A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

Amikor 1950-ben Zoller Attilát (zoller1996) a bécsi koncert után, pakolás közben megkérdezte az együttes szaxofonosa, hogy hallott-e már Lee Konitz-lemezt, a fiatal magyar gitáros csak a fejét rázta. Az osztrák tett még egy kísérlet az alig két éve Bécsbe érkezett magyarral: “Lennie Tristanóról hallottál-e?” - de a válasz ugyanaz volt. Hans Salomon nem hagyta annyiban a dolgot, és még aznap feltette legújabb amerikai lemezeit, és Konitz szaxofon- illetve Tristano zongorajátéka új világot nyitott meg Zoller Attila (zoller1972) elõtt.

Bár amint nevébõl is sejthetõ, családja osztrák származású, a Zollerek generációk óta Magyarországon élnek. Friss disszidensként õ akkor még csak törte a németet. Attila Visegrádon született, és a háború után fiatal muzsikusként az akkori élvonalbeli zenekarban, Tabányi Mihály Pinocchio együttesében játszott. Bécsi megkapaszkodását - nyilvánvaló tehetségén túl - Vera Auernak köszönhette, a zongorista évekig foglalkoztatta. Az amerikai és angol hadsereg háború utáni jelenlétének köszönhetõen az osztrák dzsessz rohamléptekkel fejlõdött, és a magyar gitáros gálakoncerteken és közönségszavazatokon jó nevet szerzett magának.

Jellemzõ a termékeny légkörre, hogy Joe Zawinul, a Weather Report egyik alapítója, itt lett kiváló zongorista, egyébként Zoller is szerepelt vele együtt ekkoriban (még a German All Stars zenekarban is...). De ahogy Zawinul is tovább akart lépni, új dolgokat keresett, Zoller is otthagyta Bécset, és csatlakozott az úgynevezett frankfurti körhöz, azokhoz a fõleg német dzsesszmuzsikusokhoz, akik igen laza csoport formájában Tristano és Konitz stílusát követték. Az itthon is kedvelt trombonos Albert Mangelsdorff, az osztrák szaxofonos Hans Koller, de például zenekarvezetõként az amerikai David Amram is megfordult a klubokban. Zoller állandó helyet kapott a zongorista Jutta Hipp zenekarában, és személyesen is megismerkedett Lee Konitz-cal Kölnben 1956-ban.

Jellegzetesen európai volt ez a zene intellektualitásában, és abban, amilyen mélyen a klasszikus hagyományra támaszkodott. Nevezhetõ persze cool dzsessznek is, amennyiben tipikusan ellenreakció a bebop forró szenvedélyére. Zoller szerint a Konitz-stílus - mert már akkor is így gondoltak rá, bár a névadó velük egyidõs - egyfajta filozófiai, pszichológiai hozzáállás az improvizációhoz. Nem lehet könyvbõl megtanulni, csak érzés és fül után. Viszont végleg megtanulni, kiismerni sem lehet, mert a szabad improvizáció, sot a kollektív, kérdés-feleletre és közös dallammenetekre alapuló rögtönzés annyira mélyen áthatja.

Frankfurt után Attila ismét továbblépett, Amerikában próbált szerencsét, 1959-ben le is telepedett, és mind a mai napig felváltva New York, illetve Vermont államban él. Benny Goodman, Tony Scott, Bill Evans, Stan Getz és még több világhírû zenekarvezetõ figyelt fel rá és foglalkoztatta. Ekkori epizód, hogy a Lenox dzsessziskola kurzusán, ahol õt Jim Hall egyénileg tanította, egy szobában lakott Ornette Colemannel, aki talán egyedül változtatja meg néhány éven belül a dzsessz fejlõdési irányát. Amerikai tevékenysége egyre sokoldalúbb, máig használatos gitár-pickupot szabadalmaztat, hangszerének tanítási módszertanát is kidolgozza és maga is gyakorló tanár, Pat Methenyvel is foglalkozik többek között.

Visszatekintve jelentõs találkozásnak például azt tartja, amikor “egy õrült zongoristát hallott játszani a Five Spotban”. Az a zongorista Don Friedman volt, akivel ugyanúgy szoros zenei barátságba került, mint az amerikai letelepedését is segítõ Lee Konitz-cal. Fontosabb lemezeinek nagy része mégis Németországban készül, ahová máig rendszeresen visszahívják.

A múlt hónap közepén Konitz, Friedman és Zoller Bécsben, a Jazzlandben mutatták be legújabb közös lemezüket, a hat ART kiadónál megjelent koncertfelvételt. Bár szó volt róla, az európai turnéba idén nem fért bele budapesti fellépés. Zoller 1991-ben egy német vibrafonossal járt utoljára Pesten, de az 1972-es Alba Regia Fesztivál Mangelsdorff-al közös fellépése óta vannak rajongói itthon is, csakúgy, mint közel harminc saját neve alatt megjelent lemezének köszönhetõen.

Persze azt senki sem hitte, hogy a Jazzlandben majd “eljátsszák” a korábbi koncert anyagát, hiszen a szabad, páros vagy trió improvizáció az alapja zenéjüknek, de sok téma lehetett ismerõs a Thingin címu lemezrõl. Free, vagy avantgárd szabad improvizációnak persze azért nem nevezhetjük a trió zenéjét. Amint a koncert elõtt Attila elmondta, bármennyire is hihetetlen, õ magának is újat mond, ahányszor elkezdenek muzsikálni, mert bár a koncepció, a szerkezet le van fektetve, a lemez leghosszabb darabja, a Szvit pedig egyenesen megírt mû, hogy hová érkeznek, mi derül ki a zenei kommunikációból, az rejtély.

Annak ellenére, hogy a Konitz - Friedman- Zoller triónak ez a felvétele szigorúan véve az elsõ közös lemezük, negyvenéves együttmûködést ünnepelnek vele. A következõ felvételen talán csatlakozhat hozzájuk Albert Mangelsdorff, Zoller elõzõ lemezén pedig más felállásban szerepel Konitz-cal együtt. Mégis, ez a dob nélküli formáció mintha a legtökéletesebben hozná ki a szabad fantázia csodálatos szárnyalását mindhármukból. A hetvenhez közeledõ muzsikus, Zoller Attila, gyerekesen boldog ennyi évtized után is, hogy ifjúkorának ideáljával, akinek lemezétõl olyannyira elképedt Bécsben 1950-ben, most együtt lép fel ugyanitt. A mackós, szemüvege mögé bújó szakállas szaxofonos, akinek szintén édesgyermeke ez az új triólemez, pedig, zavarát leplezendõ, csak annyit mond a sok dicséret hallatán: “Ha ezt mind tudom, akkor nagyobb gázsit kérek...”

Magyar Hírlap, 1996 június 22.