2020-01-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-09-13 • -zéta-
Fantasztikus időutazás (Magyar tenoristák 1903-1955)

A magyar operaszínpad csillagai A magyar operaszínpad csillagai
Tenor énekesek 1903-1955
Pannon Classic
8025

Fantasztikus időutazásra invitálja a T. Olvasókat a Pannon Classic legújabb remek CD-je. A magyar operaszínpad csillagai sorozatban ezúttal tizennégy tenoristát mutatnak be, időrendi sorrendben. Közöttük egykori világsztár éppúgy megtalálható, mint nagy népszerűségű bonviván, vagy csak szakmai körökben elismert comprimario-énekes. Hogy a rosszal kezdjem: a CD egyetlen negatívuma a műsorfüzet hiánya, így a recenzens kénytelen a saját kutakodásaival kiegészíteni lemezen található tizennyolc felvételt.
Merthogy volt/lenne kutakodnivaló bőven.

Az első szám egy részlet Wagner monumentális remekművéből, a Trisztán és Izoldából. A felvétel egyébként a Metropolitanben készült, 1903-ban, vélhetően az egyik - a modern technika vívmányai iránt lelkes, s az előadói jogdíjakról mit sem sejtő - díszítőmunkás jóvoltából, aki a zsinórpadláson rögzítette a színpadon elhangzottakat.
A II. felvonás szerelmi kettősének végéből szólal meg bő két perc. Micsoda két perc! A címszerepben Anthes Györgyöt, Izoldaként Lillian Nordicat hallhatjuk. Anthes egyébként nem volt magyar (előfordul a lemezen másnál is), Németországban látta meg a napvilágot, Drezdában és Bayreuth-ban csinált karriert, majd a Methez szerződött, ahol gyakorlatilag (Erik kivételével) az összes Wagner-főszerepet elénekelte. Negyvenes évei elején - immár abszolút világsztárként - Budapestre szerződött(!), s a továbbiakban innen utazgatott mindenfelé. Toscanini Az istenek alkonyát akkoriban csak vele tudta elképzelni. A pesti operában lehúzott egy évtizedet, tanított a Zeneakadémián, majd 1920-tól főrendező is volt néhány évig. Vajon elképzelhető lenne egy ilyesféle sikertörténet ma? Aligha, mindenesetre a sztori rávilágít arra, hogy fővárosunk operai élete egy időben tényleg a világ élvonalához tartozhatott. A felvétel némi - érthető - recsegés közepette is hűen közvetíti a jelenet szenvedélyesen fülledt erotikáját, ami egy évszázad távlatából több mint lenyűgöző.

Goldmark Károly nagyszerű operájának, A Sába királynőjének slágergyanús tenoráriája ("Magische Töne") csak ritkán kerül árialemezekre. Ennek egyetlen okát látom: a komponista oly mértékben megnehezítette az énekesek dolgát, hogy tenoristáink, ha lehet, inkább mellőzik. Egyetlen igazán tökéletes felvételt ismerek, Nicolai Geddáét. Most Arányi Dezső előadásában hallhatjuk, aki elsősorban német nyelvterületen csinált komoly karriert, Berlintől Salzburgig egyaránt ünnepelték, s néhány évig idehaza is megfordult. A felvétel igen komoly adottságokkal rendelkező lírai tenorhangot mutat, nagyszerű stílusérzékkel. Kár, hogy a német nyelvű előadást mindössze a sápadt zongorahang kíséri. (Persze, ne legyünk telhetetlenek, hiszen a felvétel 1904-ben készült.)

Környey Béla nagy erejű hőstenorjával az első világháború idejének híres-hírhedt énekese volt. Hírét elsősorban nagy temperamentumú, drámai előadásával szerezte, hírhedtségét nőügyeivel (Adyval még párbajt is vívott nagyváradi baritonista korában). Ő már elsősorban Budapesten tevékenykedett, de hosszú évekig énekelt Bécsben is. (Pl. Richard Strauss Ariadnéjának első Bacchusa volt!) A CD-n a Parasztbecsület Bordalát énekli - elsöprő lendülettel, lehengerlően.

Pataky Kálmán szintúgy világkarriert mondhatott magáénak. Fritz Busch legendás Don Ottaviója 1922-ben debütált Budapesten, de a nagyvilág hamar elszippantotta. Ideális Mozart-hős volt, amit a lemezen két zseniális Belmonte-ária bizonyít. Olvadékonyság és pátosz tekintetében kevés hozzáfogható tenor született. A CD-n még két további felvételét hallhatjuk, Nicolai A windsori víg nőkből Fenton románcát és Adam operájából, A longjumeau-i postakocsisból a ritkán hallható Belépőt - ez utóbbit sajnos a híres "d" nélkül. Ettől függetlenül mind a négy áriát tenoristáktól ritka muzikalitással szólaltatja meg.

Fentiekhez képest Gábor Józseftől kevéssé attraktív produkciót hallunk. A milánói Scalát és Berlint sikerrel megjárt tenorista Lehár Friederika c. operettjéből énekli az "Ó lányka, ó lányka..." kezdetű áriát. Korrektül, stílusosan, minden korszakra (és műfajra) jellemző dagályosság nélkül, s ez nem kevés.

Az első komplett Tannhäuser-lemez címszereplője szintén magyar volt: Pilinszky Zsigmond. (Mikorra a CD-n ideérünk, az embernek már kezd olyan érzése lenni, hogy a múlt század első felében tenor-nagyhatalom lehettünk.) A felvételen 1930-ból egy nagyszerű Lohengrin-búcsút hallunk ("Mein lieber Schwann"). Szerintem ma is hibátlan produkció lenne! No persze Pilinszky is inkább külföldön aratott.

Az első igazán hazai tenorista a csapatból Halmos János. (Milánóba azért ő is eljutott.) Évtizedekig a hazai operajátszás egyik oszlopa volt. Súlyos hangján Poldini Farsangi lakodalomjából egy remek ária, valamint a Bánkból a "Hazám, hazám" szólal meg. Külön érdekesség, hogy Erkel áriáját rendkívül lassan, mondhatni vontatottan énekli. Ez egyrészt technikai bravúr, másrészt azonban mutatja, hogy az énekesi attitűd mennyit változott az idők során. Simándy óta ugyanis elképzelhetetlen ezt az áriát ilyen súlyos hangon, de meglehetősen érzelemmentesen előadni.

Szedő Miklós könnyű és világos színű spinto hangjával zömében külhonban ért el szép sikereket. Cavarradossi levéláriája Puccini örökbecsűjéből, a Toscából, s a "Vágyom egy nő után" kezdetű Lehár-sláger makulátlan technikai képességekről, szenvedélyes előadásmódról tanúskodik. Ugyanakkor az ő produkcióján érződik leginkább az azóta eltelt háromnegyed évszázad.

Járay József nagyszerű, temperamentumos énekes volt. A pályája kezdeti szakaszában készült felvételen (1940) Mascagni Parasztbecsületéből a Sicilianát énekli. Szépen és szenvedélyesen. Az ő pályája kicsiben ismét egy magyar sors. Néhány év operaházi siker után, a második világháborút követően külföldre távozott, s főleg Dél-Amerikában aratott sikereket. Furcsamód 1956-ban jött haza, az Operában énekelt néhány évig, majd "büntiből" (külföldi gázsijából nyugati autót vett - nem vicc!) vidékre került, s Debrecenben működött korai haláláig.

Az eddigi felvételek jó része megjelent a korabeli gramofonpiacon. Az ezt követő néhány produkció viszont csak a 70-es 80-as évek fordulóján bukkant elő. A második világháborút követő "operai aranykor" egyik meghatározó tényezője volt Otto Klemperer budapesti tartózkodása. A Magyar Rádió egyre sűrűsödő előadás-közvetítésekor némelyik produkció - az érintettek tudta nélkül - meg is örökítődött, 3-4 lejátszásra alkalmas lakklemezen. Nagy volt a meglepetés a Rádió egyik ósdi raktárának takarításakor, amikor a felvételek előkerültek.

1949 táján az Operaház egyik legizgalmasabb produkciója Offenbach operája, a Hoffmann meséi volt. A címszerepben Fehér Pált láthattuk/hallhattuk, míg a négy kisebb karaktertenor- szólamot Fekete Pál énekelte. (Különös játéka a Sorsnak, hogy e két remek énekes egyaránt 1900-ban született és mindketten 1959-ben hunytak el.) Fehér Pálnak kiemelkedő szerepe volt Hoffmann, már pályája korai szakaszán sokat énekelte, így a berlini Krolloperben is (történetesen épp Klemperer főzeneigazgatósága idején). Az élő előadáson rögzített Kleinzack-legenda izzó drámaiságával tűnik ki, bár a szenvedély helyenként nem tesz jót a zenei perfektségnek. Fekete Pál az Antonia-képből adja elő Ferenc dalát. Az együgyű és süket, de végtelenül jóindulatú inas figuráját egy pillanat alatt megteremti. Az efféle felvételekre szokás azt mondani, hogy a magyar operatörténet aranylapjaira kívánkozik. Én sem tudok találóbbat!

Még egy 1949-es Klemperer-féle produkcióból következik egy részlet. A nürnbergi mesterdalnokok legendás előadásából Dávid I. felvonásbeli elbeszélését Sárdy Jánossal hallhatjuk. A szakma által - főleg operett szerepei miatt - a mai napig lesajnált tenorista intonációs pontosságból és ritmikai fegyelemből jelesre vizsgázva, kedvesen mókázza át a zeneileg módfelett kényes jelenetet. Walter szerepében néhány hang erejéig Simándy Józsefet hallhatjuk.

Időutazásunk 1955-ben ér véget. Otello II. felvonásbeli monológját Verdi operájából a nagy temperamentumú Laczó István énekli. Tragikus sors jutott neki, a rejtélyes betegség - de erről inkább a kortárs Abody Bélát idézném: "Megfáradó idegekkel, romló kedéllyel, meghasonlott lelkiállapotban énekelt tovább, egyre megközelíthetetlenebben és befolyásolhatatlanabban, hasadtan és magányosan, de töretlen hangon, fékezhetetlen fermatákba, falrepesztő bé-kbe, magas cé-kbe és deszekbe öntve szilaj és borús indulatait."
Azért gondoltam ezt idemásolni, mert ebben a részletben mindez benne van: Otello hirtelen elboruló agya éppúgy, mint a művész meghasadt világa. Fájdalmas felvétel egy nagy énekestől.

Várjuk a folytatást, a baritonok, basszusok és altok hosszú sorát, s az 1955 utáni korszak nagy tenorjait is.