2020-02-27    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2005-05-11 • Flór Gábor
Miles

Miles Davis-Quincy Troupe: Miles Miles Davis-Quincy Troupe: Miles
Önéletrajz
Fordította: Szentgyörgyi József
Park Könyvkiadó
2004
410 oldal
fekete-fehér fotókkal
4950 Ft

A gazdag fekete úrifiú, tarisznyájában azzal az apai ígérettel, hogy támogatni fogja, csak építse pályáját, érvényesüljön, legyen sikeres zenész, felkerekedik a nagyvárosba, ahol megvan az esélye, hogy tehetsége folytán igen hamar híressé váljon. Otthagyja a híres fehér egyetemet, mert ott csak a fehérek muzsikáját lehet tanulni, és az csupán időpazarlás. Beleveti magát a pezsgő zenei életbe, és pályája felfelé ível.

Egyre jobb és jobb zenekarokban muzsikál, együtt szerepelhet a jazz legnagyobb alakjaival, mint Dizzy Gillespie, Charlie Parker és mások. Anyagi gondjai ugyan nincsenek, de azért, hogy sokkal "princebb" legyen, belefog némi lányfuttatásba, főleg azért, hogy ébredő szenvedélyét a drogok irányában (amibe nem az identitászavar, gátlásosság, meg ilyesmi miatt sodródik, hanem, mert "princ" dolog), azaz mindennapi betevő drogadagját könnyedén fedezni tudja, mert az apai segítség és az egyre növekvő koncertgázsik ehhez kevésnek bizonyulnak. Önbizalmát (ebből a tulajdonságból amúgy is van neki elég) sikerei csak erősítik. Sikert sikerre halmoz, sorozatban jelennek meg a lemezei, már maga sem tudja, hány felvételen játszik, és azt hiszi, még azt a számot is ő írta, amit nem annyira.

Rájön arra, hogy ez a fehérek világa, itt fekete nem tud igazán érvényesülni, ezért bánatában vesz még egy Ferrari cabriót, és nagyobb házba költözik. Folyamatosan újít zenei világán, de ezt annyira nem értékelik a fehérek (akiknek csak a pénz van a kezükben, se ízlésük, se tudásuk), hogy kiadják még néhány lemezét.

Aztán elindul világot látni, főként az akkori Európa jazz-központjába, Párizsba. Persze az európai közönség se sokkal jobb, mint az amerikai, vagy mégis, vagy mégse (időpontfüggő), mindenesetre egy amerikai zenész mégiscsak otthon kapja a legtöbb inspirációt, még ha közben folyamatosan meghurcolják, igazoltatják a rendőrök, mert száguldozik a városban, valamint közismert drogos strici és a barátai sem sokkal különbek, sajnos.

Aztán otthon és a világban egyre híresebb lesz, és még az újságba is bekerül zenéje miatt, és mert összeverekszik egy rendőrrel. (Tudom, hogy volt/van rasszizmus Amerikában, ráadásul az amerikai rendőröket sem kell félteni, hajlamosak ők is nem is kis brutalitásra és faji megkülönböztetésre, de emberünk bicskanyitogató stílusát ismerve, felébred bennem a gyanú, hogy valójában ki lehetett a hibás, még ha végül győztesként, sőt, hősként kerül is ki az ügyből).

Közben persze fogyasztja a nőket százával, merthogy ragadnak rá, természetesen (sose értettem a nőket igazán). Amelyiket nem futtatja, attól pénzt kunyerál - és kap. Hébe-hóba lefektet néhányat, néha többet is egyszerre, majd eldobja őket (aztán csodálkozik, amikor az értelmesebbje őt dobja el), itt-ott gyerekeket nemz, akiket semmibe vesz és elhanyagol, majd szomorú, hogy nem úgy sikerül az életük, ahogy azt elképzelte.

Nagy kizsákmányoltatásában egyre gazdagabb lesz és egyre arrogánsabb, valamint egyre betegebb a drogtól, aminek következtében egyszer csak jó időre abba is hagyja a zenét. Aztán persze barátai unszolására újra kezdi, és jobb lesz és híresebb, mint valaha.

Persze a végére megjavul, megtudjuk, hogy ő egy szeretetre méltó ember, így öregedőn néha már egyenesen kedves. Kioszt néhány jó tanácsot a helyes élethez, megmagyarázza, hogy mi a rasszizmus, miért is rossz az, és különben is mindennek, ami negatívum a világban létezik, a fehérek az okai, megtudjuk, ha vallásos lenne, muszlim lenne, bár fogalma sincs, ez mit is jelent, majd megoldja a világ gondjait.

Dióhéjban ennyi.

Türelmes embernek tartom magam, de ez a könyv kicsit fölidegesített.
Miles Davis soha nem tartozott a kedvenceim közé, de rengeteg felvételét hallottam, hallgattam, hallgatom ma is, főként nem miatta, hanem zenésztársai miatt. Nem technikai tudásával, dallamvilágával, zenekarvezetői kvalitásával, vagy ilyesmivel volt bajom, hanem az emberrel, aki átsugárzik a zenén. Azzal a fölfuvalkodott, nagyképű, nagyszájú, öntörvényű, primitív alakkal, akinek tűnt. Legendák szólnak róla, milyen durva, mogorva ember volt, hogyan bánt zenésztársaival. Soha nem hittem el igazán, hiszen minden világnagyságról terjed mindenféle pletyka - kit érdekel.

Ami miatt dühöngök, az inkább az, hogy lényegében a nagyon hosszú írás arról szól, hogy miként futotta be nagyívű zenészi pályafutását, küzdelmek, nélkülözés (Davis, sok zenésztársával ellentétben, jó családi körülmények között élt, fogorvos édesapja mindent megadott neki, amit csak tudott, anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt. Nem sok eredménnyel sajnos, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy fia szeretettel gondolt vissza rá.), megkülönböztetés közepette. Meg arról, hogy a fehérek mennyire elnyomták őt, és milyen nehéz volt egy fehérek uralta világban bármit is elérni. Meg arról, hogy lényegében mindent a feketék találtak ki, ami jazz, a fehérek nem tettek hozzá semmit, csak másolták a fekete zenét. Persze ő nem rasszista, hiszen mindig is játszott fehér zenészekkel, mindenki tudhatja, láthatja, hallhatja. Ettől függetlenül, aki "lefekszik" a fehéreknek, az minden feketék legalja (Wynton Marsalis pl.). Meg arról, hogy őt hogy kihasználták (a könyv szerint legnagyobb problémája az volt, hogy milyen cuccban feszítsen, és mindig új Ferrari legyen a hátsója alatt - szegény kihasznált muzsikus, egyenesen kizsigerelték...) a kiadók, menedzserek (akiket néha diplomatikus megegyezés céljából megvert) stb.

Önéletrajzában, amit nem ő írt, hanem diktált (és zenésztársaitól szerzett információkból, történetekből egészítette ki a szerző), végigkövethetjük pályafutását, ami nagyon érdekes, hiszen igen sok zenésszel játszott, és mindegyikükről mond egy pár szót. Vagy jót, vagy rosszat. Persze mindegyiket az ő szemszögéből, de hát ettől önéletrajz, miért is lenne objektív.

Egy biztos: Miles Davis a jazztörténet óriása. Valóban sok újítást köszönhetünk neki és kollégáinak. Lemezei fantasztikusak, és valószínűleg hallgatni fogják őket, amíg zenét hallgató ember lesz a földön.
Viszont: ezzel az önéletrajzzal többek lettünk egy kortörténeti dokumentummal, de egy csalódással is. No, nem nagy csalódással, hiszen én ezt az embert ismertem meg a játékából is, de sok jazzrajongó nem így van vele. Persze az igazi rajongót nem zavarja, hogy imádottja egy félbűnöző szakbarbár, igen kétes életvitellel, és még kétesebb hitelességgel. Mindenesetre el lehet nézni valakinek, ha ilyen ember, pláne, ha zseni az illető, de nem kellemes élmény.

És most valami más (mint Juhász Előd mondta volt méltán elhíresült Zenebutikjában): a fordítás.
Kérem szépen, kedves kiadók, tessenek olyan embereket megbízni a fordítással, akik legalább valamennyire értenek is a könyv témájához. Vagy mernek kérdezni, ha egyáltalán nem. Talán nem ártana több szakmai lektor is: szöveg, történeti hűség, zenei szaknyelv, ilyenek. Meg lehet nézni, hányan olvasták át még kézirat formájában, és javítgatták a hibákat: enyhén felelőtlenség egyetlen emberre lőcsölni egy ekkora feladatot.
Egy felsorolásban a Straight No Chaser c. szám két külön műként szerepel (Straight, és No Chaser), különböző zenei eszközök, skálák stb. körüli kavarodás is megtalálható, kényszerű mosolyt csalva a zenészember arcára. Aztán, ha egyszer az ember, akinek az önéletrajzáról szó van, történetesen egy primitív, ellenszenves figura, aki még büszke is erre, és kiköti, hogy márpedig ő így beszél, ne kozmetikázza senki a szavait, akkor ne tessenek a motherfucker, shit stb. szavakat holmi "rosszéletű"-re és hasonló, nevetséges kifejezésre tupírozni. Hadd tudjuk meg, kivel van dolgunk.

No persze, a szerző sem megy a szomszédba némi amatőrizmusért, mert - bár igen gondosan utánajárt az információknak -, azért néhány ellentmondást sikerült benne hagynia, amitől úgy tűnik, Davis néha összevissza beszél. Meg aztán tévedésből az utószó helyére írja az előszót, amelyben megmagyarázza, hogy ez az ordenáré stílus, amit hősünk használ, tulajdonképpen kulturális érték, valamint, hogy egyes kritikusoknak főként ez tűnik föl a könyvből, és a kényesebbek esetleg fintorogni fognak tőle. Kedves Mr. Troupe, nem fintorgok, kérem, csak szomorú vagyok. És ha az olvasása elején megtudom, hogy most tulajdonképpen magas kulturális értékkel van dolgom, akkor egészen máshogy nézek a könyvre. (Vagy nem.) (Más miatt inkább fintorgok, de ezt föntebb már kifejtettem.)

Persze, hogy ne csak dohogjak: természetesen nem akarom azt mondani, hogy ez egy fölösleges és utálatos könyv. Sőt, nagyon fontos alkotás, és talán alapműnek is nevezhetnénk, ajánlva minden jazz-zenésznek, jazzt szerető embernek. Kitűnő korrajz, jellemrajz, nagyon sok érdekes információval szolgál, sok szomorúval és sok meglepővel. Stílusa lendületes, bár inkább hasonlít egy szocioregényre, mint egy önéletrajzra. Kivitele is megfelelő, szép a borító, jó minőségűek a fotók.

Külön erénye a könyvnek a Simon Géza Gábor által összeállított diszkográfia, mely majdnem a teljes Davis-életművet felöleli (és az eredeti műben nem szerepel). Az ebben fölsorolt lemezeket érdemes beszerezni (hogy hol, azt ne feszegessük, de valószínűleg megtalálhatók minden nagyobb áruházban, a Miles Davis-polcon - Svájcban) és meghallgatni, akár többször is, valóban jó zenék. A könyvet is el kell olvasni. Egyszer. De a gyereknek ne adják oda.


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban