2020-02-26    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
Snétberger Ferenc szólókoncertje

2005. április 26.
Zeneakadémia
Snétberger Ferenc - gitár

Fantázia, poézis, összhang, szépség, ritmus, dallam.

Vannak beszámolók, amik nehezen születnek. Az ember beül egy koncertre, tudja, hogy valószínûleg nagy élmény lesz, aztán ott a nagyon nagy élmény, az ember tátja a száját, hallgat és néz, nem jegyzetel, elfelejti, hogy errõl írni kéne, csak a puszta mûélvezet, a lusta gyönyörûség. Aztán hazamegy, majd megírom, hiszen olyan jó volt, nem lehet elfelejteni úgyse. Holnap megírom. Holnapután megírom. Aztán találkozik a barátaival, és elmeséli, hogy milyen volt. És csak annyit tud mondani, hogy nagyon jó, meg fantasztikus. Aztán rájön, hogy fogalma sincs, hogyan lehet egy ilyen koncertet leírni. Nincs mit írni. Ezt csak mutatni lehetne. Videón, CD-n, ilyesmin, és mondani közben: én ott voltam ám, és élõben még sokkal jobb volt.
Aztán egyre csúszik a határidõ, és az ember rájön, hogy úristen, már egy hete volt a koncert, és még mindig semmi. Aztán próbálkozik.

Szépség, dallam, fantázia, poézis, összhang, ritmus.

Telt ház a Zeneakadémia nagytermében. Nekem mindig furcsa volt, hogy a színpadon is ülnek, a mûvész, mûvészek háta mögött. Kicsit klubhangulatot sugároz, ami egyáltalán nem illik a Nagyterem stílusához. Áthat a méltóságteljes hangulat, ráhangolódom az estére, aztán fölnézek a színpadra, és velem szemben pulóveres emberek ülnek. Fura. (Lehet, hogy konzervatívnak tûnök, de nekem valahogy egy ilyen helyszín, egy ilyen esemény megkívánja az oda illõ ruhát. Persze, tudom, ilyen már nincs, hogy oda illõ. De miért nincs? Nem is a hely iránti tisztelet, mert mi tisztelni való van egy helyen, hanem a mûvész, a mûvészet iránti tisztelet okán. Beülni mackófölsõben egy mûvész mögé, akinek valószínûleg sokra tartom a játékát - mert ha nem, akkor minek veszek jegyet -, aki miattam van itt, és aki ráadásul rendesen fölöltözik. Ez már régen nem lázadás.)

Furcsa lehet a mûvésznek is. Különösen ilyenkor, amikor szólóestrõl van szó. Egyedül ülni ennyi ember elõtt, csak a zenész és a hangszere van, világ becsukva és kinyitva: érzékeny, sérülékeny helyzet. Ennyi ember között ülni pedig még inkább.
Persze ebben az esetben ez mégsem volt talán annyira nehéz: Snétberger Ferenc felé a nézõtér minden pontjáról annyi szeretet sugárzott, hogy ha el lehetne raktározni, évtizedekre elég volna. Érthetõ is: szerénysége, egész emberi kiállása, stílusa szeretetre méltó. És mindezt a zenéjére is átviszi. Mindig úgy gondoltam, hogy az igazi mûvészek nem játsszák meg magukat, a valódi mûvészetnek nincs szüksége fellengzõs magamutogatásra, beképzelt harsányságra. Amikor Snétberger belép a színpadra, az is tudja, sejti, hogy érdemes volt eljönni, aki még soha nem látta. Kicsit mintha zavarban lenne, mintha életében elõször játszana, vagy legalábbis ennyi ember elõtt elõször, híján van minden teátrális gesztusnak, bevonulásnak, de ahogy belép, hozza magával a zenét.

Nem szól, nem tart hatásszünetet, meghajol, egyszerûen leül, és játszik. Lassú, lírai darab az elsõ, egyfajta bemelegítés (mint késõbb mondja is), majd egy hasonló hangulatú, de már kicsit tempósabb bossa.

Aztán egy tangó-improvizáció. A tangó amúgy is olyan, mint egy hosszú szeretkezés. Vagy akár egy életen át tartó szerelem. Snétberger tangóját néhol átszövi egy kis keserû, disszonáns erotika, de csak a vágy, a nyugalom és a vadság, a gyöngédség és az indulatok kusza szövevényébõl kicsillanva. Ez a tangó a tangó. Nem vagyok táncos, de ez a zene maga a tánc is.

Aztán egy virtuóz duó. Igen, duó, bár szólókoncertrõl van szó. A technika megtalálta végre a helyét: a mûvész önmagát kíséri, uniszónót, szólamokat játszik saját zenéjére. Egy kis digitális pedál segítségével élõben, a színpadon valósíthatja meg azokat az elképzeléseit, amik eddig csak a stúdióban voltak lehetségesek. Elõször nem is tûnik föl a hallgatóságnak: valami ugyan furcsa, a darab közepén egyszer csak több gitár lesz, de ezt már megszokhattuk akusztikus-gitár játékosoknál, ahol a többszólamú játék evidencia. Itt azonban már kicsit több mint amire egy ember két kézzel képes, de mégsem sok, nem ízléstelen.

Majd az Autumn Leaves. Õs sztenderd. Nem egyszerû, mert már mindenki eljátszotta, és szinte az összes ötletet kihozták talán belõle, amit lehetett. Ezek a hulló levelek azonban másmilyenek, mint a többi. Nincsenek konvenciók, lejárt patternek. Egy klasszikus darab indul el, ami valami hihetetlen tempójú jazzbe vált, akkordszólóval, basszuskísérettel, és mindezt olyan könnyedséggel, hogy a nézõ-hallgató azt hiszi, gitározni a világ legegyszerûbb dolga.

A következõ szám egy furcsa jazzes darab. A gitár hol citera, hol bendzsó hangját idézi, a hangszín hol kemény, fémes, hol egészen lágy. Keleties futamok keringenek az alaphang körül különösen, és mintha nem érintenék soha.
Majd sztenderdek ismét, és egy virtuóz improvizáció, ahol újra megjelenik a kísérõ "kolléga". És újra nem tolakodó, és újra bizonyít: van a digitális technológiának emberi felhasználási módja.

Aztán egy hangulatos darab, olyan, mint (tudom, közhely, de akkor is) a tavasz lehet Párizsban, ahol, mint tudjuk, "vannak kis meglepõ hidak". Egy kölyökállat pajkossága, játékossága, virágillat, vízcsobogás, ezek mind benne vannak dallamaiban, és nem lehet máshogy, csak elcsépelt szavakkal leírni. Apollinaire versei vannak ebben a dalban és Django Reinhardt szomorkás mosolya.

Aztán befejezésül egy egészen más stílus. Áthangolt gitár, a hangok és dallamok inkább a szitárt idézik, nyugatról egy szempillantás alatt keletre visznek. Aztán vége.
Ilyen koncert ráadás nélkül nincs, és ezt tudja a mûvész is: gondosan otthagyja gitárját a színpadon. És persze ráadás: nem is lehetne más, mint brazil. De nem csak gitárt hallunk, hanem egy egész brazíliai dobzenekar kerül valahogy elõ hangszerébõl.

Aztán tényleg vége. Egy vicces közjátékkal: Snétberger leinti a vastapsot ("Elnézést, hogy közbevágok" - mondja), hogy bejelentse, jön az új triójával is. Messze van pedig még (augusztus 6. és november 12.), de megjegyeztük.

Dallam, szépség, ritmus, fantázia, poézis, összhang. Megvolt mind, sõt, még egy kicsit több is. Amikor fölnéztem a Nagyterem mennyezetére, az jutott eszembe, talán ilyen elõadásokra gondoltak, amikor fölírták ezeket a szavakat. Vagy ilyesmiben bíztak.

És még egy fontos dolog: nagy keserûségeim nem kaptak táptalajt ezen az estén. Végig rögzítették az egészet, hangot is, képet is. Remélem, lesz belõle CD, DVD, valami. Hogy az is hallhassa, aki nem lehetett ott. Meg újra és újra, aki igen.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei Napilapban