2019-04-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2003-11-01 • Matisz László
LÉTEZIK-E ROMADZSESSZ?

Lehet, hogy a kérdés néhány éve még "kényesnek" számított volna. No nem az etnikai megjelölés miatt; ez utóbbi, mármint a roma nemzetiségû magyarországi dzsesszmuzsikusok megítélése mindig is egyértelmûen pozitív volt. Legtöbbjük igen komoly tiszteletet vívott ki magának szakmai berkekben és a közönség körében egyaránt -- szinte amióta csak létezik a mûfaj Magyarországon. Abban a vonatkozásban sem volt feszültség, hogy milyen összetételû volt egy hazai dzsesszzenekar -- a mûfaj liberális szellemiségétõl ez teljességgel idegen --, általában inkább a kölcsönös nagyrabecsülés volt jellemzõ az egymást partnernek választó muzsikusok között.

Miért számított volna a közelmúltban mégis kényesnek a roma dzsessz kérdés?

Nos, egyrészt azért, mert a mûfaj megítélése az idõ haladtával rendkívül sokirányúvá vált. Azt ugye sejtjük, hogy ugyanazon produkcióról másképp vélekedik a közönség, a kritikus, a szakma és maga az alkotó is; a minõsítések gyakran homlokegyenest ellenkezõek. Amióta pedig a mûfaj határai is jelentõsen eltolódtak, és a dzsessz lassan már egy követhetetlen zenei hullámáradat gyûjtõfogalmává homályosult, úgy tûnik, nincs is fogódzó az úgynevezett instrumentális, improvizatív zenék megítélését illetõen. (De szerencsére csak úgy tûnik…)

Visszatérve a közelmúlthoz, azt tapasztalhattuk, hogy olyan, mint roma dzsessz, bizony nem nagyon létezett; legalábbis abban az értelemben, ahogy például fekete dzsesszrõl, latin-, afro- és más etnoalapú improvizatív zenérõl beszélünk. Viszont a szakzsargonban mégis elõfordult a "roma dzsessz" fogalom -- nem éppen pozitív tartalommal. Ugyanis még a rendkívül tehetséges, jól képzett roma dzsessz-zenészek vonatkozásában is gyakori volt az a megfigyelés, hogy szinte képtelenek túllépni az ötvenes évek amerikai mainstream irányzatain, hogy hiába a magas szintû technikai és összhangzattani tudás, a szárnyaló virtuozitás, ha nincs mögötte hiteles kulturális kötõdés, tartalom, érzelem, útkeresés -- egyszóval: mûvészet. Mert az kétségtelen, hogy a szigorúan értelmezett dzsesszt -- azaz a swingkorszaktól a bebopon, hardbopon, cool stílusokon át egészen a hetvenes évek fúziós divatjáig, vagyis ezeket az ismert amerikai irányzatokat -- a roma zenészek nagyon tudták (és tudják is), de elgondolkodtató az is, hogy a dzsessz legfontosabb jellegzetességét, az improvizációt úgy nevezték: rázás. Lehet, hogy ez a kissé lélektelen hozzáállásra utaló szleng sem véletlenül terjedt el? (Persze aztán már nem csak a roma zenészek körében.) Pedig a "rázás" mögött gyakran igen komoly hangszerszólók, sõt lenyûgözõ invenciók is voltak; persze a rutinosan kirázott, hatásos frázisok és sablonok mellett. És persze hozzátartozik a dzsesszhez a gyorsaság, a látványosság, a fölényes technikai biztonság csillogtatása, és -- valljuk be -- a cirkusz is. Továbbá az a tény sem gyõzte meg a nagyérdemû vájt fülû hányadát, hogy ezek a "vérprofi" romák, bármelyik standardet-- akár "lekagylózás" (hallás) után is -- úgy tudják játszani, hogy próbálni sem kell; elég, ha buli elõtt két perccel megbeszélik a repertoárt.

De nem érdemes tovább feszíteni a húrt; a hakniban ugyanúgy önként és dalolva vett (és vesz) részt bármilyen nemzetiségû hazai dzsesszzenész, mint a romák; de mivel õk az "igazi dzsesszt" valószínûleg jobban tudják, a kulisszák mögött kialakult egy olyan szakmai vélekedés, mely szerint errefelé az amerikai típusú dzsesszhakni roma sajátosság.

Az utóbbi néhány évben viszont más, mondhatni valódi tartalommal gazdagodott a hazai dzsesszélet; roma zenészeink révén létrejött valami, ami eddig nem volt egyértelmû… Mielõtt végre erre, vagyis az igazi roma dzsesszel foglalkozó -- valójában -- méltatásra térnénk, muszáj idézni valakitõl egy fontos megállapítást: "Ami a világ összes dzsesszzenészét összeköti, az a blues és a saját népzene…" -- a szentencia egy nagyon tapasztalt, tiszteletre méltó muzsikustól, Tomsits Ruditól származik, amelyet az utolsó interjúban fogalmazott meg; sok más letisztult gondolata mellett. A kijelentés mélyebb összefüggéseket rejt, mint azt elsõ, felületes olvasatra vélnénk. Mert mi más lehetett az amerikai feketék és fehérek, valamint a magyarországi romák és nem romák elsõ közös zenei nyelve, mint a blues? Manapság pedig vajon miért övezi egyre nagyobb, szinte megkülönböztetett tisztelet azokat a produkciókat, amelyek a hazai roma folklór jellegzetességeit hordozzák -- természetesen a legkiválóbb hazai roma dzsesszmuzsikusok és autentikus elõadók tolmácsolásában? Nyilván azért, mert hiteles kulturális kötõdés, tartalom, érzelem, tehát az igazi mûvészet perspektívája nyílik meg ezekben a közelítésekben.

Az sem kizárt, hogy a fent említett motivációk is szerepet játszanak azon nyilvánvaló tény hátterében, mely szerint soha nem volt még ilyen sok, és ennyire tehetséges dzsesszmuzsikus ebben az országban… A címben feltett kérdés tehát nyugodtan megválaszolható: igen, létezik roma dzsessz -- de már fontos is, hogy legyen.

Amaro Drom, 2003. november