2020-02-17    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
III. Nemzetközi Akusztikus-gitár Fesztivál

2004. május 9.
A38 hajó
III. Nemzetközi Akusztikus-gitár Fesztivál

Tavaly voltam először Akusztikus-gitár Fesztiválon. A kíváncsiság vitt el, én még azonfajta ritka madár vagyok, aki olyan koncertre is elmegy, ahol a fellépők egyikéről sem tud semmit, mivel azonban eléggé érdeklődöm a gitármuzsika néhány vonulata iránt, gondoltam, ott a helyem. Aztán olyan koncertet láttam, amilyet még soha. Gyorsan le is tettem arról, hogy valaha is professzionális fingerstyle-gitáros legyek, és elhatároztam, hogy megelégszem az amatőr státusszal is. Valamint elhatároztam, hogy ezentúl ezt a fesztivált, ha tehetem, nem hagyom ki. Már, ha lesz még. És lett...

Az akusztikus-gitár mint hangszer, mint fogalom egy ideje egyszerűen eltűnt Magyarországról. Vagy talán igazán meg sem jelent. Itt most nem a klasszikus-gitárra gondolok, hiszen klasszikus-gitárosok vannak, voltak és lesznek is, tömegek játszanak gitáron, a klasszikusgitár-fesztiválok is nagy számú résztvevőt és közönséget vonzanak. Nem is az úgynevezett "tábortűz"-stílusra, hiszen az is volt-van-lesz. Hanem arra, ami lényegében talán soha nem is volt itthon. Arra a játékstílusra, amit ángliusul fingerstyle-nak neveznek. Magyarul meg nem neveznek sehogy. Hogy azért "hétköznapiul" is elmagyarázzam: ez az a stílus, amikor egy gitáros úgy játszik, mintha egy egész zenekar lenne. Igaz, hogy leghíresebb képviselői között azért vannak magyarok, csak hát ők is inkább külföldön sikeresek.

És az utóbbi időben külföldön sikeres Szabó Sándor is; lemezeit zömmel külföldi kiadó adja ki, külföldi fesztiválokon szerepel leginkább, járja a világot, és afféle misszionáriusként immár harmadik éve atyja és gondviselője a magyarországi Akusztikus-gitár Fesztiválnak is.
Rettenetes munka egy fesztivál megszervezése, és ebben az esetben kicsit kilátástalan, kiábrándító érzés is, hiszen a műfaj külföldi "sztárjait" itthon jóformán nem ismeri senki, művelői nincsenek annyian, hogy megtöltsék a koncerttermeket, tehát csak a hozzám hasonló elszánt érdeklődőkre számíthat a szervező. Először. Mert ami jó, az jó, és híre megy hamar. Lehet, hogy nem fog soha sportcsarnokokat megtölteni a stílus, de azért egy stabil, nagy közönségrétegre számíthat.

Az A38-as hajó nem pont az esemény hangulatához illő környezetet biztosított, kicsit hiányzott a gitárzenéhez illő meghittség, az elmélyült figyelemhez szükséges kényelem. Ez főként Szabó Sándor produkciójánál volt feltűnő, hiszen meditatív hangulatú játékához jobban illett volna egy barátságosabb miliő.

Szabó Sándor Tizenhathúros gitárral kezdett, ami már látványnak sem utolsó, hangzása pedig utánozhatatlan, egyedülálló. Olyan hangzásokat produkál ez a hangszer, amilyet gitártól semmiképpen nem várna az ember, és mégis, semmilyen más instrumentum nem képes ilyen hangokat előidézni. Néha hárfa, néha a szél, citera és ukulele, lehulló levelek, vízcsobogás, néha csak egy egyszerű gitár - mind, és még sok más "benne lakik" ebben a hangszerben. Szabó Sándor pedig előhívja, és zenévé változtatja-varázsolja. A modern gitárjáték összes elemét felhasználva játszott, nem hivalkodóan, nem technikacentrikusan, nem esve a zenei zsonglőrség csapdájába, hanem csak a muzsikára összpontosítva, érzéssel-ízléssel.
Azt hiszem, idén megjelent lemezéről játszott szerzeményeket (nem mondta, vagy nem figyeltem, mindegy), ezzel kellőképpen felkeltve érdeklődésemet a produktum iránt.

Aztán váltott: egyszerű nejlonhúros gitárra. A hathúros hangszernek is avatott mestere, ezt ismét bebizonyította a játszott művekkel. (Hihetetlen, hogy fér el az egész Weather Report egyetlen hathúros gitáron, olyannyira, hogy még Pastorius igen jellegzetes motívumait is felismerhettük!). Természetesen szerepelt a művek között egy Zoller-Roller című is, Zoller Attilának dedikálva. Zárlatként pedig Zawinul örökzöldjének, a Birdlandnek egy egyéni hangzású feldolgozását hallhattuk, ami kicsit átvezetésként is szolgált a következő fellépőhöz.

A nekem rövid produkcióra sajnos kicsit rányomta bélyegét, hogy a fesztivál szervezési munkájának terhe nagyrészt a művész vállát nyomja (szóvá is tette, hogy azt sem tudja, hol áll a feje, amikor véletlenül "átcímzett" két szerzeményt,), és így nem tudott csak a fellépésre koncentrálni, ami némi indiszponáltsághoz vezetett, de hát ez a misszionáriusok sorsa. Remélhetőleg, amikor már bejáratott és híres lesz ez a rendezvény, talán akad valaki, aki felszabadítja ez alól a nyomás alól és teljes erejével a saját előadására összpontosíthat.

Teja Gerken Teja Gerken fiatal, német származású amerikai gitáros volt az első rész következő szereplője. Egy teljesen más világot képviselő művész, igazi (jó értelemben vett) amerikai gitározást hallhattunk tőle. Érződött zenéjén a kelta zene, a jazz, a rock és a bluegrass hatása (leginkább ez utóbbié), de mindezt egy modern stílusú játékba olvasztotta össze.

Először azt hittem, hogy ő is inkább a meditatív vonalat követi, de aztán rácáfolt erre. A bluegrass gitárjáték virtuóz elemei igen erős helyet követeltek meg Gerken muzsikájában, ő mégsem technikájával, hanem inkább muzikalitásával, érzelemgazdag előadásmódjával hatott a hallgatóságra. Szabó Sándor a felvezetőjében napfényesnek nevezte a játékát, valóban olyan volt. Úgy érzem, nem teljesen kiforrott művész, de talán nem kell Nostradamusnak lennem, hogy azt mondjam, hamarosan a fingerstyle-gitározás legnagyobbjai között hallhatunk róla.

A szünet után Vicki Genfan következett. Kicsit megijedtem csillogó hímzéssel ellátott piros mellénye láttán, de úrrá lettem menekülési kényszeremen (főleg, mert hittem Szabó Sándor lelkes bevezető szavainak). Aztán nem bántam meg, hogy maradtam. A hölgyet külföldi méltatói az akusztikus gitár Jimmy Hendrixeként emlegetik (ami számomra mondjuk még nem garancia, mert az illető urat nem kedvelem), de azért ez a "cím" egyfajta rangot jelent, azt meg kell hagyni.

Vicki GenfanNehéz dolog róla írnom. Nem vagyok az amerikai kultúrának nagy rajongója, begyöpösödött európai vagyok (Most már hivatalosan is. Mármint európai, nem begyöpösödött.). Vicki Genfan pedig igazi amerikai: megjelenésében, viselkedésében, gesztusaiban, kommunikációjában. Sőt: énekes számai is igazi amerikai zenék, stílusuk alapján beleférnének bármelyik Bruce Springsteen-koncertbe. Játékában keveredik a jazz, a funk, a rock és a "városi népzene". Fantasztikus hangja van, és nagyon jól énekel, aki szereti ezt a stílust és világot, annak feledhetetlen élményt nyújt.

Viszont a gitározás... Az énekes darabok alatt is megdöbbentő, hogy hogyan lehet ezt szimultán művelni (azért ott az egyszerű sikamika-lala-stílus is előkerült éppúgy, mint a többszólamú kíséret), de az instrumentális számoknál aztán minden képzeletet felülmúl. Vicki Genfan olyan virtuozitással alkalmazza a "tapping" technikát (amikor a húrokat mindkét kézzel a megfelelő helyen megütve hozza létre a harmóniákat, dallamot, ritmust, dobotbasszusthegedűtmegmindent a játékos), vegyítve a hagyományos gitárjáték-elemekkel, vagy akár a basszusgitárosok slap-technikájával, valamint olyan tempó és "groove" jellemzi játékát, hogy hallatán tátva maradt a szám. Úgy sző üveghangokból harmóniát 220-as tempónál, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Aztán egyszercsak fogja magát, és úgy játszik bossa-novát, hogy Baden Powellnek is bepárásodna tőle a szemüvege. Ritmusban hangol. (A hangolás idejére nem állt meg, nem esett ki a tempóból: beillesztette a kulcstekergetést a produkcióba.) Mindeközben folyamatosan mozog, az összes motívumát "lemozogja", valószínűleg nem kell aerobikra járnia. Nem lehet nem odafigyelni rá. Összességében: igazi jelenség, olyan, akivel nem lehet túl könnyű egy fesztiválon szerepelni.

Ian Melrose Meg is említette ezt a "problémát" az est utolsó előadója, Ian Melrose. Pedig nem kellett aggódnia. A jelenleg Németországban élő skót gitárművész muzsikájában erősen hatnak a kelta hagyományok, a skót és ír népzene. Műsorában is zömmel skót hegedűdarabok átiratait játszotta. Bár beleillett a sorba, mégis nagyon kilógott. Játékában volt valami ősi, valami örök. Hallottam a népzenét, aztán elbújt, és mai zenévé vált, és hallottam, ahogy múlik az idő, és közben megállt körülöttem. Aztán hegedű szólt, meg nem is, meg hárfa is, és smaragdzölden ragyogtak a dombok, amikor fölszállt a köd. Nessie fodrozta a tó vizét, és elhittem, hogy létezik (merthogy természetesen létezik, mint Melrose-tól megtudtuk), és azt is elhittem, hogy a szépség objektív dolog. Játéka minden szempontból tökéletes: tempója stabil, minden hang a helyén van, és mindez nem hideg virtuozitás, hanem érzelemmel töltött csodálatos zene.

Kár, hogy eddig nem vendégeskedett nálunk (ahogy a többiek is első, de remélem nem utolsó alkalommal voltak Magyarországon), remélem, eljön még, hogy művészetének más rétegeit is megismertesse velünk. Egy kis ízelítőt ugyan adott koncertje végén: nagy közönségsikert aratva eljátszotta Mancini Rózsaszín Párduc című klasszikusát, saját átiratában, egy másik Mancini-darabbal összedolgozva.

A koncert zárásaként egyfajta jam sessiont alakítottak a művészek, két szám erejéig. Érdekes volt, hogy négyféle stílus, érzelemvilág hogyan tud közös alkotásban kompromisszumra jutni. Főleg Szabó Sándor (a tizenhathúros gitáron) és Vicki Gentan vitte a prímet, de érdekes volt Gerken slide-os játéka, és Melrose egy új arcát is megismerhettük, tökéletes jazz-gitárszólóját hallva. Nem könnyű dolog ez, így kutyafuttában összehozni egy gitár-kvartettet, kicsit fésületlen is volt még, de nagyon jó volt, és a koncert-sorozat végére össze fog érni.

Szabó Sándor olyan feladatot vállalt magára a fesztivál megszervezésével és életben tartásával, ami nagy elszánást és kitartást követel, meg egyfajta, mint már említettem, "missziós" lelkesedést. Remélem továbbra is kitart a lelkesedése, és valódi hagyománnyá tudja tenni az Akusztikus-gitár Fesztivált. Mindenesetre, aki nem látta-hallotta még, és gitárt fogott valaha a kezébe, vagy csak egyszerűen szereti a gitárt, esetleg csak kíváncsi az akusztikus gitár jövőjére, vagy csak szeretne egy jó koncertre elmenni, nem hagyhatja ki. A több helyszínen is megrendezett Akusztikus-gitár Fesztivál május 17-én zárul.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban