2020-02-17    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2003-12-01 • Márkus József
INTERJAZZTŐL DR. JAZZIG

Szubjektív fehérvári jazztörténet

"Székesfehérvár az ország jazz-fővárosa." - A hatvanas-hetvenes évek fordulóján nem voltak túlzóak az efféle kijelentések. Különösen úgy május táján, amikor is rendszeresen eljött - a műfaj kedvelőinek nagy örömére - a nemzetközi fesztiválok ideje, megkezdődött a hazai kiválóságok és neves külföldi művészek seregszemléje. Kétségtelen, hogy a város zenekedvelő közönsége valójában a fesztiválok 1967-es indulása alkalmával találkozott első ízben igazi modern jazzel. Mégsem állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy Fehérvár jazztörténete ezzel a dátummal veszi kezdetét. A teljesség kedvéért meg kell vizsgálnunk az előzményeket, a gyökereket is, és talán nem is kapunk olyan szegényes képet, mint azt egy vidéki - annak idején még valójában kisvárosi jellegű - településről feltételeznénk.

"Történelem előtti idők"

1960 óta vagyok székesfehérvári lakos. Az ennél korábbi évekből tehát saját élményeimre nem támaszkodhatom. Kutatásaim során azonban két neves fővárosi jazzmuzsikustól is megtudtam: szüleik, illetőleg felmenőik már ezekben a régebbi időkben valamilyen kapcsolatban voltak a fehérvári zenei körökkel, ami feltétlenül kihatott városunk későbbi zenei és jazzéletére is. A néhai legendás gitárművész, Kovács Andor egy alkalommal fehérvári gyökereiről beszélt: elmondta, hogy ő maga nem itt született, de szülei (vagy nagyszülei?) rövidebb-hosszabb ideig ebben a városban éltek, és talán egész családja innen származik. Ez a beszélgetés régen történt, ezért nem emlékszem minden részletére. Sajnos magát a művészt többé már nem kérhetem meg, hogy részletezze, pontosítsa a történetet.

Sokkal pontosabb információval rendelkezem az elsőrangú nagybőgő-művész és pedagógus Berkes Balázs édesapjáról, Dr. Berkes Kálmán klarinétművész-tanárról, aki egyebek között a "Balassa-Berkes klarinétiskola" írójaként is ismert. (Nem hinném, hogy létezik Magyarországon olyan képzett klarinétos, aki ne tudna erről a tankönyvről!) A kimagasló tudású zeneoktató az ötvenes években a székesfehérvári Állami Zeneiskola konzervatóriumi tagozatán (is) tanított. (Később a tagozat megszűnt, és csak 1994-ben indult újra.) Tanítványai között volt annak idején Vörös Béla is, Vörös Tamás édesapja - mindkettőjükről bővebben lesz még szó a további fejezetekben. A tanár úr Budapestről utazott le a klarinétórák alkalmával. Olykor magával hozta iskolás nagyfiát, Balázst is, aki ilyenkor a városban kószált, rajzolgatta az ódon utcákat, épületeket - annak idején még ez volt a fő kedvtelése. Bizonyára nem is sejtette, hogy évek múlva ugyanitt milyen sok ünneplésben lesz része a fesztiválokon - immár előadóművészként - mint a Tomsits Kvartett, a Vukán Trió vagy akár a Stúdió 11 tagja. Mindezen adalékok feltétlenül említésre méltóak.

Ami írásom tárgya szempontjából talán mégis fontosabb: létezik egy gyermekkorától Fehérváron nevelkedett személy is, aki a magyar jazzművészet egy forrongó korszakában, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jelentős szerepet játszott. Az Ősfehérvár Étterem egykori népszerű, nagy tudású cigányprímásának, Weissbach Bélának ugyancsak Béla nevű fiáról van szó, aki 1944. április 23-án született városunkban. Először hegedülni tanult, majd 12 éves korában trombitára váltott. 1958-ban Budapestre került a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahol klasszikus zenét tanult, és kiváló trombitaművészként végzett. Még "konzisként" tagja lett a jazzt is játszó Holéczy Ákos zenekarának.

A jazzmuzsika nálunk akkoriban került a "tiltott"-ból a "tűrt" kategóriába. Sok lelkes fiatalhoz hasonlóan ifj. Weissbach Bélát is magával ragadta az improvizatív játék varázsa, lendülete. Hasonló mentalitású konzervatóriumi társaival együtt alakították meg 1960 őszén a Nebuló Bandet, amely évekig a budapesti egyetemi ifjúság kedvenc zenekara volt. Országszerte koncerteket adtak, amellett felléptek bálokon, ifjúsági és diákrendezvényeken. Gyakran egyazon műsor keretében játszottak dixielandet, swinget, modern jazzt és "talpalávalót", s mindezt magas színvonalon. 1964-ben elkészült első lemezfelvételük - Africana címmel, amely a Qualiton kiadó "Modern jazz" sorozatában jelent meg. A sorozatnak ez volt a negyedik kiadványa, tizenhárom magyar együttes felvételeit tartalmazta, ezért (terjedelme miatt) duplalemezes antológiaként került a boltokba. Nem sokkal ezután a tíztagú zenekar Bulgáriába utazott vendégszereplésre, később - mint az lenni szokott - tagjai szétszéledtek Európában.

Annak idején, ha valaki az engedélyezett külföldi tartózkodási időt túllépte, az a továbbiakban itthon nemkívánatos személynek, "disszidensnek" számított. Weissbach Béla az NSZK-ban telepedett le, ahol - képzett muzsikusként - nem voltak elhelyezkedési nehézségei. Játszott klasszikus- és szórakoztató zenét, s nem utolsósorban jazzt. Játékát több felvételen megörökítették; szerepel például a Stuttgarti Rádió jazz nagyzenekarának (Südfunk Orchester) 40 éves jubileumi hangversenyéről (1978) készült nagylemezen.

Ma is kapcsolatot tart a Nebuló zenekar egykori tagjaival, akiknek nagy része ugyancsak Nyugat-Európában él. Például a zenekaralapító bőgős, Scholz Péter, (Hollandia) aki megszerezte a zenetudományi doktori címet, és ilyen irányú kutatómunkájának elismeréseképpen megválasztották a Nemzetközi Liszt Ferenc Társaság elnökévé. A dobos Szudy János jazz-zenészi tevékenysége mellett klasszikus ütőhangszeresként is nevet szerzett - történetesen mint a Bonni Operaház zenekarának tagja. A klarinétos-szaxofonos Dudás Lajos a Düsseldorf melletti Neuss város zeneiskolájának igazgatója volt nyugdíjazásáig. A volt Nebuló-tagok közül máig az ő jazz munkássága a legaktívabb: legalább húsz hanglemezen szerepel a neve együttes-vezetőként vagy közreműködőként. Az ex-nebulósok (mint Szúdy és Weissbach) és más magyarok nevével is találkozhatunk e lemezeken (Zoller Attila, Kőszegi Imre, Víg Tamás, Szirmay Márta). Dudás a 80-as évek óta gyakran jár haza Magyarországra - játszani, felvételeket készíteni. 2001 őszén városunkban is fellépett - a Helyőrségi Klubban. Végül megemlítek még egy muzsikust, aki egykor a Nebuló együttes tagja volt: Pallós György klarinétos-szaxofonos Kanadában a New Orleans Connection elnevezésű, nagyon stílusos dixieland-zenekar vezetője. (Fővárosi jazz körökben már tervezik, hogy egyfajta nosztalgiatalálkozó és természetesen, koncertezés céljából újból összetoborozzák az óhazába a Nebuló zenekart. Ha ez sikerülne, városunkban is szívesen látnánk-hallgatnánk őket!)

Szórakoztatózene vagy jazz?

Amikor 1960 őszén, 18 éves ifjoncként Székesfehérvárra kerültem, szombat esténként a máig is VOGÉ-nak nevezett Vasutas Kultúrotthonba jártam táncolni, ahol nem kis meglepetésemre, de annál nagyobb örömömre - amennyire visszaemlékszem - valóságos dixieland zenekar játszotta a talpalávalót. Mindaddig ilyen muzsikát csak a rádióból hallottam. A "felnőttek" szórakozóhelyein: az éttermekben, presszókban hallott zenék már kevésbé okoztak meglepetést. Ott vagy cigányzene, vagy egyszerűen "tánczene" szólt. Abban az időben, még a beatkorszak kezdete előtt a tánczenekarok nagyjából kétféle zenét játszottak. Az egyik csoportba tartozott az ún. olaszos tánczene, többé-kevésbé ide sorolhatjuk a spanyolos-délamerikaias muzsikát is (ma körülbelül ezt nevezzük "latin zenének"). A másik csoport az észak-amerikai stílusú, ún. swinges tánczenét foglalja magában. Köztudott, hogy a szórakoztatózene ez utóbbi válfaja és a jazzmuzsika között éles határt sohasem lehetett vonni. Különösen vonatkozik ez az énekes nélküli (más néven: instrumentális) számokra. Többnyire a harmonizálás, a hangszerelés igényessége, a szólók improvizatív jellege, eredetisége, stílusossága lehet irányadó arra, hová soroljunk egy-egy előadott darabot. Egy szó, mint száz: városunk zenei élete ebben az időben sem volt érintetlen a jazzhatásoktól. A szórakozóhelyeken - ha nem is talpalávalónak, hanem inkább a táncközi szünetek háttérzenéjeként - imitt-amott felhangzott egy-két jazzes gitárakkord vagy a zongora játékában néhány bluesos motívum. Az ügyesebb szólisták rögtönző képességüket is megcsillantották egy versszak erejéig. Jazzkoncertekről, netán klubokról ez idő tájt még nem beszélhettünk. A jazzmuzsika a felszín alatt, a vendéglátóipar köntösébe bújva leledzett.

Hogy neveket is említsek, a hatvanas évek elejéről először is a Pádár-Gyurcsek vibrafon-zongora összeállítású duó jut eszembe, akik, ha jól emlékszem, a Fő utcán található Zenés cukrászdában (ez lett később a "Beles", jelenleg pedig a Korzó söröző) játszottak, később pedig az akkoriban épült Barátság presszóban (József Attila, ma pedig Deák Ferenc utca). Két remek gitárost kell megemlítenem - talán pár évvel későbbről: magasan képzett, technikailag kiváló zenész volt Kurgya György, aki egyúttal a Székesfehérvári Szimfonikus Zenekarban hegedült; a másik Kecskés Zoltán - igazi őstehetség, nem mindennapi jazzérzékkel. Kecskés tökéletesen elsajátította a később világhírűvé vált amerikai néger gitáros, Wes Montgomery játékstílusát, azét, akiről annak idején Magyarországon még a leglelkesebb jazzkedvelők is alig tudtak valamit. Úgy rémlik, mindkét fehérvári gitárművésszel a Stop étteremben találkoztam leggyakrabban, de a teljesség kedvéért (nem csak a szóban forgó gitárosokkal kapcsolatban) felsorolom a többi, eddig még nem említett zenés szórakozóhelyet ebből az időből: a Velence Szálló étterme (ma Magyar Király), a Szabadság étterem (Hági, sajnos a nagyon hangulatos belső kerthelyisége rég megszűnt), később az Amigo Bár, az Alba Regia Szálló bárja, végül a Helyőrségi Klub bárja.

A fúvós hangszerek átmenetileg a háttérbe szorultak a beatzene és az elektronika térhódításával. A fúvósok családi ünnepségeken, vállalati, üzemi táncmulatságokon vagy falusi bálokon gyakorolták a túlélést egy darabig. A hatvanas évek elején a "Fanta villa" néven ismert Öreghegyi Művelődési Házban a Téglás fivérek szaxofont, tangóharmonikát is alkalmazó zenekara igen hangulatos szórakoztató zenét szolgáltatott a hétvégéken. Téglás János a hírneves budapesti Tabányi Mihály stílusában - és azt megközelítő virtuozitással - harmonikázott, legyen szó latinos számokról vagy swingről, sőt, akár rock'n'rollról is. Ahogy változtak az idők, a táncteremben Somos János, a VTRGY (a későbbi Videoton) mérnöke tűnt fel - saját készítésű elektromos orgonájával (akkoriban szenzáció volt!), és természetesen új divatú zenével. A villa udvarán pedig "Gatyáék" beatzenekara (azt hiszem Woodcutters névvel) vette át a terepet Tégláséktól.

Visszatérve a fúvós hangszeresekhez, két név ötlik az eszembe ezekből az évekből. Mindkettejük hangszere a klarinét és a szaxofon. A viszonylag fiatalon elhunyt Vörös Béla kiváló zenész volt; mindenki így emlékszik vissza rá, aki ismerte. (Fia a nagybőgőművész-pedagógus Vörös Tamás, vele a további fejezetekben foglalkozom bővebben.) Vörös Béláról csupán néhány éve tudtam meg: nem lehetetlen, hogy az ötvenes években együtt játszott a később világhírűvé vált gitárművésszel, Szabó Gáborral. A rádió Jazzmagazin című műsorában az éppen akkor hazánkban vendégszereplő - ugyancsak világhírű - szaxofonossal, Charles Lloyddal készítettek interjút, aki Szabóra mint egykori kollégájára emlékezett. Elmondta, hogy a néhai gitáros sokat mesélt neki Magyarországról, említette neki, hogy Magyarországon is van egy szaxofonos barátja, neve "valami Vörös", és ha Lloydot látja, mindig ő jut az eszébe. Természetesen, akár Budapesten is lehetett akkoriban egy másik Vörös nevű szaxofonos, tehát az igazsághoz további kutatás útján juthatunk közelebb. A másik klarinétos-szaxofonos, az örökifjú, nagy hangszertudású Für György sokáig az Országos Szórakoztatózenei Központ megyei kirendeltségét vezette. Fiatalos vállalkozó kedvére jellemző, hogy nyugdíjazása után tagja lett az 1984-ben alapított Videoton Big Band szaxofonkórusának. Itt meg kell említenem még egy nevet: Mikó Péter egyetemi tanulmányai mellett lelkesen elsajátította a zongora- és a szaxofonjátékot, valamint a zenekari hangszerelés fortélyait, tudását azonban kizárólag a rockzene területén kamatoztatta - sikeresen. Később az aktív zenélést abbahagyta, idejét ma jogászi és pártpolitikai tevékenység köti le.

Szórakoztatózene és jazz

Maradjunk még a szórakoztató zene és a jazz kapcsolatánál! A legkiválóbb magyar jazzmuzsikusok - mint Garay Attila, Kovács Gyula és Pege Aladár - már a hatvanas évek elején óriási sikert arattak különböző európai fesztiválokon, és értékes díjakkal tértek haza. Ugyanakkor az is természetesnek számított, hogy a hosszabb időre nyugatra szerződött magyar jazz-zenészek odakint estéről estére szórakoztató- és/vagy tánczenét játszottak. Igaz, hogy jóval többet kerestek, mint itthon maradt kollégáik, akiknek ugyancsak a szórakoztató iparban kellett elhelyezkedniük, ha éppen nem volt más fő- vagy mellékfoglalkozásuk - például zenetanítás, színházi vagy stúdiómunka. (Csupán koncertezésből nem lehetett, és ma sem lehet megélni.) Nem volt ritka, hogy átmenetileg egy-egy neves jazz-zenész valamelyik vidéki városban vállalt hosszabb-rövidebb ideig éjszakai, "bárzenészi" munkát. Üdülőhelyeken, főleg a nyári szezonban ez ma is gyakran előfordul, és a szórakozó vendégek többsége általában nem is sejti, hogy a muzsikus, aki pillanatnyilag az ő jókedvéről gondoskodik, pár nappal korábban talán éppen egy távoli fővárosban, rajongók gyűrűjében osztogatott autogramot.

Hasonló cipőben járt 1974 kora tavaszán a modern jazz-zongorázás hazai "ősatyja", a fentebb már említett Garay Attila, aki többéves dániai tartózkodása után akkoriban érkezett végleg haza. Mivel a fővárosban éppen nem kínálkozott számára elfogadható állás, az Országos Szórakoztatózenei Központ városunkba közvetítette ki, hogy mégse kerüljön Budapesttől túl messzire. Néhány hónapig esténként az Amigo bárban dolgozott másodmagával: ő zongorázott, fiatal felesége (vagy élettársa?) énekelt. A dolog nem lett nagydobra verve, mégis elterjedt a hír a fehérvári jazzkedvelők körében. Egy este néhai barátommal, Sárközi Gáborral elmentünk meghallgatni, majd szóba is elegyedtünk a szimpatikus művészpárossal. Azon az éjszakán számunkra nyilvánvalóvá vált: Garay szórakoztatózenésznek is kiváló. Játszott egy olyan fergeteges tangót (talán az "Olé guapa" vagy az "Adios muchachos" volt az), hogy állítom, Buenos Airesben sem játszották volna jobban, hitelesebben. Persze, nem bújt ki a bőréből, néhány jazz darabot is előadott - talán a mi kedvünkért a szokottnál is többet. Élettársa néhány musical-slágert énekelt, majd Garay zongoráján egyszer csak felcsendült a "legátkosabb" korszakból ismert, ám gyönyörű grúz népdal, a "Szulikó" - igen modern harmonizálásban. Én a szünetben elszörnyedve súgtam neki: Attila, de hiszen ez Sztálinnak volt a kedvenc nótája! Mire ő: na és aztán? Nagyon jól lehet rá improvizálni! A művészt meghívtuk az annak idején az Építők Művelődési Házában működő jazzklubba - beszélgetésre, szólókoncertre, aminek nagyon szívesen eleget is tett az év májusában.

Hasonló eset később is előfordult az Amigo bárban. (Az ifjabb olvasók kedvéért: annak idején a Fő utcán, a mai Drogeria Markt helyén az épület teljes földszinti részét a Vörösmarty Eszpresszó foglalta el, és alatta, a pincében működött az Amigo.) Valamikor a nyolcvanas évek elején Másik János, a neves zongorista és filmzeneszerző játszott falai között néhány hétig. Egy énekesnőt kísért, és ha jól emlékszem, maga is énekelt. Bluesokat, Ray Charles-számokat, jó slágereket adtak elő - színvonalasan, remek hangulatot teremtve.

Ide tartozik - bár egészen más história - Weszely Ernő esete. Az eddigi példák jazzmuzsikusokat idéztek fel szórakoztatózenészi szerepben; az ő története viszont arról szól, hogyan lesz egy szórakoztatózenészből - jazzmuzsikus. Weszely életútja egy dunántúli bányászfaluból, Csabrendekről indult. A szeme világát vesztett kisfiú különleges zenei tehetségére édesapja figyelt fel, elvitte a közeli kisváros, Sümeg ugyancsak világtalan kántorához, aki felkarolta, zongorázni tanította. Tanulmányait hatéves korától Budapesten, a Vakok Állami Intézetében folytatta; mire a nyolc osztályt elvégezte, kifogástalan lett hangszertudása is. Ha tovább tanul, ma akár elsőrendű klasszikus zongoraművészként élhetne, ám anyagi okok miatt inkább szórakoztató énekes-zongoristaként járta a falvakat, városokat. Később külföldön is muzsikált, még egy óceánjáró hajóra is elszegődött, amellyel egészen Szingapúrig eljutott. Fehérvárra 1980-ban került huzamosabb időre: először a Könnyűfémmű melletti Fehér Arany eszpresszóban játszott, majd ő is belekóstolt - több mint egy évig - a bárzenészi feladatokba az ominózus Amigóban. A tengeri hajókázásból hazatérve 1982-ben pár hónapot ismét városunkban tölt - ezúttal a Szamovár Presszóban játszik. Ebben az időben - bár szerette volna - még nem kapcsolódhatott be a város jazzéletébe, hiszen egy szórakoztató zenésznek estéről estére dolgoznia kell. Igaz, hogy korábban - Szombathelyen - már szervezett egy rövid életű jazz-zenekart. A klasszikus zene után ugyanis - mint általában az őstehetségekkel előfordul - a blues- és a jazzmuzsika vonzáskörébe került. Főleg a tradicionális zenét kedveli és műveli: a boogie-woogie-t, a dixielandet, a swinget, a Peterson-féle "modern klasszikus" stílust, és persze, Gershwint - annak klasszikus és swinges változatát is.

1984-ben a Budapest Ragtime Band fedezi fel Weszely Ernőt: egy lovasberényi étteremben játszik éppen, amikor a Band tagjai beülnek vacsorázni. Hallgatják, és kapásból meghívják a zenekarukba. Ettől kezdve gyökeresen megváltozik az élete: Hollandiában lép fel a ragtime-együttessel, ahol lemezt készítenek velük, a felvételen Weszely szerzeményei és hangszerelései is hallhatók. A világhírű holland Dutch Swing College Band - Európa egyik legjobb tradicionális zenekara - vendégszólistaként meghívja. Budapesten vele nyit a vadonatúj Fregatt Söröző, ahová többször is visszahívják. A Rádió is rátalál, a Ragtime Band után összehozza a szegedi Molnár Dixieland Banddel, aminek egy újabb hanglemez az eredménye. Aztán a szegedi zenekar vezetőjével, Molnár Gyulával együtt igen stílusos kisegyüttest alakítanak Molnár Swing Combo névvel - főleg rádiófelvételek céljából. A Budapest Ragtime Bandnek ma már nem tagja, de gyakran játszik velük vendégként. Időközben vásárol egy tangóharmonikát; nyugat-európai blues-zenészek tanácsolják, hogy mind gyakrabban harmonikázzon, mert ez manapság már kuriózum a jazz és a blues műfajában. A Magyar Televízió is felfedezi, a Fekete zongora című tévéshowban együtt szerepel a Hobo Blues Banddel.

A nyolcvanas évek vége felé Weszelyt már neves művészként fogadják újra Fehérváron. A Videoton Oktatási Központ Jazzklubjában szerepel, majd az 1987-es Interjazz Fesztiválon különleges feladatot kap a fesztivál akkori szerkesztő-rendezőjétől, Módos Pétertől: az előadások előtt és a szünetekben a színház előcsarnokában kell harmonikájával a közönség lankadatlan hangulatáról gondoskodnia. Ezt a - szerintem talán kissé méltatlan - "küldetést" zokszó nélkül, szívvel-lélekkel teljesítette.

Katonazene és jazz

Igazságtalan lennék, ha nem tennék említést a honvédséghez tartozó székesfehérvári Helyőrségi Koncert Fúvószenekarról. A kellőképpen képzett zenészeket foglalkoztató együttes természetesen nem tekinthető jazz-zenekarnak, mégis egészen elfogadható stílusban szólaltattak meg olyan jazzhatású kompozíciókat, mint Gershwin "Rhapsody In Blue"-ja, Artie Shaw "Clarinet Concerto"-ja vagy a társastánc-versenyeken játszott elmaradhatatlan "In The Mood". A zenekar tagjainak egy része érdeklődést mutatott más zenei műfajok iránt is, és szabadidejükben sokan közülük a városi szimfonikus zenekarban vállaltak vendégjátékot, sőt később néhányan jazzegyüttesekben is kipróbálták tehetségüket. Saját intézményi kereteken belül is voltak kísérleteik kisebb-nagyobb szórakoztató vagy dixieland formációk létrehozására.

Ismét felsorolnék pár nevet - ezúttal a Helyőrségi Fúvószenekar "veteránjai" közül, akik jazz iránti érdeklődésük mellett hangszertudásban is kiemelkedtek: Nagy József trombitaművész, aki városunkban tölti nyugdíjas éveit; a harsonás Németh János, aki sajnos a hetvenes évek derekán áthelyezés okán egy távoli városba költözött. Szintén a harsona volt a hangszere Dohos Lászlónak, akinek a jazzmuzsika iránti vonzalmát mutatta tekintélyes hanglemez- és szalaggyűjteménye. (A kazettás magnó akkoriban még ismeretlen volt.) Hangszer- és zeneelméleti tudása mellett vezetői rátermettségét is méltányolták elöljárói, amikor (1974-ben vagy '75-ben) kiemelték, és a Szovjetunióba küldték továbbképzésre. Hazatérése után természetesen Budapestre került, és hamarosan ő lett a Honvédség összes zenekarának legfőbb parancsnoka. Ma valószínűleg ő is nyugállományban van. 1994. augusztus 20-án újra láthattuk: a Városház téren több nemzet egyesített fúvószenekarát vezényelte - tűzijátékkal egybekötött hangversenyen. Még jó néhány zenészt megemlíthetnék a helyőrségi zenekar tagjai közül; kiváló szaxofonosokra, klarinétosokra is emlékszem, de bevallom, részint már elfelejtettem a nevüket, részint annak idején sem ismertem őket név szerint. Ez úton kérem megértésüket.

A Helyőrségi Fúvószenekart alkalomadtán sorkatonákkal is "megerősítették". A hatvanas-hetvenes évek fordulóján így került városunkba például a fővárosi zongorista, Kerekházi József, valamint Szegedről Bodó József, a Molnár Dixieland Band dobosa. A két fiatal zenész csak névleg volt a fúvószenekar tagja, valójában a Helyőrségi Klubban ("Tisztiklub") kialakított elegáns, akkoriban egyenesen nyugatias hatást keltő bárban kellett esténként játszaniuk. A "Két Jocó"-ként emlegetett duó kifogástalanul elégítette ki a vendégek igényeit, zenéjük hangulatos és egyúttal színvonalas is volt. A táncközi szünetekben rendszerint felhangzott a zongorista kedvenc jazz száma, a "Mood Indigo" vagy más Ellington-, Garner- és Peterson-darabok. Ilyenkor a magamfajta úgy érezte magát, mint egy igazi amerikai jazzklubban. A zenészek figyelték a közönséget, és kitalálták kívánságukat. Éjfél felé, a hangulat tetőfokán egy törzsvendég, dr. Kemenes Zsolt megyei ügyész - aki azelőtt, egyetemista éveiben amatőr zenészként tevékenykedett - gyakran csatlakozott a duóhoz, és nagy sikert aratott Louis Armstrong ének- és trombitahangjának imitációjával.

Itt meg kell említenem, hogy a helyőrségi zenekarnál számos országos hírű zenész töltötte sorkatonai szolgálatát. Várkonyi Mátyás, a Generál együttes és a Mikrolied Vokál megalapítója, később a Rockszínház létrehozója például már bevonulásakor közismert volt. Muck Ferenc szaxofon- és klarinétművész, valamint Szalóky Béla, aki különféle rézfúvós hangszerek mestere - leszerelésük után foglalták el az őket megillető előkelő helyet a magyar jazzéletben. Muck Ferenc fehérvári kötődése a későbbi években is megmaradt, róla a következő fejezetekben még szó lesz.

Fesztiválok (arany)kora

Hazánkban minden bizonnyal 1960 májusában volt első alkalommal jazzfesztiválnak nevezhető esemény, mégpedig a fővárosi Bartók Színpadon. (Ma: Park Színpad.) Ez egy versennyel egybekötött négyórás koncert volt "Májusi dallamok" címmel, kizárólag hazai ifjúsági (amatőr) együttesek számára, amelyen többek között részt vett Scholz Péter dixieland-zenekara (ebből alakult nem sokkal később a már említett Nebuló Band), a Bergendy zenekar (akkor még Ifjúsági Jazz Együttes néven), a Benkó zenekar és Szabados György kvartettje. Hat évvel később, az 1966-os Budapesti Nemzetközi Jazzfesztivál három napján - a Zeneakadémia nagytermében - már olyan világhírességek is felléptek, mint a nyugat-német harsonás, Albert Mangelsdorff (kvintettjével), vagy a később Amerikában híressé vált cseh zongorista, Jan Hammer. Hogy a következő évben miért éppen Székesfehérváron folytatódott a magyarországi nemzetközi jazzfesztiválok sorozata, azt csak találgathatjuk. Bizonyára szerepet játszottak a kormányzat részéről akkorian kiadott utasítások a decentralizációra, a vidék gazdasági és kulturális életének fejlesztésére - akár a főváros rovására is. Kínálkozott egy nemrég újjáépült, remek akusztikájú épület: a Vörösmarty Színháznak akkoriban még nem volt saját társulata, befogadott különféle szórakoztató rendezvényeket. (A Rádió a "Tessék választani!" című táncdalbemutatóival már sikeresen élt e lehetőséggel.) Budapest közelsége megkönnyítette a fellépő művészek közlekedését a fővárosból és vissza. Adva volt továbbá a megyeszékhely évenként, éppen májusban visszatérő ünnepi programja: az Alba Regia Napok. A Magyar Rádió első jazzversenye is pontosan azokban a napokban fejeződött be, kapóra jött hát a győzteseket jutalomként felléptetni. És nem utolsó sorban "kéznél volt" egy akkoriban még fellendülőben lévő nagyvállalat - költségvetésében reklámra fordítható jelentős összeggel: a Videoton.

1967. május 8. és 10. között megszületett tehát az I. Alba Regia Interjazz Fesztivál. Az esemény legsikeresebb külföldi sztárja az akkoriban Romániában élő magyar zongorista, a kimagasló képességekkel megáldott Kőrössy János volt. A fesztivál évenként ismétlődött (1972-ig) egyre nagyobb érdeklődéssel kísérve; a magyar hírességek mellett európai, majd világsztárok fellépésével; olyanokkal mint Johnny Griffin, Kenny Drew, Art Taylor, Maynard Ferguson, Art Farmer, John Surman, Albert Mangelsdorff, a Clarke-Boland Big Band, vagy a tradicionális együttesek közül Chris Barber zenekara és a Dutch Swing College Band. 1972-ben nem kisebb élő legendát láthattunk-hallhattunk a Vörösmarty Színház falai között - a Benkó Dixieland Band vendégszólistájaként - mint Louis Armstrong kortársa és egykori kollégája: Albert Nicholas, a New Orleans-i születésű klarinétos. Ugyanezen a napon, tehát június 3-án következett a hat évig tartó sztárparádé betetőzése: a Keith Jarrett - Charlie Haden - Paul Motian trió fellépése...

A frenetikus sikerű koncert volt egyúttal a fesztivál hattyúdala, ugyanis a hatesztendős sorozatot hatévi tetszhalál követte, majd az 1978-as feltámadást háromévenkénti kivirágzás, aztán lassú haldoklás... Mindamellett ennek a második szakasznak is voltak emlékezetes felvillanásai: például Tony Scott, valamint a Double Image fellépése 1978-ban, Art Pepper bemutatkozása kvartettjével 1981-ben, vagy az Art Ensemble Of Chicago egész estét betöltő koncertje 1984-ben. A végső búcsú dátuma: 1990. május 26. A Videoton vállalat csődjével támogató nélkül maradt a fesztivál. Sajnálattal úgy kellett döntenem, hogy a fesztiválok témáját csak vázlatosan ismertetem. Olyan bőséges forrásanyaggal és személyes élménnyel rendelkezem, hogy írásomat a részletezés aránytalanul felduzzasztaná a többi fejezet rovására. (Egyébként az Árgus 2003/8. számában Tódor János összefoglaló írása olvasható ugyanerről a témáról.) Az Interjazz Fesztivál részletesebb története egy önálló munkát vagy cikksorozatot érdemelne.

Székesfehérvári Jazzklub

Egy városban az igazi, mozgalmas jazzéletet nem az évente néhány napra összesűrűsödő fesztiváli program jelzi, sem a hébe-hóba megrendezett koncertek, hanem a rendszeresen működő jazzklub(ok). Jellemző, hogy Magyarországon a modern jazzélet újraindulását a szakemberek attól az időponttól számítják (l962. október 2.), amikor az állampárt és a KISZ jóváhagyásával bejelentették a Budapesti Ifjúsági Jazzklub megalapítását (a legendás Dália presszóban). A fővárost Pécs követte 1963. január 30-án, majd sorra néhány további vidéki egyetemi város. Székesfehérvár meglehetősen lemaradt ebben a klubalapítási versenyben, azonban a '67 után minden évben visszatérő nemzetközi fesztivál nyomán itt is megnőtt a műfaj kedvelőinek igénye arra, hogy rendszeresen találkozzanak, hallgassák kedvenc zenéjüket, és alkalmasint megbeszéljék azt, vagy ismertető előadást hallgassanak róla. 1970 őszén megkezdte tehát tevékenységét ebben a városban is a klub - az Építők Művelődési Házában (Kossuth utca 14.), majd öt év múlva, 1975 novemberében az akkoriban felépült Ifjúsági és Úttörőházban (ma: A Szabadművelődés Háza) alakult újjá, ahol még további kilenc, többé-kevésbé sikeres esztendőt érhetett meg.

A Székesfehérvári Jazzklub 1970-es kezdeményezője és alapítója dr. Kemenes Zsolt megyei ügyész (nevét már említettem a "Katonazene és jazz" című fejezetben), első művészeti vezetője Juhász Előd volt, aki havonta utazott le Budapestről, hogy foglalkozást tartson. Az összejöveteleken lemez- és magnóhallgatás, film- és diavetítés szerepelt, továbbá - csak néhány alkalommal - élő koncert. Juhász Előd távoztával a művészeti vezetés feladatát '74 őszén pár hónapig - nem éppen sikeresen - a Magyar Rádió egykori szerkesztője, Kiss Imre látta el.

Ennek az "Építők-beli" korszaknak utolsó éveiben is előtűntek már az öntevékenység jelei, az első törekvések arra, hogy egyes ambiciózus, bár mindaddig a háttérbe húzódó klubtagok elképzelései is érvényesüljenek, amelyek a foglalkozások sűrítésére, színesebbé és szakszerűbbé tételére, valamint új formák bevezetésére vonatkoztak. A három fő kezdeményező Kolozsváry Kende, Sárközi Gábor és e sorok írója volt. A demokratikus, önművelő közösséggé formálódás kedvező feltételei azonban csak '75 után, az "ifjúsági házi" korszakban születtek meg. Az új helyzet főleg a befogadó intézmény kellően nyitott és rugalmas vezetőségének volt köszönhető, akik megértették és támogatták az előbb említett elképzeléseket. (Az Ifjúsági Ház igazgatója ebben az időben Kovács György, majd Magyarits András volt.) Először is a klubnapok hetenkénti gyakoriságúvá váltak, a foglalkozások koncepciózusabbak, változatosabbak lettek. Új sorozatok indultak, mint például "A jazz nagy egyéniségei", "A jazz hangszerei", "Beszélgetés a klubban" (tudniillik a hazai jazz egy-egy neves képviselőjével, például muzsikussal, pedagógussal, kutatóval), "A jazz híres témái" (elemzés), "Klubarchívum" stb. Havonta általában legalább két alkalommal szólt élőzene - nemcsak a koncerteken, hanem például az említett beszélgetéseken vagy "A jazz hangszerei" sorozat illusztrálásaként is. Gyakran szerveztek kirándulásokat az ország különböző jazz eseményeire, sőt Wroclawba és Varsóba is. Jellemző példa a mindenre nyitott tevékenységre, hogy a Beethoven zenei műveltségi versenyen is (Martonvásár, 1977.) részt vett a Székesfehérvári Jazzklub csapata, és meg is nyerte azt.

Fontos törekvése volt a klub vezetőségének a hazai jazzkoncert-élet egyoldalúságának kiküszöbölése - kevéssé ismert, vidéki zenekarok, valamint fiatal, például a jazztanszakos tehetségek pódiumhoz juttatásával. Elsősorban ilyen céllal rendezték meg évenként, egymás után hat alkalommal a Dunántúli Jazztalálkozót. A fehérvári Jazzklub pódiuma annak idején afféle tehetségkutató fórumnak számított. Hogy ezt megvilágítsam néhány példával: Gárdonyi László, Pleszkán Frigyes, Vasvári Pál jazztanszakos együttesükkel a fővároson kívül minden bizonnyal itt jutottak életükben először nagyobb nyilvánossághoz. Csepregi Gyula 1978-ban a miskolci MB Jazz Combo tagjaként, Balázs Elemér pedig 1983-ban a Teszt együttes dobosaként játszott Fehérváron - mindketten még mielőtt jazztanszakos tanulmányaikat elkezdték volna. Gadó Gábor, Snétberger Ferenc, Szabó Ferenc, Szende Gábor mindannyian az 1979-es Dunántúli Jazztalálkozó felfedezettjei. A szombathelyi Masina Jazzcsoport nem kevesebb mint öt alkalommal szerepelt Fehérváron - fővárosi "befutásuk" előtt. (E zenekar volt a "bölcsője" a hazai avantgard két neves képviselőjének, Grencsó Istvánnak és Geröly Tamásnak.)

Két hangszeres formáció kötődött ebben az időben szorosabban a klubhoz: a Pleszkán-Gayer Duó (1978-82) és a klub voltaképpeni házizenekara, a Jazz GT. Az utóbbi, 1979 januárjában alakult együttes rövid pályafutása valóságos sikertörténet! Tagjai még a megalakulás esztendejében mindnyájan felvételt nyertek a budapesti Bartók konzervatórium jazz tanszakára. Beneveztek az Országos Amatőr Pop-Rock-Jazz Versenyre, és júliusban elhozták Tamásiból a regionális döntő fődíját, majd szeptemberben Győrből az országos fődíjat is. Októberben szerepeltek a tévében, decemberben pedig nívódíjban részesültek a Népművelési Intézettől. Akkoriban a következőképpen álltak fel: Muck Ferenc (tenorszaxofon), Tiborcz Iván (altszaxofon), M. Horváth Péter (zongora), Gayer Ferenc (bőgő), Héjja Mátyás (dob). A későbbi új tagok: Snétberger Ferenc és Gadó Gábor (gitár), Szabó Ferenc (dob) és Bige István (zongora). Ma is féltve őrzött kincs a klub archívumában az az 1981-es magnótekercs, amelyen együtt hallható az említett két - azóta európai hírűvé lett - gitáros, továbbá Muck, Gayer és Szabó. A zenekar széthullása annyira jellegzetes történet, hogy az külön tanulmányt érdemelne. Ketten hamarosan elhagyták az országot, Horváth Svájcba, Tiborcz az Egyesült Államokba távozott. Ezután Pege Aladár, aki rendesen a legtehetségesebb fiatal jazz-zenészekkel "frissített", előbb Szabót, majd Muckot is leszerződtette saját kvartettjébe.

Visszatérve az "ifjúsági házi" korszak történetéhez: a Székesfehérvári Jazzklub ebben az időben alig egy évtized alatt ötször "Kiváló", két alkalommal pedig "Aranykoszorús Ifjúsági Klub" címet kapott az Ifjúsági Klubtanácstól. Az elismerésnek ez a foka példa nélküli, hiszen ilyen kitüntetéseket "általános" ifjúsági kluboknak volt szokás adományozni, a jazzklub pedig "szakirányú" klubnak számított. A klub vezetője akkoriban - álszerénységét mellőzve - e sorok írója (1975-80), majd Szántó Ferenc (1980-84) volt.

Klubok, kocsmák, koncertek

A nyolcvanas években új szelek kezdtek fújdogálni - a kapitalizmus előszelei - a jazzklubok tájékán is. Az addigi, önképzőkör jellegű közösségek helyett a nyugati stílusú "vendéglátós" klubok, uram bocsá': kocsmák váltak időszerűvé. Elsőnek maga a fehérvári Jazzklub kísérletezett a Vörösmarty presszó bárjában - lengyel mintára - jazzkávéháznak nevezett rendezvénnyel néhány alkalommal; maradandónak azonban a Köfém Jazzkávéház ugyancsak 1980-ban induló sorozata bizonyult. A kezdeményezés Kolozsváry Kende nevéhez fűződik, aki annak idején a Könnyűfémmű közművelődési előadója volt, és már 1977-től rendezett jazzkoncerteket a Köfém Klubházban. Kolozsváry egyébként későbbi munkahelyein is továbbterjesztette a "jazzfertőzést": az Építők Művelődési Házában újabb jazzkávéházat indított, a Vörösmarty Színházban koncerteket szervezett, majd 1994-ben az Öreghegyi Közösségi Házban hozott létre jazzklubot, amely ma is működik.

A nyolcvanas évek közepén valóságos klubnyitási járvány tombol a városban. Az Ifjúsági és Úttörőházban 1985-ben Szentes Ottokár a megszűnt klub helyébe Éjszakai kaszinó névvel indít (nem tisztán jazz-) sorozatot. 1986 őszén Vörös Tamás a pár évvel előtte felépült Videoton Oktatási Központban alapít jazzklubot, amely később jazzpresszóvá változik. Ekkoriban indul a Helyőrségi Klubban is a Jazzpódium sorozat. '86 októberében összeülnek a művelődési intézmények "jazzfelelős" munkatársai, és megegyeznek műsoraik összehangolásában, vagyis az egyes hónapok hétvégéit kiosztják egymás között - az esetleges programütközések elkerülésére. Az így létrejött afféle kis helyi jazzszövetség elhatározza, hogy rendezvényeiket Székesfehérvári Jazz Péntek elnevezéssel, közösen propagálják. 1988-ban a Megyei Művelődési Központ is csatlakozik a jazzkávéházat rendező intézmények táborához. 1990-től már nyaranta is indulnak jazz sorozatok különböző helyeken (például "Jazz-sziget" a Vidám Park mögötti szigeten, "Jazz-udvar" a Megyei Művelődési Központ, majd a Helyőrségi Klub udvarán is).

"Nemcsak jazzt kedvelő, hanem művelő embereket is..."

Nem sokkal az után, hogy az Ifjúsági és Úttörőházban 1975-ben újraindult Székesfehérvári Jazzklub vezetője lettem, Kovács György, a Ház igazgatója egy alkalommal így szólt hozzám: "Aztán, Józsi! Most, hogy a klub beindult, remélem, hamarosan nemcsak jazzt kedvelő, de művelő emberekkel is találkozom itt, a házban!" Az igazgató úr félig-meddig tréfának szánhatta az intelmet, bizonyára furcsának találta, amint a fiatalok körbeülik a lemezjátszót vagy a magnót, és figyelmesen hallgatják a gépzenét. Én azonban - a klubvezetőséggel együtt - komolyan vettem a szavait, végtére is igaza volt: egy jazzklubhoz a hangszerek, az élőzene is hozzátartozik. Még ha kezdetben nem is első osztályú az a zene...

Már említettem a Pleszkán-Gayer Duót és a Jazz GT-t mint a klubhoz leginkább kötődő két együttest. Tagjaik annak idején már zeneileg igencsak képzett fiatalok, akik a klub révén próbalehetőséghez és rendszeres fellépéshez jutottak. Azonban csak félig-meddig voltak fehérvári illetőségűek. Pleszkán Frigyes Budapest mellett, Monoron lakott; Gayer Ferenc Sopronból került középiskolai tanulmányai után Fehérvárra, átmenetileg el is helyezkedett - antikváriusként -, hogy itt, a fővároshoz közel készülődjék jazztanszakos tanulmányaira. Gayer tagja volt mindkét formációnak. A jazz GT-tagok közül rajta kívül még Héjja Mátyás és Muck Ferenc lakott városunkban. Héjja Nagykanizsáról, hivatásos tiszthelyettesként, Muck Pécsről, sorkatonaként került a Helyőrségi Koncert Fúvószenekarba. A kvintett két további tagja (M. Horváth Péter és Tiborcz Iván) nem Fehérváron lakott, velük a budapesti Postás Zeneiskola alapfokú jazz tanszakán ismerkedtek össze a többiek, és alakították meg az együttest.

A Székesfehérvári Jazzklub, majd az egymás után megnyíló jazzkávéházak és -presszók is közrejátszottak abban, hogy egyre több helybeli fiatal fogott neki a hangszertanulásnak, és a Jazz GT sikerein is felbuzdulva különböző stílusú és színvonalú formációkat alakítottak. Számosan jelentkeztek a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola (később: Főiskola) jazz tanszakára, és többségük sikeresen el is végezte azt. Úgy látszik, jellegzetes fehérvári jelenség a basszushangszer iránti vonzódás; mindeddig öten végeztek a nagybőgő szakon, sorrendben: Gayer Ferenc, Töttös László, Vörös Tamás, Horváth György és végül Oláh Zoltán. A nyolcvanas évek végén Mohai Tamás gitárosként, öccse, Győző dobosként végezte el a tanszakot. A kilencvenes években Szabó Dávid és Romhányi Áron (zongora), Jelasity Péter (altszaxofon) és Mits Gergő (basszusgitár) került sorra. (A két "kilencvenes" bőgőst, Horváthot és Oláht már említettem). A legfrissebben végzett művész, aki már 2000-ben vette át diplomáját: Hámori János (trombita).

A jazzklub zenekar alapító próbálkozásai eleinte csupán néhány hónapot értek meg. (Funky Team, Studio '80, Reflexion, WS '81, Jazz GMK stb.) Az első tartósabb együttes a Tritonus nevű, vibrafon-gitár-bőgő összeállítású kis formáció volt (1983-85), amely az 1950-es amerikai Red Norvo - Tal Farlow - Charles Mingus trió mintájára jött létre. A trió (tagjai: Márkus József, Mohai Tamás és Vörös Tamás) viszonylag rövid fennállása alatt bejárta az ország legtávolabbi vidékeit Nagykanizsától Sárospatakig és Békéscsabáig. Egyaránt sikert arattak Budapesten az Almássy téri amatőrjazz-fórumon, valamint Pécsen a Dél-Dunántúli Jazztalálkozón.

Nagyobb volumenű és még sikeresebb vállalkozás volt a Vörös Tamás által életre hívott Videoton Big Band. A zenekart helybeli muzsikusok, valamint budapesti jazztanszakos és tanszakot végzett fiatalok alkották. 1984 decemberében mutatkoztak be, majd '85 áprilisában három másik hazai nagyzenekarral együtt részt vettek a Vörös Tamás által szervezett, nagy sikerű Videoton Big Band Találkozón. Ugyanez év nyarán a Debreceni Jazznapokon fellépésükről rádiófelvétel készült. 1986 júniusában az NSZK-ban vendégszerepeltek, nem sokkal ezután közepes nagyságú zenekarrá fogyatkoztak Videoton Jazz Band elnevezéssel. '89-ben - szponzoruk megszűntével - újra nevet változtattak: Posthumus névvel jelent meg 1990-ben Földközi tengely című nagylemezük.

A zenekar feloszlása után gyakorlatilag annak ritmusszekciója maradt fenn, és működött még jó ideig - Mohai-Vörös Trió néven (Mohai Tamás - gitár, Vörös Tamás - basszusgitár, Mohai Győző - dob). Stílusuk ízig-vérig modern jazz - kemény rockos-fúziós beütésekkel. Egy műsoros kazettájuk jelent meg 1992-ben It's Ordinary Speech címmel. A triónak 1991-től létezett egy budapesti zenészekkel kibővített változata is: az MWF Quintet (Winand Gábor - szaxofon, Farkas Mihály - billentyűs hangszerek).

A fiatalabb generáció emlékezetes, bár rövid életű formációja volt az 1992-ben alakult The HusBand - a gitáros Mészáros Ádám vezetésével. Mainstream (vagyis a fő irányzatnak megfelelő) jazzt játszottak, de különleges színt kölcsönzött a zenekarnak az ígéretes tehetségű Haász Andrea hangszerként alkalmazott énekhangja. Tulajdonképpen a HusBand utódaként működött 1994-től - szintén csak rövid ideig - a Shock-Matt együttes, stílusuk azonban gyökeresen eltért az előbbiétől: kemény funky-rockot játszottak. Juhász Zoltán (altszaxofon, fuvola), Mészáros Ádám (gitár), Mits Gergely (basszusgitár) és Mészáros Sándor (dob) voltak a tagok.

Az Albatross Jazz & Blues Band jelenleg is működő zenekar. (A szerző itt - valamint a korábban említett Tritonus együttesnél - személyesen érintve van, ezért igyekszik a tényekre szorítkozni, és kerülni az értékelő szavakat.) 1984 novemberében alakult az Ifjúsági és Úttörőházban az intézmény házi zenekaraként. Stílusa a modern swinghez, a hard bophoz és a soul jazzhez közel álló mainstream jazz. Túlnyomó részben amerikai jazz standardeket és bluesokat játszanak - a szokatlan hangszer-összeállításból adódó eredeti hangzásra törekedve. Jazz- és blues-klubokban egyaránt fellépnek, 1992-ben részt vettek Tatabányán a Nemzetközi Bluesfesztiválon. Az együttes 1995 óta áll munkakapcsolatban a Magyar Rádióval: eddig már három alkalommal rögzítettek körülbelül egy-egy órányi zenei anyagot a Bartók és a Petőfi rádió műsora számára, ebből az utolsó kettőt (1999 és 2002) a Rádió Márványtermében, nagy sikerű nyilvános koncert keretében. A zenekar jelenlegi összeállítása: Bellada István (harsona), Juhász Zoltán (fuvola, altszaxofon), Cserta Balázs (klarinét, szaxofonok), Márkus József (vibrafon), Rácz Roland (zongora), Horváth György (bőgő, basszusgitár), Szántó Ferenc (dob). Az alapító bőgős Járja Tamás igen fiatalon, még a megalakulás évében elhunyt, helyét Töttös László vette át. Rövidebb-hosszabb ideig az együttes tagjai voltak még: Fodor László, Balogh András, Mészáros Ádám, Kerékgyártó Gyula (mindannyian gitárosok) és Kisteleki Győző (basszusgitár, oboa, szaxofonok, ének), és Kurgya Zoltán (fuvola, szaxofonok). Az együttest gyakran kiegészíti vendégként a helybeli altszaxofonos Mits Márton, országos hírű vendégszólistái közül pedig a szaxofonos Muck Ferenc és a gitáros Gyárfás István a legkedveltebbek. Az Albatross Band 1997-ben saját klubot indított a városban - de ez már egy következő fejezet témája.

Az 1994-ben alakult Andante Jazz Quartet tagjai az akkori legfiatalabb korosztályhoz tartoztak. A mainstream jazz legnemesebb hagyományait követő együttes '94 őszétől két évig abban a szerencsében részesült, hogy az Öreghegyi Közösségi Ház jazzklubjának házi zenekaraként havonta rendszeresen felléphetett - helybeli és neves fővárosi vendégszólistákkal. A fenntartó intézmény anyagi támogatásával a kvartett tagjai eljuthattak a tatabányai és a ceglédi jazztáborba. Az eredeti felállásuk: Jelasity Péter (altszaxofon), Romhányi Áron (zongora), Oláh Zoltán (bőgő) és Csorba Péter (dob). Komoly törést okozott az együttes fejlődésében a bőgős kilépése, aki Budapestre távozott, miután felvételt nyert a Jazzfőiskolára. Egy ideig Ignácz Attila (basszusgitár) helyettesítette, majd a zenekar megszűnt.

Feltétlenül meg kell említenem még a Mohai fivérek által 1983-ban alakított Faxni együttest, amely lényegében egy alternatív rockzenekar. Produkciójukban a dalszövegeknek fontos szerep jut, ugyanakkor a zenei háttérben és közjátékokban improvizatív elemek és jazzes harmóniák uralkodnak. Olyan kiváló jazz-szólisták voltak hosszabb-rövidebb ideig az együttes tagjai, mint a pécsi Plecskó László (harsona) vagy a budapesti Winand Gábor (ének, szaxofon) és Farkas Mihály (billentyűs hangszerek). Számtalan rádiófelvételt készítettek, egy-egy kis-, illetőleg nagylemezük jelent meg a Hungarotonnál. A zenekar 1990-ben eMeRTon-díjat kapott. Éppen az idén, május 30-án tartotta a Faxni 20 éves születésnapi koncertjét a fehérvári Bahnhof klubban, és erre az alkalomra még egy új lemezük is elkészült.

Rendszerváltás... És a zenei életben?

A rendszerváltás utáni első évtized... Emlékezetünkbe ekként vonultak be a kilencvenes évek. Változott-e városunkban a jazzmuzsika társadalmi helyzete, megítélése? Együttesemmel, az Albatross-szal talán 1990. október 26-án szembesültünk először a történelemmel: örömmel "ugrottunk be" helyettesíteni egy budapesti zenekart, akik az emlékezetes taxis blokád miatt nem jelenhettek meg az MMK István termében. Bezzeg nem örültünk, amikor megtudtuk, hogy az időközben "A Szabadművelődés Házá"-ra átkeresztelt Ifiházban immár próbatermi díjat kell fizetnünk. De komolyra fordítva a szót: a dolgok általában nem változnak - és nem is változtak - egyik napról a másikra... Legalábbis e zene köztes helyzete továbbra sem változott. Sem nem könnyű, sem nem komoly; avagy: ha akarom, szórakoztató, ha akarom, komoly- vagy kortárs zene. Azelőtt az "elvtársakat" kellett meggyőzni arról, hogy ez a műfaj az amerikai néger rabszolgák zenéjében gyökeredzik, és hogy a duruzsoló vagy éppen rikoltozó tenorszaxofon hangjába beleszerető tizen-huszonévesek nem ettől lesznek a rothadó kapitalizmus feltétlen hívei. Manapság viszont a vállalkozó urakkal és a nemzetközi nagytőke hazai képviselőivel kell elhitetni, hogy talán a jazzmuzsika is lehet reklámhordozó, meg hogy a szponzorálási összeg egy része az adóalapból levonható... Természetesen ez így egyik sem igaz; pontosabban: általában nem igaz! Az utóbbi lehetőség a kiemelt közhasznú alapítványok esetében érvényes, a "reklámhordozás" pedig a nagyobb eseményekre, fesztiválokra - mégpedig annál inkább, mennél nagyobb a hallgatóság létszáma. A létszám növelése érdekében pedig műfaji engedményeket kell tenni - gyakran a művészi színvonal rovására.

Ördögi kör ez. Ennek a zenének feltétlenül elkötelezett híve legyen az a népművelő, kulturális menedzser, esetleg muzsikus, aki jazzklubot vezet, vagy intézményében rendszeresen tart jazzrendezvényeket! És egyben zsonglőrnek is kell lennie: a bevétel, a kiadás és a színvonal három bűvös pontja között kell egyensúlyoznia. Hála Istennek, továbbra is léteznek ilyen személyek, és továbbra is zajlik - bár három-ötévenként hullámzó intenzitással - a jazzélet városunkban. A műfaj általános elfogadtatásáért, az ún. "komoly" zenével egyenértékű megítéléséért sokat tehetne a városi sajtó. Ezen a téren bizony, valóban nem történt semmiféle pozitív változás. Sőt! Ötödrangú reklámújságok közhelyeivel, közepes osztályzatot sem érdemlő általános iskolai fogalmazványok csikorgó fordulataival találkozik az ember - a tárgyi tévedésekről és helyesírási hibákról nem is beszélve -, ha néhanapján cikket talál az újságban az elmúlt hét koncertjeiről. A jóindulat nem elég! A "kellemes volt a zene, jól éreztük magunkat" típusú mondatoktól az olvasó nem lesz sokkal okosabb. Nem mondom, hogy legyen abszolút hallása, szolmizálni sem kell tudnia feltétlenül; de könyörgöm, azért nem árt, ha egy icipicit ért is a zenéhez, aki a zenéről ír! Ma már nosztalgiával gondolok vissza a korán eltávozott Sárközi Gábornak a hetvenes-nyolcvanas években keletkezett, talán túlságosan is kemény, mégis színvonalas koncertkritikáira. A későbbiekben is olvashattunk kifogástalan fesztiválismertetőket - Kádár István, majd Tódor János jóvoltából -, amelyek a műfaj iránti érzelmi kötődésről is tanúskodtak. Mégis, talán a leginkább követendőnek a megboldogult Neumann Ede tanár úr példáját tartom, akinek nagy hozzáértéssel íródott cikkeit igazi élmény volt olvasni - bármilyen műfajú zenei eseményről. (Nagy kár, hogy "külsős" lévén ritkán vállalkozott cikkírásra.)

Azok a kilencvenes évek... Jazzkrónika

A kilencvenes évek fontosabb történéseit - eddigi módszerünkkel szakítva - kronológiai sorrendben tekintsük át! Teljességre nem törekedtem, igyekeztem azokat az eseményeket kiválasztani, amelyek valamilyen folyamatnak, törekvésnek a kezdetét vagy éppenséggel a végét jelentik, illetőleg jelképezik; részint pedig példaként kiragadni egy-egy - bizonyos tendenciára jellemző - mozzanatot.

1990. május 26., Vörösmarty Színház: jazzkoncert az Alba Regia Napok keretében. Erre és a következő napra tervezték eredetileg a 12. Interjazz Fesztivált. A haldokló Videoton Vállalat - szinte az utolsó pillanatban - lemondta támogatását, így a várva várt esemény meghiúsult, egyben a 23 éves múltra visszatekintő nemzetközi fesztiválsorozat is véget ért. Kolozsváry Kende, a színház akkori művészeti titkára kárpótlásul fiatal muzsikusok - egy fehérvári és három budapesti együttes - részvételével jó hangulatú hangversenyt szervezett. A Vörös Tamás vezette Posthumus zenekar, a Winand-Gyárfás Duó, a No-Spa, valamint Gadó Gábor Joy együttese volt a négy résztvevő.

1991. február 4., Pelikán Terem: Vukán György szerzői estje. Ezzel városunk színházának kamaraterme is belép a jazzprogram-rendező intézmények sorába. Ha nem is rendszeresen, de egyre gyakrabban szól a jazz a Pelikánban vagy az udvarán.

1991. június 6.: Mohai Tamás kezdeményezésére tizenhárom személy egyesületet alapít JRP (azaz: jazz-rock-pop) Zenei Társaság elnevezéssel. Az alapszabályban közzétett cél: "a székesfehérvári jazz- és rockzene szellemi értékeinek védelme, művelői művészeti törekvéseinek támogatása". Alapító tagok: Horváth György, Juhász Zoltán, Kisteleki Győző, Kremnitzky Géza, Márkus József, Mits Péter, Mohai Győző, Mohai Tamás, Németh Gábor, Siklósi Imre, Szántó Ferenc, Voga János és Vörös Tamás. A Társaság még ugyanebben az évben két nagy sikerű "alapítványi koncertet" rendez (szeptember 13.: MMK István Terem, december 12.: Vörösmarty Színház). Az egyesület a következő évben hamarosan feloszlik, mert a voltaképpeni legfontosabb célt nem sikerült elérnie: az önkormányzat támogatását egy mindennap működő klub létrehozására.

1991. augusztus 9., Helyőrségi Klub: Lakatos "Ablakos" Dezső kvartettjének frenetikus sikerű hangversenye a kerthelyiségben. A lelkes fehérvári hallgatóság ekkor még nem sejthette, hogy ezen a koncerten végleg búcsúzik a népszerű szaxofonművésztől...

1992. szeptember 5.: a Bauer Sound KFT székesfehérvári (Magyarországon egyedüli) képviseletének és hangszerüzletének ünnepélyes megnyitása. A bécsi cég fehérvári leányvállalatának vezetője: Vörös Tamás. Az új hangszerbolt hírét természetesen a jazzmuzsikusok is örömmel fogadták a városban. (Mellékesen: a megnyitó ünnepségen nem jazz-zene szólt.)

1993. október: az Egyesült Államok Európában Állomásozó Légierejének Zenekara a Vörösmarty Színházban. A Glenn Miller-zenekar kései utóda első alkalommal járt városunkban, de már nem először Magyarországon. A hangversenyen klasszikus zenei, bigband- és dixieland-számok is elhangzottak.

1994. március 4., Helyőrségi Klub: Albaimpro No. 1. A Helyőrségi Klub és az Öreghegyi Közösségi Ház kezdeményezése a régi, országos hírű fehérvári fesztiválok újjáélesztésére. A "No. 1", amelyen felléptek a hazai jazzélet kiemelkedő alakjai - többek között Pege Aladár, Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György, Berki Tamás, Bontovics Kati és Csepregi Gyula - teltházas sikert hozott. A fesztivált azóta is rendszeresen, minden évben megtartották, az évek során két-háromnapossá bővítették, és néhány kevéssé ismert külföldi szólistát, illetőleg együttest is meghívtak a rendezők. Az egykori Interjazz fesztiválok színvonalát végül is - főleg anyagi okok miatt - mindeddig nem sikerült megközelíteni. A fesztivál "örökmozgó" fő szervezője: Bogárdi Ernő népművelő; az első időkben tanácsaival sokat segít Balogh István őrnagy, a Helyőrségi klub nyugalmazott igazgatóhelyettese, Steffer Miklós klubigazgató, valamint Kolozsváry Kende, aki ekkor már az Öreghegyi Közösségi Házban tevékenykedik. (Az első "Albaimpro" még az öreghegyi intézménnyel közös rendezvény, a továbbiakat a Helyőrségi Klub egyedül rendezi.)

1994. április 29., Öreghegyi Közösségi Ház: Kósa Zsuzsa énekesnő festmény- és grafika-kiállítása, valamint hangversenye (kísér a Fogarasi-Lattmann-Szendi trió). A felújított-megszépült intézmény jazz jellegű rendezvényeinek nyitánya. 1993/94-ben vezetőgarnitúra-váltás történt: Tóth István igazgató az Építők Művelődési Háza megszüntetése után, '93 márciusában került az öreghegyi intézmény élére; a következő év januárjában munkatársa és helyettese lett Kolozsváry Kende, akivel már korábban, az Építőknél is együtt dolgozott. Kettejük fáradozása nyomán néhány hónap alatt egy korszerű, reprezentatív művelődési ház született az egykori Fanta villa helyén.

1994. május 1.: majális a Városi strandon - a választási kampány jegyében. Közreműködik a világszerte ismert Budapest Ragtime Band, amelynek nagybőgőse és egyúttal a vezetője Gayer Ferenc, aki az egykori fehérvári Jazz GT alapító tagja volt. Gayer egyébként a budapesti Bartók Béla konzervatóriumi jazztanszak elvégzése után több mint tizenkét évig Garay Attila triójának volt a tagja (Weszely János dobossal együtt). Ezzel párhuzamosan Kovács Gyula együttesében is bőgőzött, valamint a magyar jazztörténet legendás párosát, a Beamter-Martiny duót kísérte Baló István dobossal együtt - Beamter Bubi 1984-ben bekövetkezett haláláig. Később Pleszkán Frigyes zongoristával is felújította kapcsolatát, és ma is gyakran szerepelnek együtt; ilyenkor általában Jávori Vilmos a trió dobosa.

1994. október 7., Öreghegyi Közösségi Ház: indul az "Andante Jazz Club". Minden hónap első péntekén (a nyári szünet kivételével, egészen 1996. május 3-áig) az Andante Jazz Quartet játszik - helybeli vagy fővárosi vendégszereplőkkel. (A nyitónapon Mohai Tamás a vendégszólista.) Idővel a koncerteken alkalomadtán fiatal, kezdő formációk is fellépnek - előzenekarként. Az intézményben egyébként más zenei műfajok is (blues, progresszív rock, country, folk) rendszeres megszólalási lehetőséget kapnak - Öreghegyen, illetőleg a vele közös igazgatás alatt álló Felsővárosi Közösségi Házban.

1995. január 3-ától: az Alba Regia Szálló bárjában szombatonként jazzkávéházat tartanak a Mohai Tamás-Szabó Dávid duó közreműködésével. A sorozat hamarosan megszűnik.

1995. augusztus. Ez évben, és ettől kezdve minden év augusztusában - vasárnaponként délután a Zichy ligeti zenepavilonban fúvóskoncert-sorozatot rendez A Szabadművelődés Háza. Idővel a fúvós zenekarok mellett nagyobb létszámú jazz-zenekarok is a sorozatba kerülnek. 1995. szeptember 14., Helyőrségi Klub: a budapesti Trio Midnight koncertje. Ezzel az addig rendszertelenül tartott jazzrendezvényeket klub jellegű koncertsorozat váltja fel. Bogárdi Ernő az általa szervezett sorozatot - emlékeztetve az Ifjúsági Házban 1975-től működő klubra - "Székesfehérvár Jazz Klub"-nak nevezi el. Hogy mégis másról van szó, azt az i betű hiánya, valamint a "Jazz" és a "Klub" szavak különírása jelzi.

1996. február 8., Helyőrségi Klub: az Orient Dixieland Jazz Band koncertje Csányi Attila vezetésével. Megtört a jég; New Orleans-i stílusú zenekar lép fel egy székesfehérvári jazzklubban - több mint egy évtized után először!

1996. március 24., Szent István Művelődési Ház: jazzkoncert Krzysztof Scieranski, a neves lengyel basszusgitáros közreműködésével. A Megyei Művelődési Központ volt épülete - miután visszakerült a Római Katolikus Egyház kezelésébe - továbbra is szolgálja a közművelődést. Alkalmanként jazz rendezvényekre is sor kerül az intézményben.

1996. május 31- június 2., Helyőrségi Klub: Albaimpro No. 3. Mint már említettem, 1994 óta minden évben sor kerül az Albaimpro fesztivál megrendezésére. Ami újdonság: ebben az évben először és utoljára háromnapos a program, első alkalommal tartanak vasárnap kora délután térzenét a Városház téren. Ez alkalommal három budapesti jazztanszakos formáció, valamint a fehérvári Orangeman együttes mutatkozik be. Ez utóbbi zenekar abban az időben alakult Horváth Dávid (gitár) vezetésével, ritmusszekcióját Kiszely Gergő (basszusgitár) és Kozman Bálint (dob) alkotja. Váltakozó összetételű és nagyságú együttes - különösen a fúvóscsoportját illetően -, amit ez alkalommal egy személyben Jelasity Péter (altszaxofon) képviselt. Stílusára a kísérletezés jellemző, ami bizonyára összefügg a gyakori tagcserékkel. A zenekar neve nem a narancsra (orange), hanem szójátékszerűen az arrangement (hangszerelés) szóra utal. (Az Orangeman utódzenekarának tekinthető Jazzterfield együttes, - amely 1999-ben alakult Horváth Dávid és Sipos Csaba gitárosok vezetésével - már jóval egységesebb arccal rendelkezik.)

1996. október 4., Öreghegyi Közösségi Ház: új jazzklub-sorozat indul, a volt Andante Jazz Quartet helyett ezentúl a Blackbird Trio lép fel minden hónap első péntekén - ismert vendég muzsikusokkal. Összekötő kapocs a bőgős, Oláh Zoltán személye, aki korábban Andante-tag volt, most pedig jazztanszakos kollégáival együtt (Pataj György - zongora, Ferge Béla - dob) a klub új házigazda-zenekarának tagja - egyedüli fehérváriként. A klubnyitó össze lett kötve Sági István fotográfus "Jazzportrék" című kiállításának megnyitásával.

1996. november 15., Öreghegyi Közösségi Ház: az intézmény a Hand Made Trióval is szerződést köt sorozatfellépésre (György Mihály - gitár, Glaser Péter - basszusgitár, Mohai Győző - dob). A trió minden hónap harmadik péntekén játszik. Ezáltal egy idényen keresztül - kísérleti jelleggel - párhuzamosan két jazzklub is működik Öreghegyen! Elnevezésük: "Öreghegyi Jazzklub I", a már említett Blackbird Trio klubja, a "hagyományosan modern", mainstream jazzt kedvelő közönség számára, illetőleg "Öreghegyi Jazzklub II", amelynek keretében a keményebb, fúziós zenét játszó Hand Made hallható - ugyancsak neves vendégekkel. A Hand Made Trió klubsorozata 1997. április 18-án, a Blackbird Trióé május 9-én zárul.

1997. február-március: jazz vonatkozású programok az új MMK-ban. A Barátság Házából átalakított Megyei Művelődési Központban is megtekinthető - február 28-ától - Sági István jazzportré-kiállítása. A Barátság Klubmoziban március 13-14-én vetítik Robert Altman Kansas City című filmjét, amely jazzfilmnek is tekinthető.

1997. május 9., Öreghegyi Közösségi Ház: a Blackbird Trió klubzáró hangversenyén előzenekarként bemutatkozik a fiatal tehetségekből alakult Yellow Angels együttes (Mits Márton - altszaxofon, Rácz Roland - zongora, Károly Zoltán - bőgő, Csorba Péter - dob). A zenekar az őszi klubidényben is fellép minden alkalommal, kiegészülve Horváth Dávid gitárossal.

1997. május 23., A Szabadművelődés Háza: "Péntek esti ritmus" címmel dob-showt rendeznek öt ütőhangszeres (Band László, Csorba Péter, Szakáll Béla, Szántó Ferenc és Zsédely Zsolt) részvételével. A különleges formációt Faragó Péter (gitár) és Kristóf Tamás (basszusgitár) egészíti ki, vendégként közreműködik a Horváth Dávid - Kerékgyártó Gyula gitárduó.

1997. október 3., Öreghegyi Közösségi Ház: Jazzklub-évadnyitó. Az 1998. május 8-áig tartó idényre a Zana Zoltán (szaxofon), Romhányi Áron (zongora), Oláh Zoltán (bőgő), Kőfalvi Csaba (dob) összeállítású kvartettet szerződtetik. A zenészek kifejezett kérésére nem együttesként, hanem csak alkalmi formációként hirdeti az intézmény a közreműködőket. Szokás szerint neves vendégszólisták is fellépnek a klubkoncerteken.

1997. október 23., A Szabadművelődés Háza: Az Albatross Jazz & Blues Klub megnyitója. A klubesten az Albatross Jazz & Blues Band sztárvendége Muck Ferenc (tenor- és szopránszaxofon). A klubestekre a nyári időszakot és a szeptember hónapot kivéve minden hónap egy-egy csütörtöki napján kerül sor. A műsorban - igen ritka kivételtől eltekintve - minden alkalommal szerepel egy-egy közismert vendég művész vagy - ritkábban - együttes. Gyakran bemutatnak egy-egy (vagy több) fiatal, pályakezdő tehetséget is; néhány név: Mits Márton (altszaxofon), Szakáll Béla (ütőhangszerek), Gácsi Anna (ének), Hámori János (trombita); közülük később végleg a házigazda Albatross Band tagjává vált Rácz Roland (zongora), Cserta Balázs (klarinét, szaxofon) és Bellada István (harsona). Az Albatross Jazz & Blues Band maga szervezi és propagálja a klub műsorát, de mivel a zenekar nem önálló jogi személy, fenntartó intézményként A Szabadművelődés Háza intézi az adminisztratív ügyeket (pályázatok, pénzügyek stb.). Mindamellett városunkban példa nélkül áll, hogy egy jazz-zenekar által működtetett klub - ha kisebb-nagyobb megszakításokkal is, de - ilyen hosszú ideig fennmaradjon.

1997. október 25., Szent István Művelődési Ház: Archifest jótékonysági jazzkoncert fogyatékos gyermekek megsegítésére. A koncertet ezt követően minden év októberében megrendezik. Szervező: az Archinform Bt, Horváth Dávid vállalata, ezért természetes, hogy az Orangeman, majd a Jazzterfield együttes állandó résztvevője a fesztiválnak. A rendezvény négy évvel később, 2001. október 20-án Zbigniew Namyslowski és együttese fellépésével nemzetközivé válik. A neves lengyel szaxofonművész elsőrangú műsora kirobbanó sikert arat.

1998. február 19., A Szabadművelődés Háza: az Albatross Jazz & Blues Klub programjának címe e napon: Billentyűs est. Ez alkalommal három fiatal zongorista az Albatross Jazz & Blues Band vendége: Szabó Dávid, Romhányi Áron és Rácz Roland. Az esemény kapcsán érdemes megemlíteni, hogy városunkban a hetvenes-nyolcvanas években "hiánycikk" volt a jazz-zongorista. (Talán Mikó Péter és a fiatalon elhunyt Szabó "Lui" Sándor nevét említhetném, ám ők legfeljebb a jazz-rockkal kacérkodtak.) A klubest sikere is bizonyítja, hogy a helyzet a kilencvenes évekre teljesen megváltozott. Egyébként a mesterségbeli tudás továbbadását kutatva mintegy családfa-szerűen rajzolódik ki a történet: Romhányi Áron és később Rácz Roland is első jazz-zongoraleckéit Szabó Dávidtól kapta; ő viszont - évekkel azelőtt - édesapjától, az előbb említett Szabó Sándortól.

1998. április 3-4., Helyőrségi Klub: Albaimpro No. 5. A fesztivál megnyitójaként új nagyzenekar mutatkozik be: a nemrég alakult Hang-Szín-Tér Big Band - Vörös Tamás vezetésével. A zenekar fenntartó intézményéről, a Hang-Szín-Tér Művészeti Alapiskoláról a következő fejezetben lesz szó.

1998. április 24., Öreghegyi Közösségi Ház: Öreghegyi Jazzklub, "Rendkívüli koncert". Bemutatkozik a Mits Jazz Band (Mits Márton - altszaxofon, billentyűk, Rácz Roland - zongora, Csóka Péter - gitár, Horváth György - basszusgitár, Csorba Péter - dob, vendég: Pete Zsófia - ének). A túlnyomórészt fiatalokból álló együttes a Yellow Angels utódzenekarának tekinthető, csakhogy az elődök zömében standardeket játszottak - mainstream stílusban, míg az utódok repertoárja főként a zenekarvezető-szaxofonos jazzrock-fúziós kompozícióiból áll.

1998. május 14., Helyőrségi Klub. A Jam and Eggs (Szabó Dávid - billentyűk, Kisteleki Győző - basszusgitár, ének, Mohai Győző - dob) koncertje. Ebben az évben immár harmadszor mutatkozik be új, helybeli formáció; ezúttal azonban nem jazz-zenekarról van szó, hanem a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek rock-blues repertoárját az eredeti stílusban játszó együttesről - legfeljebb valamivel modernebb hangzással (sounddal).

1998. augusztus 14., Öreghegyi Közösségi Ház: az Öreghegyi Muzsikáló Udvar premierje. Ezentúl minden évben késő tavasztól kora őszig (az időjárási viszonyoktól függően) szórakoztató programok várják a közönséget az ez év nyarán nyugati "garden party"-stílusban átalakított, befüvesített, szétszedhető színpaddal ellátott udvaron. A megnyitó napon, valamint az ezt követő, szeptember 18-i Muzsikáló Udvar műsorában még csak periférikusan jelentkezik a jazzmuzsika (Jam and Eggs-koncert, illetőleg a Hermann László Zeneiskola Ifjúsági Fúvószenekara - "örökzöld, klasszikus és jazz feldolgozásokkal"); a későbbiek során azonban egyre gyakrabban találkozunk e sorozat keretében "igazi" jazz programokkal is. Érdekességként megemlítem, hogy az öreghegyi intézmény 1995 nyarán már használta a "Muzsikáló Udvar" elnevezést, amikor a Kossuth utcai Udvarházban szervezett szabadtéri koncerteket (június 14.: Andante Jazz Quartet, július 26.: Blues est). Az egészen fiatalok kedvéért hozzáteszem: az Udvarház üzletközpont utcafronti épületében pár évvel korábban még az Építők Művelődési Háza működött ('95-ben pedig a hely szelleme...)

1998. október 9., Öreghegyi Közösségi Ház: az Öreghegyi Jazzklub évadnyitója (egyúttal a Muzsikáló Udvar programja). A New Chocolate (funky-soul) együttes koncertje - Szabó Dávid (billentyűk) vezetésével. Az egyébként budapesti illetőségű, kilenctagú zenekarnak Szabó mellett még két fehérvári tagja van: Hámori János (trombita) és Mits Gergő (basszusgitár). A Jazzklub átmenetileg szakít az eddigi, "állandó házizenekar plusz vendégek" formával; a következő másfél évben az egyes klubnapokon más-más együttesek képviselik a fő produkciót. Az előzenekar azonban - 1999. február 5-éig - továbbra is állandó: a Mits Jazz Band.

1998. november 9.: Jazzkávéház-sorozat indul a Zsolnay Kávéházban (Oskola u. 6, jelenleg: Vista Utazási Iroda). A kéthetenkénti estéken Mohai Tamás (gitár) és Vörös Tamás (bőgő) duója játszik, egy vagy két alkalommal vendég: Muck Ferenc (szaxofon). A sorozat a következő évben már nem folytatódik. 1998. december 13., a Szabadművelődés Háza: Albatross Jazz & Blues Klub - George Gershwin Centenárium. A fővárosi és a vidéki jazzkörök együttműködésének ritka, de szép példája ez a klubest. A szimfonikus jazz megteremtője születésének 100. évfordulója alkalmából egy nagy sikerű CD budapesti, Rátkai klubbeli ünnepélyes bemutatójával nyitják meg a Gershwin Centenáriumi Évet. A CD-n Gershwin-művek és -feldolgozások hallhatók a pécsi énekesnő, Bornemissza Mária előadásában, a budapesti Trio Midnight kíséretével. A bemutatót országos turné követi, amelynek utolsó állomása a fehérvári koncert, ahol természetesen az Albatross Jazz & Blues Band is közreműködik néhány Gershwin-feldolgozással.

1999. május 14., Öreghegyi Közösségi Ház: a Déli Part rockegyüttes koncertjét nem hoznám kapcsolatba a jazzel, ha nem hallgatom meg a műsor második felét. Ebben a részben lépett fel ugyanis a vendég énekesnő (mellesleg a zenekarvezető Kiss László testvére), Kiss Noémi, aki a felfedezés erejével hatott rám. Igazi őstehetség, aki őszinte átéléssel, hiteles stílusban ad elő klasszikus bluest, jazz standardet egyaránt!

1999. június 18., Öreghegyi Muzsikáló Udvar (a rossz idő miatt a színházteremben): a Penta-Tones jazzegyüttes (Hámori János - trombita, Rácz Roland - billentyűk, Csóka Péter - gitár, Hasznos Ákos - basszusgitár, Csorba Péter - dob) koncertje. Ezzel ismét egy új, fiatal fehérvári zenekar, ezúttal az "osztódással szaporodó" Yellow Angels második utódzenekara mutatkozott be (az első utód a '98-ban született Mits Jazz Band). Mellékesen: a koncerten sztárvendég: Csepregi Gyula (szaxofon).

1999. augusztus 19. Bory tér: Öreghegyi Mulatságok. Immár nyolcadik alkalommal rendezi meg az Öreghegyi Közösségi Ház az egésznapos szórakoztató, népünnepély jellegű programot az augusztus 20-i ünnep tiszteletére a Bory-vár melletti téren. Mindamellett valójában most először kap helyet a műsorban a jazzmuzsika. A műfajt a "hazai" Hang-szín-Tér Big Band, valamint a Budapest Ragtime Band képviseli.

1999. október 24., Szent István Művelődési Ház: Archifest jótékonysági jazzkoncert. Az évenként megrendezett hangverseny szenzációja ez alkalommal a Budapest Jazz Orchestra fehérvári bemutatkozása. (Művészeti vezető: Fekete Kovács Kornél.) A főváros egyetlen működő big bandje egy éve alakult, de máris hírnevet szerzett magának határainkon innen és túl. A zenekarnak fehérvári illetőségű tagja is van: Hámori János trombitás, aki ekkor még a budapesti Jazz-főiskola növendéke. (Hámorit ezen a koncerten a Jazzterfield együttes tagjaként is hallhattuk.)

1999. november 25., A Szabadművelődés Háza: Albatross Jazz & Blues Klub - Jubileumi klubest. Az Albatross Jazz & Blues Band megalakulásának 15. évfordulóját ünneplő koncerten részt vesznek a zenekar egykori tagjai is, valamint két fővárosi vendég: Király Éva (ének) és Muck Ferenc (szaxofon).

2000. február 4., Öreghegyi Közösségi Ház: Big Band Klub. Ismét állandó házigazda-zenekara van az Öreghegyi Jazzklubnak - amelyet átmenetileg Big Band Klubnak neveznek el. Mostantól a 2000. év nyári klubszünete kivételével minden hónap első pénteki napján a Hang-Szín-Tér Big Band játszik az intézményben - különböző vendég muzsikusok illetőleg énekesek közreműködésével. (A klubnyitón a vendég énekes: Fehér Adrienn, a Vörösmarty Színház művésze.) A Big Band Klub mintegy másfél éven át működik - 2001. június 1-jéig, majd félévnyi szünet után, 2002. február 8-án újraindul. A továbbiakban a Big Band fokozatosan átadja helyét, megosztja a fellépési alkalmakat a Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Szakközépiskola növendék-együtteseivel. Ezáltal az Öreghegyi Jazzklub a két helybeli jazz-tanintézet bemutató fórumává válik.

2000. június 2., Szent István Művelődési Ház: A Magyar Jazz Ünnepe 2000. A Magyar Jazz Szövetség minden évben programsorozatot szervez "A Magyar Jazz Ünnepe" címmel a fővárosban és vidéken egyaránt. Ebben az évben a Szövetség - megalakulásának 10. évfordulójára való tekintettel - a szokottnál is nagyobb hangsúlyt helyez e művészeti ág népszerűsítésére, a magyar jazzművészet bemutatására - a vidéki városokban is. A kiemelkedő magyar jazzmuzsikusokból összeállított Hungarian All Stars elnevezésű formáció ez alkalomból jó néhány helységben koncertet ad - közösen az illető várost képviselő helyi zenekarral. A fehérvári programot a Szent István Művelődési Ház és az Öreghegyi Közösségi Ház közösen rendezi meg, a rendezők a város jazzéletét reprezentáló együttesnek a Penta-Tones zenekart nevezik ki.

A harmadik évezred küszöbén - Hang-Szín-Tér és Dr. Jazz

Írásomban - a hetvenes-nyolcvanas évek kapcsán - már szó esett a zenetanulásról. Annak idején azonban jazzmuzsikus-képzésről városunkba nemigen beszélhettünk. Ha valaki akár hivatásos jazz-zenész vagy -énekes akart lenni, akár egyszerűen csak a műfaj szeretetétől indíttatva kívánta a jazz-zenélés gyakorlatát elsajátítani - hogy a későbbiekben esetleg kiegészítő foglalkozásként művelje azt -, akkor az Állami Zeneiskola után - feltéve, hogy le is érettségizett - Budapestre kellett utaznia, hogy felvételizzen a Bartók Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakára. Ha nem vették fel, néhány évet eltölthetett az ugyancsak fővárosi Erkel Ferenc Zeneiskola alapfokú jazz tanszakán, hogy utána újra próbálkozzék a felvételivel. (A kilencvenes években a Bartók jazztanszak főiskolai szintűvé emelkedett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszékévé vált, sőt, állítólag immár Zeneművészeti Egyetemről is beszélnek, de úgy tudom, a köznapi érintkezésben ma is röviden "jazz-főiskolának" nevezik, a középszintű tagozatot pedig "jazz-konzinak".)

A harmadik évezred küszöbéhez közeledve a helyzet Fehérváron gyökeresen megváltozott. A bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Alapiskolában jazz-zenészképzés indult. Hogy is van ez? Mármint a megyeszékhely jazzéletében a zenészképzés gondját egy falusi művészeti iskola oldaná meg? Első hallásra abszurdnak tűnik... De mielőtt a rejtélyre fényt derítenénk, utazzunk az időben vissza három évtizednyit! Városunkban ugyanis volt már kísérlet - nem is egy - a jazzoktatás bevezetésére. Természetesen nem önjelölt magántanárok suba alatti zeneóráira gondolok - nyílt titok, hogy ilyenek mindig voltak és lesznek is -, hanem intézményes keretek közötti tevékenységre. Hogy, hogy nem, a fehérvári Állami Zeneiskolában 1973 körül (talán a '72/73-as tanévben) kísérletképpen jazz-tanfolyamot indítottak. Afféle fakultatív mesterkurzus volt ez, mindenki látogathatta az órákat - a zenede növendékei is, kívülállók is -, akit érdekelt a műfaj. A budapesti jazztanszakon akkoriban végzett zongorista, Gottesmann Viktor utazott le előadást tartani hetenként a fővárosból - zsebében a friss diplomával. (Egy visszaemlékező szerint állítólag télen-nyáron motorkerékpáron tette meg az utat.) A kurzus hallgatói egy gyakorló zenekart is összehoztak. Hogy néhány nevet említsek, akik rendszeresen látogatták a miniatűr jazztanszakot: Kőnig Frigyes - ma neves grafikus-festőművész -, annak idején nagyon szépen fuvolázott, és a harsonával is ügyesen bánt; Villányi Gyula, aki a Székesfehérvári Szimfonikus Zenekar nagybőgőse volt akkoriban, és a Primavera kórusban is énekelt. (Sajnos, ő sem zenél már aktívan, két nagyfia viszont igen tehetséges pályakezdő klasszikus zeneművész.) A Zeneiskola egy év után leállította a jazzórákat. Állítólag pénzhiányra hivatkoztak, indítványozva, hogy "foglalkozzanak a témával inkább a művelődési házak!"

Mintha ez utóbbi tanácsot fogadta volna el egy jó évtized elteltével - 1984-ben - az a néhány "jazzkonzit" végzett, illetőleg annak utolsó évfolyamát végző zenész, akik tudásukat tovább kívánták adni a még ifjabbaknak. Elhatározásukkal - hogy elindítják az alapszintű jazzoktatást a városban - az Építők Művelődési Házához fordultak. A Ház vezetősége támogatta a vállalkozó szellemű fiatalemberek elképzelését, lehetőséget, intézményi kereteket adtak hozzá, ezzel tartósan kezdetét vehette a jazz- és rockzenészek képzése városunkban. Öt esztendő múlva - a rendszerváltás küszöbén adódó új lehetőségekkel élve - nagyjából ugyanezek az ifjak - Mohai Tamás, Mohai Győző, Vörös Tamás és társaik - immár mindnyájan diplomás muzsikusként, saját vállalkozásban megalapították a Polifon Zeneoktatói Munkaközösséget. Az addigi, Építők-beli tanfolyamokhoz képest pozitívumot jelentett, hogy az új oktatói társulás már bizonyítványt is adhatott a tanévet elvégző zenészpalántáknak. Kezdetben gitár, basszusgitár/bőgő és dob szakon indult az oktatás, majd bővült a hangszerválaszték, és zenekari gyakorlattal is kiegészültek az órák. Ha jól emlékszem, a Petőfi Általános Iskola épülete volt az első telephely, majd költözködtek - talán többször is. Ettől eltekintve a munkaközösség lényegében évekig, nagyobb zökkenők nélkül végezte munkáját.

Hát ennyit jazzoktatásunk kicsit kalandos, kicsit szaggatott és ezáltal hosszan elnyúló kezdeteiről. Mindenképpen hasznosak voltak ezek a próbálkozások: kellően előkészítették, megalapozták a Hang-Szín-Tér jazztanszakának munkáját, hasznos tapasztalatokkal szolgáltak a tanszak megszervezéséhez, és némileg talán a tanári kar majdani utánpótlásához is hozzájárultak. És ezzel vissza is érkeztünk a fejezetünk elején a bodajki tanintézettel kapcsoltban feltett kérdéshez! A választ kezdem azzal, hogy a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskolát Bodajk Nagyközség Önkormányzata az 1995/96-os tanévben alapította. Két év múlva létrejött az iskolát azóta is működtető Művészetért Közalapítvány. Ez idő tájt - amikor Vörös Tamás megkereste az intézményt a jazz tanszak indításának gondolatával - már egy mintaszerűen működő és gazdálkodó alapítványi iskolát talált több mint ezerfőnyi tanulólétszámmal és számos más helységbeli telephellyel - köztük a székesfehérvárival. Ma már Bodajk központon kívül nem kevesebb mint tizenhat városban vagy községben (Móron, Bakonycsernyén, Lovasberényben stb.) található az iskolának egy-egy vagy több kihelyezett tagozata. Felsorolni is nehéz, a zenén kívül hányféle művészeti ágban folyik a tanítás: a képző- és iparművészet különféle formái, dráma tanszak, balett, modern tánc, társastánc, néptánc, fotó- és videóművészet stb. Vörös Tamás - aki egyébként az alapítvány kuratóriumának is tagja lett - képletesen szólva fülön csípte a lehetőséget, amikor eldöntötte: ezt az iskolát választja a fehérvári alapfokú jazzoktatás sokadik felélesztésére - immár sokkal magasabb színvonalon, stabil intézményi keretek között és garantált állami támogatással.

Itt közbevetőleg meg kell említenem egy fontos tényt: Vörös Tamás 1999 és 2002 között tagja volt az önkormányzat kulturális bizottságának, így a város zenei életében a jazz műfajáért az eddigieknél is többet tudott tenni - gondolok itt a jazzoktatásra, az együttesek, a klubok támogatására. Különösen nagy része van abban, hogy az Alba Regia Jazzfesztivál 2002-ben újraindult - az önkormányzat anyagi támogatásával.

Visszatérve eredeti témánkhoz: a tanszak megszervezésének első állomása a Hang-Szín-Tér Big Band megalakítása volt. Vörös tanár úrnak a jazz-nagyzenekar mindig is szívügye volt. A nyolcvanas években alapított Videoton Big Band vezetőjeként épp elegendő tapasztalatot szerzett a karmesteri feladatokat illetően. 1997-ben hozzáfogott a zenekar tagjainak összetoborzásához, és még abban az évben elkezdődtek a próbák, a repertoár betanulása. Az első nyilvános fellépés Bodajkon volt, Fehérváron csak a következő év áprilisában mutatkozott be a big band - az Albaimpro Fesztiválon, nagy sikerrel. Az 1998/99-es tanévben már elkezdődhetett néhány hangszerszakon is a tanítás, majd a hangszerek választéka fokozatosan, évről évre bővült. Ma már tulajdonképpen a jazzmuzsikában alkalmazott minden fontosabb hangszer (illetőleg hangszercsalád) tanulásába belefoghat az érdeklődő a Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola jazz-tanszakán.

Két év sem telt el, máris felvetődött a középfokú oktatás bevezetésének gondolata. A Hang-Szín-Tér azonban - amint azt a teljes neve is mutatja - művészeti alapiskola, tehát feladatkörébe csak az alapfokú oktatás tartozhat. A jogszabályok nem engedik meg a középszintű tanítást az intézmény kebelén belül - az állami támogatás eltérő rendszere és egyéb adminisztrációs okok miatt. Egy megoldás kínálkozott: önálló tanintézmény alapítása, amely a Hang-Szín-Térhez csupán annyiban kapcsolódik, hogy mindkét iskolát továbbra is a bodajki Művészetért Közalapítvány működteti. Megszületett tehát a Dr. Lauschmann Gyula Zeneművészeti Jazz Szakközépiskola, és a 2000/2001-es tanévben a tanítás is elkezdődött - Mits Gergely igazgató vezetésével. Itt feltétlenül meg kell emlékeznem néhány mondatban az iskola névadójáról. Dr. Lauschmann Gyula (1861-1918) Fejér vármegye tiszti főorvosa volt, s ebben a minőségében igen sokat tett megyénk egészségügyéért, a járványok, a fertőző betegségek, különösen a tbc leküzdéséért. Ez azonban működési körének csupán egy szelete volt, hiszen hallatlanul szerteágazó érdeklődését, sokoldalú tevékenységét, közéleti munkáját szinte lehetetlen röviden összefoglalni. Polihisztor volt, igazi reneszánsz ember. 1908-1912 között megírta Székesfehérvár történetét, amely könyv formában csak a kilencvenes években került kiadásra - négy kötetben. Érdekelte többek között az építészet, a városrendezés, az iskolai oktatás, a civilszervezetek, a városi színjátszás; továbbá, ami itt, számunkra különösen fontos: szívügye volt Fehérvár zenei életének fejlesztése, az iskolai zenetanítás támogatása. Halála után több mint másfélezer kötetnyi könyv hagyatéka a város könyvtárát gyarapította. Visszatérve a szakközépiskolához, mára itt is elkezdődött gyakorlatilag az összes hangszerszakon az oktatás - az alapfokú tanszakhoz hasonlóan. Így a Hang-Szín-Tér végzőseinek ezentúl nem kell Budapestre utazniuk, ha tovább kívánnak lépni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a továbbtanulásnak nem az alapfokú tanszak elvégzése a feltétele, hanem a középiskolai (gimnáziumi) érettségi (és természetesen, a megfelelő szintű hangszertudás). Sokan járnak a környékbeli falvakból, városokból, sőt a fővárosból is az iskolába. A Hang-Szín-Tér jazz tanszaka és a Lauschmann "konzi" közös központi épületet tart fenn a Watthay utca 9. szám alatt; itt működik a Hang-Szín-Tér iskola fehérvári tagintézményeinek közös irodája is. A két zenei intézmény tanárai között is átfedés van. A szakközépiskola hangszeres oktatói: Hámori János (trombita), Muck Ferenc (szaxofon, klarinét), Szabó Dániel (zongora), Birta Miklós (gitár), Mits Gergely (basszusgitár), Szendőfi Péter (dob), Pocsay Krisztina és Pély Barnabás (ének). Természetesen, a hangszerszakoknak közös, összevont órái is vannak; ilyen tantárgyak a szolfézs (zenei alapismeretek, hallásfejlesztés), a jazz-zenetörténet, az angol nyelv valamint a hangszerismeret és -karbantartás.

A Művészeti Iskola jazz tanszakának hallgatói - az iskola többi tanszakának és tagintézményének növendékeivel együtt - minden évben május végén a bodajki központban rendezett Hang-Szín-Tér Összművészeti Fesztiválon mutatkoznak be a nyilvánosságnak, adnak számot az egész évben tanultakról. A Kerti partinak is nevezett népünnepély jellegű esemény műsorában más művészeti iskolák meghívott zene- és táncegyüttesei, színjátszó csoportjai is fellépnek (ilyen vendégnek számítanak a Lauschmann "konzi" növendékei is), sőt alkalomadtán professzionális előadóművészek, együttesek is megjelennek a színpadon. A program szerves részét képezi a Fejér megyei művészeti iskolák nagyszabású képző- és iparművészeti kiállítása.

A Lauschmann Jazz Szakközépiskola életében hasonló szerepet tölt be a június első napjaiban sorra kerülő évzáró koncert. Az eseménynek 2001 óta minden évben az Öreghegyi Közösségi Ház ad otthont. A koncert - a nyári időszaknak megfelelően - általában az intézmény udvarán zajlik le; hangulatát tekintve mégsem emlékeztet a bodajki Kerti partikra. Azokénál sokkal bensőségesebb, méltóságteljesebb - jelezve, hogy itt már komoly, felnőtt jazzművész-jelöltek hallhatók, és zömében a közönség is jazzértő. Az öreghegyi intézmény mellesleg - mint azt írásom más helyén már említettem - év közben is pódiumot ad a Hang-Szín-Tér Big Bandnek és egy-két kiemelkedő "Lauschmann-os" formációnak is. A Közösségi Ház műsorfüzetében, plakátjain nemegyszer szemembe ötlött a szakközépiskolát jelképező - és reklámozó - "Dr. Jazz" logó, ami - bákinek is az ötlete - telitalálat! Szellemesen utal egyrészt az iskola névadójára, másrészt a jazz-zongorázás úttörőjének, Jelly Roll Mortonnak szállóigévé vált soraira: "Hallo, central, give me Doctor Jazz!" stb. (Halló, központ, kapcsolja nekem dr. Jazzt!) - sugalmazván, hogy ez a zene kikapcsol, felvidít, megnyugtat; ha kell, erőt ad, gyógyít. Valóban! És ahogy minden igaz művészeti alkotás teszi: felemel, megtisztít, katarzist ad...

Kóda

Hát ennyit városom mintegy négy évtizedének jazzéletéről - ahogyan én láttam-hallottam-tapasztaltam -, hozzáadva néhány barátom visszaemlékezését (hiszen mégsem lehet ott az ember kivétel nélkül minden eseményen), kiegészítve régi dokumentumokból: újságcikkekből, prospektusokból, szórólapokról, továbbá szalagra vett rádióműsorokból, szakkönyvekből vett adalékokkal, ez utóbbiak nagyobb része a kitekintést szolgálta az országos, főként a fővárosi jazzélet felé, hiszen az állandó kölcsönhatás miatt egy vidéki város jazzélete nem vizsgálható elszigetelten. Ez utóbbi vonatkozásokban személyes segítséget is kértem - nevezetesen Csányi Attila budapesti jazzkutatótól. A közelmúlt történéseinek feldolgozásához az Internetet is igénybe vettem.

A folytatás már napjaink jazzélete, ami csak a jövőben válik történelemmé. Városunk jazztörténetébe a harmadik évezred első legfontosabb eseményeként minden bizonnyal a régi nagy fesztiválok felélesztésére tett újabb kísérlet fog bevonulni. (Alba Regia Jazzfesztivál, 2002. május 10-11.) Hogy ez nem csak kísérlet volt, arra bizonyíték, hogy a következő évben újra megrendezték - immár a legendás Interjazz fesztiválok helyszínén, a Vörösmarty Színházban. (2003. május 9-10.) Mindkét alkalommal Székesfehérvár polgármestere, Warvasovszky Tihamér vállalt védnökséget a rendezvény fölött, a főrendező Kolozsváry Kende, a művészeti vezető Vörös Tamás volt; a város önkormányzata jelentős összeggel támogatta az eseményt. Az Alba Regia fesztiválokról részletesen olvashattunk az Árgus 2003/8. számában - Tódor János tollából. A két egymást követő alkalom benyomásai alapján még nem juthatunk messzemenő következtetésekre, a jelek mégis azt sejtetik: a jövőben nem lehetetlen az egykori Interjazz fesztiválok színvonalának elérése. Az évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy a fesztiválok, a koncert- és klubélet, valamint a jazzoktatás állandó kölcsönhatásban vannak egymással. Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a hullámvölgyeket előbb utóbb mindig valamiféle megújulás, majd felívelés követte, tehát nincs okunk az aggodalomra Székesfehérvár jazzéletének jövőjét illetően.

Utószó

Írásom alcímében jeleztem: szubjektív jazztörténetbe kezdek. Mégis igyekeztem, amennyire tudtam, tárgyilagos lenni. Sajnos, a jazzmuzsikát sokáig - mint azt írásom más helyén már említettem - nemcsak városomban, általában országos szinten sem tekintették komoly művészetnek, nem kezelték úgy, mint például a klasszikus vagy a kortárs zenét. Ezt a megbecsülést, sajnos ma sem kapja meg maradéktalanul. A fesztiválokról, hangversenyekről a sajtó hasábjain, ha egyáltalán készültek tudósítások, azok - tisztelet a kivételnek - főleg kedvcsináló, figyelemfelhívó jellegűek (kikkel, hány lemezt készített az illető művész, milyen díjakat, kitüntetést kapott stb.), vagy csupán a külsőségekről, a fellépők közönségsikeréről szólnak, az eseményen elhangzott zenét hozzáértően elemző kritikát nagyon ritkán tartalmaznak. A hatvanas-hetvenes évek Interjazz fesztiváljain szinte minden alkalommal jelen volt a Magyar Rádió; rengeteg hangfelvételt készített, amelyek nagy részét később felelőtlenül kiselejtezték, vagy azok szőrén-szálán eltűntek, ami mindenképpen nagy veszteség. Mindezen okok jelen írásom vonatkozásában éppen a tárgyszerűséget tették kérdésessé, hiszen így az említett időszakról jobb híján csak személyes emlékezetem és jegyzeteim alapján írhattam. Márpedig az idő részint törli, részint megváltoztatja - gyakran megszépíti - az emlékeket; óhatatlanul jelentkeznek a szubjektív elemek, és az elfogultság bélyege fenyegeti az embert.

A hiúság látszatát megkockáztatva is kijelentem: úgy vélem, hogy írásom hiánypótló munka, továbbá, hogy képletesen szólva a nap huszonnegyedik órájában született. Indokom megegyezik az előző bekezdésben írottakkal. Hogy szükséges-e egy város jazzéletéről monográfiát írni, annak eldöntését az olvasókra és az utókorra bízom. Mentségemre talán annyit, hogy ha sok más, kevéssé fontos dologról lehet, erről miért ne?! Nem tudok róla, más magyar város jazztörténetéről íródott-e már hasonló összefoglaló. Nagykanizsán 1996-ban az ottani jazzfesztiválokról jelent meg egy százoldalas könyv, amely főleg összegyűjtött dokumentumokat, újságcikkeket, interjúkat és fotókat tartalmaz. Nemrég az Interneten találkoztam a Szegedi Jazz Napok történetéről szóló 3-4 oldalnyi írással. Gondolom, az olvasó véleménye is az, hogy esetünkben többről van szó, sőt éppen a fesztiválokkal foglalkozó részt vettem rövidebbre.

Írásomat forrásmunkának szánom, kiindulásként egy pontosabb, alaposabb munkához. Nem kívánok a mindentudó helyzetében tetszelegni, biztosan akadnak írásomban tévedések, pontatlan vagy hiányos adatok, bizonytalanságok, homályos megfogalmazások. Ezért örömmel várom, sőt kérem a kedves olvasók segítségét, kiegészítéseit, helyreigazításait; egy-egy kérdés telefonon vagy személyesen történő megvitatásától sem zárkózom el. Különösen érdekelnek az 1975-nél korábbi dokumentumok: újságcikk, szórólap, műsorfüzet, fotó, esetleg hangfelvétel formájában; és még inkább a személyes visszaemlékezések. Telefonszámom, levélcímem a telefonkönyvben, e-mail címem: jazzy.joe@axelero.hu

Végül köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik munkámban segítségemre voltak. Először is a Magyar Jazz Szövetség tiszteletbeli elnökének, Gonda Jánosnak, akitől ugyan ezúttal nem kértem személyes segítséget, ám akinek szellemiségét, könyveinek módszertanát, stílusát mindig is iránymutatónak tekintettem saját írásaimhoz. Csányi Attila a hatvanas évek fővárosi jazzéletével, ifj. Weissbach Bélával, a Nebuló Banddel és azok utóéletével kapcsolatban segített ki. Berkes Balázstól az ötvenes-hatvanas évek zenei életével kapcsolatos információkat kaptam. Kolozsváry Kende mintegy lektorként átnézte írásomat, és főként a koncert- és klubélettel összefüggő témákban segített. Vörös Tamás elsősorban a jazzoktatással kapcsolatban volt segítségemre. Gayer Ferenc, valamint Weszely Ernő saját művészi pályafutásuk részleteibe avattak be. Villányi Gyula a hetvenes évek zenei életéből villantott fel számomra mindeddig ismeretlen részleteket. Forrásmunkaként felhasználtam Simon Géza Gábor "Magyar jazzdiszkográfia 1905-1994" (Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány, Budapest, 1994) és "Magyar jazztörténet" (Magyar Jazzkutatási Társaság, Budapest, 1999) című könyveit, "Az Ifjúsági Jazzklub Híradója" című folyóirat 1963 februári számát, továbbá számtalan újságkivágást - többnyire a Fejér Megyei Hírlap számaiból.

Árgus, 2003/12