy mint én magam, ők is maradandó értéket akartak létrehozni. Ezen a ponton találkoztak az érdekeink. Nem dicskedhetek azzal, hogy lemezeim százezreit adják el, de ma már-már minden kontinensen hallgatják a felvételeimet Japántól Amerikán át Ausztráliáig. Ez jó érzés. Így utólag azt mondhatom: sohasem akartam újat kitalálni, csupán azt játszani, ami belülről jön, tisztán, őszintén. Magyarországon ilyesmire még nem volt kiadó és várhatóan nem is lesz.

MN: Melyek voltak legemlékezetesebb külföldi szerepléseitek?

SZS: Mindegyik másért emlékezetes. Zeneileg a belga fellépéseim, és felvételeim a legemlékezetesebbek, de az olaszországi turnék a hangulat miatt voltak varázslatosak. Legkalandosabb viszont egy bolgár fesztiváli fellépésünk volt.

MN: Több külföldi zenésszel is játszottál már együtt.

SZS: Valóban, de ez nem értékmérő. Ez elkerülhetetlen, hiszen hasonló helyzetben és identitással zenélnek, hasonló filozófiával és hitvallással. Mondanom sem kell, nem széles körben ismert sztárzenészek, sokkal inkább ritka egyéniségek, akik mind olyat és úgy játszanak, ahogy senki más. Például a görög Andreas Georgonnal tettünk egy kísérletet. Szerveztünk egy turnét és tisztán "szabadzenét" játszottunk. akik hallották, azt mondták nekem: ilyen céltudatosan megszerkesztett és összeszokott programot még nem hallottak tőlem. Ez elgondolkoztatott, hiszen semmi sem volt megszerkeztve, csupán egymást folyton inspirálva, hangról hangra építettük fel a zenét. Massimo deMattiával Olaszországban futottam össze Roberto Mogni együttesében, ahol úgy éreztem, hogy kilóg az összképből. Mikor ketten kezdtünk el játszani, akkor nyílt ki igazán, felszabadult lett. 3 éve rendszeres vendégszólista az együttesemben. A belga Gilberz Isbin is egy különös tehetség, akivel sok koncertet és felvételt csináltunk. Idehaza rangnak számít, ha valaki több száz külföldi zenésszel játszott együtt, vendéglátózás közben, de ez inkább természetes dolog. Számomra a mennyiség helyett a minőség és a mélység a fontos, ami egy hosszabb távú kapcsolatból születik.

MN: Külföldi sikereidet nem követte párhuzamosan a hazai népszerűség, leszámítva egy szűkebb szakmai réteg elismerését. Ez talán a hazai menedzseri rendszer kialakulatlanságában, vagy a közönség másfajta beállítottságának köszönhető?

SZS: A siker nem mindig értékmérő. Számomra az a legnagyobb siker, ha azt csinálhatom, ami bennem van és ezt kompromisszumok és manipulációk nélkül tehetem. Ez inkább egy befelé mutató sikerélmény. Mindenki azt hiszi, hogy én milyen elárvult, számkivetett, meg nem értett, a periférián menedéket kereső zenész vagyok. Nos, ezt itt és most szeretném megcáfolni. Az én muzsikám nem ugyanabban a dimenzióban mozog, mint azok, amelyek csak egy sikerorientált közegben tudnak létezni. Szakmai elismerésről szó sincs. Először is mi az, hogy "szakma"? Nem ismerhet el olyan, akinek fogalma sincs arról, hogy mit miért és hogyan hozok létre. A szűk szakmai kör a szakmai díjakat egy-egy szűkebb, önjelölt körben adja ki úgy, mint régen a kiváló dolgozói érdemeket. Ami pedig a legjobban mérgezi a helyzetet, az a zenekultúra és ezen belül is a dzsessz megosztottsága, amiben még nehezebb valahova is tartozni. Számomra megfoghatalan gyűlölködések folynak, amikben nem akarok és nem is tudok részt venni. Ez lenne a szakma? Őszintén szólva nem hiányzik a szakma elismerése. Sokkal inkább a közönség, amely számomra itt, Magyarországon a legmélyebb, legbefogadóbb és leghálásabb. Azt hiszem, itt a legjobb játszani egész Európában olyan zenét, amilyet mi játszunk. a menedzseri rendszerről csak annyit, hogy csak abban a kultúrszférában tud működni, ahol pénz van, ahol pénzt lehet termelni. ez a zene nem ilyen, nem él például egy olyan klubban, ahol esznek, isznak és beszélgetnek az emberek.

MN: Hazai zenésztársaid biztos támaszként kísérnek, hallhatnánk a SzaMaBa formáció többi tagjáról?

SZS: Neveink kezdőbetűiből ered a SzaMaBa név és két éve használjuk. Ettől függetlenűl Major Balázs ütőhangszeressel és Bagi László gitárossal már két éve dolgozunk együtt. Balázs hihetetlenűl kreatív dobos, aki csak úgy mellesleg ütőhangszeres is. Stílusa abszolút egyéni, és tökéletesen illik a kamara jellegű hangzásba. Bagi László 8 húros gitárján magára vállalja a fél ritmusszekciót, a basszust és a harmóniát. Számomra az egyetlen ideális gitáros partner hosszú távon, aki könnyeden szárnyal akár a diatonikus, akár a kromatikus atonális világban. Ez a trió így bármikor képes a legkülönfélébb zenei szituációkban megnyilvánulni. Ha együtt vagyunk, egymás gondolataiból is zenét csinálunk.

MN: Külföldön az Oregon, idehaza pedig újabban a már feloszlott Trio Stendhal neve fémjelzi az"etno-dzsessz" címkével ellátott irányzatot. a ti zenétek gyökerei honnan táplálkoznak, beilleszthető-e ebbe a kategóriába, annak ellenére, hogy az említett kissé elmélyültebb stílusról van szó?

SZS: Feltétlenül, bár sohasem voltam tisztán dzsessz-zenész, csupán táplálkoztam belőle. Ha világzenéről, vagy etno-dzsesszről beszélünk, akkor azt feltétlenül tudni kell, hogy itthon ennek a hagyományát Szabados György teremtette meg, miközben mi kezdettől fogva ebben gondolkodtunk, csakúgy, mint a Makám együttes, egymástól teljesen függetlenül. Még el sem hangzottak nálunk ezek a szavak, mi már a 70-es évek végén így játszottunk Major Balázzsal. Első angol lemezünk az Egy szellemi áldozás rituáléja ezt a korszakot öleli fel. Az Oregon nagyon fontos volt számunkra. Nem merítettünk belőle, hanem igazolásként, hogy ennek a zenének fontos helye van a világban. Az a zene egy belülről jővő, tiszta bennünk lezajló fúzió következménye. Kodály és Bartók ugyannyira fontos számunkra, mint a népzene. Ők mindketten valahol etno-zenét csináltak a saját belső fúziójuk eredményeként. Ma másféle kultúrák is fókuszba kerültek, amelyekben számunkra eredetünknél fogva.

MN: A különböző (például keleti) zenei hatásoknak van valami szellemi háttere is számodra?

SZS: Természetesen! Szellemi háttér nélkül zene nem létezik. A zene nem csupán a hangok rendezett esztétikai egységbe foglalt emberi alkotása. A zene több! A világmindenség akusztikai dimenziója, egy másik világ. Az a világ sokkal több, mint amit az emberek elcsökevényesedett érzékszerveikkel fel tudnak fogni. Igazából nagyon kevesen vannak kapcsolatban a zenével. Korunkban a zenét fogyasztási cikké degradálták és különösen zavaró, hogy mindent uniformizál a technika. Nagy hatással volt rám és zenémre a Zen filozófiája. Megtanultam figyelni a hangokra és átélni úgy, mintha akkor hallanám először és utoljára. Ettől minden más jelentést, egyre mélyebb tartalmat kap. A zene olyan érzéseket képes így felhozni belőlem, amit soha semmi más nem volt képes. Egy SzaMaBa-koncert azt hiszem mindőnk számára egy szellemi áldozás, ami nem egy koncert a szó egyszerű értelmében, hanem egy misszió a közösségi együttlétben.

MN: Hogyan készült a gitárvina?

SZS: Terveztem egy 16 húros gitárt, amit szilárdsági problémák miatt többször is át kellett építenem második emeleti lakásomban, és sohasem volt tökéletes. Ezidőben nagy hatással volt rám az indiai klasszikus zene és kiegészítettem a gitárt néhány olyan húrral és tartozékkal, amelyektől jellegzetes szitárszerű, néha vinaszerű hangja lett. 1988-tól '91-ig csak ezen játszottam. Speciális hangolásával és játékmódjábbal ez a gitár valóságos unikum lett. Most újra átépítésre vár, de ez már a végső, akusztikailag fejlettebb változata lesz. Ezen a hangszeren vettem fel a Megszentelt föld címmel megjelent CD-met.

MN: Mi a titka a SzaMaBa rendkívül érdekes hangzásának?

SZS: Húsz év után, három éve új korszak kezdődött a zenekar életében. A tisztán erősítés nélküli korszakot felváltotta egy technikai háttérrel támogatott hangzás, ahol speciális hangeffektusok szólalnak meg a zenében. Ma az együttes CD minőségben szólal meg, olyan eszközökkel, amelyeket csak igényes stúdiókban használnak. A hangkeltés akusztikus hangszerekkel történik, de innentől kezdve a digitális effekt processzusok nagy szerepet kapnak a végső hangzáskép formálásában. Két éve használunk például harmonizert, ami izgalmas lehetőséget kínál és mindent úgy, hogy az eredeti hangzás akusztikus marad és nem vagyunk kiszolgáltatva a technikának. a hangzás továbbfejlesztése az egyik legfontosabb célunk, hiszen ma már lehetőség van eggyel több dimenzió kifejezésére a zenében, és ez - a tér. Képzeld el amint az együttes megszólal egy kis kamarateremben és a falak eltünnek és a tér mindig a zenének megfelelően változik.

 

DISZKOGRÁFIA:

Ritual of a Spiritual Communion, LEO Records, 1989, England
The Clear Perception of Provenance Within, Hwyl Records, 1987, England
Sanctified Land, Hwyl Records, 1991
For Celebration of Our Coming to Life, Jazz Studium (kazetta)
Szabó Sándor, Pannonton Records (kazetta)
Selected New Music Vol 3, Clear Production Inc., 1991 USA
SzaMaBa: Concealed Sanctuary. Tandem Records (kazetta), 1992

 

Magyar Narancs, 1993. október 21.