2020-09-21    
Név:
Jelszó:
  
Regisztráció
Fórumaink
Olvasói levelek (5)
Kiadja:
Magyar Jazzkutatási Társaság
1023 Budapest, Lukács utca 4.
Főszerkesztő:
Simon Géza Gábor
06-30/736-3358

Alapítva: 1995. január

2011 mérleg és közhasznúsági jelentés:
2011_merleg_khjel.pdf

A Magyar Jazzkutatási Társaság a jogszabály adta lehetőségekkel élő támogatói jövedelemadójuk egy százalékát utaltatták át egyszámlánkra. Az összeget jelen kiadvány költségeihez használtuk fel. Köszönetet mondunk mindazoknak, akik bennünket és ezzel lapunkat támogatásra érdemesítették.

2004-11-25 • Flór Gábor
Snétberger Trió, Zeneakadémia

2004. november 3.
Zeneakadémia
Snétberger Ferenc Trió

Vegyes érzelmekkel fogadtam Bosnyák Ilonának, a koncert szervezőjének azon hírét, hogy az összes jegy elfogyott, így csak állóhelyem lesz. Egyrészről örültem, hogy végre egy igazi telt házas jazzkoncert, ilyet is ritkán látok, másrészt előrevetült lelki szemeim elé a kétórás álldogálás képe, amit már kamaszként is megpróbáltam alternatív ülőhelyek alkalmazásával kiváltani, és ennek már nem örültem annyira. De sebaj, kikerestem legkényelmesebb cipőmet (a választás később hibásnak bizonyult), és nekiindultam.

Már a Zeneakadémia bejáratánál látszott, hogy akik ma ide jegyet vettek, nem szocialista brigádok tagjai (aki nem emlékezne: még 1989 előtt, amikor nagy divat volt a munkahelyi jegyárusítás, meg a munkásosztály művelődésének elősegítése és hasonlók, a szocialista brigádból általában egy "szerencsétlen", kisorsolt tag ment el az előadásra, és később elmesélte a krónikásnak, aki beleírta a brigádnaplóba, ezért volt lehetséges, hogy telt házas előadások fél házzal zajlottak le). Már az egyszerű bejutás a kapun is sorban állás után következhetett be. Az előcsarnokban is tömeg volt, szomorú és reménykedő arcú tájékozatlanok álldogáltak a jegypénztárnál, valami csodára vártak, vagy arra, hátha valaki mégsem veszi át a lefoglalt jegyét.

Aztán megszólalt a csengő, elfoglaltam a helyem a fal mellett, és megpróbáltam magam két fali dísz közé beékelni (az Akadémián igen kegyetlen, apró, piramis alakú faldíszítő egységek találhatók, amiknek lehetetlen hosszabb időre nekitámaszkodni testberendezésünk tartósabb torzulása nélkül). Ekkor ért a második meglepetés. Jazzkoncerten legutoljára egy archív tévéfelvételen, Oscar Peterson triójának zeneakadémiai koncertjén láttam ilyet: a színpadon is székek voltak, akkora tömeg volt, hogy tulajdonképpen csak az orgonánál nem ült közönség, de ennek is pusztán technikai oka volt, szerintem oda is el tudtak volna adni jegyet. Rögtön el is felejtettem állóhelyem kényelmetlenségét, mert felmerült bennem egy kósza gondolat: lehet hogy a jazz mégsem rétegműfaj, lehet, hogy végre kezdi megtalálni méltó helyét, leginkább megítélésében, mert arra biztosan várni kell még egy kicsit, hogy az emberek rájöjjenek arra, ami külföldön már evidencia: a jazz egy nagyon nagy csomag műfajt felölelő név, és ebben a csomagban megtalálható a könnyűtől a komolyzenéig minden.

Snétberger Ferenc zenéje talán a legszembetűnőbb példa arra, hogyan tűnik el a határvonal a komolyzene és a könnyűzene között. Játékából a Sinti-hagyomány, a klasszikus gitárszerzők, a flamenco, a brazil gitárzene, a modern jazz vagy akár az indiai szitármuzsika hatása is kiérezhető, de nem eklektikusságot, hanem tökéletes egységet alkotva. Mindig megtalálja az egyensúlyt a zenében, virtuozitása nem öncélú, nem hivalkodó. Gitárjátéka eljutott arra a szintre, amit csak a legnagyobbakról mondhatunk el: felismerhető. A sokféle zenei világból, ami hatással volt művészetére, egy, csak rá jellemző stílust alakított ki, ami első hallásra is azonosítható, "snétbergeres".

Új triója, melynek ez volt a második fellépése (az első Berlinben volt), telitalálat.
Arild Andersen bőgős már bemutatkozott Magyarországon a Joyosa-lemezbemutatón. A norvég bőgős (Vajon mi az oka, hogy a skandináv országok ilyen kiváló zenészeket "termelnek ki"? Lehet, hogy érdemes lenne tanulmányozni a zeneoktatói módszereiket?) teljesen új dimenzióba emeli a bőgőjátékot. Az akusztikus hangszert különböző effektekkel használja, melyek hangját nem torzítják, hanem inkább átalakítják, megsokszorozzák (leginkább delay, oktáver, hasonlók). Ezeket az effekteket nagyon jó ízléssel, a megfelelő helyeken és időben használja, ha nem tudjuk, mit hallunk, nem is tudjuk, mitől más. Bőgőjátékában minden effekt ellenére az akusztikus játék dominál, mely igen virtuóz. Ízes bőgőzés: mind a hang, mind a motívumvilág, a virtuozitás méltán emeli a mai bőgőjáték legnagyobbjai közé.

A dobos, Paolo Vinaccia egy mostanság egyre jobban tért hódító dobolási stílus képviselője (Vinaccia, bár olasz származású, 25 éve Norvégiában él. Jéé!). Amikor a színpadra lépett, egy kicsit ugyan meglepődtem, ugyanis külsőre tipikus heavy metal-zenész, aki éppen a Véres Bikák zenekar koncertjére készül, és csak benézett egy laza őrjöngésre. Be is indultak az agyamban rejtőző sztereotípiák, és megpróbáltam rájönni, milyen új stílussal kísérletezik vajon Snétberger? Ebben különösen segített Vinaccia pólójának felirata: If it's too loud, you are too old. Alkata is erősen hatott a sztereotípiák beindulására: nagyon meghúznám magam abban a kocsmában, ahol ő lenne a kidobó. Aztán persze gyorsan bebizonyította, hogy a külső alapján botorság megítélni bárkit is. Ez az ijesztő küllemű óriás olyan érzékeny, különleges dobolást mutatott be, hogy a lélegzetünk is elállt. (Kedves, mosolygós személyisége is erősen rácáfolt vad külsejére.) Hangszere félig dobfelszerelés, félig percussion volt (különböző kézi ütősök voltak szerelve egy sztenderd dobszerkóra), ennek megfelelően szinte többet használta kézzel, mint verővel.

A koncert egy kellemes meglepetéssel szolgált, legalábbis számomra. Snétberger Ferenc konferálta a műsort, méghozzá igen kedvesen. (Kicsit ugyan törte a nyelvet, de nem annyira, hogy sugárzó személyiségének köszönhetően ne nézzük el neki.) Különösen tetszett bevezető mondata, ami talán minden igazi zenében, minden koncertnek lehetne a mottója: "Jó szórakozást! Nekünk is, Önöknek is."
Ezzel meg is alapozta a kellő hangulatot (nem mintha nem lett volna meg amúgy is), és kezdetét vehette a koncert. Leginkább saját számokat játszottak, Snétberger és Andersen szerzeményeit, tökéletes szerkesztésben. Az előadás ritmusa, dinamikája pontosan olyan jó volt, mint az egyes daraboké. Nagyon fontos, hogy egy koncerten milyen sorrendben következnek egymás után a különböző ritmusú, hangulatú, hangnemű zenék, és sajnos jazzkoncerteken ennek fontosságát hajlamosak elfelejteni. Így fordulhat elő, hogy egymás után hallhatunk két-három balladát, vagy latin lüktetésű zenét. Itt ilyesmiről szó sem volt, egy nagyon gondosan összeállított koncertműsorhoz volt szerencsénk, a különböző hangulatú számok tökéletes sorban követték egymást, elandalítottak, majd felráztak, mindig a megfelelő pillanatban.

Ami azonban a legfontosabb volt talán, az improvizáció. Nem az egyes improvizációk (mindhárman fantasztikusan muzsikáltak), hanem az improvizáció mint fogalom. Amit a három zenész együtt játszott, ahogyan játszott, az improvizatív zene legmagasabb színvolát mutatta meg. Tulajdonképpen nem lehetett megállapítani, hogy hol végződik a téma, és hol kezdődik a rögtönzés, melyek a darab szigorúan megkomponált részei, és mi az, ami akkor, abban a pillanatban születik. A három muzsikus tökéletesen vette át egymás "mondatait", vagy akár csak szavait, pillanatról pillanatra alkotva meg a zenét, hangulatokat, dinamikát váltva, észrevétlenül és észrevehetetlenül kapcsolva össze a gondolatokat, halkból a hangosba, mélyből a magasba vezetve át, fölemelve, majd leejtve, nem durván, inkább gyengéden. Hiába álltam (többedmagammal) kényelmetlenül, falhoz támaszkodva, hiába volt legalább harminc fok, hiába nem volt egy szemernyi levegő sem, egy pillanatig sem volt időm, lehetőségem erre gondolni. A zene töltötte be a gondolataimat teljesen.

A szünetben persze eszembe jutott minden, az is például, hogy rosszul gondoltam, ez a cipő mégsem kényelmes, sőt, zakó helyett is jobb lett volna egy mackófölső. Kicsit hozzájárultam a büfé és a pereces-lányok nem kis forgalmához, de csak pótcselekvésként, mert már alig vártam a második részt. Sajnos, a jól bejáratott állóhelyemet elfoglalták mire visszamentem, de azért majdnem ugyanolyan jól álltam. Az a reményem, hogy néhányan távoznak a szünetben (mint ahogy az szokás néha, koncerteken), és így leülhetek, teljesen hiúnak bizonyult. Senki nem ment sehova, amit az első rész élménye alapján nem is csodálok.

A második rész Snétberger-szólódarabbal kezdődött, majd folytatódott az első rész, mindenféle szempontból, csak ha lehet, egy kicsit még jobb, még katartikusabb volt. Talán azért, mert a közönség és a zenekar teljesen egy hullámhosszra került, talán a második részre voltak osztva az "ütősebb" darabok, nem tudom, mindenesetre megtörtént, ami ritkán: fokozták a fokozhatatlant. Nem is csoda, hogy igen határozott vastapssal ért véget a műsor, ami természetesen ráadást jelentett. Ha a közönségen múlik, akkor persze még egy részt kellett volna játszania a zenekarnak, mert a ráadás után sem lett kisebb a taps, de azért "jóból is megárt a sok"-alapon, maradtak inkább a négy égtáj felé elkövetett meghajlásnál.

Snétberger Ferenc igen ritkán játszik itthon, sajnos. Nehéz dolga is van persze, mert zenéje megkívánja a megfelelő helyet, megfelelő hangosítást. Nem való apró pub-okba, és talán nem való monstre csarnokokba sem. Oda kell figyelni rá, szüksége van az intimitásra, és nem illik a sportcsarnokok ridegségébe. Olyan hely pedig, mint a Zeneakadémia, nem sok van, és a Zeneakadémia programja elég zsúfolt. Tehát nem sok remény van rá, hogy hamarosan viszontlátjuk, de azért bizakodjunk. Vagy utazzunk. (A szünetben igen sokan beszélgettek németül. Lehet, hogy éppen itt üdülő turisták voltak. Vagy csak éppen átugrottak egy kis jó koncertre a "szomszédból"?)


Első megjelenés a Café Momus Internetes komolyzenei napilapban