2020-02-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
Egyszemélyes zenekar - Steve White koncertje a Fészekben

Steve White 2004. szeptember 25.
Fészek Klub

Steve White zenekar. Ha becsukom a szemem, nem hiszem el. Ha kinyitom, akkor is gyanús. A Fészek Klub picike színpadán egy szerény, szemüveges úr, fekete, Bruce Lee-filmeket idéző ruhában, furcsa sapkában, amit egyetlen ezüst nyolcad díszít, kezében gitár, nyakában holder, benne herfli, jobb lábán valami vudu eszköz, és cipő helyett klumpát visel. De hol a zenekar? Hiszen hallom a dobot, a basszust, az ütősöket, akkordozik is valaki, meg harmonikázik, mellette gitárszóló is hallatszik, uniszónóban az énekkel..., de csak egyetlen embert látok. Õ viszont igencsak el van foglalva.

One man band. Egyszemélyes zenekar. Magyarországon nem divat ez a stílus, maximum a cirkuszokban láthatunk ilyen produkciót, általában bohóctól (hátán dob, cintányér, kezében trombita), és igen sokszor penetráns. Kevés az olyan zenész, aki egyszerre képes négy-öt felé koncentrálni, mindezt úgy, hogy produkciója ne csak szimpla látványosság legyen, hanem művészi előadás.

Steve White ilyen előadó. Sőt, a "látványosságot", feltűnést egyenesen kerüli. A zene él a mozdulataiban, személyisége sugárzó, másodpercek alatt kontaktust teremt a közönséggel, olyan mintha egy barátunk muzsikálna a nappalinkban (erre még kicsit rásegített, hogy a Fészek Pinceklubja olyan is, mint egy kicsit zsúfolt nappali), és közben adomázna, vicceket mesélne. Muzsikája is ilyen: közvetlen, bensőséges.

Minden hangszerének mestere (hét éves kora óta zenél). Áthangolt gitárt használ, az alsó két húrt lejjebb hangolja, a basszusgitár "pótlására" (fingerstyle gitárosoknál gyakori ez a megoldás), gitárja egyben basszus, kísérő és szólóhangszer (valamint ütőhangszer is természetesen). A gitárhoz használt "segédeszközök" közt is láthatunk különös dolgokat, a különböző slide-gyűrűk még az egyszerűbbek közé tartoznak, de például az egyik számban egy apró fa shakerrel penget, ezzel egyúttal egy újabb ritmushangszert is alkalmazva.

Legkülönösebb azonban a "dob". Úgy látványra csak egy falap, amin a művész klumpáival kopogva támasztja alá gitárjátékát. Csak valahogy fura, mert kicsit túl jó szól... A koncert után győzött a kíváncsiságom, és megvizsgáltam a hangszert közelebbről. Ebbéli igyekezetemet látva Steve és felesége közös erővel magyarázták el annak működését, amit én most megosztok mindenkivel: ez az egyszerű, körülbelül egy centiméter vastag rétegelt lemez egy - két fémcsengővel és egy kopogóval felszerelt, három piezo-mikrofonnal kierősíthető lapos, ám üreges - "hangszer", melyet a művész saját maga tervezett, hosszas kísérletezéssel eljutva a végleges, mostani, szállítható és használható formájáig, és egy barátja készítette el, szerelte föl a megfelelő elektronikával.
Elmesélték, hogy az első próbálkozások nagyobb, nehezebb ládák voltak, alig bírták cipelni a turnékon, arról nem is beszélve, hogy a buzgó amerikai csomagvizsgálók rendszeresen összetörték a reptéren, bombát keresve (ezt a "problémát" manapság a művész úgy próbálja kiküszöbölni, hogy az eszközhöz papírt mellékel, a következő felirattal: ütőhangszer, kérlek, ne törd el, szétszerelhető így és így stb.).

A fentebb már említett vudu eszköz is az ütős szekció része, egyfajta csörgőként funkcionál. Mindenesetre ezek az eszközök így együtt, kiegészítve a gitártesten végzett ütőhangszeres tevékenységgel, komplett dobfelszerelés illúzióját adják. Végiggondolva, hasznos az ilyen egyszemélyes zenekar, mert senki nem késik a próbáról, nem lép ki a basszusgitáros, a gázsiosztásnál sem merülnek föl vitás kérdések, (ez utóbbit Steve is megemlítette).

Ezen a specialitások mellett már szinte természetesnek tűnik, hogy mesterien szájharmonikázik, méghozzá holderrel, ami nem könnyű dolog, hiszen a szájharmonika bizony úgy kezelhető legjobban, ha kézben tartják. Általában a holderes harmonikázás - sajnos - ki is szokott merülni a ritmikus szuszogásban, amit nyervogó harmonika-akkordok kísérnek, inkább idegesítő, mint szórakoztató jelleggel. Steve ezzel szemben mind ritmus, mind szólisztikus szerepben alkalmazva a harmonikát egyformán tökéletesen játszik, igen kevesen képesek ilyen színvonalon művelni ezt a stílust.

Steve White zenéje is egyedi, különleges. Először azt gondoltam, blues. Aztán azt gondoltam, nem. Aztán inkább nem gondoltam semmit, csak hallgattam. Ezt a zenét nem lehet skatulyába zárni, őszinte és egyedi. A világban ugyan blues-gitárosként jegyzik, de ez a muzsika bizony, bár megőrizte a klasszikus blues gyökereit, ritmusvilágát, érzelmeit, már nem igazán nevezhető bluesnak. Leginkább Steve White-zenének lehetne nevezni (honlapja is stevewhiteblues névre hallgat). Minden egyes hangot, futamot áthat a művész egyénisége, szellemisége, stílusa. Játéka őszinte, szövegei róla szólnak, vagy az őt foglalkoztató dolgokról. Hangja mély és egyszerű, olyasmi hang, amilyennek a nagy mesemondókét képzeli az ember. És tulajdonképpen nagy mesemondó ő is, zenéjével mesél, az életéről, a kutyájáról, a mexikói menekültekről, bármiről, és jó hallgatni ezt a zenébe és dalba öntött mesét, bármikor, bármeddig.

Külön említést érdemel a hangosítás: akusztikus zenekart a legnehezebb feladat kierősíteni, legyen szó egy kis klubról, vagy óriási koncertteremről. Különösen igaz ez akkor, ha nem is afféle egyszerű hangszereket használ a muzsikus, hanem különböző gerjedő, búgó, barkácsolt instrumentumokat. Általában nem is szokott sikerülni, és ezzel rögtön tönkre is teszik a zenei élvezetet (hányszor jártam így, mind zenészként, mind hallgatóként, hogy az elektronikus felszerelés alkalmatlansága rontotta el a produkciót!).

Az "AER bemutatja" szlogennel meghirdetett koncertre bizonyos elvárásokkal, mondhatni pozitív előítélettel mentem (hallottam már az akusztikus-gitár fesztiválokon ezeket a "műszereket"), ami nem jó, mert az előítélet, pláne a pozitív, általában csalódást okoz. Most szerencsére nem így történt: a hangszerek, az ének, minden úgy szólt, mintha nem is lenne elektronikus "rásegítés", hanem az élő, tiszta hangot hallanám, és azt hiszem, erősítést ennél nagyobb dicséret nem érhet.

És ha már egyszemélyes zenekarról írtam az elején, még egy kis adalék a végére: amikor a művész azt hitte, programjának utolsó előtti számához ért (nem tudta, hogy bőven kell még ráadást adnia), természetesen, jó zenekarvezetőhöz méltón, lelkiismeretesen bemutatta a zenekart. A dobost, a harmonikást, az énekest, a basszus-, a ritmus- és a szólógitárost. Külön-külön. Szólózott is "mindegyikük" becsülettel a bemutatás után, ahogy az ilyen esetben illik.
Ha becsukom a szemem, ha akarom, elhiszem.

* * *

Szómagyarázat:
holder: nyakba akasztható, drótból készült szájharmonika-tartó
herfli: a szájharmonika családias neve
shaker: fa vagy fém henger, gyöngyökkel, kaviccsal vagy hasonlóval töltve, ütemes rázással szólaltatják meg, a latin zenében kedvelt ütőhangszer
slide-gyűrű: kisujjra húzható fém vagy üveg henger, ezzel fogva le a húrokat különleges hangeffektusok érhetők el.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban