2020-02-17    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
Joyosa - Snétberger lemezbemutatója

2004. március 10.
Zeneakadémia - kisterem
Snétberger Ferenc: Joyosa
Lemezbemutató koncert

Izgatottan indultam a Zeneakadémiára, nagyon kíváncsi voltam Snétberger Ferenc "új" zenekarára. Nekem új, mert sajnos nem ismerem a lemezt, aminek a bemutatójára mentem, és szintén sajnos, nem voltam ott a tavaly nyári koncerten sem, aminek a mostani tulajdonképpen az "ismétlése" volt. Már amennyire jazzkoncertet lehet ismételni.
Izgatott voltam, mert bevallom, lemaradtam egy kicsit a snétbergeri munkásság ismeretében a trió, duó és szóló koncerteknél, ez a trombita-bőgő-gitár-dob-formáció nekem nagyon új volt. Élveztem, hogy végre kíváncsi lehetek, hogy mi fog történni a színpadon.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a Zeneakadémia kisterme a magyar jazz hőskorára emlékeztető képet mutatott: dugig volt. Szegény potyázni vágyó zeneakadémistáknak is zömmel inkább állóhely jutott. Levegő sem nagyon maradt a teremben a koncert kezdetére.

Négy komoly, elszánt úriember érkezett a színpadra. Magukhoz ragadták hangszereiket, majd a trombitás (Marcus Stockhausen - Karlheinz Stockhausen fia úgy egyébként) néhány keresetlen szót intézett a nagyérdeműhöz. A kezdő köszönésen kívül: angolul. Aki értette, a megfelelő helyeken nevetgélt. Én szerencsére értettem, örültem, hogy örül, hogy itt lehet, és hogy tavaly is nagyon jó volt itt. Csak azt nem értettem, miért nem Snétberger Ferenc mondta el mindezt. Magyarul mindannyian jobban tudunk.

Az első szám szerencsére hamar feledtette velem ezt a "nüansznyi málőrt". A nagybőgős (Arild Andersen) valamiféle effekt (talán oktáver) segítségével igen érdekes hangzást produkálva vezette föl a darabot: igazi, mai jazz... vagy nem tudom, hogy hívják ezt: world music, kortárs, akármi. Zene, na.

Mindenesetre a bevonulásnak megfelelően, komoly úriemberek komoly zenét játszottak, jól. Nagyon jól. A hangzásvilág azért nem okozott meglepetést: ilyenfajta zenékben szokott gitározni Snétberger Ferenc. Ez az a fajta zene, ami pont annyira elvont, hogy a vájt fülű sznobok, és pont annyira populáris, hogy az "énnemértemadzsessztésnemisszeretem" típusú emberek is szívesen hallgassák. Jó kis csendes, akusztikus muzsika... pontosan idáig értem el a gondolataimban, amikor furcsa zajt hallottam. Nem tudtam azonnal meghatározni, hogy egy taxi cb-rádiója zavarja az elektromos erősítőket, vagy inkább az utcán közlekedik nagyhangú tömeg? Na de ritmusra? Aztán rájöttem: ez az akusztikus zenekar bizony igen felszerelte magát elektronikus "kütyükkel". És igen ízlésesen tudta ezeket beleilleszteni az akusztikus hangzásba: az első meglepetés után (ami, ugye most már a második) egészen jól megszoktam, hogy a legváratlanabb zenei pontokon a legkülönösebb hangeffektusok kísérik a muzsikát.
Lejjebb is csúsztam a régi villamosok kényelmi szintjét idéző széken, berendezkedve arra, hogy kellemes bódulatban végigálmodozom ezt a másfél-két órát, és éppen bele is süllyedtem ebbe a kissé meditatív állapotba, amikor a színpadon lassanként elszabadult valami.

Azt hiszem, a dobos (Patrice Heral) kezdte - ha jól emlékszem, Mona című számával. (Megjegyzem, amikor bejött, és helyet foglalt a dobok között, egy ütőhangszernek kiképzett faládán, már gyanús volt!) Először is: "kütyüzött" (egyébként végig, csak most nagyon). Majd ezt a kütyüt, ami úgy tűnt, afféle sampler (mintavevő), vagy delay (visszhang) vagy hasonló lehetett, egy félig tele (pesszimistáknak: félig üres) kristályvizes üveg fúvós hangszerré alakításával templomi orgonává változtatta, majd különböző részletecskék felvételével és ismétlésével a hangok és ritmusok olyan kavalkádját szabadította ránk, hogy szó szerint tátva maradt a szánk. Tehát, azt hiszem, itt kezdődött. Persze aztán a többiek folytatták, mindig így van ez, elég egy rosszcsont a csapatban, aztán mindenki megy utána! Marcus Stockhausen odáig merészkedett, hogy a kottaállványán megbújó szerkentyűvel a bőgőszóló közepén direkt kizökkentette a ritmusból a nála idősebb híres muzsikust. Hát kérem... és mindezt a Zeneakadémián!

És ezután a négy komoly úr huncut óvodássá változva játszott és bolondozott egymással, a zenével, a közönséggel, és ez így maradt egészen az este végéig. Bevallom, örültem, hogy így esett. Persze, megelégedtem volna azzal is, hogy ilyen jó trombitást nem hallottam időtlen idők óta, vagy azzal, hogy a bőgőjáték egy új dimenzióját ismerhettem meg, méghozzá virtuóz előadásban, vagy azzal, hogy a dobos, kilépve kísérő, háttérszerepéből, teljesen átértelmezte a dobolás fogalmát, vagy azzal, hogy Snétberger még mindig Snétberger, és ez a négy ember, bár nem vallják magukat igazán kvartettnek, mégis tökéletes egységet alkotnak különbözőségükben, és ebben a megelégedett állapotomban csukott szemmel végighallgattam volna a koncertet, és kipihenten, kellemes élménnyel gazdagodva hazamegyek.
Viszont nem így sikerült. Nem volt elég, hogy a zenekar a jazz összes stíluselemét fölhasználva igazi jó zenét alkotott, és mindezt még jól is játszották, hanem képesek voltak arra, hogy a Zeneakadémia Kistermének némileg rideg (számomra valahogy vizsgakoncertek feszültségét idéző) légkörében igazi, felszabadult bulihangulatot teremtsenek.

És még valami: minden spontaneitás (vagy mondhatom így: ökörködés?) ellenére (vagy talán azzal együtt), a koncertnek felépítése, "íve" volt. Sőt kerete: a bőgő nyitotta és zárta az előadást, hasonló jellegű, lüktetésű, hangulatú darabbal. És legalább a végén Snétberger Ferenc mutatta be a zenekart és köszönt el. Azért jólesett.

Nem tudom még, milyen a Joyosa c. lemez. De ha egy kicsit is ilyen tud lenni, mint ez a koncert volt, ha legalább a fele "átjön a lézeren" ennek az életörömnek és lendületnek, akkor akár be lehet sorolni a "gyógyhatású készítmények" közé.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban