2020-02-23    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

1984-07-01 • Horváth Tamás
A dixielandtől az avantgarde-ig

Vajda Sándor a dzsessz stílusakrobatája. Átváltozásai egy régi cserkesz virtusra emlékeztetnek: hogyan lehet egyszerre több lovat megülni... Hogyan? Nyeregből nyeregbe ugrálva, laza testtel, egy szempillantás alatt összesímulva az új dobogással, az új ritmussal. Tehetség kell hozzá, akaraterő, örökös készenlét, hihetetlen koncentráció, bravúr - vagyis abszolút profi tartás.

Pedig Vajda, aki több mint huszonöt éve bőgőzik, aki a két legnépszerübb magyar dzsesszegyüttes: a Benkó Dixieland Band és a Szabados-trió tagja, aki egy sor oklevél és díj nyertese, nem profi a szó egzisztenciális értelmében. Magyarországon a dzsessszből akkor sem lehet megélni, ha valaki - mint ő - három zenekarban is játszik párhuzamosan. Munkahelyén, egy épitőipari vállalatnál szerencsére eltűrik, sőt az utóbbi időben még segítik is, ha a vidéki koncertek vagy külföldi fellépések miatt olykor "bonyolult időzavarba" kerül... /"Bonyolult időzavar" - nyilatkozta egy régebbi interjúban. Micsoda diplomatikus megfogalmazás!/

Vajda Sándor zenei égtájai: a dixieland, a swing, a bop és az avantgarde. Teljes biztonsággal vándorol köztük. Akár egy színész, aki az egyik darabban szolga, a másikban király, ő sem kavarja, téveszti össze szerepeit. Partnerei nagyra becsülik zenei intelligenciáját, kitűnő hallását, nyitottságát, alkalmazkodóképességét, s ugyanakkor játékának magával ragadó robusztosságát. Vajda sohasem kötelezte el magát egyetlen irányzat mellett sem, a műfaj egészének szerelmese, a dzsessz örökké vibráló, változó tengelye körül forog az élete.

- Hogy az előbbi példánál maradjunk - folytatja tovább Vajda - minden színésznek vannak olyan szerepei, melyeket "egyenlőbbeknek" tart a többinél. Személy szerint nekem többet jelent az avantgarde, mint a dixieland. Igen ám, csakhogy tradiciók nélkül nem létezhetne modern dzsessz! Akármilyen stílusról legyen is szó, mindegyik mélyén ott rejtőzik a mag: a blues, mely a tradicionális dzsessz leglényegesebb, legmaradandóbb része. Amikor Benkóékhoz kerültem, azt éreztem, hogy túlságosan is hagyományos dixielandet játszanak, s igyekeztem a társaságot rábeszélni, hogy több bluesos számot vegyünk be műsorunkba. Végül sikerült meggyőznünk egymást, mert nekik is voltak ellenérveik. A lényeg, hogy tavaly Sacramentóban éppen az döbbentette meg az amerikai közönséget, hogy európai létünkre mennyire hitelesen, milyen eredeti ízekkel játsszuk a dixielandet.

A Szabados-együtteshez 1972-ben csatlakoztam, s mindjárt utaztam is ki velük San Sebastianba, ahol elnyertük a fesztivál nagydíját. Szabados Györggyel való kapcsolatom döntően befolyásolta zenei pályafutásomat, az ő koncepciója nagyszerű keveréke a szabadságnak, az ösztönösségnek és a tudatosságnak. Ez a muzsika a magyar népzenében gyökerezik, ugyanakkor erősen kötődik az avantgarde dzsesszhez és a kortárs zenéhez, és mégis eredeti, semmi máshoz nem hasonlítható. Élmény játszani Szabadossal, olyan élmény, amelyet más muzsikusok csak irigyelhetnek...

A dixieland és az avantgarde oly távol esik egymástól, hogy nem is zavarhat össze engem. A tradicionális dzsesszt nem lehet, és nem is szabad kihagyni az ember életéből! Nem hiszek abban, hogy amikor egy fiatal elvégzi a konzervatóriumot, azonnal jól és hitelesen tud free-t játszani. Csak aki mindent ismer, az mozoghat otthonosan a modern stílusban.

Tizenkét évig játszottam Kovács Gyula együttesében, három évig Deseő Csabával, szintén három évig Kovács Andorral, s ezalatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Annak idején már Kovács Gyulával is megpróbálkoztunk, hogy szabaduljunk a mechanikus kötöttségek alól, s hogy nyitottabban muzsikáljunk. Ez jó néhányszor sikerült is, persze ebben az együttesben a ritmusszekció, a dob-bőgős kettős dominált.

- Kik azok a világsztárok, akik leginkább hatottak önre, s most kiket tart példaképeinek?

- Először Leroy Vinnegart csodáltam, az úgynevezett "walking bass", a "sétáló bőgő" stílus mesterét, aki semmi különöset nem csinált, csak éppen olyan "négyet" hozott, hogy szétszállt tőle a ház. Ray Browntól, Oscar Peterson bőgősétől is sokat tanultam, főleg ami a basszusvezetést illeti. A legnagyobb újitónak, a legnagyobb zseninek azonban Scott LaFarót tartom, aki huszonhét éves korában halt meg, s utóljára Bill Evansszal játszott együtt. Ő volt az, aki a húrokat közelebb engedte a fogólaphoz, ettől könnyedebbé, szabadabbá vált a bőgőjátéka, sőt felmerészkedett a fogólap felső részére is, oda, ahol tizedmillimétereken múlik, hogy tisztán szólal meg egy hang. Scott LaFaro a technikai bravúrokon túl tartalmilag is fenomenális dolgokat produkált hangnemben, harmóniavezetésben. A mai bőgősök közül Eddie Gomezt és Niels-Henning Orsted Pedersent értékelem a legtöbbre, de Charlie Hadent is nagyon szeretem. Haden sohasem törekszik technikai trükkökre, muzsikája fűtöttségben, érzelmekben mindenkiénél többet ér, egyetlenegy megpengetett hangja olyan, hogy az ember lelke belerezdül...

- Milyen legyen hát az eszményi bőgőjáték?

- Ha igazi alázattal közelit a bőgős a zenéhez, akkor vállalnia kell, hogy a háttérben marad. Kétségtelen, hogy létezik bőgőszóló, általában meg is tapsolják, de ilyesmire csak ritkán kerülhet sor, mert nem ez a hangszer funkciója. A jó bőgős nem tolakszik, szinte észre sem venni, hogy ott penget a háttérben, és mégis, nélküle magsántulna, elszürkülne a produkció, lyukas maradna a zene.

- Úgy tudom, van saját együttese is.

- 1979-ben alakult a kvartett, melyben Dresch Mihály szaxofonozik, Fekete István trombitál és Baló István dobol. Együttesünk hard-swinget játszik, kemény ritmussal, bopos témákkal, olyan zenei elemekkel, melyek ebbe a stílusba beleférnek. De nem akarunk szélsőségesek lenni, játszunk balladákat, swinges bluesokat, tehát lassúbb, lágyabb, líraibb darabokat is. Sajnos, idő hiányában kevesebb fellépést tudunk vállalni, mint szeretnénk.

- Mit hiányol leginkább a hazai dzsesszéletből?

- A kritikát. Ahol olyan gyökerei vannak az operettízü slágerzenének, mint nálunk, ott aligha lehet elvárni, hogy egy dzsesszkoncert szakszerű, zeneileg is megalapozott elismerést kapjon. A sajtóban sorra olyan cikkek jelennek meg, melyek lexikálisan tartalmazzák, hogy kik léptek föl, hányadikán, aztán teletűzdelik a mondatokat néhány semmitmondó frázissal, és állandó eposzi jelzőkkel illetik a muzsikusokat, ilyenekkel például, hogy "invenciózus", hogy "magával ragadó" vagy "dinamikus" és más effélékkel... Nem állítom, hogy az újságírók elfogultak, csupán nem érzik ennek a műfajnak a lényegét, nincs lelki kapcsolatuk ezzel a zenével, és - tisztelet a kivételnek - nincs kellő zenei műveltségük sem. Pedig a dzsessznek napról napra gyarapodik a hallgatósága, lelkes közönsége van vidéken is. Megjelenik ugyan egy-két belterjes, bár színvonalas tájékoztató, mint a győrieké vagy a székesfehérváriaké, vagy a Gonda János által szerkesztett Jazz című kiadvány, de ezek csak kevesekhez jutnak el. Ha a szabás-varrás kedvelőinek és a macskatulajdonosoknak lehet lapjuk, miért nincs ennek a világszerte feljövőben levő, vitathatatlanul művészi rangú müfajnak? S aztán ott a tévé... Ahol szinte tendenciózusan igyekeznek háttérbe szorítani a dzsesszt, a rádió műsorai viszont esetlegesek, nem lehet kitalálni, miféle koncepció alapján futnak, ráadásul éjszaka vagy a 3. műsorban, amit az ország jelentős részén nem lehet fogni.

- Ez nem hangzik valami optimistán...

- Maga a dzsessz sem optimista műfaj. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan azt sokan gondolják. Dzsesszt nem lehet felszínes könnyedséggel, kötéltáncos-libbenéssel, discós csillogás-villogással játszani. Nem valamiféle eufórikus, kandúrgerjedelemmel előadott szerelmes muzsika ez, hanem katarzisélményekből táplálkozó katartikus zene. Vannak, akik azt mondják, könnyűzene. Hogyhogy könnyű? Ugyan mi a könnyű benne? Ahogy én ismerem az általam nagyra becsült dzsesszmuzsikusok pályafutását, egyik sem mondható vidám, önfeledt, boldog embernek. És itt nem is az anyagiak a lényegesek, maga a műfaj olyan, hogy elégeti az embert. Nézze meg ezt a fényképet itt a falon, a világ egyik legnagyszerűbb muzsikusa, John Coltrane. Életében talán ha háromszor látták nevetni... Boldog arc ez? Felhőtlen arc? Az ömkontroll maszkja feszül ezen az intellektuális arcon, mely tele van feszültséggel. Egy meglehetősen szigorú, s ugyanakkor szomorú ember arca...

- Mikor hallhatjuk újra lemezen? Van-e valamilyen titkolt vagy alig titkolt vágya?

  • A közeljövőben fog megjelenni a Szabados-együttes új lemeze, Adyton címmel. Régóta dédelgetett elképzelésem egy olyan dzsesszest, ahol két vagy három bőgő és egy dob játszana együtt. Két bőgő hozná a pizzicatót, vagyis pengetne, a harmadik pedig vonózna, saját szerzeményeimet adnánk elő. Most tárgyalok a partnerekkel, nagyjából meg is találtam őket, s ha időnk engedi, talán már ebben az évben bemutatjuk ezt a műsort a közönségnek.

 

Új Tükör, 1984.