2020-02-16    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
♥ 60/40 (Juhász Gábor és Palle Mikkelborg lemeze)

Gábor Juhász with Palle Mikkelborg: ♥ 60/40 Gábor Juhász with Palle Mikkelborg: ♥ 60/40

Gábor Juhász: guitars, oud, tambura
Palle Mikkelborg: trumpet, flugelhorn, keyboards
Helen Davies: harp
Zoltán Lantos: violin
József Horváth Barcza: double bass
Péter Szalai: tabla
András Dés: percussion
Elemér Balázs: drums

2004 BMC CD 098

Nyugodt lemez Juhász Gábor és Palle Mikkelborg lemeze. Annak is készült, címe is erre utal. Élvonalbeli magyar jazz-zenészek játsszák, és két külföldi kiválóság. A hangmérnöki munka kifogástalan, a hangszerelés tökéletes, Juhász és Mikkelborg egymásra találtak stílusilag és hangulatilag, tulajdonképpen ez egy nagyon jó lemez. Lehetne. Viszont csak profi zenészek által játszott profi lemez lett, nem több.

Érdekes hangszerek szerepelnek rajta: hárfa, oud, tampura, tabla. Majdnem indiai zene, csak hiányzik annak természetessége, dinamikája. Majdnem jazz, csak hiányzik annak lüktetése, ereje. Majdnem world music, csak hiányzik a valódi népzenei kötődés. Vagy a címek egy része alapján mondhatjuk akár modern programzenének is, csak ahhoz meg nem elég konkrét. Majdnem valóban jó lemez, de valami mindenhol, mindenképpen hiányzik belőle.

Az a nyugalom, amit a fülszövegben olyan szépen ecsetel Juhász Gábor, csak felületesen jön át a produkción. Szépen játszanak. Szépek a zenék. Vigyáznak, nehogy sok hang legyen benne (ami önmagában nem baj), vigyáznak, nehogy sok dinamika legyen benne (ami szintén nem baj). Csak így, hogy arra is vigyáznak, nehogy sok tartalom legyen benne, kicsit unalmas. Persze, nem kell tartalomnak lennie a zenében, lehet csak úgy, önmagáért is, de akkor ne is próbáljuk megmagyarázni, hogy mennyire van benne.

Az első számon, a Monsoon címűn valahogy csak úgy elandalodik az ember, aztán várja, hogy mi lesz még. A második, a Waterfall, csupán afféle rövid közjáték. A harmadik számnál már (Far yet close) többféle kényszerem támadt: fogok egy könyvet és olvasok, lefekszem aludni, vagy beteszek egy másik lemezt. Egy vegetáriánus étteremben kitűnő háttérzene lenne. Aztán a negyedik szám (Youth) futamai kicsit kizökkentettek, rájöttem, hogy olvasni és aludni sem lehet emellett a lemez mellett, de evés mellé sem kifejezetten ajánlott.

Itt aztán történik minden, nagyon modern, nagyon kortárs, nagyon öncélú. Sokat hallgattam régen ilyen zenéket, némelyiket még szerettem is, leginkább azokat, amik az éppen esedékes hangulatommal találkoztak. Ebben az esetben ez nem így történt, ezért aztán úgy döntöttem, maradok a normál definíciónál, hogy "szép az, ami érdek nélkül tetszik", és ez most nem fog tetszeni csak azért, mert kiváló zenészek játszották, akiknek eddigi munkásságát igen tisztelem és becsülöm. Valahogy jól ki is lóg az egész hangulatból.

Aztán jön a Kataki, amely visszahozza az első három szerzemény világát, nem véletlenül, hiszen azok is Juhász Gábor művei. Kicsit talán dinamikusabb, valószínűleg azért került ide, hogy kiegyenlítse az előző szám ziláltságát, és visszavezessen a koncepció szerinti nyugalomba.

Aztán egy Charlie Mariano-szerzemény, a Bangalore, talán a lemez legösszeszedettebb darabja, nem túl hosszú, minden a helyén van, indokolt, jó. Szépek a szólamok, az ütősöknek talán itt van a legjelentősebb szerepe. Szép a szám íve, kár hogy összeér a hetedik darabbal.

És a hetedik szám. Hát itt jött az az érzésem, hogy csak azért került a lemezre, hogy játsszunk már egy swinget is, végül is jazz-zenekar vagyunk, vagy miafene. Jó kis szám Archie Shepp szerzeménye (mint ahogy a Youth kivételével, ami minden, csak nem nyugodt, a lemezen hallható összes szám tulajdonképpen jó kis zene lenne egy másik lemezen, pihentetésnek), de mindenhova illik, csak ide nem. Ehhez képest a Youth teljesen beleillik a koncepcióba, sőt. Mert ez a darab aztán kilóg hangzásában, hangulatában, tempójában, hiába próbálják visszafogni, hiába a Metheny-s feeling, ez a lemez nem az, ahol ezt a számot játszani kellene. Legalábbis nem így.

Végezetül pedig ismét a tömény nyugalom: Mikkelborg In spite of című szerzeményével zárul a lemez.

Összességében akár jó is lehetne. Nagyon szépek a hangszínek, nagyon élő hangja van a gitároknak, a fúvósoknak (gyönyörűek Mikkelborg trombita- és szárnykürt hangszínei, intonációja), a hárfának, sőt, a tablának is néha. Lantos Zoltán játéka kiemelkedő, meleg, érzelemgazdag hegedűhangja kellemes színfoltja a zenének, kár, hogy kevés szerepet kapott. Kerek, jól felépített szólókat hallhatunk.

Viszont szegény ütőhangszereseket alaposan háttérbe szorították, mind hangszínben, mind játéklehetőségben. Néhol akár egy jobb dobkomputer is kiválthatná őket (mint ahogy a billentyű/szintetizátor meg is jelenik itt-ott, nem túl eredeti hangszínekkel közelítve a lemezt a csomagküldő szolgálatoktól rendelhető "meditációs" lemezek világához), ennél azért Dés András és Balázs Elemér is többre hivatottak.

Lehet nyugodt lemezt csinálni, lehet a nyugalom, az elmélyülés koncepció, és e köré a koncepció köré föl lehet építeni egy nagyon jó anyagot, pláne, ha a művészek kvalitása meg is van hozzá.
Lehet ilyen lemezt készíteni (sok példa van rá), de csak teljes odaadással és őszinteséggel - mint mindent, már ha valamennyire is művészetről beszélünk. Nyilván Juhász Gábor és Palle Mikkelborg is így állt hozzá - nem is kívánok mást feltételezni. De ez az igyekezet elsikkadt, elveszett valahol az elgondolás és a kész produktum között.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban