2020-01-28    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2006-06-22 • Nemes Nagy Péter
MARTINY LAJOS ÉS A MAGYAR SWING

Bevezetés

Közel másfél évtizede, hogy nincs köztünk Martiny Lajos, a magyar szórakoztatózene egyik legnagyobb alakja. Tisztesnek mondható kort, 73 évet élt meg, ebből majd ötvenhét évet választott hivatásként örök szerelmének, a zenének szentelt aktív muzsikusként, alkotóművészként. Igazi all around muzsikus volt: zongorista, zeneszerző, hangszerelő, karmester. Ezen kívül a tánczenétől a jazzig, sőt azon túl a szimfonikus zenéig minden szórakoztatózenei stílusban otthonosan mozgott. Hiába tekintélyes azonban az életműve, ha az a mai kor embere számára ismeretlen, vagy csak nehezen hozzáférhető; ha felvételeit, műveit a hazai rádióállomások alig-alig játsszák. Jellemző módon Martiny egyik legjobb korszakából, az 1939-43 között készült Radiola-felvételeiből a német Black Jack kiadó 1986 végén, – a halála után – jelentetett meg egy nagylemezt. A másik nagyszerű korszakból, az 1949-1962 között működött Martiny-kvintett játékáról pedig semmilyen összefoglaló kiadvány nem jelent meg.

Az elmúlt tíz évben csupán öt (!) Martiny-felvételt adtak ki újra. A Liza és az Avalon a Pannonton magyar jazztörténeti nagylemezén (Hungarian Jazz 1912-1948) 1989-ben, a Solitude, a Tain't What You Do és a Lover Come Back To Me a Pannon Jazz CD-jén (Hungarian Swing 1929-1945) 1996-ban látott napvilágot. A következőkben olvasható anyag alapján mindez fájdalmasan kevésnek minősíthető.

Martiny Lajosról írott pályamunkámhoz Simon Géza Gábor bocsátott rendelkezésemre interjúvázlatokat, feljegyzéseket, hangzóanyagokat. Ugyanezen az úton kerültek hozzám Bakos Anikó és Bürger Miklós kézírásos műelemzései, amelyeket felhasználtam.Ugyancsak felhasználtam két rádió- és egy televízió interjút, amelyek szinte a portréműsorok mélységével foglalkoztak Martiny Lajossal. A két rádióműsor: Kotta nélkül, 1978. január 6., beszélgetőtárs Tamássy Zdenkó; Találkozás a stúdióban, 1982. július 13., házigazda Boros Attila. A Magyar Televízió 1983. június 30-án vetített Jazz című műsorában Martiny kissé a háttérben maradt a két másik vendég, Beamter "Bubi" Jenő és Radnóti Tamás mellett.Mivel belátható időn belül nem látok esélyt arra, hogy Martiny Lajos zenéje önálló hanghordozó formájában megjelenjék, inkább az elbeszélő, bemutató részek kidolgozására fektettem hangsúlyt szerény pályamunkámban.

Martiny Lajos pályájának indulása

Történetünk a Belső-Ferencváros egy ötemeletes, két udvaros, liftes bérházában, a Ráday utca 34-ben indul, ahol Martiny Lajos malomipari levelező, és háztartásbeli felesége a legfelső emeleten egy kisebb lakást bérelt. Martiny úr nyolc nyelven beszélt, levelezett és természetesen olvasott. Hamarosan irodavezető lett az egyik legnagyobb malomban. Szabad idejében fuvolázott, felesége pedig a kor divatos hangszerén, cimbalmon kísérte. A házaspár egy háztartási alkalmazottat is tartott, akire akkor hárult sok feladat, amikor a lakásban orvosi segédlettel megszületett az első gyermek, akit apjához hasonlóan Lajos névre kereszteltek. A naptár 1912. június 11-ét mutatott.

Az I. világháború kitörése után a családfő Pozsonyban szolgált tisztként. Magával vitte családját is a Mihály-torony közelében lévő lakásba. Körülbelül egy évet töltöttek ott, a családlánnyal együtt. A kis Lajos Pozsonyban kezdte meg iskoláit, és az első tanévet ott végezte el. 1918-ban a család visszaköltözött a Ráday utcába, de egy nagyobb lakásba. Két szoba, - az egyik ebédlőként szolgált, - egy kisebb szoba és konyha jelentették a komfortot. Az ifjabb Martiny Lajos a Bakáts téri iskolába járt. Közben nap mint nap hallhatta szülei zenélését. A manapság különlegesnek tűnő, már-már egzotikus fuvola-cimbalom duó sok magyaros darabot adott elő házi zenélésein. Martinyék alatt lakott Magyari Imre cigányprímás, a nagyhírű Boka Károly dédunokája, akinek hanglemezeit id. Magyari Imre néven publikálták. Napközben igen sokat gyakorolt és nagy hatást tett a felettük lakó kisfiúra, aki elbűvölten hallgatta a hegedű hangját.

1921-ben Lajcsi, ahogy akkor és később is becézték, megkapta első hangszerét, egy hegedűt. A kilenc éves fiú nem keveredett túl közeli barátságba a hangszerrel – legalábbis akkor még nem. Toporzékolt és üvöltött, hogy neki nem az a hangszer kell. Zenei fantáziáját nagyon megkötötték a hegedű relatíve szűkebb lehetőségei, arról nem beszélve, hogy e lehetőségek kiaknázásához is még sok-sok év tanulásra, gyakorlásra lett volna szükség.Egy évvel később Lajcsi megkapta első pianínóját és megkezdte zongoraleckéit Paschka Aranka zongoratanárnőnél. A mindössze 22 esztendős, magas, nagyon csinos, szép hölgy óriási hatással volt Lajcsira. Mintegy hatvan évvel később Martiny Lajos még mindig hódolatteljes tisztelettel emlegette tanárnője nevét, meseszerűen szép zongorajátékát.

1924-ben született meg Martiny Magda, Lajcsi húga. Magda nem került közelebbi kapcsolatba a zenével, de felnőttként bátyja és barátai koncertjeinek, bemutatóinak elmaradhatatlan vendége lett. Az ifjabb Martiny a Reáltanoda utcai Eötvös Reáliskolába járt. Az iskola mindmáig egyike a legjelentősebb hazai középiskoláknak. Lajos 16 évesen délelőtt a reáliskolában tanult, délután a Zeneakadémiára járt, hetente három este pedig pénzt keresett a tánciskolában, ahol iskolatársai a tánclépéseket tanulták, az etikettet gyakorolták és udvaroltak. Ha még maradt ideje a kamasznak, akkor koncertekre járt. Elsősorban klasszikusokat hallgatott. Csajkovszkij volt a kedvence. Élőben látta/hallotta Bronislav Hubermant, Anton Rubinsteint, Emil Sauert, akik ezekben az években a budapesti hangversenyélet szenzációi voltak. De a hazai művészek koncertjeit is látogatta. Partitúrával a kezében hangról-hangra követte a művészek játékát. Elemezte a darabokat a koncerteken, és amikor az első gramofon a lakásukba került, akkor már hanglemezekről is. Majd pedig jött a nagy szenzáció, a detektoros rádió, amely szinte a fülhallgatóhoz láncolta a jó zenére mindig kiéhezett, a zenével soha be nem telő Martiny Lajost.

A Zeneakadémián mind zongorán, mind elméletben Molnár Géza professzor volt a tanára. Napi 4-5 órát gyakorolt a zongorán. A házban, a környéken igen sok befutott zenész élt, és sok kezdő muzsikus nőtt fel. A már említett Magyari Imre cigányprímás hamarosan az első számú magyar cigányzenekar vezetője lett. Gramofonlemezeit tonnaszámra nyomták. Repertoárja a legjelentősebb szalondarabokat is magában foglalta, amint erről a korabeli lemezek meghallgatásakor magunk is meggyőződhetünk. Ugyancsak a házban lakott Szauer Zoltán hegedűművész és tanár. Ő néhány évvel később trombitásként, műsorvezetőként és nem utolsósorban hegedűsként szerepelt az Arizona mulatóban. Szauer volt a híres "neon-hegedűs", akinek hegedűjére Rozsnyai, a mulató tulajdonosa neonvilágítást szereltetett. A szomszéd házban, a Ráday utca 32-ben nőtt föl a három Pikler-fívér, akik közül Róbert és László jelentős zenei karriert futott be. Alig pár házzal odébb, szintén egy 34-es számú házban, az Üllői úton nőtt fel a Martinynál alig néhány hónappal idősebb Pál Sándor, aki mindennapos, szívesen látott vendég volt a Martiny-családnál. Pál Sándor később a Martiny-zenekar másodzongoristája, majd a Magyar Rádió jazz-zenekarának megszervezője lett.

Martiny elsősorban a klasszikusokat szerette, azok közül is a sok vonóst foglalkoztató darabokat. Emellett rendszeresen foglalkozott a napi slágerekkel, a könnyűzenének nevezett hatalmas terület meglehetősen széles spektrumával. Feltehetően már ezekben az években, 16-17 évesen ismerte és talán játszotta is pl. az Alexander's Ragtime Band-et, amelynek számtalan változata forgott a gramofonlemez-játszók korongján.

A szórakozóhelyeken már 1920-tól erőteljesen hódított a jazzband. Elődeik, a magyar ragtime-zongoristák – többek között Székely Aladár és Rozsnyai Sándor, aki később az Arizona mulató tulajdonosa lett – már korábban letették névjegyüket a magyar könnyűzene asztalára. Az ún. ragtime-kompozíciók közül ugyan nagyon sok közönséges napi sláger található, de Hetényi-Heidlberg Albert Lilly Rag-je, Székely Aladár Pension Rag-je és Skeeper Rag-je nemzetközi viszonylatban is állja az összehasonlítást. Ezek a darabok sok kottakiadást értek meg, és előkészítették a talajt a jazzband-ek részére. 1928-ra, amikor Martiny Lajos már rendszeresen nyilvánosan játszott, elismert és bevett - bár sokszor támadott - könnyűzenei forma lett a szórakozóhelyeken a jazzband. Amerikai kottákból, többnyire eredeti hangszerelésekből játszották el jól-rosszul a gramofonlemezekről és a rádióadókból szinte megállíthatatlanul hömpölygő jazzt. Természetesen elsősorban a jazz könnyebb, a nagyközönség számára érthető formájáról volt szó. Hozzá kell azonban tenni, hogy a műfaj szülőhazájában, az Egyesült Államokban sem volt még ekkor pódiumművészet a jazz. Szállodák előcsarnokában és éttermeiben, kávéházakban, tánctermekben és nem utolsósorban a nagy rádióállomások stúdióiban naponta szólt a jazz. Ismerték már Louis Armstrong, Duke Ellington, Fletcher Henderson és mások nevét. Ők zseniális, és egyúttal szerencsés zenészek voltak. Naponta játszott talpalávaló zenéjüket a megfelelő menedzselésnek köszönhetően mind többen ismerték meg a világon. Zenéjük, mint tánczene, használati zene volt. Eredetiben talán több szólóval és hosszabban játszották a darabokat. A nagyközönség általában három perc terjedelmű darabokat hallhatott a gramofonlemez átlagos lejátszási idejéből adódóan. Aki lemezre akart kerülni, annak ebben a lehetőségben kellett gondolkodnia. A közönség sűrített produktumokat kapott, és itt kaptak mind nagyobb lehetőséget a hangszerelők.

A Martiny Lajos vezette zongoristából és dobosból álló kisegyüttes már ekkor az ifjú muzsikus egyszerűbb hangszereléseit játszotta a hétvégi össztáncokon. Nyaranta, amikor idősebb zenészekkel került össze, akkor 4-5 tagú, tipikus szalonegyüttesekben játszott. Általában a hegedűs volt a zenekarvezető, mellette egy klarinétos volt a másik frontember. A szabvány bőgő-dob ritmusszekció mellett a zenekarok legfiatalabb tagja a zongorista Martiny Lajos volt. Elismertségét mutatja, hogy ezt a rendkívül fontos posztot rá merték bízni. A zenekar többi tagja váltogatta a hangszereket.

Tanulóévek Európában (1930-38)

1930. június 4-én új zenekar, a Blue Boys indult útjára. Szervezője, vezetője, zongoristája és hangszerelője a 18. életévét pár nappal később elérő Martiny Lajos. "Még Baján nem voltam, de már Koppenhágában dolgoztam" - emlékezett vissza öniróniával egy 1978-ban sugárzott rádióinterjújában Martiny. A zenekar hangszerváltási lehetőségekben rendkívül gazdag volt. A hattagú együttesben nem kevesebb, mint négy hegedű, illetve brácsa szólalhatott meg, ha a hangszerelés, a szám hangulata úgy kívánta. Az említett vonós hangszerek mellett zongora és tangóharmonika, trombita, továbbá szoprán-, alt-, tenor- és baritonszaxofon, a ritmusszekcióban dob és nagybőgő vagy cselló volt a zenekar hangszerparkja. Vagyis mindenki 2-3 hangszert szólaltatott meg. Először egy külföldi szerződést írtak alá, majd idehaza zenéltek.

Két évvel később a hegedűs Zöldessy Béla lett a zenekar vezetője, aki tíztagúra bővítette az együttest. Koppenhágában, a Wievex nevű luxusétteremben indult a turnéjuk. Innen Danzigba (ma: Gdansk) vitt a Zöldessy zenekar útja, majd a dortmundi Corso Kávéház következett. A rendkívül látványosan bemutatkozó zenekar nagy sikert aratott a düsseldorfi Kristall-Palastban, amely egy pompás lokál volt. A tíztagú zenekar megközelítőleg 30 hangszert váltogatott és számtalan vokális számot is előadott, természetesen több szólamban. Tangókat, paso doble-okat, foxtrottokat - vagyis divatos táncszámokat játszottak Martiny Lajos átdolgozásában, illetve hangszerelésében. Ez utóbbiak egyszerűbb, olyan jellegű hangszerelések voltak, mint amilyeneket a korai amerikai jazzband-ek használtak. Az improvizatív szólóknak, ha ezt a zenekar tagjai, vagy a közönség megkívánta - tág terük volt az előadásban.

Az amerikai jazz világában egyre inkább a mind több tagú, mind nagyobb formációk felé fordult a figyelem. Elsősorban a Paul Whiteman zenekar, de mások is kezdtek érdeklődni a később szimfonikus jazzként ismert zenélési forma iránt. Európában ennek a stílusnak legjelentősebb képviselője és ezzel Martiny Lajos egyik kedvence az angol Jack Hylton zenekara volt. Őt később Budapesten élőben is meghallgatta. Marek Weber, Paul Goodwin, valamint a magyar huszárkapitányból világhírűvé lett zenekarvezető, Barnabás von Géczy (a budapesti Operaház egykori koncertmestere) szintén megtalálhatók voltak a Martiny által sokszor hallgatott zenészek között. Lajcsi a lehetőségeket figyelte, tanulmányozta, hogyan lehet rendkívül változatosan felépíteni a vonóskórus és a többi hangszer közös megszólalását. Ugyanakkor - amint ezt többek között lemeztárának megmaradt darabjai bizonyították, - erőteljesen tanulmányozta az amerikai zenekarokat: Louis Armstrong, Duke Ellington, Jack Teagarden, Red Nichols tevékenységét. Korán felfigyelt a Dorsey-fívérek zenéjére. Az angolok közül pedig a Louis Armstrong hatását tükröző Nat Gonella, valamint Bert Ambrose és zenekara szolgált példaképül számára.

1934-ben a Fejes–Damith jazz-zenekarban zongorázott Martiny Lajos. A zenekar rendkívül széles repertoárján a legfrissebb magyar slágerzenétől a legigényesebb jazz-feldolgozásig megtalálható volt szinte minden. Február 9-én, - tanú erre az egykori rádióműsor - az ország legszélesebb nyilvánossága, a Magyar Rádió akkor mintegy 340 ezer előfizetője és természetesen a külföldön élő érdeklődők is megismerhették Martiny Lajos nevét, játékát. Az Ostende Kávéházból közvetített adásban George Gershwin "The Man I Love" című darabjának zongoraszólóját játszotta. Érdemes itt megjegyezni, hogy az akkortájt végzett közvéleménykutatás szerint a hallgatók 65%-ának tetszettek az ilyenfajta zenét sugárzó műsorok.

Martiny 1936-ban újabb zenekarával, a hattagú Smiling Boys-szal a baseli Odeonban kezdte meg svájci vendégszereplését. A zongoránál természetesen Martiny Lajos ült és most már valamennyi hangszerelés az ő munkája volt. A dobokat és más ütőhangszerek egész arzenálját Beamter Bubi kezelte. A zenekar kiemelkedő egyénisége volt Rácz Lexi, a korszak egyik legjelentősebb hegedűse. Lexi nemcsak hegedült, hanem szaxofonozott és harsonázott is. Máy Lojzi trombitált és tangóharmonikázott. Rajtuk kívül még két szaxofonos szerepelt a zenekarban, akik alkalmanként harsonán is játszottak. A szaxofonosok természetesen a majdnem teljes szaxofoncsaládot – szoprán-, alt-, tenor- és baritonszaxofon, valamint klarinét – használták. És ha hegedülni kellett vagy éppen gombos harmonikán játszani, akkor mindig akadt, aki virtuóz módon meg tudta szólaltatni ezeket a hangszereket is. A két szaxofonos közül az eredetileg altszaxofonon és klarinéton játszó Pick Sándor nevét kell külön kiemelni, aki a zenekar vezetője is volt. A zenekar nagy sikerrel szerepelt Baselban, majd Luzern, Lugano és Bern következett a turné során.

Lou Martiny, ahogy Svájcban Martiny Lajos a plakátokon, a műsorfüzetekben szerepelt, készített egy érdekes lemezfelvételt Lausanne-ban. Vékony pléhlemezre futtatták a lakkot és erre készült egyetlen példányban a felvétel. A két részes egyveleg "Bundle of Melodies" címmel maradt ránk - sajnos már nem teljes egészében, mert a lemezről itt-ott lepattogzott a lakk. Ez a hangdokumentum is példázza, hogy Martiny nem véletlenül kapott kulcsszerepet sok zenekarban. Feldolgozásának jazzes hangvétele igencsak figyelemreméltó.

Martiny ezzel a zenekarral is járta a világot és csak rövid ideig tartózkodott egy-egy alkalommal Budapesten és még ritkábban vidéki városokban. Úgy 1938-ig tartott ez a vándorélet, amit leginkább európai turnéként lehet értékelni, hiszen Martiny kizárólag európai országokban szerepelt. Mindenütt felkereste a helyi szerzői jogvédő irodákat, amelyekkel kiváló kapcsolatot alakított ki. Ezeknek a kapcsolatoknak is köszönhette, hogy a későbbiek folyamán néhány érdekes és nem utolsósorban anyagilag is jelentős megbízást kapott.

1938-ban Martiny úgy döntött, hogy elege van a vándorzenész-életből. Svájcból elhozta az énekesnőként szereplő Cincit, aki elsősorban kiváló táncos volt. Beköltöztek a Ráday utcai szülői ház második emeletének egy nagyobb lakásába. Itt alakult ki az a bensőséges baráti kör, amely hosszú évtizedekre meghatározta Martiny társaságát. A nagyszerű háziasszony, a süteményköltemények megalkotója volt az egyik középpont. Ő vette kézbe Martiny Lajos sok ügyének irányítását. A hamarosan meginduló lemezfelvételekhez zenészeket toborzott, elment a felvételekre és utána ő volt a pénztáros is.

Svájcból visszatérve tehát a Smiling Boys felbomlott. Martiny előkelőbb szórakozóhelyeken talált magának jó megélhetést. A kisegyüttesekben változtak a személyek, de Martiny mindig ügyelt arra, hogy kis zenekarában is legyen bőgős, aki biztosan hozza a kíséretet. Hosszú ideig dolgozott együtt Kurz Károllyal, aki nem csak nagyszerű kísérőbőgős, hanem jó énekes is volt. És bár Martinynek kellemes énekhangja volt és jól tudott énekelni, ezt a feladatot szívesen hagyta mindenkori együttesének más tagjaira. 1938-ban került hozzá az Angliából érkezett Anita Best, akivel élete egyik legjelentősebb "fogását" érte el. Anita Best már ismert énekesnőként érkezett Budapestre. Több próbálkozás után elsősorban a Martiny Lajos vezette különböző formációkkal szerepelt a Tarján Bárban, a Zeneakadémián rendezett jazzkoncerteken és más, a szakma által is elismert helyeken.

Hazai lemezfelvételek

Martiny Lajos idáig felderített legkorábbi gramofon-lemezfelvételei egybeesnek a korszak legnagyobb slágerévé vált "Szomorú vasárnap" legelső lemezfelvételével. 1935-öt írunk ekkor. A legenda szerint az Odeon gyár alkalmi stúdiójában a felvételsorozat végén megmaradt egy előre melegített felvételi korong. A zenekar már javában szedelődzködött, amikor a felvételvezető hangmérnök szólt, hogy van még egy szám felvételére lehetőség. Kalmár Pál énekes és Martiny Lajos zongorista gyorsan készek voltak a felvételre. Úgy döntöttek, hogy a korábban már többször elutasított "Szomorú vasárnap"-ot veszik fel úgy, hogy semmilyen más hangszert nem használnak a zongorán kívül. A felvétel elkészült, meghallgatták, jónak találták és kiadták. Így került a lemezcímkére az Odeon zenekar megnevezés helyett Martiny Lajos neve. A rendkívüli siker ellenére is még sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy Martiny neve rendszeresen olvasható legyen a lemezkorongokon, illetve a lemezgyárak katalógusaiban.

1939 végén döntő fordulat következett be a Martiny együttes, a magyar hanglemezgyártás és nem utolsósorban a magyar jazz történetében. A Csata utcában stúdiót, hanglemezgyárat, raktárat és irodát berendező Székely Pál meghívta a Martiny együttest, hogy készítsen négy jazzfelvételt a tulajdonában lévő Radiola Lemezgyár részére. A decemberi első felvételi napon rögzítették lemezre Duke Ellington örökbecsű Solitude-ját, Irving Berlin akkoriban sokat játszott Blue Skiesát, Wallace Davenport Mama Don't Allow Me Play Jazz című, eredetileg hangszeres darabját, melyhez Anita Best írt szöveget és a Swing Revue alcímet kapta, végül negyedikként Cole Porter My Heart Belongs To Daddy című szerzeményét. Úgy ez a négy darab, mint a továbbiakban Radiola lemezre került jazzkompozíciók rendkívül fontosak Martiny Lajos és zenekara, az itt Martiny Rhytm Band 1 (sic!) néven szereplő együttes fejlődéstörténete szempontjából. Ennek megfelelően természetesen bővebben elemezzük ezeket a darabokat.

Az első két lemez a Radiola Lemezgyár "Radiola Electric Record" label-jén jelent meg pár héttel a felvétel után. A Magyar Rádió 1940 folyamán bemutatta ezt a felvételsorozatot, amelynek sikere hamarosan újabb felvételekre sarkallta Székely Pált. Figyelemreméltó tény, hogy a felvételsorozat harmadik darabjának új kiadása 1971-ben került először szóba, amikor Csányi Attila és Pál Sándor összeállították A Magyar Jazz története című, kétlemezesre tervezett antológiát. A felvételek összegyűjtése, restaurálása elkészült, a kereskedelmi reklámot is megjelentették, (2.) de végül nem adták ki a lemezalbumot. 1984-ben készült egy újabb összeállítás, amely a hazai elutasítást követően az angol Harlequin cégnél jelent meg angol-magyar-német koprodukciós munkaként, melyben Bruce Bastin, Csányi Attila, Rainer E. Lotz, Réti János és Simon Géza Gábor vettek részt. A lemez a következő évben az NSZK-ban Az év lemeze lett. Sikeréhez mind a Mama Don't, mind a másik, az LP-n szereplő 1946-ban rögzített Martiny-feldolgozás, a Stuff Like That There jelentős mértékben hozzájárult.

A Radiola felvételek különleges jelentőségét mutatja az is, hogy 1986 végén az NSZK-beli Black Jack lemezmárka gyűjtők részére készített különleges sorozatában egy egész nagylemezt adott ki Martiny 1940-1943 között készült Radiola lemezeiből. Az LP nyitó darabja, a Blue Skies és a következő szám, a My Heart Belongs To Daddy szintén az első Radiola jazzfelvételi napról származik.

Martiny Lajos rendkívül szerencsés volt ezzel a felkéréssel. Székely Pál nem volt szűkmarkú, és így Martiny egy teljes jazz big banden kívül nagyobb létszámú vonóskart is vihetett a stúdióba. Három szám hangszerelésében fel is használta ezt a lehetőséget. A felvételsorozatot a legszentimentálisabb Solitude-dal, Duke Ellington darabjával kezdték, amelynek bevezetésében, majd az ének alatti kíséretben jelentős szerep jutott a vonósoknak. Ez volt Anita Best énekesnő első magyar lemezfelvétele, és talán nem véletlen, hogy az ővé lett a főszerep. Csak Boros László szaxofonos és Szegedi István klarinétos kapott lehetőséget rövidebb szólóra. Közülük az utóbbié a jelentősebb.

A Blue Skies, Irving Berlin kompozíciója vezeti be a már említett Black Jack márkán kiadott nagylemezt. A szám Szegedi József szordinált, rekedtes trombita bevezetőjével indul. Ha színekben gondolkodunk (és erre a szám magyar címe is utal: Kék ég), akkor a bevezető drapp. Ezt Martiny Lajos aranysárgán csillogó téma bemutatásának zongorafutamai követik, itt-ott világoskékkel keverve. A szóló alatti búgó szaxofonkíséret tengerzöld. Az eredetileg 16 ütemes témát Martiny igen egyénien kezeli és alkotó módon további két ütemmel megtoldja. Ezt Szegedi István klarinétján halljuk magas, éneklő hangon narancssárga és piros színekben. Anita Best éneke szomorú, "hideg", amely fokozatosabban vált "langyosabbra", színeiben egyre világosodó égszínkék. A mindössze 16 ütemnyi szóló részben megkomponált. Boros László érces, mégsem hideg tengerzöld tenorszaxofon szólóját a fúvóskórus 4 üteme barnás zöldben követi. A másik szólista, a klarinétos Szegedi István magas, éles, halványpiros szólója következik. A kiegyensúlyozott újabb 4 ütemnyi tutti rész sötét drapp színben fejezi be a szólórészt. A szaxofon és a klarinét szólója alatt a kíséret ritmusa olyan, mint amelyet vagy két évtizeddel később a Ray Conniff együttes népszerűsített. Anita Best énekesnő langyosan szomorú éneke égszínkékben tér vissza, miközben a fúvósok és vonósok kísérete mind sötétebb tónusúvá válik.

A Mama Don't Allow Me Jazz uralkodó személyisége kétségkívül a szöveget is író, az együttes tagjait egyenként bekonferáló Anita Best. A már említett fúvós szólistákon kívül itt hallható a korábban már említett Kurz Károly bőgős. A korszak kiemelkedő képességű gitárosa, a Django Reinhardt nyomdokain haladó, igen stabil ritmusalapot adó Horváth Sándor, becenevén "Nagy Patkány" a továbbiakban is a Martiny-felvételek elmaradhatatlan szereplője lesz. A dobnál ekkor - és egészen 1942. májusi katonai bevonulásáig (munkaszolgálat) - Beamter Jenő, a rendkívül népszerű, charme-os "Bubi" ül, aki a későbbi felvételeken néha a vibrafonütőt is kezébe veszi. Külön ki kell még emelni a hegedűs Radics Lászlót, a magyar jazzhegedűs-iskola több évtizedig igen tevékeny tagját, aki jónéhány Martiny-felvétel magával ragadó egyénisége volt.

A My Heart Belongs To Daddy című Cole Porter szerzemény hangszerelése még a Martinytól megszokottnál is változatosabb, színesebb. Szinkópás ritmizálással egy ütemnyi zongora bevezetés előzi meg a tényleges négy ütemes bevezetést. A témabemutatás után a beveztés zenei anyagát kétszer ismételten felhasználja, hogy átvezessen az énekeshez, Anita Besthez. A téma bemutatása is különleges: 4 ütemnyi zongoraszólót ugyanennyi trombitakórus követ, majd ugyanezt megismétli. 2 ütemnyi mini szólókat hallunk szaxofonon, trombitán és klarinéton. A lezáró rész, a coda tíz ütemes - hogy csak néhány jellegzetesebb hangszerelési fogást emeljek ki a darabból. Radics László nyilvánvalóan - legalábbis főbb vonalaiban - előre leírt hegedűkísérete, – Martiny zongorakísérete mellett – az ének alatt igen érdekes, jellegzetes megoldás.

Az első felvételi nap után a Martiny Rhytm Band újabb felvételi lehetőséghez jutott a Radiola Lemezgyárban. A nagyzenekart és a vonósokat, akárcsak az előző alkalommal, összetelefonálták. A meghatározó egyéniségek, a szólisták természetesen megmaradtak. Így ez a zenekar – és Martiny számtalan későbbi hasonló zenekara – sok tekintetben azonos alapokon szerveződött, mint az amerikai stúdiózenekarok. A zenekarok ezekben a felállásokban nem léptek nyilvánosság elé, nem adtak koncerteket. Ha fellépésre került sor, akkor általában redukált létszámban adták elő a szerzeményeket. Természetesen a szólisták ebben az esetben is meghatározók és elmaradhatatlanok voltak. Mindez azt is jelentette, hogy valamennyi közreműködő zenész kiváló kottaolvasó és nagyon jó technikájú hangszeres előadó volt. Kitették a kottákat, Martiny vadonatúj hangszereléseit és azt egy rövid próba után kellett lemezre játszani úgy, hogy abban hiba ne legyen. Ekkor még – és idehaza még sokáig – nem volt magnetofon a stúdiókban, és komoly összegekbe került a gyár tulajdonosának minden egyes elrontott felvételi korong. A hangszerét nem tökéletesen uraló zenészt így nyilvánvalóan meg sem hívták a stúdióba.

A második hangfelvételi napon ismét négy jazzfelvételre került sor. Ezek közül az első a jólismert Gershwin szám, az I've Got A Rhythm csak normállemezen férhető hozzá. Ezért csak Szegedi István klarinét- és Martiny Lajos zongoraszólójára hívnám fel külön a figyelmet. A nap második felvétele pregnánsan tárja elénk azt a világot, amely alapvető befolyással volt Martiny Lajos zenei ízlésére: az amerikai zenés filmek világát. Ezekben a zenés filmekben hol valódi jazz szólt Duke Ellington, Benny Goodman vagy éppen Louis Armstrong előadásában. Hol jazzes tánczenét (hot dance), hol pedig tömény swinges tánczenét játszottak. Ami azonos bennük: mindegyikre táncoltak úgy a filmen, mint később a hangfelvételekre. Ami különbözik: az európai értelemben vett jazzhez való kapcsolatuk, pontosabban ahogy ezt a fogalmat manapság értelmezik. Mindegyik típus alapvetően a jazzből indul ki, és általában a korabeli amerikai meg európai jazzsajtó is ekként értékeli őket. Nem véletlen például, hogy azonos zenekarok szerepelnek ekkor a különböző népszerűségi listákon a "sweet" és a "swing" kategóriákban is. Az előbbiekben a táncolhatóbb, szentimentálisabb előadásmódot díjazták elsősorban, az utóbbiban a temperamentumosabb, improvizatívabb vagyis jazzesebb előadásmódot. A rendkívül szoros összefüggést mutatja két amerikai példa: Duke Ellington zenekara 1946-ban és 1948-ban mindkét kategóriában lett első a világ vezető jazzszaklapja, a Down Beat listáján. A dolog pikantériáját még fokozza, hogy a korábban "sweet band" kategóriát a későbbiekben "dance band" kategóriává nevezték át és ott zsinórban az Ellington Big Band diadalmaskodott. A "swing band" kategóriából "jazz band" lett, ahol az 50-es évek elején Stan Kenton tartotta diadalmenetét, nem kis mértékben latin tánczenei elemeket is feldolgozó darabjainak köszönhetően.

A Got A Pair Of New Shoes című darabból nem sok jazzfelvétel készült a világon. Brian Rust Jazz Records 1897-1942 című kötete mindössze az amerikai Joe Haymes zenekarának 1937-es felvételét közli. Haymes 13 tagú zenekarával szemben a Martiny Rhytm Band-nek a vonósokkal együtt mintegy 30 tagja van. Rendkívül érdekes Anita Best énekesnő témabemutatása alatti kíséret: hat ütem vonóskíséretet két ütem fúvósszekció követ négyszer egymás után. Itt is, akárcsak más Martiny hangszerelésekben szinte teljesen észrevétlenül beépül a moduláció is. Külön ki kell emelni Szegedi József trombitaszólóját.

Régóta ismert tény, hogy a zene képes színeket felidézni. (Ezt a Blue Skies ismertetésekor már érzékeltettem.) Általában minden hangszernek megvan a jellegzetes, hozzátartozó színe. De mivel a hangszerek nem önmagukban szólalnak meg, igen érdekes színpárosítások jöhetnek létre. Ezek természetesen függenek a darab alaphangulatától, dinamikájától is. Martiny zenéje nem véletlenül változatos a színekben. Jó zene, és miután minden jó zene bámulatosan színes, az ő zenéje, hangszerelései általában igen sokszínűek, a hallgató sokszor tobzódhat a színekben. Ezért is utalok egy-egy számnál néhány jellemző színre. Maga Martiny kimondottan programzenész volt, aki elképzelte az egyes darabok "programját". Mondhatni úgyis, hogy kis jeleneteket képzelt el hozzájuk, amelyek színei megjelentek előtte és ennek megfelelően írta le a kottafejeket. Egy évtizeddel később már darabjai címében is jelezte ezt a programot.

A címében is bohókás Ooh Boomot többek között az Original Dixieland Jazz Band is lemezre játszotta. A Martiny-féle változatban Beamter Bubi dobszólója vezeti fel a különlegesen vidám, rendkívül színes tényleges bevezetést. Anita Best éneke szinte szétrobbanóan vidám, Martiny Lajos két periódusnyi markáns zongoraszólója sötétkék színeket kelt a hallgatóban. Radics László hegedűszólója sárgáspiros, Boros László tenorszaxofon improvizációja ezüstszínben játszik. Egy fiatal zenész, aki ezt a bolondos kis darabot annak idején többször meghallgatta, nem kevesebb mint tíz színt, színárnyalatot jegyzett fel.

Szinte hihetetlen, hogy a pörgő-forgó, minden ízében mókás, már-már csacskán csacsogó Ooh Boom után, talán még szünet beiktatása nélkül is, a tragikus felhangokkal terhes Blue Prelude-t rögzítették a Radiola stúdióban. Martiny Lajos hangszerelése látszólag egyszerű és könnyen áttekinthető. A trombita, a hegedű és a klarinét egymást váltó játéka feszes, már a darab elején tragédiát sejtető. Anita Best mélykék éneke uralja a darabot, melynek hangulata fájdalmas, tragikus. A szordinált trombita hangja nagyon távolinak tűnő hangzást eredményez. A ritmusszekció ennél a résznél érte el a felvételi nap csúcsát. Martiny Lajos (zongora), Horváth Sándor (gitár), Kurz Károly (bőgő) és Beamter Bubi (dob) sötétbarnán, keményen tömörül az ének alatt. Martiny szuverén témakezelésére jellemzően a téma nem ismétlődik meg teljesen, hanem a B résszel tér vissza. Best éneke továbbra is fájdalmasan tragikus, mélykék. Zenészek számára ínyencség a befejezés: fokozatos lassítás a kiállásig, s egy pillanatra felcsillan Beamter vibrafonjának hangja is.

Az Ooh Boom és a Blue Prelude egymás után szerepel az említett Black Jack LP-n. Meghallgatásuk így igazi csemege. Martiny Lajos karmesteri beintései nyomán színek, hangulatok, mély emberi érzések gazdag tárházát fogják itt is, ott is felfedezni.

Az elkövetkező felvételi napokon a Martiny Rhytm Band mind több filmzene részletet, film betétdalt játszott lemezre. A Balalaika, a Pinocchio, a Broadway Melodie 1940, a Gulliver utazásai részletei közül már csak minden második-harmadik feldolgozás jazzes vagy tiszta jazz. Ennek oka többek között abban keresendő, hogy a tiszta jazzfelvételeknek kisebb vásárlóközönségük volt nálunk is, mint például a vonósokkal jócskán fűszerezett filmzene részleteknek. Ez egyáltalán nem mondott ellent Martiny Lajos alapvető zenei elképzeléseinek, sőt nagyban elősegítette szimfónikus könnyűzenei munkásságának kibontakozását. A Radiola Lemezgyár és később a többi stúdió tulajdonosai is szívesen adtak több pénzt egy-egy felvételre a közreműködő zenészek honoráriumaként, ha biztosak lehettek a sikerben.

Martiny feldolgozásai mind egyénibbek a külső szemlélő számára. Aki csak évtizedekkel később hallja először ezeket a felvételeket, azok számára időnként egyenesen meghökkentők. Minél több Martiny lemezfelvételt hallgatunk meg figyelmesen, annál inkább rá kell jönnünk, hogy Martiny Lajos legtöbb kortársától eltérően nem tánczenét akart játszani zenekarával. Jazz- és szimfonizáló törekvései egyaránt arra mutatnak, hogy Martiny elsősorban olyan zenéket akart játszani, amelyeket hallgatni is lehet és csak gyakorlott táncosoknak szabad azokat a gramofon korongjára feltenniük.

Martiny Lajos lemezfelvételeinek részletes elemzésekor rá kell arra jönni, hogy tudatosan "spórolt el" ütemeket, vagy "plusz" ütemeket épített be hangszereléseibe. Egyik egyszerű, érdekes, a hot tánczene kategóriájába sorolható darabja az It's A Hap-Hap-Happy Day, amely a Gulliver film betétdala volt. Már a címében is tréfás darabot Martiny hangszerelése szinte szétveti a vidámságtól. Az Anita Best témabemutatása és Martiny Lajos zongoraszólója közé illesztett három (!) ütemnyi fúvóskórus nemcsak egységes, markáns megszólalásával tűnik ki, hanem páratlan ütemszámával is. A kevésbé jól foxtrottozók itt bizony elvétették a lépést és nem értették, hogy tulajdonképpen miért. A jó táncosoknak egy ilyen "tévedés" nem jelenthetett akadályt. Ugyanebből a szemszögből nézve a Please, Don't Monkey With Broadway című Cole Porter darab a Broadway Melodie 1940 filmből már lényesen cizelláltabb, "meredekebb". A 32 ütemes téma utolsó A része 9 (!) ütem, Martiny Lajos zongoraszólója 15+8+8 ütemes (!). Ezt követőleg a hegedűsök 3 (!) ütemnyi átvezetése ismét a különlegességek közé tartozik. Ha egy-egy szóló rövidebbre sikerül, "elszámolás" előfordulhat és ezt, mint hipotézist el is fogadhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Martiny Lajos jó technikájú, korrekt zongorista volt, aki csak rendkívül ritkán vétett technikai hibát. Ha itt erről lett volna szó, akkor minden bizonnyal élt volna előadói jogával és nem engedte volna megjelenni a felvételt. (1950. táján egyetlen ilyen esetről tudomásunk van.)

Az ebben a hangszerelésben előforduló két további páratlan ütem viszont épp a tudatosságot hangsúlyozza. Gondolom azt senki nem feltételezi, hogy egy komplett fúvós- vagy vonóskórus egyformán "tévedjen" és az lemezen meg is jelenjen.

A Please, Don't Monkey With Broadway egyébként is a Martiny-repertoár talán legszínesebb, legérdekesebb darabja. Féltempóval, szomorúan indul, melyet tüzes lendületű bevezetés követ. A témát Anita Best mutatja be. Éneke a felesleges sallangoktól mentes. Az alapvetően vonós kíséretet a minden második 4 ütemben feltűnő fúvósszekció jócskán "megrázza". A továbbiakban is nagy szerepe van a jól meghangszerelt és jól begyakorolt szaxofonkórusoknak. Háttér- és szólószerepük egyaránt figyelemreméltó. Szegedi József tompítóval megszólaltatott két trombitaszólója közül az egyik az első a magaslatokban kúszik, a második kissé szelídebbnek hat. A sárga és a vörös az uralkodó hangszínek. Boros László 8 ütemnyi tenorszaxofon szólója szinte ellibben. Szegedi István 16 ütemes klarinétszólója magasan sikoltó, gördülő dallamával tűnik ki. Az egész darab tüzes, lendületes, mozgalmas.

Ezen a felvételi napon megismétlődött a vidám és szomorú darabok egymás utáni felvétele, csak éppen még szélsőségesebben. A legalább tucatnyi színt felvonultató Please, Don't Monkey With Broadway után közvetlenül felvett Begin The Beguine meglehetősen szürkére sikeredett. Hozzá kell tenni, hogy Porter szerzeménye maga sem tűnik ki sokszínűségével. A 64 ütemnyi énektéma kissé Billie Holiday-os előadása mintha elütne Anita Best megszokott énekstílusától. A szomorkás, nyomott hangulatú éneket meglehetősen édeskés, "sweet"-es kíséret támogatja. Külön ki kell emelni a ritmusszekciót (a megszokott Martiny, Horváth, Kurz, Beamter felállás), amely pompás alapot döngöl a szám alá.

E felvételi napot követően Martiny mind többször készített szimfonikus könnyűzenei felvételeket itt, a Radiola Lemezgyár Csata utcai stúdiójában. Radiola Szimfonikusok néven alkalmi stúdióegyüttest alakítottak, amely Martiny vezényletével rögzített lemezre néhány világhírű, népszerű darabot. Johann Strauss Cigánybárójának keringőegyvelegéből két lemezoldalas változat készült, és rögzítették Drigo Szerenádját, Fibich Poemját is.

Nem óhajtom Martiny valamennyi jazzfelvételét részletesen elemezni, inkább a legjellemzőbb Martiny darabokra szeretnék rávilágítani, azokra, amelyek nemzetközi összehasonlításokban is megállják az idő próbáját.

Len Hughes angol trombitás 1936. májusában már ismert muzsikusként érkezett Budapestre. 1930-1935 között Olaszországban játszott Sesto Carlini nemzetközi jazzband-jében. Az ott készült felvételeken Len Hughes trombitált és énekelt. A zenekar harsonása és másik énekese a legendás Herb Flemming volt. A Georgiában született Flemming először Sam Wooding zenekarával turnézott Európában és többek között Magyarországon is vendégszerepelt. Len Hughes a Parisian Grill zenekarában Solymossy Lulu – a kor legjelentősebb magyar zongoristája – vezetésével dolgozott. Buttola Ede "Jolly Boys" együttesében elsősorban énekesként tűnt ki. Később saját zenekart szervezett, amelyben trombitált, énekelt, tangóharmonikázott és még dobolt is. Hughes 1938-1940 között mintegy két tucatnyi jazzfelvételt készített a Radiola részére. A jazzfelvételeken a legjobb magyar jazzmuzsikusok működtek közre és így nem csoda, hogy azokat az egész világon számontartják és még a normállemezek korszakában, röviddel a megjelenésük után kiadták az Egyesült Államokban (!), Németországban és Svédországban.

Tudomásunk szerint Anita Best után Len Hughes volt a második angol származású jazzmuzsikus, aki hosszabb időt töltött Magyarországon. Mindkettőjükkel sok felvétel is készült. Len alkalmilag énekszólistaként szerepelt a Martiny együttessel. Első közös felvételeiket 1941-ben készítették a Csata utcai stúdióban. A Martiny Rhytm Band két változatban is rögzítette az I Can't Love You Anymore című kompozíciót és a Where Was I? című keringőt. A zenekari változatok mellett a vokális verziókban Len Hughes énekelt. Ha tehetik, hallgassák meg a jazzszempontból érdekes I Can't Love You Anymore két változatát az említett Black Jack kiadású LP-ről.

A két felvétel alapvetően annyiban tér el egymástól, hogy az első változatban Len Hughes 16+2 ütemet énekel, a másodikban az ének helyén ugyancsak 16+2 ütemnyi altszaxofon szóló van, amelyet feltehetően Szegedi István játszott. Mindkét változatban rövid pozanszólót hallunk Pozsonyi Istvántól, az első magyar jazzharsonástól. A téma visszatérés előtti trombita- és szaxofonkórusok különös figyelmet érdemelnek: mindkét felvételen 4+16+7, azaz összesen 27 (!) ütemnyi zenét hallunk. Martiny Lajos ezzel a két felvétellel minden kétséget kizáróan sokszorosan aláhúzta tudatos törekvését az ilyen tánczenei gyakorlattól eltérő megoldásokra. A használati (tánc-) zene helyett mindinkább pódiumzenében (pl. jazz) gondolkodott. Érdemes itt megjegyezni, hogy a jazz szülőhazájának tartott Egyesült Államokban a báltermi és más hasonló jellegű fellépések után csak 1938. január 16-án került sor a Benny Goodman zenekar első igazi, mai értelemben vett koncertfellépésére a New York-i Carnegie Hall-ban. Goodman és más jazz-zenekarvezetők, illetve zenekarok fellépéseik, hírnevük, karrierjük döntő részét a különböző rádióláncolatoknak (network), szponzoraiknak köszönhették. A szponzoráltsági mutatóban 32. helyen lévő Goodman akkoriban esténként 4000 dollárt kapott a Camel cégtől (3.) Let's Dance című programjáért. Rendkívül sajnálatos tény, hogy ilyen támogatást egyetlen magyar cég sem adott egyetlen magyar zenekar részére sem, legyen szó tánczenekarról vagy jazzband-ről. Ez a fajta művészetpártoló, a cégeknek reklámként is kamatozó tevékenység talán csak napjainkban van terjedőben hazánkban. Bizony akkor a magyar jazzmuzsikusoknak, köztük Martiny Lajosnak is valamilyen burokba csomagoltan kellett tálalniuk a jazzt, amely még az Egyesült Államokban sem tartotta el önmagát.

1941-ben a Martiny együttes több felvételt készített Kállay Ottó harmonikaművésszel. Ez volt az első eset, hogy Martiny harmonikát alkalmazott hangszereléseiben. Koncertpolkát, keringőt, valamint két klasszikus darab igencsak figyelemreméltó jazzváltozatát rögzítették. Martiny Lajos nem elsőként, de nem is utolsóként nyúlt Rubinstein Melódiájának és Dvořák Humoreszkjének témájához. Mindkettő rendkívül népszerű, a nagyközönség által is kedvelt szalonzenekari repertoárdarab volt. Joggal remélhették tehát, hogy a gramofonlemez két oldalára kerülő párosítás megtalálja vásárlóit. Persze számíthatott az akkoriban feltámadó és mesterségesen is szított tangóharmonika-lázra is. Nem véletlen tehát, hogy a két tipikusan jazzhangvételű darabban Kállay Ottó harmonikájáé az egyik főszerep. A másik fontos hangszer a harmonikával mintegy kokettáló, azt körbe-körbeugráló klarinét, amelyet Szegedi István, a Martiny együttes jólismert tagja szólaltatott meg. Rendkívül figyelemreméltó mindkét darabban Kurz Károly megbízható bőgőkísérete, mely mögött felsejlik Beamter Bubi halk, sóhajszerű dobjátéka. Bubi egyébként itt kapott először szólólehetőséget lemezen. Korábban csak a legendás Weisz "Api" játszhatott dobszólót, mert csak ő tudott úgy alkalmazkodni a stúdiókörülményekhez, hogy nem "verte szét" a többé-kevésbé kezdetleges felvevő berendezést. Bubi szólója a Melódiában és a Humoreszk harmonika-dob "párbeszédében" nem dobverőkkel, hanem seprűvel, ezzel a szólóban meglehetősen ritkán használt ütőfajtával szólalt meg.

A Zeneakadémián került sor újabb szalonzenekari darabok felvételére. A Trees című darabban Martiny orgonált, a zongoránál a Martiny-család régi barátja, a magyar jazz egyik szürke eminenciása, Pál Sándor ült. (A fiatalabbak kedvéért megjegyzem, hogy ő volt látható a Sándor Pál rendezte Egy erkölcsös éjszaka zongoristájának szerepében.) A dobokat a kor magyar dobkirálya, Weisz "Api" Árpád ütötte.

Who's Tiny Matton?

Martiny Lajos már több mint egy éve készített felvételeket a Radiola Lemezgyár részére, amikor az Odeon budapesti képviselete is felfigyelt munkájára. Szerették volna, ha Martiny nekik is dolgozik. Ezzel szemben nem szerették volna sem ők, sem pedig Martiny, ha rövid úton kiderül, hogy a zenész két cég részére is dolgozik. Miután az angolos hangzású neveknek akkor is jó csengésük volt a lemezpiacon, Martiny Lajos nevéből egy szójátékkal Tiny Matton lett, és így új zenész, illetve új zenekar született a hazai és nemzetközi piac számára: Tiny Matton and His Orchestra.

A Radiola felvételekkel szemben egy szabályos, amerikai típusú big band került összeállításra, amely három alkalommal készített felvételeket a Váci utcai Katolikus Kör helyiségében berendezett ideiglenes nagyzenekari stúdióban. A zenekar 3 trombitással, 2 harsonással, 5 szaxofonossal, továbbá zongora, gitár, bőgő, dob összetételben ment a stúdióba, ahol kizárólag közismert amerikai darabok Martiny-féle hangszereléseit vették lemezre. Tíz számot a bőgős Kurz Károly énekelt Charles Short néven. A második felvételi nap két számában Edna Cooper, azaz Barcsa Magda énekelt.

Ezek a felvételek elsősorban a filmzenék befolyását mutatják Martiny művészetében. A darabok egy jelentős részében nincs hangszerszóló. Az első ízben itt hallható, komplettnek tekinthető rezes- és szaxofonkórusok együtthangzása. A modern nagyzenekari hangzás, a szépen megoldott hangszerelések mintaszerű elfújása, a ritmusszekció olyan együttes játéka, amely csak az egymás gondolatát is jól ismerő zenészeknél lehetséges, írhatók elsősorban a felvételek javára. Egy részük nyilvánvalóan a sweetesebb, lágyabb jazzirányzatok és mindenek előtt természetesen az amerikai filmzenék hatását mutatják.

Az első nap igen üdítő, nemzetközi összehasonlításban is figyelemreméltó felvétele a Whoa Babe. A témát a zenekar hot-szerűen mutatja be. Lendületteljes, dinamikus, színes kórusfelelgetései fergetegesek. Martiny Lajos zongoraszólója szintén jelentős. A basszusmenetek jellegzetes boogie-woogie motívumok. Ezt az alapvetően egyszerű megoldást Martiny nem nagyon kedvelte, - talán éppen egyszerűsége miatt - és komplett boogie-woogie felvétele csak röntgenlemezen maradt ránk. Ebben a számban halljuk az elkövetkező évek jelentős altszaxofonos sztárjának, Szamosi Imrének, becenevén Bulinak első, 16 ütemes szólóját is. Az Edna Cooperként szereplő Barcsa Magda mindkét felvétele, ha nem is elsősorban az ének miatt. Az In An Eighteenth Century Drawning Room felvétele egy szuverén, a különböző fúvóskórusokkal mesterien bánó Martinyt állít elénk. Különlegesség például a zongoraszóló utáni extrakórus (zenekari közjáték) váltott ütemszámokkal: 6-2-6-2 és váltott hangszercsoportokkal, vagy az ének utáni dob 3 ütemes átvezetése a zenekari témához, amelynek második 16 üteme szintén extrakórus, jól élénkítette az előadást.

A Tain't What You Do lehengerlően indít a témával. Barcsa Magda éneke után hangszerkórusok és szólók követik egymást. Úgy tűnik, hogy a zenekari részek kellő stenkerbe hozták a szólistákat, mindenekelőtt a kétszer is szólózó (ez is ritkaság!) Szamosi Bulit. A 24+4 ütemes coda ismét boogie-woogie sémát hoz Martiny zongoráján. Beamter Bubi érdesen koppanó dobbeütései, Kurz Károly és Horváth Sándor háttérben meghúzódó bőgő és gitár ritmusjátéka szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt a darabot összhatásában a Whoa Babe-bel egyenrangúnak tekintsük és egy képzeletbeli kis házi rangsorban a 12 Odeon nagyzenekari felvétel élére helyezzük.

A 40-es évek elején nyitotta meg budapesti képviseletét a Siemens/Polydor lemezérdekeltség. Igazgatója snájdig úriember volt, akinek hamar megtetszett a Martiny együttes nemrég felfedezett üdvöskéje, az előkelő orvoscsaládból származó, csillogó-villogó szépségű Fényes Kató, aki kiválóan is énekelt - ebben az időben elsősorban napi slágereket. Rögtön szerződtetni akarta egy újonnan indítandó gramofonlemez-sorozathoz. Fényes hajlott az alkura, de csak zenekarvezetőjével, kiváló hangszerelőjével Martiny Lajossal együtt kívánt leszerződni. A Siemens cég képviselője vállalta, hogy szerződteti a zenekart, sőt még azt is, hogy teljesíti Martiny régi álmát, minden idők legnagyobb létszámú magyar zenekarával készíthet lemezfelvételeket. Szó esett még egy nagy bemutatókoncertről is.

1943. februárban a Városi Színházban (ma Erkel Színház) került sor a több mint 50 tagú zenekar felvételsorozatára, amely hosszú időre lefoglalta a zenészeket és a színházat. Fényes Kató mellett fellépési lehetőséget kapott a Holéczy vokálnégyes, Várady György, Szűcs Stefánia (később Holéczy Ákos felesége, Ákos Stefi néven nagysikerű dizőz), Ráday László, Barabás Sári, Mányoky Lívia, - szinte valamennyi teljesen ismeretlen, új név a szakmában. Martiny éjt nappallá téve dolgozott a jobbára slágerdarabok hangszerelésein. Saját jazz big band-jén kívül mintegy 55-60 vonóst is számításba vett. Az elkészült felvételekről külön katalógus készült, amelyen szerepeltek a közreműködők fényképei, és nagy bemutató hangversenyt rendeztek a Városi Színházban, a felvételek színhelyén. A siker jelentős volt. Jazzszempontból a Holéczy vokálnégyes felvételei a legfigyelemreméltóbbak, mindenek előtt az egy lemez két oldalán megjelentetett Estefelé és Tótágas.

Ebben az időben Martiny előkelő helyeken játszott, például az Országház Grillben, ahol különböző zenekarnevek alatt többek között Miletin Géza, Kurz Károly, Horváth Sándor társaságában lépett fel. Sorstársaihoz hasonlóan Martiny is mindenféle trükköt megpróbált, hogy ne kelljen katonának bevonulnia, hisz dúlt a II. világháború.

A II. világháborúban

1944. október 20-án azonban már nem volt több esély, be kellett vonulnia. Egyszerű közkatonaként a rádiósokhoz került. Megtanult morzézni és hamarosan kitűnt, hogy jó érzéke van ehhez. Végül egy vonatra kerültek és a németországi Eschwegenbe, egy kisvárosba vitték őket. Dúlt a háború, nem tudták mi lesz velük. Szerencséjük volt: egy napos éhezés után vége szakadt a hathónapos katonai szolgálatnak. Amerikai hadifogságba kerültek.

Martiny Lajos kereken egy évig volt egy Párizs melletti amerikai hadifogolytáborban. Amikor odaértek, mindent ki kellett pakolniuk a málhazsákból és a zsebeikből. Lajosnál volt egy fénykép, amely a Városi Színházban, a Siemens-koncert főpróbáján készült. Nyolcvan zenész előtt állt Martiny, mint karmester. Ezt a képet tette a cókmókja tetejére. Jöttek az amerikaiak és kérdezték:

Milyen fénykép ez?
- Az én zenekarom.
Hol van Ön?
Martiny rámutatott a képen álló karmesterre:
- Ez vagyok én.
És tud zenélni is?
- Természetesen, zongorázom.
Mi a neve?
- Martiny.

Ezzel a névvel nyert ügye volt. Elvitték a kantinba, leültették egy kivénhedt zongorához és ezzel számára véget ért a háború. A táborban mintegy 30 ezer fogoly volt, köztük kb. háromezer magyar, a többi német. Martiny tudott németül, angolul. Először tolmácsolt és esténként zongorázott. Fejedelmi ellátásban volt része.

Rövidesen héttagú zenekart, mégpedig rumbazenekart alapított. Maga zongorázott, volt egy hegedűs és többiek ütőhangszereken játszottak. Az amerikaiaknak hiányzott a bigband-hangzás. Elhatározták, hogy a moziban, ahol esténként az amerikai filmeket vetítették, létrehoznak egy próbatermet és Martiny vezetésével jazz bigband-et alakítanak. Kihirdették a táborban, hogy jelentkezzenek a hangszeresek Martinynál. Két hét alatt összeválogatta csapatát. Hangszerekről az amerikaiak gondoskodtak. Martiny új bigband-je kizárólag egykori hivatásos zenészekből állt. Amikor Martiny cellájába bevezették a villanyt, – ő volt az egyetlen fogoly, akinél nem gyertya égett, – már este is dolgozhatott, hangszerelhetett. Hamarosan összeállt egy 20 tagú csapat, amely a soron következő film előtt szabályos bigband pultokkal, és más kellékekkel játszott. Ettől kezdve a 30 km-re lévő Párizsból odajártak szórakozni a tábornokok. Hamarosan így beszéltek: Ez a kis Martiny bizonyosan nem magyar. Biztosan amerikai!

Egy év elteltével bekövetkezett a szabadulás napja. A láger parancsnoka, Newman kapitány azt mondta: Holnap már szabad ember vagy, oda mehetsz, ahová akarsz. Te mostanáig dolgoztál nekünk, nagyon meg voltunk veled elégedve. Azt mondom neked, hogy maradj nálunk. Öt év múlva automatikusan megkapod az amerikai állampolgárságot, de még előbb is. Mi téged elindítunk. Amerre jobbnak látod: a rádióhoz, a filmhez. Elviszünk Hollywood-ba, ahol elmeséljük mi mindent tettél már eddig is nekünk. És akkor nyugodtan neki kezdhetsz a munkának. Tehetséges vagy és ha szerencséd is van…
--Nem, én haza akarok menni, haza Budapestre - mondta Martiny.
Budapestre? Alles kaput. Ott minden romokban van! - így a kapitány.
Nekem az mindegy. Haza akarok menni! Hazamehetek? - Martiny látott egy Leight nevű újságot, amiben az egyik kép a szétbombázott Budapestet ábrázolta. Az Astoria sarkánál egy zsúfolt villamos tetején is ültek az emberek, és az volt a kép alá írva, hogy így mennek a budapestiek meccsre. Martiny azt gondolta, ha otthon meccs van, akkor ott nem lehet minden "kaput", ő megy haza.

Így történt, hogy 1946. áprilisában Martiny Lajos a hóna alatt egy nagy csomó friss amerikai V-Disc lemezzel megérkezett Budapestre. Hamarosan a Gellért Szállóban, majd a Savoyban játszott Chappy-vel duóban.

Egy jazz-aranykor reménye (1946-50)

A nagy világégés után idehaza is vágytak az emberek kikapcsolódásra, andalító slágerekre, és a jó jazzre. Martiny egyre-másra kapta az ajánlatokat és sorra készítette a felvételeket a Durium/Pátria, az Odeon, a His Master's Voice, a Polydor, a Libertas, majd később a Tonalit részére. Tulajdonképpen csak egyetlen igazi riválisa volt, a harmonikás Tabányi Mihály, aki viszont csak játszott és ritkán hangszerelt.

Az utolsó amerikai filmet még 1942 elején importálták Magyarországra. Utána a hadban álló, ellenségnek számító Egyesült Államokból három évig nem jött hír új filmekről. Pontosabban hír az jött, de azt is csak illegálisan lehetett hallgatni. Az amerikai, angol és más szövetséges rádióadók által sugárzott műsorokban megszólaltak a filmzenék és az amerikai lemezipar termékei is. Részben éppen az említett, kimondottan frontkatonáknak készített V-Discekről szóltak a műsorok. Viszonylag rövid ideig tartó teljes tiltás után ismét lehetett jazzt játszani. Felvirágzottak a szórakozóhelyek, jazzt és jazzes tánczenét játszottak a háborút túlélt zenészek. A mozikban egymás után mutatták be az amerikai zenés filmeket. Ezek egy része már nem volt újdonság Martiny számára. Bátor kézzel válogatott a témák között és elkészítette hazatérte utáni első nagyzenekari jazzhangszereléseit. Az Odeon, amely korábban a Tiny Matton-felvételeket készítette, ugyanezen a néven kívánta kiadni Martiny új jazzfelvételeit is.

Az 1946 második felében készült felvételeknél a legjobb zenészek vettek részt. Martiny lemez A jól bevált korábbi Martiny nagyzenekari tagok mellé új, fiatal muzsikusok is kerültek. Nagy odaadással és lelkesedéssel rögzítették a Liza-t, a Dark Eyes-t, a Midnight In Munich-et, és a Trumpet Blues-t. A zenekarban Szegedi József, Szirtes-Papp György és Kelényi György trombitált, Pozsonyi István, Perlaki József és Molnár István harsonázott, Csepek István, Szegedi István, Alács Lajos és Várady György szaxofonozott. A ritmusszekció csaknem teljes egészében azonos volt az utolsó, 1943-as jazzfelvételi sorozat zenészeivel: Martiny Lajos zongorázott, Horváth Sándor ("Nagy Patkány") gitározott, Schlotthauer József bőgőzött. Az elhurcolt és elhunyt Weisz Api helyére ismét a szovjet hadifogságból hazakerült, régi Martiny-dobos, Beamter Bubi került.

Ez a zenekar lépett fel azon a rendezvényen is, amelyet a Szóbel Hangversenyiroda rendezett 1946. szeptember 15-én, vasárnap délelőtt a Zeneakadémia Nagytermében. Az előző évtized legendás szaxofonos-klarinétosa, Víg György Igazi Jazz címmel tartotta parádés erőket felvonultató jazz-matinéját. A magyar jazz egyesek által egyetlen aranykorszakának (1945-1949) tartott kor minden számító együttese és szólistája fellépett. Hat jazzband működött közre Filu, Martiny Lajos, Chappy, Len Hughes, Tabányi Mihály és a hegedűs Radics Gábor vezetésével. Az énekeseket Fényes Kató, Kapitány Anna, Vadas Zsuzsa és Gorody G. Antal képviselte. Patkány-Bacsik gitárduerttje néven hirdették meg a Martiny-zenekar gitárosa, Horváth Sándor ("Nagy Patkány") és Bacsik Elek, a konkurens Tabányi-zenekar gitárosának műsorát. A fő szám pedig így állt a plakáton:
"Víg György - Víg Tomi
clarinét és 8 éves dobcsoda speciális duettje"

Volt mit hallgatnia a közönségnek! És ha meggondoljuk, akkor a zenekarok sem panaszkodhattak: valamennyiük (!) lemezét kapni lehetett a boltokban. A fő szám, a "dobcsoda" röviddel a jazz-matiné után megnyerte a Metro-Goldwyn-Mayer cég által kiírt budapesti jazzversenyt és az azzal járó 1000 forintot, ami kb. kéthavi fizetés volt… (És természetesen ő is rögtön lemezre került.)

Martiny Lajos újabb meghívást kapott az Odeon alkalmi stúdiójába. Ezúttal, életében először egy hattagú, mai fogalmaink szerint all star együttessel készített felvételeket. Közülük hat szám a magyar jazz csúcspontjai közé sorolható. Ezek: Avalon, Swingtime in F, Sing-sing, Let's Call, Skala és Sheik of Araby. A legmagasabb művészi fokon előadott darabok közül csak az Avalon került újrakiadásra a '80-es évek végén a Hungarian Jazz 1912-1948 (Pannonton JL 104) LP-n. Az érdeklődők tehát csak ehhez az egy felvételhez juthatnak viszonylag könnyebben hozzá. A felvételeket készítő Martiny Sextet zenészei: Várady György (tenorszaxofon, klarinét), Radics Gábor (hegedű), Beamter "Bubi" Jenő (vibrafon, dob), Martiny Lajos (zongora), Horváth Sándor (gitár), Schlotthauer József (bőgő). Valamennyi számot természetesen Martiny Lajos hangszerelte, – ezt talán említeni sem kellett volna. Jól élt a kis formáció adta lehetőségekkel és minden számot más-más alapokon épített fel. Nem érheti az a vád, mint később egyes moderneket, hogy egyhangúak lennének a hangszerelései. Példaként a legelsőnek készült, és az újrakiadás folytán könnyen elérhető Avalon felépítését tekintsük át nagy vonalakban.

A gitár négy ütemes beveztése után a klarinét és a zongora együtt mutatják be be a témát, míg a gitár-bőgő-dob ritmusszekció szolid, de határozott alapot nyújt. Ezt követően az improvizációk sorozata – Martinytól már egyáltalán nem szokatlan módon – különösnek tűnő ütemszámokban következik vibrafon, tenorszaxofon, hegedű, zongora, gitár sorrendben. A dob két ütemben vezet át a befejezéshez, amelyet a tagok tutti adnak elő és a darab hat ütemes codával zárul.

Jazz, a tiltott gyümölcs (1951-55)

Martiny Lajos a negyvenes évek végén, a Magyar Rádió jazz-zenekarától történt megválása után alapította meg a magyar jazz történetének egyik leghosszabb ideig működő együttesét, a Martiny együttest. 1949 és 1962 között az alapfelállás öttagú volt. Korábban már jól bevált tenorszaxofonosa és klarinétosa, Várady György volt az egyszemélyes "fúvósszekció". Lemezfelvételek alkalmával a hangszerelői elképzeléseknek – és nem utolsósorban az anyagi lehetőségeknek megfelelően – további fúvósok egészítették ki az együttest. A ritmusszekcióban a zenekar megalapításakor mindössze huszadik életévébe lépő, 1929-ben született Kovács Gyula volt a legfiatalabb. Ezekben az években teljesedett ki a "bolond Kovács" művészete, és vált az 50-es évek végére, a 60-as évek elejére Magyarország első számú dobosává, vagy sokak szemében mindmáig "A Dobos"-sá.

Gitáron, egészen pontosan az elektromos gitáron a Kovács Gyulánál mindössze fél évvel idősebb Kovács Andor játszott. Csak névrokonok voltak. Andor is abban az időben kezdte mutogatni oroszlánkörmeit. A Martiny együttes felvételei mellett szólistaként, majd később saját neve alatt is sokszor játszott hanglemez- és rádiófelvételeken, amikor szinte mindig Martiny Lajos hangszereléseit használta. Egyúttal kiváló hegedűs is volt, de játszott más hangszereken is. A bőgős Kratochwill Jenő volt, aki ideális partnernek bizonyult a kíséretekben. Mindig pontosan tudta, hol van szükség a ritmusalap megteremtésében a bőgőre. "Csak" annyit játszott, amennyire szükség volt. Soha nem vonta el a közönség, a hallgatók figyelmét felesleges önmutogatással. A zenekarvezető Martiny Lajos mindig elérte, hogy ne kelljen pianínón kínlódnia. Zongorát, még jobb esetben koncertzongorát sikerült kiharcolnia állandó helyükön, a Gellért Szállóban, a Bristolban és alkalmi fellépéseik színhelyén. Később alkalmilag – csak színesítésként –előszeretettel használt csembalót vagy Hammond-orgonát.

A könnyűzene valamennyi formájában jártas Martiny Lajos számára nem jelentett problémát az 50-es évek zeneileg is kötöttebb világa. Igaz, hogy egy darabig nem készíthetett jazzfelvételeket, de akkor, amikor ki volt porciózva a felvehető számok mennyisége és erőteljesen szorították a lemezgyártást is a mozgalmi dalok, az agitatív "táncdalok" kiadására, akkor 1951 szeptembere és 1956 júliusa között nem kevesebb, mint 88 felvétel készült Martiny Lajos zeneszerzői, hangszerelői, karmesteri és/vagy zenekarvezetői közreműködésével. Mai mértékkel mérve ez hat nagylemez (vagy újabban kompaktlemez) anyagának felel meg. A feljátszott darabok között található reklámlemez az Orion gyár részére, amelyen Kovács Andor figyelemreméltó gitárszólót játszott. Martiny hangszerelte a korszak sztárzenészének, Tabányi Mihály harmonikásnak nagyzenekari darabjait. Ezek közül az 1953-ban felvett Csillogó harmonika egy nagylemez címadó dalául került újrakiadásra 1985-ben.

Martiny Lajos ezekben az években is folyamatosan tájékozódott a külföldön folyó zenei életről, még ha ez a korszellemnek megfelelően bizony sokszor nem kis nehézségekbe ütközött. Amikor 1953 táján, a bekövetkezett politikai-ideológiai enyhülés nyomán ismét lehetett "kapitalista tánczenei számokat" játszani, meghangszerelte a Ne hagyd el soha kezdetű számot, mely hatalmas sikert aratott Vámosi János előadásában. 1955-ben már többé-kevésbé rendszeresen voltak olyan rendezvények, ahol tánczene vagy esztrádzene címszó alatt legalább jazzes tánczenét lehetett játszani, vagy éppen tánczene címszó alatt a legújabb jazzstílusokat is bemutatni. Ezekben két zenekar, a Martiny-kvintett és a Tabányi Mihály és szólistái elnevezésű együttes járt az élen. A teljes jazztiltás korszaka után Tabányi már 1954-ben, Martiny 1955-ben elkészítette első ilyen jellegű lemezfelvételeit.

Figyelemreméltóak voltak a sportegyesületek különböző cím alatt lebonyolított rendezvényei is. A Törekvés S.E. például 1955. november 28-án és december 4-én rendezte meg a Hangszerek találkozója című műsort a Martiny-zenekar közreműködésével. A Fővárosi Operettszínházban a hét szólista részben a Martiny-kvintettből, illetve a zenekar kisegítőiből (Aszódi Ferenc - trombita, Beamter Jenő - vibrafon) került ki. Boros Ida, Homonnay Éva, Zsolnay Hédi és a Lányi-vokálkvartett nyilvánvalóan a jazznél könnyebb fajsúlyú körítést szolgálták. Az esteken az évtizeddel később rendkívül szellemes rajzfilm szövegeivel (többek között Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki) sikert sikerre halmozó Romhányi József konferált. Tudomásunk szerint hosszú idő után itt hangzott el először a Magyarországon már a 40-es évek végén rendkívül népszerű Concerto For Trumpet, Harry James darabja. A szólót a 26 éves Aszódi Ferenc játszotta, aki 1956-ot követően a világhírű Max Greger Orchestra állandó tagja lett és mellette stúdiózenészként sok más zenekarral szerzett jelentős elismerést.

A Hangszerek találkozóján George Gershwin egyveleg, Richard Rodgers Loverja és Vincent Youmans szerzeménye, a Tea For Two mutatták azokat az engedményeket, amelyeket a kultúrpolitikai vezetés az amerikai zene irányában végre megtett. Gershwin egyébként – valószínűleg a Porgy and Bess című operájának köszönhetően – az 50-es évek elején kevésbé vagy egyáltalán nem volt tabu.

Ez idő tájt, 1955-ben alakította meg Martiny Lajos a Fővárosi Tánczenekart. Az Országos Szórakoztatózenei Központ égisze alatt működő big band elsődleges célja az igényes nagyzenekari tánczene mellett nem kis mértékben a jazz újraélesztése volt. A négy trombita, öt harsona, öt szaxofon, zongora, gitár, bőgő, dob felállást a zenekarvezető elképzeléseinek megfelelően sokszor népes vonósszekció egészítette ki. Esetenként 30-40 zenész is közreműködött. Szerencsésen találkozott tehát egy igen tehetséges hangszerelő és zenekarvezető egy általa felépíthetett zenekarral. A műsor természetesen vegyes, de igényes volt. 1956. február 22-én lemezre vették az Alexander's Ragtime Band és az Istanbul új, jazzes hangszerelésű változatait. Két nap múlva Záray Márta, illetve Homonnay Éva közreműködésével egy-egy újabb felvételt készítettek. Szerepeltetésük jól példázta annak a korábbi elképzelésnek továbbvitelét, hogy népszerű énekesek vagy énekesnők közreműködésével könnyebben lehet jelentős jazzhangszereléseket is eladni. Itt most csak olyan példákra emlékeztetnék, mint Benny Goodman zenekara, aki a világ egyik legjelentősebb hangszerelőjét, Fletcher Hendersont foglalkoztatta. A hangszerelés, a zenekari előadásmód minden kétséget kizáróan jazz. Az énekesnők, Martha Tilton vagy Helen Ward előadásmódja George Frazier amerikai kritikus megállapítását idézve kétségkívül "büdös", illetve édeskés. A magyar énekesek általában "csak" slágereknek tekintik ezeket a számokat. A Ritmus legyen Michael Jary német zeneszerző darabja Záray Márta énekével kimondottan üdítő, Martiny Lajos hangszerelése pedig igényes és jazzes.

A Martiny-kvintett utolsó időszaka (1956-62)

1956-ban a Martiny-kvintett a Duna Hotelben játszott. Ekkor kapták a meghívást, hogy egy nagy magyar divatbemutató kísérőzenekaraként lépjenek fel a Szovjetunióban. Énekes szólistaként Ákos Stefit vitték magukkal. A moszkvai gálaest-sorozatnak egy pompás színházterem adott otthont. A színházban mindenütt pálmák és örökzöldek voltak, még a színpadon is. A virágok között ült a Martiny-kvintett, amelynek hamarosan híre ment. Már nemcsak a divatbemutató, hanem a jó zene, a jó jazz miatt is zsúfolt házak előtt játszottak. A bemutatókon mind több zenész és zenei szakember jelent meg. Így ismerkedtek meg személyesen is Oláh Lacival, aki hosszú évtizedek óta a Szovjetunió egyik legnépszerűbb dobosa és zenekarvezetője volt.

A divatbemutató-sorozat után igényes zenét játszó Martiny-kvintettet a Goskoncert, a moszkvai koncertügynökség hosszabb turnéra szerződtette. Mindenütt ott volt az öt zenész fényképe és a felirat: – "Vengerszkij Dzsaz Ansambl". A Moszkvai Rádió angol nyelvű adása kétórányi műsorukat rögzítette és hosszú évekig rendszeresen sugározta. A kvintett George Shearing stílusában halk, finom és ritmikus jazzt játszott. A Shearing-együttes vibrafonja helyett Várady György leheletfinom tenorszaxofon és klarinét játékában gyönyörködhettek a szovjet jazzkedvelők. A turné hatalmas erkölcsi és anyagi sikerrel zárult és a zenekar visszatért a Duna Szállóba.

Már itthon, évekkel később tudták meg, hogy felvételeikből az össz-szövetségi szovjet hanglemezgyár, a Melodia két lemezen is kiadta a kvintett három, illetve négy számát. Ezekből alig 1-2 példány került Magyarországra, még Martiny gondosan gyűjtögetett házi lemeztárából is hiányoztak. Ez a turné éppen 1956. őszére esett. Hazatérésükkor már többé-kevésbé minden a régi kerékvágásban ment és a kvintett a Duna Szállóban játszott tovább.

1957. februárjában és márciusában különleges felvételsorozat készült a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál. Kiegészítő zenészekkel és énekes szólistákkal összesen tizennégy, egymástól igen különböző karakterű darabot rögzítettek lemezre. Érdemes közülük néhányról pár szót külön is szólni, mert ez a lemezfelvétel-sorozat jó alkalom arra, hogy áttekintsük, mi mindent, hány fajta stílust, hány fajta zenét játszott igen magas fokon ez a rendkívül összecsiszolódott, egymás zenei gondolatait jól ismerő együttes.

Perez Prado Marvelous mamboja, Ernesto Lecuona Rumba negrája, Tamássy Zdenkó Joe mambója és a Len Hughes angol énekes közreműködésével felvett Yambalaya a latinos tánczenei irányzatokat reprezentálták, amelyeket egy ideig még szívesen állítottak szembe a táncparketten a swinggel mint tánccal. A hazai slágertermést elsősorban Breitner János és Szenes Iván slow dala, a Mindenkit elfelednek egyszer reprezentálta. Ezt maga a zeneszerző, Breitner János énekelte. Az örökzöldek, a világslágerek világát az Arrivederci Roma, az I Love Paris és az It's All Right With Me képviselte. Különösen az első aratott nagy sikert a bemutatáskor. Várady György, a Martiny együttes tenorszaxofonosa néhány ugyancsak figyelemreméltó szerzeménnyel lepte meg a zenekart és a rajongókat. Közülük ekkor vették fel a Jégtánc címűt, amit mind a már kifutóban lévő 78-as fordulatú gramofonlemezen, mind a terjedőben lévő mikrolemezen kiadtak. Az együttes gitárosa, Kovács Andor Öt perccel éjfél előtt című kompozíciója szintén jelentős jazzdarab.

Külön kell szólnunk a felvételsorozat két utolsó darabjáról. Akkor folytak a Nagyrozsdási eset című film felvételei. Ebből származott a már említett Joe mambo. Egy szünetben többen hitetlenkedve hallgatták Martinyékat, hogy ők már játszották az addig tiltott gyümölcsként csak a nyugati rádióadókon hallható első rock and roll számokat. Martinyék a szünetben lejátszották a darabokat, amelyek jelentős sikert arattak a szakmai közönség előtt. Két darabot, Martiny Itt a roki című szerzeményét és a Bill Haley And The Comets által hatalmas sikerrel játszott Rock Around The Clock című slágert lemezre is vették. Mindkettő figyelemreméltó jazzkaraktert kapott Martiny sajátságos hangszerelésében. A zenészek is vették a lapot, s improvizatív szólóik nagyban hozzájárultak a lemezek sikeréhez. Ezzel 1957 tavaszán a Martiny együttes adta meg a jelet a hazai rock and roll kifejlődéséhez. Akkor már jó ideje ismert volt Magyarországon is az amerikai gitárvirtuóz Les Paul tevékenysége. Mary Forddal készített ún. playback felvételei sok hallgatót és zenészt is vonzottak. A hangfelvételi technika hazai korszerűsödésével lehetővé vált ilyen jellegű felvételek elkészítése.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Rottenbiller utcai stúdiójában 1957. szeptember 4-én készítettek először ilyen felvételeket. A hangszerelést Martiny Lajos végezte, aki egyúttal vezényelte is a vonóskíséretet. Az egyértelműen Les Paul hatására született playback felvételeken Kovács Andor szóló-és ritmusgitáron, bőgőn és dobon játszott. A négy rögzített darab: Stardust, Night And Day, St. Louis Blues és Gondolatok. Az utóbbi Kovács Andor szerzeménye. Ez a széria kétségkívül az egyik legkorábbi modern magyar jazzfelvétel-sorozat.

Pár nappal Kovács Andor playback felvételei után két angol nyelvű slágert vettek fel a Martiny együttessel. A szólista az 1936 óta Magyarországon élő Len Hughes volt. A Jezabel és a Walking In The Rain (a magyar változatban Úgy koppan az eső) nagy sikerek. Ennek ellenére ezek Len Hughes utolsó ismert lemezfelvételei. Mivel ezután már csak saját, rendkívül igényes zenét játszó zenekarának élén hallhatták és élvezhették trombitajátékát és énekét. Len Hughes 1971-ben hunyt el Budapesten.

A következő hónapokban a Martiny együttessel elsősorban napi slágerzenéket rögzítettek. Mellesleg elkészítettek közben két rendkívül fontos jazzfelvételt is 1957 novemberében. Az Air Mail Special a mindenkori Benny Goodman formációk nagy sikere, és Lehár Ferenc Kicsikém, ne tétovázz című darabja az egyik első magyar mikrólemez nyitó és záró száma lett. Különösnek tűnhet a korszakot alig ismerő olvasó és hallgató számára, hogy a lemez borítóján ez áll: Táncdalok, rajta Záray Márta és Keméndy András slágerszámaival. Tudjuk azonban, hogy minden mikrólemez legfontosabb darabja a nyitó és záró szám. A legnyilvánvalóbb magyarázat az lehet, hogy a korszak közönsége annyira ráhangolódott az efféle zenék és zenei párosítások sorára, hogy szívesen vette, ha a sok éneket egy-egy kellemes jazzmelódia keretezte.

1958-ban a Martiny együttes egykori trombitása, Aszódi Ferenc segítségével nyolc hónapos szerződést kapott az NSZK-ban. Ez abban az időben igen nagy szó volt. A müncheni Hotel Reginában kezdtek. Azután az esseni Aquarium és a duisburgi Pique Dame következett. Valamennyi helyen sikerrel vették az akadályt és Martiny álmai autójával, egy metál Mercedes 220-assal tért haza.

1959. június 21-én, fennállásának tizenegyedik évében a Martiny-kvintett négy jazzfelvételt készített. Sok szempontból különleges nap volt ez. Mindössze egyetlen szám, Abreu Tico-Ticoja származott a nemzetközi repertoárból. Egyedi feldolgozása Martiny Lajos míves munkáját dicsérte. Az együttes harmincadik életévében járó dobvirtuóza, Kovács Gyula Dobfantázia címmel mutatta be tudását. Kovács Gyula ezen a felvételen is bizonyította, hogy nem egyszerűen dobos, hanem a zenét a maga teljességében értelmező művész volt. Az a fajta dobos, aki tudta, hogy nemcsak a ritmus létezik, hanem dallamot is dobolt, mert ne csupán ritmusképleteket érzett, hanem a harmóniákat is. Azonosult az előadott művel, alkalmazkodott annak hangulatához és stílusához. Emellett két további szám szerzője is ő volt. Mind a Motel, mind a Karcsú lány jelentős darab az együttes műsorában.

1960-ban Magyarországot is utolérte a Paul Anka-láz. A Diana és a You Are My Destiny Breitner János előadásában, a Martiny együttes kíséretével lett nagy hazai lemezkiadási sláger. Breitner énekelte Rocco Granata nagy slágerét, a Marinát is. Felföldi Anikó énekelt azon a lemezfelvételen, ahol utoljára randevúzott a jazz és a tánczene a Martiny együttes történetében egy énekes felvételen. A Piknik hosszú ideig hallható volt a rádió tánczenei műsoraiban és a szolidabb házibulikon, ahol nem akartak feltétlenül rokizni a résztvevők. 1960. október 27-e jelentős napként írta be magát nemcsak a Martiny együttes, hanem az egész magyar jazz történetébe is. Ezen a napon két sikeres slágerfelvétel között, amelyeket Németh Lehel énekelt, elkészült a szalonzene egyik legtöbbet játszott darabjának, Albert W. Ketelbey Perzsavásárának (In A Persian Market) egészen különleges felvétele. A feldolgozó és hangszerelő természetesen Martiny Lajos volt. Mivel feltehetően mostanság kevesen emlékeznek a felvételre, nem árt felidézni a magyar kiadású kottához írt szinopszist:"A tevehajcsárok lassan közelednek a piachoz; a koldusok 'baksis' kiáltásai hallatszanak a nyüzsgésben. A szép hercegnő gyaloghintóját szolgák hozzák, (megjelentét ábrándos zenei téma jelzi, melyet először klarinét és cselló, majd a teljes zenekar játszik). A hercegnő figyeli a mutatványosokat és a kígyóbűvölőket. A kalifa áthalad a téren, ez megszakítja a mutatványokat. Ismét a koldusokat hallani, a hercegnő már távozni készül, a karaván is folytatja útját. A hercegnőt és a karavánt jelképező témák lassan elhalkulnak, a piac ismét üres lesz."

Kovács Andor és Kratochwill Jenő a megszokott, jó minőségű gitár-, illetve bőgőkíséretet szolgáltatták. Négy fuvolás adott különös, pikáns azt a darabnak. A zenekarvezető Martiny Lajos ezúttal a koncertzongorán kívül csembalót és Hammond-orgonát is használt. Az addig Magyarországon szokatlan hosszúságú dobszólót Kovács Gyula játszotta. Várady György, a felvétel tenorszaxofonosa legszebb napjait is felülmúlta. Szólójával feladta a kérdést az egyszerű hallgatóknak és a stilisztáknak egyaránt. Rejtély, miként keveredett Várady szaxofonjának hangképe abba a tartományba, amelyet - Simon Géza Gábor jazzkutató szerint - majd másfél évtizeddel később (!) David Murray játékában élveznek a rajongók... Ez a Perzsavásár tulajdonképp a Martiny együttes hattyúdala. Alkalmilag ugyan még készítettek közös felvételeket, de az együttes ritmusszekciójának két biztos tagja átszerződött a nagy rivális Tabányi Mihály zenekarába. Kovács Andor és Kovács Gyula megnyerésével a Tabányi együttes egyfajta magyar Jazz All-Stars lett, hiszen ott bőgőzött a fiatal Pege Aladár, továbbá zongorán Pitó Tibor játszott. Ez azonban egy más történet.

A sok sikert megért Martiny együttes 1962. május 10-én készítette utolsó tánczenei felvételeit. Mintegy tizenhárom esztendei együttműködés után végképp elváltak útjaik.

Martiny, a hangszerelő

Martiny Lajos ekkor mindinkább a szimfonikus könnyűzene felé fordult. Sorra készítette a népszerű könnyűzenei darabok, például (a) La Paloma, az O sole mio, a Humoreszk, stb. nagy vonós tánczenekarra hangszerelt átiratait. 1967-ben benevezett a Magyar Rádió és Televízió soros Táncdalfesztiváljára. Az Egy bolond az sohasem tanul című dalát Németh József adta elő. Az 1971-es Táncdalfesztiválon Ambrus Kyri énekelte Halló, próbáljunk szerencsét című szerzeményét.

Martiny jazzszerepléseit mind kevesebbet emlegették. Az új, fiatal közönség a legújabb modern jazzt hallgatta, sajnálatos módon nem figyelt a swingre és a még korábbi stílusokra (kivételnek talán csak a dixieland számított), holott ennek szükségességére többek között Pernye András hívta fel a figyelmet. Érdemes idézni néhány mondatát az Ifjúsági Jazz Klub Híradója című kiadvány első számából: "… amikor egy-egy ország a művészet egy-egy területén lemaradván ezt a hátrányt úgy próbálja behozni, hogy kizárólag és egyedül, többnyire kritika nélkül lelkesedik a legmodernebb irányzatokért. Ez is egyfajta provincionalizmus, melynek lényege abban áll, hogy el akarja szakítani a modern művészetet előzményeitől, nem akarja belátni, hogy a 'korszerű' művészet valójában egységes, töretlen fejlődés végeredménye. Amennyiben ugyanis a fejlődés nem töretlen, szerves - nem is beszélhetünk teljes értelemben vett művészetről. A legújabb stílusokat csak az értheti meg, aki már megértette és magáévá tette a régit. Ha valaki kizárólag Miles Davist ismeri, akkor valójában Miles Davist sem ismeri. Ez még akkor is igaz, ha első pillantásra paradoxonnak látszik."

Martiny szerencsére nem lett meghasonlott ember. Hosszú ideig nem játszott jazzt – legalábbis nyilvánosan nem – és kiszorult a hazai könnyűzenei életet elárasztó beat-pop hullám révén a felvételi stúdiókból is. Martiny ekkor felújította külföldi kapcsolatait és azok révén hosszabb, igen jól jövedelmező turnékra indult. Először Bécsbe hívták, ahol Jacobi Viktor Leányvásár című operettjét "porolta le": modernizálta a hangzást, jazzes részeket épített be, stb. A Raymund Theater óriási sikerrel mutatta be az új változatot.Következő útja Zürichbe vezetett. Scaranizzi és Trabuzzi Champagnes Lilly című darabját dolgozta át és hangszerelte. A zürichi bemutató után ezt az egyik nyugatnémet televízió is átvette. Az NSZK-beli Lübeckben Kálmán Imre melódiákat dolgozott fel. Mindezek a munkák Martiny számára örömteliek és azért a jazzel is kapcsolatosak voltak. Ezek a darabok ugyanis már az első változatukban, az ősbemutatókon is jazzes karakterűek voltak, mert az akkori korszellem ezt megkövetelte. Martinynek ezt a karaktert kellett az újabb kívánalmaknak megfelelően még jobban kihegyezni.

Ezen munkák mellett mind jobban kiteljesedhetett Martiny Lajos zeneszerzői tevékenysége is. Mindig hajlott a szimfonikus programzene felé. A Budapesti Rapszódia, a Bolero és Tarantella, a Pizzicato polka, az Emlék, a Nyitány, a Shanghai mozaik, a Tengerszem és a Szerencsekerék voltak ennek az útnak legfontosabb, legismertebb állomásai.Feleségével, Mednyánszky Ágival bebarangolták a franciaországi kastélyok vidékét. Ekkor született meg A három kastély, amely három Loire-völgyi kastélyt elevenített fel nagy vonószenekari feldolgozásban. A mintegy 18 perces darab felvételét a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Lehel György vezényletével készítette el. A három tétel: A renaissance kastély, A gótikus kastély és A barokk kastély. A Magyar Rádió 1967-től folyamatosan játszotta a darabot, majd 1982-ben a Nordwestdeutscher Rundfunk műsorában sor került a kölni bemutatóra is.

Ebben az időszakban készült el Martiny húsz kompozíciója is a MAFILM részére. Ezek különböző karakterdarabok a legkülönfélébb hangszer összeállításban.1981 végén végre teljesült Martiny Lajos nagy álma: hatvan tagú zenekarral rögzítették hangszereléseit a MAFILM Zenetermében. A teljes jazz big band-et is magában foglaló stúdió formációban a trombitaszólókat Galambos János, az altszaxofon és klarinét szólamot Virágh Ferenc játszotta. Az Állami Hangversenyzenekar vonóskórusának élén Dőry Zoltán állt. A tutti-zongorista a Martiny-család régi barátja, Orosz János volt. A szólókat természetesen maga Martiny játszotta. Beamter Jenő vibrafonon, marimbán, bongódobon és harangjátékon csillogtatta tudását. A Bűvölet címmel napvilágot látott nagylemez – borítóján Bartók István remekül sikerült kettős portréjával – a két zenész búcsúja lett a lemezvásárló közönségtől.

A Beamter–Martiny társulás

A '80-as évek elején már mind Martiny, mind Beamter Bubi hivatalosan nyugdíjban voltak. Martinyt felfedezte és igen sokat foglalkoztatta a tévé. Bubit az újságírók találták meg és egyre-másra készítették vele az interjúkat, ezenkívül sok rádióműsorban is közreműködött. Az örökké izgő-mozgó, jó szöveggel és menedzseri képességekkel megáldott Beamter Bubi vetette fel, hogy alakítsanak egy kvartettet. Martiny Lajos zongorázott, Beamter Bubi vibrafonozott, énekelt és néha dobolt, továbbá ő volt a charme-os, örökké poénra kész konferanszié is. Két fiatal zenészt, Gayer Ferenc bőgőst és Baló István dobost vették maguk mellé. Akkor létezett néhány, a jazz eseményeket némileg befolyásolni tudó, bizonyos anyagiakkal rendelkező jazzklub. A vezetők ráadásul tudták vagy sejtették, hogy milyen nagy jelentősége van az idős zenészek és az általuk képviselt swinges jazz bemutatásának. A belvárosi Pilvax Kávéházban működő jazzklub, a Budapesti Művelődési Központ Jazzpressója, a Zichy Kastély, a Székesfehérvári Jazzklub és néhány más, kisebb közönségbázissal rendelkező klub a fiatal és az idős jazzrajongók találkozóhelye volt. Ismét szvingelt Lajcsi és Bubi, s két fiatal is belekóstolt ebbe a rendkívül zamatos jazz-gyümölcsbe. A Beamter–Martiny kvartett nagysikerű fellépésein a négy zenész egyenrangúan muzsikált. Sajnos ettől a formációtól sem adtak ki hangfelvételt.

Epilógus

A régi zenésztárs, Beamter Bubi 1984. január 11-én, életének 72. évében Budapesten elhunyt. Hamarosan Martiny Lajos is betegeskedni kezdett és a következő évben, 1985. szeptember 14-én halt meg. 73 évet élt. Néhány nappal a halála előtt még zongorázott, gyakorolt. Az utolsó műsor, amelyet a Magyar Rádióban meghallgatott, a Gramofonsztárok adása volt, amely Nemes András és Simon Géza Gábor interpretációjában róla, pályafutásáról szólt . Október 18-án a Farkasréti temetőben rokonok, barátok, zenésztársak, rajongók vettek búcsút a magyar jazz és könnyűzene nagyszerű egyéniségétől, a zongoraművészként és zeneszerzőként kimagaslót, hangszerelőként egészen egyedit, csak a legnagyobbakéhoz hasonlíthatót produkált Martiny Lajostól.

Az Országos Szórakoztatózenei Központ időszaki lapjában, a Szórakoztatózenészek XXVI. évf., 1985. évi 6. számban az alábbi nekrológ jelent meg:
Martiny Lajos
Mindennap odaült csodálatos hangú Steinway zongorájához. Először elvégezte a technikai gyakorlatokat, majd muzsikált. Eljátszott a ritmusokkal, harmóniákkal.
1948-tól hosszú éveken át vezette a Magyar Rádió tánczenekarát, ő volt a Magyar Jégrevű zeneszerzője és zenei vezetője, komponált a Nagycirkusznak, hangszerelt. Csodálatosan tudott bánni a vonósokkal. Átdolgozott számos operettet, musicalt a bécsi, svájci, NSZK-beli színházaknak. Ilyenkor a helyszínen együttműködött a koreográfussal, a rendezővel. Dolgozott a bécsi Marton-Verlagnak. Hallatlan munkabírásához a szerető színésznő feleség, Mednyánszky Ági megteremtette a kedvező légkört, így hát sok mindennel megajándékozhatott bennünket.
Szívesen muzsikált a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, gyakran a Stúdió 11 és a Rádió tánczenekarának tagjaival kibővítve. Ez az együttes szólaltatta meg nagyzenekarra komponált műveit, mint a Budapesti rapszódiát, a Három kastélyt, a Bolerót… Zenéjéből a kiegyensúlyozott ember derűje sugárzik felénk.
Büszke volt a Zichy-kastélybeli kétzongorás hangversenyére Orosz Jancsival, és a Beamter Jenővel készült tévéműsorra. Már a hetedik évtized felé járva két fiatalt vett maga és Beamter mellé, s velük lépett fel éveken át, sok sikert aratva.
A Zeneművészeti Főiskola diplomájával a zsebében zenekarával szívesen játszott a főváros szállodáinak lokáljaiban. Egyik legemlékezetesebb együttese a Martiny–Kovács Andor–Kovács Gyula–Váradi–Kratochwill kvintett. Zenekarával szinte az egész Európát bejárta.
De nem csak muzsikált, hanem zenét is hallgatott mindennap. Kedvenceit – Petersont, Garnert, a korai Nérót, Cicerót – legszívesebben otthon élvezte muzsikus barátai körében. Ott volt minden nevezetes pesti hangversenyen, de elment Las Vegasba meghallgatni Sinatrát és Humperdicket. Imádta a Singers' Unlimited együttest. Minden érdekelte, ami a zenében újdonságnak számított, még akkor is, ha egyes irányzatokkal nem értett egyet.

Szerdán még leült gyakorolni, de csütörtökön már nem volt ereje hozzá, és szombaton itthagyott bennünket.

n. zs.

Jegyzetek:

1. A "Rhytm" szó a zenekar valamennyi lemezfelvételén ezzel a helytelen írásmóddal szerepel. Mivel zenekari névről van szó, természetesen nem javítottam a hibát és a továbbiakban is így idézem a zenekar nevét.

2 Valószínűleg innen származik Sebők János téves adatközlése a Magya-Rock 2. (A beat–hippi jelenség 1973-1983) című kötetének (Zeneműkiadó, 1984) diszkográfiájában (328. oldal), amely megjelentként hozza a lemezalbumot. Ugyanez a hiba fordult elő Kiss István Zoltán Magyar Könnyűzenei Lexikon 1962-től című könyvének (ZAJ-ZONe Kiadó, 1998) 222. oldalán.

3 Lásd: Estimated Talent Costs Of Leading Network Shows, Billboard, 1939. szeptember 9.