2020-09-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1988-01-01 • Wolfgang Hirschenberger
Ragtime unter dem Doppeladler 1901-1928

Ez a hanglemez osztrák, pontosabban bécsi, történeti jelentőségű Ragtime-, illetve - ahogy újabban nevezik - jazz-előtörténeti felvételeket mutat be. Bécs akkori keringő- és operettközpont státuszát figyelembe véve ez a dolog talán meglepő. Tény azonban, hogy errefelé már jóval a századforduló előtt megtörténtek az első kapcsolatfelvételek az afro-amerikai kifejezési formákkal. Sok bécsi (és esetenként más városokbeli) előkelő szórakozóhelyen számtalan amerikai, részben neves színesbőrű művész is (pl. excentrikusok, mint Josephine Morcanashi, Mason & Dixon, Arabella Fields, Johnson & Dean, The Four Black Diamonds és mások szerepeltek a műsorokban. A legnevesebb bécsi varietészínházban, a Ronacherben pl. már 1903. márciusában a "The 7 Florida Creole Girls" cake walk tánca volt a különleges attrakció. A közönség kisebb-nagyobb része a zenét vonzónak találta. De azért az előtérben minden bizonnyal a látvány állt, mert akkoriban az idegen, egzotikus dolgok különösen kelendők voltak. Ezek a művészek a bécsi hanglemezstúdiókban sajnos sohasem készítettek felvételeket.

Az új zenei anyag helyi zeneszerzők és előadók általi adaptálása azonban hamar bekövetkezett, mégha kezdetben tétovázón, ártatlan persziflázsként is. Végülis ez a folyamat az akkori népszerű zene bizonyos amerikanizálódásához vezetett. Egyes esetekben azután épp ezért olyan operettek, illetve operettes revűk szerepeltek a színpadokon, amelyek a hagyományos és a "progresszív" szórakoztatózenei irányzatok között közvetítettek. Így például Ernst Reiterer 1903-ban egy cake walkot komponált, amely a Josef Strauss motívumain alapuló "Frühlingsluft" című darabban betétszámként szerepelt. Az osztrák Josef Klein (1870-1933) igazán temperamentumos cake walkja pedig egy balett-szvitből származott.

Az 1900. október 29-én újra megnyitott Danzer's Orpheum a "Venus auf Erden" című látványos nagyoperettel kezdte műsorát, amelyben már akkor egy könnyedén szinkópált amerikai sláger, a "Susi" is szerepelt s amelynek német szövegét még polkatáncokhoz is használták. Az ilyenfajta engedmények, amelyek az eredeti anyagot gyakran felvizezték, kevésbé fogékony, gyakran polgárias-konzervatív közönséggel találkoztak, amely elsősorban az esetenként vendégszereplő művészeket várta. Így például a "There's A Girl In Havana"-t "Ich war verliebt in die Anna" címmel 1912-ben Ethel Levey, "amerikai tánc- és énekszubrett" tette népszerűvé. A "Zamona" mindehhez még a szövegében is az akkori "egzotikus" és "kulturálatlan" klisét dokumentálja, amely jelzőkkel az emberek eleinte azt az újfajta zenét nagyon szívesen azonosították.

Az eredeti lemez címkéjén operett-tenorként feltüntetett Eric Ferdinand Stein ezzel szemben a "By Watermelone Vine"-ben igen figyelemreméltó módon, angolul kísérli meg az amerikai vaudeville énekesek imitációját. Egy merész megjegyzés a lemezcímkén arról tudósít bennünket, hogy "Angol felvétel!"

Az angolszász zenei anyag népszerűsítésében nálunk is jelentős szerepe volt a fúvós- illetve katonazenének. Az olyan szinkópált intermezzóktól mint a "Meine Lilly" egészen az olyan későbbi jazz standardekig, mint a "Hiawatha", vagy nem utolsósorban az "Alexander Ragtime" (=Alexander's Ragtime Band) terjed az amerikai számok sora, amelyek jó alapul szolgáltak a fúvószenekari hangszerelésekhez és végül feltételek nélkül kerültek a császári és királyi ezredzenekarok repertoárjába.

1910-ben Dr. Phillip Silber a Bécsben megrendezett "Erste Internationale Jagdausstellung" (= Első Nemzetközi Vadászati Kiállítás) alkalmából állította össze zenekarát, amely ugyanabban az évben az "Eine verrückte Negerhochzeit" című darabot az osztrák Premier Record részére lemezre vette.

Végül a folklórisztikus együttesek is csatlakoztak a divathoz, mint ahogy ezt egy névtelen cigányzenekar Clutsam "Negro-Lullaby: My Curly Headed Baby" (Mein Baby)-jével is bizonyítja.

Az akkori bécsi közönség ízlése minden bizonnyal a kor szalonzenekarainak repertoárjában tükröződik vissza a legjobban. A népieskedő zene számtalan felvétele mellett ezek a zenekarok kevés, de vonzó ragtime, illetve félig-ragtime (semi-Ragtime) hanglemezt készítettek. A legkedveltebb zenekarok közé tartozott a Geiger fivéreké ("The Robert", "My Yankee Doodle Boy", "Smiles"), a Robert Hügel együttes ("Cake Walk", "The Gertrude Hoffman Glide", "When The Midnight Choo Choo…") és Alfred Himmel, aki itt egy teljesen elfelejtett, de érdekes Robert Stolz szerzeménnyel, a "Bobby Jazz"-zel szerepel. Néhány zeneszerzői sajátosságtól eltekintve ennek az első világháború után készített felvételnek azért van különleges jelentősége, mert ez az első lemez, ahol a "jazz" fogalom egy osztrák hanglemezen megjelenik. De – összevetve más európai államokkal – "a jazz aranykorszaka" a 20-as években Ausztriában nem különösebben fülszaggató módon mutatkozott be. Az előtörténet ezúttal talán fontosabb, mint a korai történet, mármint ami a két világháború közötti tiszta osztrák zenekarokat illeti. (Országunkban ebben az időszakban egész sor nagyon jazzes külföldi zenekart lehetett hallani.)

Az itt bemutatott hangdokumentumok egy speciálisan osztrák színezetű, modern, gyakran kimondottan jazzes tánczene első úttörői. Ezek később országunk jazzéletének kiindulópontjául szolgáltak.

Ebből a szempontból a "Black And White" meglehetősen késői felvétele a maga kiváló bécsi hangszerelésével talán csak zenei különlegesség, de az biztos, hogy kitűnően sikerült.

 

A Ragtime unter dem Doppeladler 1901-1928 LP (RST 90284251) borítószövege, 1988

Fordította: Simon Géza Gábor, 1988